Versenyzünk Varázshegy

Varázshegy

Nagy versenyben vagyunk a bloggal. Jó móka ez. A verseny mindig vicces is kicsit, mert nem szabad teljesen komolyan venni, mert akkor elromlik a levegője.

            Jelölték a blogot, magam talán meg se találom a versenykihívást, de biztos, hogy később, ha egyáltalán. Örültem neki. Végiggondoltam, mit veszíthetünk. Tulajdonképpen semmit. Ha hoz pár új olvasót, vagy ha a régieket erősíti, csapatba hozza, már nagy nyereség. Azért a pár kommentért, ami eddig is jött, már megérte indulni.

            Zötyögük. Jól indultunk. Aztán kiderült, hogy a kedélyes tetszikelés, nem a szavazás. Pedig nagyon jól vette a mezőny, hogy nem a közösségi felületen kell szavazni. Hanem a verseny oldalán. A rendszer is zötyög, lassú, nehezen fogadja a mától számító szavazatokat. Bizonytalankodunk. Mi számít érvényesnek, kell-e regisztrálni. Vajon mitől számít érvényesnek a szavazat. Próbálom a türelmetlenkedőket is nyugtatni, van még húsz nap. Semmi sem sürgős. Mások gyorsabbak, nem nagy baj. Miért is lenne baj?

            Mások elállnak attól, hogy regisztrálni kell, telepíteni egy oldalt. Igen. Tőlem is kérte a rendszer. Ez is jogos, ha valaki ezt nem tudja vállalni. Majd most nem szavaz. Én mindenre igent mondtam, csak ki tudjam próbálni az első szavazatot. Mondjuk, nem lehet elfogulatlansággal illetni.

            Aztán telefonok is jönnek, hogy a csudába kell. Új és új történetek formálódnak az egyébként, mi van veledre. Szegény korosztályom, lesz mit írni, jó sokáig. Teremnek a történetek. Csináljuk azokat. Csak ma három családi dráma-folyamba csöppentem. Apáink, anyáink betegek, halnak; a férjek, feleségek hülyülnek, sőt megőrültek; a gyerekek soha ki nem járják az egyetemet, lehet, el sem kezdték, soha el nem mennek itthonról, sőt újra itthon vannak; soha meg nem nősülnek, de már el is váltak.

- Érted, nem elég, hogy állandóan nője volt, érted,… állandóan, most meg fiúja, hát bolonduljon meg az ember!

- Tudod, először csak zavaros volt, néhány telefon, meg üzenet. Aztán, világos lett, hogy nem maradhat egyedül, akkorra tizenkét macskája volt. Abból hat terhes, ez mértani haladvány, bakker…Nem bírod kifizetni, 24 órára, tudod, az mennyi, az nagyon sok.

- Jó, most ez van, persze, nem házasodnak, laknak, figyuzz laknak, de miért pont itt?

Meg is lepett, hogy megannyi szörnyűség és néhány jó sztori kíméletes mesélése közben, valaki felkiált.

- Te, hoppá, fogadott a rendszer! Na, nézd, szavaztam!

Aztán persze folytatják:

- Itt van megosztva pár fotó, szép gyerek, nagyon szép. Utólag kiderült, a második beültetés után már csaja volt, nem, ő a harmadik után jött össze.

- Láttad, hol van, öregem, ez, aki akkor belépett a pártba, abba a pártba, és most abban a pártban, nahát,… hogy az öreg ördögbe lehet itt jól szavazni, hát itt nyomom, és semmi…mondd és te, most hol vagy? Jól szavazok itt rád?

- Ez állandóan lever, feladom, holnap este 7, az anyagot átküldtem, két oldalban, véleményezd, kérlek, ………muszáj ezt a szavazós dolgot erőltetni? És reggel nyolcra a másik négy oldal, a megbeszéltek szerinti részletezéssel…figyelsz? Jó, persze, nem szavaztam még. Mi is ez?

- Nem, ez volt a harmadik kemo, nem lesz több, örülök, hogy hallottalak… próbálok szavazni. Talán sikerült, de nem biztos. Csókollak

Gyula, a Julius

Egy kedves képet osztott meg lokálpatrióta társoldalam. A Rákos úton készült a kép, megsaccolni nem nagyon tudom, mikor, de még a háború előtt, az biztos.

A szemfüles várostörténész, aki szintén ismerősöm ezen a helyen, rögtön ki is szúrta, hogy a kép egy Meinl- bolt előtt készült. Ez csak a háttér egyébként, a kép a Rákos úti kis piacot hivatott bemutatni. Kicsit félreérthető a képaláírás: Rákos úti parasztasszonyok árulnak a piacon. Rákos úti parasztasszonyok nem voltak soha, mint ahogy ezt egy másik kommentelő is rögtön jelezte. Az út folytatása egyébként kiér az Ó-faluba, illetve ahogyan azt rendjén hívjuk, az Öregfaluba. Ahol a gazdák lakták. Nincs egyébként nagy távolság, földrajzilag legkevésbé, talán ezer méter se, de ezek bizony külön világok. Olyannyira, hogy a Rákos úti és az Öregfalusi világ közé még beékelődött az egyszervolt Sódergödör nevezetű településrész, amely pedig szintén eltért mindkét másik szomszédostól, szinte mindenben.

Szent meggyőződésem, hogy a nagyvárosok is kis falvakra bomlanak, hiába alakítják ugyan annak a városnak a képét. Egy-egy utcányi távolság és egészen más a hangulat, mással foglalkoznak a lakói, más kis kozmoszok.

            A Rákos út kispolgári környék volt, egészen kispolgárok lakták, de városi jellege volt. Ezt bizonyítja ez a Meinl bolt is. A képen mindösszesen ennyi látszik a feliratból, hogy Gyula. Gyula, nyilván úgy Gyula, ahogy Verne is . Mindketten inkább Julius néven futhattak, ha nem magyarították őket éppen, vagy maga a derék Meinl, nem gondolta volna úgy, hogy kereskedelmileg megéri a magyar keresztnéven való emlegetés.

            A Mejnli, ahogy mi mindig hívtuk, még a szocializmus szürke, végeláthatatlan időszakában, a hetvenes években is a minőséget jelentette. Volt benne finom zsemlekenyér, néha téli szalámi, isteni kolbászkrém, délelőtt túró rudi, és nagyon-nagyon ritkán Leo jégkrém. Nyilván más is minőségibb volt, de a gyerekkoromból ezek a javak sejlenek fel.

            Egészen sokáig nem tudtam, miért hívjuk a sarki boltot Mejnlinek. Aztán újra lett Julius Meinl, és összeraktam a dolgot. De azt csak ma vettem elő, ennek a képnek a kapcsán, hogy ki is volt ez a Meinl. Jól menő kávékereskedő, eredetileg Csehországban született, még a Monarchiában. A harmincas években nyitotta meg a kereskedelmi hálózatát Magyarországon, úgy, mint Meinl Gyula. A cégére a szerecsenfiú lett, magas, piros afrikai sapkával. Mire én gyerekként megismerhettem a boltot, addigra már átesett egy szovjetesítésen, és a jelképe egy csemegekosár lett. Soha nem fogjuk megtudni, a minőség, hogy is maradhatott. Ez egy rejtély marad. A réz kávépörkölőkre nem emlékszem, de lehet, hogy az is maradhatott. Mindenesetre, aki adott magára ebben a kis városrészben, itt vásárolt.

            És jól írják a kedves társoldalasok, ez a kép itt készült, és a Meinl a Rákos út Bezerédi sarkon volt. Mint ahogy egy sarokkal odébb a Rákos és Baksay/ Népfelkelő (?) sarkon a Patika. De az már egy másik történet.

Tűzgolyók

Szórakozottan bámulok ki a konyhaablakon. A kertben a madáretetőnél nagy a forgalom. A hatalmas hóban, mindenki nagyon jól látszik, a fürge cinkék, a nagyon akaratos harkályok, elegánsan. A nagyon pofátlan mátyásmadarak kékje is átcikázik a színen, nem sikerül letépniük a cinegegolyót. Pedig rajtavannak, hogy házhoz szállítják az eleséget.

            Napok óta egy gerlepár is itt időzik. Nem nagyon állják őket a harkályok. Oda-odakapnak a földön szemezgető galambokra. Félve rebbennek fel a bodzabokorra. Éppen rossz helyre, mert az pont a harkálytanya. Tavaly szépen meg is hámozták az egész törzset, tavasszal ki sem hajtott. Vagy azért szerették már tavaly is, mert sok volt benne a károkozó. Maradhatnak a bodzaágakon, de ha a földre hullott napraforgó felé ereszkednek, a harkály azonnal büntet. Érdekes a cinkéket, rigót, nem bántják. A mátyásmadarakat sem, csak a gerlék idegesítik, különösen az egyiküket. Felháborodottan csap le a földön totyogó gerlék felé, a szárnyával, az elegáns pepita szárnyakkal igyekszik fejbe kólintani a gerléket. Nem is sikertelen, türelmesen rebbennek fel ismét. Ezalatt a szemfüles cinkék villámgyorsan feltakarítanak mindent. Nagyon alaposan, de azért mindig marad pár szem olvadás után is a fűben. Minden évben lesz napraforgó a fa alatt, nem is egy. Nyáron, amikor a madarak erre sem járnak, csak talán egy-egy rigó köszön be esténként, a fenyő tetejéről, ezek a napraforgók emlékeztetnek a téli madáretetős napokra.

            Jó így mozizni főzés közben. Kavargatom a levest, újra kinézek. Majd elejtem a fakanalat. Miféle szerzetek ezek? Két kövér, piros gömb lengedezik az ágon. Vörösbegy? Nem nagyobbak. És sokkal-sokkal pirosabbak. Forgatom a zacskókat, biztos alájuk bújt a látcső. Nem találom a pulton, túrom a fiókot, a kapkodásban kirepülnek a világvége gyertyák.

            Előkerül a távcső, mégis a pultról. Látcsővel sem könnyebb. Hihetetlen szín. Két tűzgolyó ül a fán. A farkuk feketés. Mégiscsak vörösbegy. Nagyon szép vörösbegy. Nagyon erősen vörös vörösbegy. Végül is mi sem vagyunk egyformák. Milyen kicsi, nagy, kövér, sovány van belőlünk is. És fekete, vörös, sőt kopasz. Na és a festett szőkék, vicces lenne minket határozóból felismerni. Újra és újra meg kell nézni őket. Békések, egy pár. Őket nem zavarja a harkály, pedig feltűnőbb formák, mint a világos gerlék. Igaz nem is igen esznek, inkább csak pihennek egyelőre. Inganak a nagy fehérségben, mint két giccses, tűzpiros üveggömb.

            Pittyen a laptop, valaki írt a facebookon. Nézem a falat, valaki épp madárképeket oszt meg. Ott repdesnek a képen a tűzgolyóim. Süvöltő, ritka a tájon, csak átmeneti vendég olvasom. Nagyon kevésszer fészkel nálunk. Szóval süvöltők vagytok, ti csendes madarak. Mégse nagyon-nagyon vörös, nagyon szép vörösbegyek. Olyanok is vannak persze, békésen szemeznek ők is.

A város frissiben elhagyott csatatér

Photo: Dofka

Negyven perce tipródom a küszöbön, neki merjek-e vágni. Tegnap tizenegykor jött egy hókotró, láttam az ablakból. Most reggel fél nyolc van. Az autót már lekapartuk, a hatalmas hó alatt volt egy vastag jégréteg. De az út reménytelennek tűnik. Lefelé többen nekivágtak, felfelé még nem nagyon láttam senkit.

Telefonálok, be, ahová indulnék, persze mobilon érek el mindenkit. Mindenki úton, csúszkál, indít, dugóban áll, vagy szintén várja a hókotrót, vagy éppenséggel gyalogol. Van, aki visszafordult, feladta. Szakad és szakad. Szép látvány.

Aggaszt, hogy nem tudok nekiindulni. Újratervezek, összeállítok egy gyalogos szettet. Jégenjáró csizmára húzható zokni, sálak, kesztyű, normális, nem díszlet. Előkerítem a rendes téli csizmát. Szortírozom a vinnivalókat. A háztól húsz perc a busz, ha éppen járna. Most nem nagyon tud.

Közben elérek úton levőket, két órája indultak, épp hogy kiértek a faluból. Ideiglenesen feladom. Nem merek nekivágni. Ugyanolyan tempóban szakad. Lassan kezdünk hasonlítani egy természetfilmre. Milyen jó lenne ezt nézni egész nap. Világosodik, még szebb lesz minden. Jól látszik a madáretető forgalma. A kutya, macska viháncolnak a friss hóban. Aztán egyszerre kéretőznek be, elég határozottan. Nana ostromolja a bejárati ajtót, Macsika csak sompolyog az ostrom mellékszereplőjeként. Ahogy bejutnak, alszanak is.

Az jut eszembe, a háziőrizet, miért is büntetés? Ma nem venném rossz néven. Még vigyáznának is rám.

Csendesedik. Meghallom a kotróautó jellegzetes dübörgését. Zöld, ilyet még sosem láttam az utcában. Legalább háromszor jár-kel, mire látszik az eredmény.

Most nagyon lassan meg lehet próbálni, mégis autóval. Kis gáz, nem rángatja a kormányt, nem fékez, lassít. Igen, megy a háta az autónak, megy. Jönnek szembe, egy nyomtáv van, meg kell oldani, ki fog kerülni. Utca végén a nagy lejtő, jaj. Nekiereszkedés. Édes Istenem, ott valaki havat lapátol az út szélén. Nem autósnép, mert nem néz föl. Nem húzódik beljebb. Leérek, és rémülök tovább, lent még rosszabb. Persze fent kezdtek, a heggyel. Kiérek a főútra. Látom az állapotokat, önvizsgálatot tartok. Sok bűnömet megbánom, ígérem, jó leszek. Sokkal jobb. Nagyon jó. De hiszen a főút sincs takarítva, egyáltalán nincs, csak kijárva, kicsapkodva két kis ösvény.

Ahogy a ruházat átalakult gyaloglásra méretezve, úgy alakulnak át a gondolatok is, most a hómezőkön járva. Az erős bűnbánat mellé felajánlások kerülnek, egyre erőteljesebbek. Mire a város táblához érek, már majdnem makulátlan ember vagyok. Pedig nagyobb csúszás, baj nem is esik. Csak a tudat, hogy bármikor lehet, az munkál, de az erősen.

A város frissiben elhagyott csatatér. A nagy roham lement. Autóroncsok félrelökve, kimart hókupacok, csúszásnyomok, fuldokló buszok, ásó indulásban lévők, félreugró gyalogosok.

Mégiscsak elindul a nap. Benézek a Majorba, szép. Csendes, békés.

Eltűnt a fekete rakás, egy embernyi halom

Photo: Dofka

Átsorolok a buszsávba, jó lenne leparkolni. Nem egyszerű. Hogy lehet a belső sávból leparkolni, hogy lehetőség szerint ne borzolja az ember a buszvezetők, utasok és a taxisok idegeit. Sehogy, muszáj kimenni a buszsávba.

Indexelek, hátha az szabályosabb. Robogok a tér mellett, szemem sarkából látom a rendőrök fenn állnak téren, libbenek is vissza a belső sávba. Engednek, van azért emberség. Nézem az autót, nem a buszsávban haladókat büntetik, azt máshonnan szokták, most felálltak a kockaköves díszburkolatra. Azon gondolkodom, van-e valamilyen protokoll esemény, delegáció, ami miatt értelme lenne rendőröket állítani a térre. Megáll a sor, eszembe jut a nyári nap, amikor az államtitkár megérkezett, beparkolt a hivatali autó ugyanide, protokoll szerint nyitották az ajtaját, eltűnt a csomagtartóban maga az államtitkár, nyakkendőt kötni, lilát. De nem volt rendőr, akkor sem, korábban sem.

            Dermesztő hideg reggel van, még a városban is megmaradt a hó. Deres a Dunapart, a mindig eszelősen cúgos párhuzamos utca. Viszi a szél szalagokat, most látom csak, le van szalagozva a tér. A jeges, metsző szélben feszülnek a police feliratos, kordonnak szánt műanyag szalagok. Üres a tér, szokatlanul csendes. A város decemberi robajában van egy üvegharang, a tér felett, baljós és vészjósló csend.

            Elég jól sikerül letennem az autót. Baktatok vissza a térre. A térre, amit ma reggelre körülszalagoztak. Még a kutyaszarnak szánt zsákocskák letekeredve a rúdjukról, hosszú fekete csíkként is beszállnak a biztosításba. Lebegnek a szélben, a decemberi szélben.

            A tér épülethez közeleső részén, az első padon óriási fekete batyu, letakart test. Körülbugyolálva, letakarva. A pad mellett a szerencsétlen utolsó két zsák motyója. Takaros rendben, egymás mellett párhuzamosan. Tele vannak, nincsenek széthányva.

            Ez az ember megfagyott – fut át az agyamon azonnal. Amíg elhaladok a járdán, a szalagok mellett, még vagy öten állapítják meg ugyanezt. Lefeküdt a padra, és megfagyott reggelre. Akár lehetne élő is, élő halott, hajléktalan, de arra nem vigyázna rendőr, és nem lenne nylonja, és nem lenne körülötte ez a siketítő csönd. A rendőrök ülnek az autóban, nyilván várják a halottszállítókat. Elvégezték, amit kellett, most várnak. Nem él szegény, bizonyosan halott, hisz lóg a két tehetetlen kar a padról a kockakő felé.

            Vajon jutott-e életében ennyi figyelem rá? Vigyázták-e őt, nylonnal, rendőrrel. Az utóbbi időkben nyilván nem. De lehet, hogy soha sem. Bután állnak vigyázzban a szatyrai a pad mellett. Azok is feleslegesek már, pedig bennük van minden, ami tegnap még fontos volt.

            Beérek az épületbe, kérdezem mi történt. Úgy, ahogy sejtem, meghalt egy hajléktalan a téren. Tiszta véres volt, az is lehet, megölték. Nem gondolnám, aki az utcán él, könnyen lehet sérült a keze. Akár a fagytól is. Bármitől is, az állandó harctól. Az állandó harctól az utolsó cigiért, a maradék borért, a kétzsáknyi valamiig.

            Profi az elszállítás, már csak azt látom az ablakból, indul a rendőrautó tovább, nincs már őrizni való. Eltűnt a fekete rakás, egy embernyi halom. Eltűnt egy ember. Már csak nyoma sincs.

            Este, már sötétben kullogok át a téren. Elkerülöm a padot. A pad olyan, mint bármikor. Szép utcabútor. Felsejlik a reggeli kép, a fekete kupac. Nézem a padot, erre is tettek egy vaskorlátot, középre, hogy ne lehessen ráfeküdni, hogy ne lehessen aludni rajta.

            Lehet, hogy tényleg megölték, erre nem tudott lefeküdni, csak ide dobták talán, már megverve, vagy agyonütve – mérlegelem a padot szemlélve. Aztán végiggondolom, nem teljesen mindegy-e. Nagyon furcsa, de valahogy mégis jobb lenne, ha csak megfagyott volna. És nem verték volna agyon. Akkor csak az elemek bántották volna, nem mi emberek. Belerúgok egy hókupacba, tudom, hogy hülyeségeket gondolok. De azért csak méregetem, le tudott-e úgy feküdni a vas osztástól, mondjuk úgy, hogy az első részbe került és a vasat vette a felhúzott lába alá. Aztán újra figyelmeztetem magam, ezt a történetet nem lehet jóra magyarázni.

            Szinte naponta elmegyek a pad mellett. A történteknek semmi nyoma. Egy átlagos budai pad, egy szép téren. Tavasszal kiülnek majd rá. Turisták lábat pihentetve, térképet olvasva. Jönnek majd a kutyások, gyerekesek. És szerelmespárok, ülnek majd a tavaszi napfényben és csókolóznak, mit sem tudva a pad téli életéről, akkor a pad is kicsit jobban érzi majd magát. Ketten összesimulva beférnek a vasak közé, ezt egészen biztosan tudom.