Eltűnt a fekete rakás, egy embernyi halom

Photo: Dofka

Átsorolok a buszsávba, jó lenne leparkolni. Nem egyszerű. Hogy lehet a belső sávból leparkolni, hogy lehetőség szerint ne borzolja az ember a buszvezetők, utasok és a taxisok idegeit. Sehogy, muszáj kimenni a buszsávba.

Indexelek, hátha az szabályosabb. Robogok a tér mellett, szemem sarkából látom a rendőrök fenn állnak téren, libbenek is vissza a belső sávba. Engednek, van azért emberség. Nézem az autót, nem a buszsávban haladókat büntetik, azt máshonnan szokták, most felálltak a kockaköves díszburkolatra. Azon gondolkodom, van-e valamilyen protokoll esemény, delegáció, ami miatt értelme lenne rendőröket állítani a térre. Megáll a sor, eszembe jut a nyári nap, amikor az államtitkár megérkezett, beparkolt a hivatali autó ugyanide, protokoll szerint nyitották az ajtaját, eltűnt a csomagtartóban maga az államtitkár, nyakkendőt kötni, lilát. De nem volt rendőr, akkor sem, korábban sem.

            Dermesztő hideg reggel van, még a városban is megmaradt a hó. Deres a Dunapart, a mindig eszelősen cúgos párhuzamos utca. Viszi a szél szalagokat, most látom csak, le van szalagozva a tér. A jeges, metsző szélben feszülnek a police feliratos, kordonnak szánt műanyag szalagok. Üres a tér, szokatlanul csendes. A város decemberi robajában van egy üvegharang, a tér felett, baljós és vészjósló csend.

            Elég jól sikerül letennem az autót. Baktatok vissza a térre. A térre, amit ma reggelre körülszalagoztak. Még a kutyaszarnak szánt zsákocskák letekeredve a rúdjukról, hosszú fekete csíkként is beszállnak a biztosításba. Lebegnek a szélben, a decemberi szélben.

            A tér épülethez közeleső részén, az első padon óriási fekete batyu, letakart test. Körülbugyolálva, letakarva. A pad mellett a szerencsétlen utolsó két zsák motyója. Takaros rendben, egymás mellett párhuzamosan. Tele vannak, nincsenek széthányva.

            Ez az ember megfagyott – fut át az agyamon azonnal. Amíg elhaladok a járdán, a szalagok mellett, még vagy öten állapítják meg ugyanezt. Lefeküdt a padra, és megfagyott reggelre. Akár lehetne élő is, élő halott, hajléktalan, de arra nem vigyázna rendőr, és nem lenne nylonja, és nem lenne körülötte ez a siketítő csönd. A rendőrök ülnek az autóban, nyilván várják a halottszállítókat. Elvégezték, amit kellett, most várnak. Nem él szegény, bizonyosan halott, hisz lóg a két tehetetlen kar a padról a kockakő felé.

            Vajon jutott-e életében ennyi figyelem rá? Vigyázták-e őt, nylonnal, rendőrrel. Az utóbbi időkben nyilván nem. De lehet, hogy soha sem. Bután állnak vigyázzban a szatyrai a pad mellett. Azok is feleslegesek már, pedig bennük van minden, ami tegnap még fontos volt.

            Beérek az épületbe, kérdezem mi történt. Úgy, ahogy sejtem, meghalt egy hajléktalan a téren. Tiszta véres volt, az is lehet, megölték. Nem gondolnám, aki az utcán él, könnyen lehet sérült a keze. Akár a fagytól is. Bármitől is, az állandó harctól. Az állandó harctól az utolsó cigiért, a maradék borért, a kétzsáknyi valamiig.

            Profi az elszállítás, már csak azt látom az ablakból, indul a rendőrautó tovább, nincs már őrizni való. Eltűnt a fekete rakás, egy embernyi halom. Eltűnt egy ember. Már csak nyoma sincs.

            Este, már sötétben kullogok át a téren. Elkerülöm a padot. A pad olyan, mint bármikor. Szép utcabútor. Felsejlik a reggeli kép, a fekete kupac. Nézem a padot, erre is tettek egy vaskorlátot, középre, hogy ne lehessen ráfeküdni, hogy ne lehessen aludni rajta.

            Lehet, hogy tényleg megölték, erre nem tudott lefeküdni, csak ide dobták talán, már megverve, vagy agyonütve – mérlegelem a padot szemlélve. Aztán végiggondolom, nem teljesen mindegy-e. Nagyon furcsa, de valahogy mégis jobb lenne, ha csak megfagyott volna. És nem verték volna agyon. Akkor csak az elemek bántották volna, nem mi emberek. Belerúgok egy hókupacba, tudom, hogy hülyeségeket gondolok. De azért csak méregetem, le tudott-e úgy feküdni a vas osztástól, mondjuk úgy, hogy az első részbe került és a vasat vette a felhúzott lába alá. Aztán újra figyelmeztetem magam, ezt a történetet nem lehet jóra magyarázni.

            Szinte naponta elmegyek a pad mellett. A történteknek semmi nyoma. Egy átlagos budai pad, egy szép téren. Tavasszal kiülnek majd rá. Turisták lábat pihentetve, térképet olvasva. Jönnek majd a kutyások, gyerekesek. És szerelmespárok, ülnek majd a tavaszi napfényben és csókolóznak, mit sem tudva a pad téli életéről, akkor a pad is kicsit jobban érzi majd magát. Ketten összesimulva beférnek a vasak közé, ezt egészen biztosan tudom.