A város frissiben elhagyott csatatér

Photo: Dofka

Negyven perce tipródom a küszöbön, neki merjek-e vágni. Tegnap tizenegykor jött egy hókotró, láttam az ablakból. Most reggel fél nyolc van. Az autót már lekapartuk, a hatalmas hó alatt volt egy vastag jégréteg. De az út reménytelennek tűnik. Lefelé többen nekivágtak, felfelé még nem nagyon láttam senkit.

Telefonálok, be, ahová indulnék, persze mobilon érek el mindenkit. Mindenki úton, csúszkál, indít, dugóban áll, vagy szintén várja a hókotrót, vagy éppenséggel gyalogol. Van, aki visszafordult, feladta. Szakad és szakad. Szép látvány.

Aggaszt, hogy nem tudok nekiindulni. Újratervezek, összeállítok egy gyalogos szettet. Jégenjáró csizmára húzható zokni, sálak, kesztyű, normális, nem díszlet. Előkerítem a rendes téli csizmát. Szortírozom a vinnivalókat. A háztól húsz perc a busz, ha éppen járna. Most nem nagyon tud.

Közben elérek úton levőket, két órája indultak, épp hogy kiértek a faluból. Ideiglenesen feladom. Nem merek nekivágni. Ugyanolyan tempóban szakad. Lassan kezdünk hasonlítani egy természetfilmre. Milyen jó lenne ezt nézni egész nap. Világosodik, még szebb lesz minden. Jól látszik a madáretető forgalma. A kutya, macska viháncolnak a friss hóban. Aztán egyszerre kéretőznek be, elég határozottan. Nana ostromolja a bejárati ajtót, Macsika csak sompolyog az ostrom mellékszereplőjeként. Ahogy bejutnak, alszanak is.

Az jut eszembe, a háziőrizet, miért is büntetés? Ma nem venném rossz néven. Még vigyáznának is rám.

Csendesedik. Meghallom a kotróautó jellegzetes dübörgését. Zöld, ilyet még sosem láttam az utcában. Legalább háromszor jár-kel, mire látszik az eredmény.

Most nagyon lassan meg lehet próbálni, mégis autóval. Kis gáz, nem rángatja a kormányt, nem fékez, lassít. Igen, megy a háta az autónak, megy. Jönnek szembe, egy nyomtáv van, meg kell oldani, ki fog kerülni. Utca végén a nagy lejtő, jaj. Nekiereszkedés. Édes Istenem, ott valaki havat lapátol az út szélén. Nem autósnép, mert nem néz föl. Nem húzódik beljebb. Leérek, és rémülök tovább, lent még rosszabb. Persze fent kezdtek, a heggyel. Kiérek a főútra. Látom az állapotokat, önvizsgálatot tartok. Sok bűnömet megbánom, ígérem, jó leszek. Sokkal jobb. Nagyon jó. De hiszen a főút sincs takarítva, egyáltalán nincs, csak kijárva, kicsapkodva két kis ösvény.

Ahogy a ruházat átalakult gyaloglásra méretezve, úgy alakulnak át a gondolatok is, most a hómezőkön járva. Az erős bűnbánat mellé felajánlások kerülnek, egyre erőteljesebbek. Mire a város táblához érek, már majdnem makulátlan ember vagyok. Pedig nagyobb csúszás, baj nem is esik. Csak a tudat, hogy bármikor lehet, az munkál, de az erősen.

A város frissiben elhagyott csatatér. A nagy roham lement. Autóroncsok félrelökve, kimart hókupacok, csúszásnyomok, fuldokló buszok, ásó indulásban lévők, félreugró gyalogosok.

Mégiscsak elindul a nap. Benézek a Majorba, szép. Csendes, békés.