velnesz

Fogalmam nincs, ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy a konferenciahoteleket a wellnesszel kell párosítani. Az ember vezet egy szekcióbeszélgetést, majd azt látja, hogy fürdőköntösökben, papucsokban, törölközőkkel húznak át a hallon. Még rosszabb, ha előadás alatt állok a kivetített dia előtt és az előadóterem nyitott ajtaján át látom, hogy azok, akik esetleg figyelmesen nézhetnék a prezentációt, szintén csatlakoztak a wellnesz programhoz.

Esti protokoll, gyülekezés a recepciónál, mindenki alkalmi öltözetben, ahogy alkalmiban, a szaunázáshoz megfelelő köntösökben közlekednek a többiek, a hivatalos wellneszesek.  

Vidéki kisváros háromcsillagos szálloda. Gyógyvize reumára, női bajokra jó. Osztrák, német nyugdíjasok lepik el, ők a hivatalos wellneszesek. Döbbentem nézem az árakat, 49 ezer forint egy éjszaka. Magyar nyugdíjas nem nagyon van benne.

A konferencia résztvevői, a magyar kultúra dolgozói, csoportos kedvezményt kapunk, aligha tudná bárki kifizetni. Az egész havi kereset talán három napra lenne elég. Nemcsoda, hogy lelépnek kicsit stika wellneszezni.

850 forint egy sör, 360 forint egy deci bor. Nagy mulatságra nem számíthatunk, üres is a hall. A hivatalos program végeztével kinyitnak egy termet, billiárd szalon névre hallgat. Itt lehet kicsit együtt lenni. A csocsó és a billiárd is bedobós, fizetni kell érte. Előkerülnek a hazai italok, felkészült társaság. A bárpultos hölgy zokszó nélkül adja a dugóhúzót. Különös rendelés így, bor nélkül. Mosolyog, nem maguk az elsők, nem is az utolsók, akik ilyet kérnek. Fogy a pálinka, a bor, emelkedik a hangulat. Muszáj lefeküdnöm, mert holnap elsőként kezdek, előadás, adatokkal. Adatokkal, amelyek a közkulturális területet jellemzik.

Visszamegyek a szobába. Franciágyak vannak a szobákban, az egyágyas felár már nem megengedhető. Egy nagyon kedves, de mégiscsak vadidegen kolléganő a szomszédom. Elgondolkodom, a hivatalos, reumás-bajos vendégeknek jó lenne a heverő, a konferenciásoknak egyenesen üdvös. Nyilván gondolni kell a mástípusú wellneszesekre is. Nem vagyok szállodai szakember, de biztos vagyok benne, hogy szemre el tudnám dönteni, kinek kell franciaágyas, kinek kell heverős.

Mire elaludnék, beindul a billiárd teremben a buli, hatnak a házi italok. Elindul a nótázás, sorra jönnek a kedvenc dalok. Jó hallani, hogy énekelnek. Hallgatom a franciaágyból, ahol próbálok legkisebb helyet elfoglalni, fekszem, mint vonalzó az élén. Nagyon hideg van, nincs fűtés és odakinn nincs 13 fok. Sorra kerül a szakmai „hivatalos nóta”, enélkül majd harminc éve nincs találkozó. Sajnos valakinek van egy dobja, nemigen tud dobolni, mégis annál nagyobb kedvvel püföli. Veri átkozottul hajnali négyig. Akkor elveszik tőle, tapintatból. Ki lehet, soha sem tudom meg valószínűleg.

Elmondom az adatokat, nem lepődik meg senki. Mindenki a saját bőrén érezte ezeket az adatokat az elmúlt félévben. Még így a grafikonon nem is olyan vészes, pláne hogy hivatalos, friss adat nincs is.

Keresem a bőröndömet, a recepcióról berakták egy csomagőrző szobába. Ahogy elhúzom, a mögötte lévő szatyor tetejéről legurul egy dob, tompán puffan a szőnyegpadlón, csillogva gurul tovább…