Kampány

photo:Dofka

Nehéz a kampányfinis mindenben. Akkor az ember megpróbál mindent. Bár maga a kampány is nehéz, úgy ahogy van. Agitálni kell valakiket valamire. Nehéz ez, még ha az embert a meggyőződése viszi, akkor is.

            Mert az emberen felülkerekedik a vélt normalitás, hogy talán ez az egész nem is fontos, és szabad-e. Szabad-e embereket győzködni bármiről is. Túl azon, hogy ilyenkor az ember már meg van győződve, hogy persze hogy szabad, sőt kell.

            Túl sok kampányban nem vettem részt, talán ha háromban-négyben, legyen mentségemre a lokalitás, a helyi ügyek szeretete. Ezen tévesztésemből két kampányban vettem részt. A két esemény között eltelt nyolc év, bizonyosan. Akkor láthatta az ember, hogy még a kicsiny lokális kampányok is változnak, mégpedig hogy változnak.

            Különösebb szakértői team nem kísért minket, ebben az utóbbi kampányban, inkább csak sok jóindulatú hályogkovács. Vagy csak a koreszme diktálta, mindenesetre ekkor vettem részt az első népközé menő kampányban. Ami azért volt nagyon furcsa számomra, mert kétféle ember van. Az egyik ott van mindig, kampánytól függetlenül a nép között, a másik típus meg úgyse lesz ott soha, hiába a kiírás. Na most ez a típus érzi magát nyeregben ilyenkor, él mint hal a vízben. Üdvözült mosollyal van a nép között, nem szabad szólni neki ilyenkor, hogy elszámította a dolgot, majd az eddigi gyakorlat, a hálók, a neki működő hálók megoldják az életet, az életét.   

            A másik fajta legalábbis zavarban van, amikor direkte kapcsolatban kell lennie a néppel, egyrészt mert ott van amúgy is, másrészről kicsit zavarban van, hogy „használja” őket, vagy legalább is úgy tűnik.

            Szóval ott posztoltam, ahol előíratott és jöttek a népek. Az első nép, látásból ismerős, beavatott az elhagyatásának sztorijába, hallgattam, hallgattam, ezek nem rövid történetek. És baromi nehéz, jó helyen elvágni őket, hogy ne legyen az ember bántó, de mégse kelljen az egész sztorit felvenni, mert lássuk be, ilyenkor már adresszálva van a dolog. Na most, ha élettörténetet küldenek, észnél kell lenni, mindenkit ugyan is nem lehet hazahozni. Másrészről, amíg meg nem írom a rám rakott életsúlyokat, többnyire feszítenek. Nem többnyire, mindig. Szóval hallgatom, hogy a márkakereskedésben, hogyan édesedett össze a volt asszony, meg az új kolléga, meg hogy a reggelek kibírhatatlanok. Csodálkozom, nem az esték? Nem, a reggelek, tudod, nincs miért elindulni, és még nagyon hosszú a nap. Na most hozakodjak elő azzal, hogy kellene szavaznia. Élje túl. Szép siker.

            Aztán a falu bolondja is megtalál. Leteszi a cajgát. Megtámasztja a kis kerítésnek. Érdeklődik. Nem szabad válogatni, mondjuk neki is, mivégre állunk, ülünk itt. Kap listát, matricát. Próbálja ismételni, mi az ő dolga. Meglepően jól mondja. Aztán csak előáll ő is, a saját ügyével.

-         - Kisebb munkákat vállalok, ásás, ilyesmi. Meg lehet kérdezni a doktor urat, nála is szedem a levelet, ilyesmi. Szóval, ha kell valami, vagy ilyesmi. Ez itt a névjegyem.

Nézem a markomba nyomott kis papírfecnit, valamiféle füzetmaradványból téphették ki, derék módon vonalzóval körbe lett kerítve, látszik a vágás után is.

Ez áll rajta: JOSZI, alatta a mobilszám. Biztosít, bármikor hívhatom, jön.

- És olcsó vagyok, pont jó! – ezt olyan eltalálva mondja, hogy meggyőzőbb, mint a többórás késreklámok a tévében.

A kampány váratlan hozadéka, hogy Józsi, bármikor, amikor meglát a biciklijéről, kollégaként üdvözöl. Végül is volt közös ügyünk, vagy sem. Integet, kalimpál, nem létező kalapot emel. Józsival nagyon kell vigyázni, bár teljesen ártalmatlan, de a nagy lejtőknek nem tud ellenállni, ilyenkor nekiereszti a bicajt, suhan le, árnyékként, nincs lámpa a biciklin, kivilágítatlanul robog, hasít bele a sötétbe, valamiket motyogva, széles mosollyal.

            Már nagyjából tudom, hol kell kalkulálni. Siklás közben nem köszön, az egy más ügy. Olyankor  nem szabad zavarni.

Blogverseny

Kedves Olvasók, Majdszavazók, Like-olók,

lecsúsztunk az ötvenből, pedig az lenne a tét. Még egy vagy két nap. Pár szavazat megfordíthatná az állást. 
Ha kell, telefonos segítséget is adunk. (Sokaknak így sikerült:)
Az ötven azért lenne fontos, mert valamely szakért tagokból álló zsűri, az első  ötven blogot tekinti át. Az épp elég lesz neki, nem várhatjuk, hogy megnézze a hatvanadikat, vagy pláne a hatvanegyediket például.
Hogy kell szavazni?

1. Akkor szavazhatsz, ha facebook tag vagy
(Itt sajnos a szavazótábor egy jelentős része elvérzik az esetünkben. Nagy a tartás az újabb felülettől, ahol ellenőrizhetőek, elérhetőek, nyakon csíphetőek vagyunk, ismerjük a csapatot, némelyiket nem is kapacitáljuk. Legalább bajt ne csináljunk! Van az magától.)

2. Felmész erre az oldalra, bloggerina.nlcafe.hu (link lent)
(Itt megint nagy a veszteség, mert sokan nem találják, hol kell elfogadni a regisztrációt, van aki meg megintmás korosztályos probléma miatt női újságtól  egyelőre távol tartja magát.)

3. Megnyomod a Szavazás gombot! Egy pink vagy vörös téglalap

4. Elfogadod az nl regisztrációt (itt esnek csapdába sokan, ez még nem szavazat)
(Itt megint nagy a veszteség, mert sokan nem találják, hol kell elfogadni a regisztrációt, van aki meg megintmás korosztályos probléma miatt a női újságtól  egyelőre távol tartja magát.)

5. Újra meg kell nyomni a Szavazás gombot
Picit vársz, majd látod, hogy emelkedik a számláló! (Akkor nagy öröm...., nagy öröm a stábnál is!!!)
Ha kiírja, hogy te már szavaztál, akkor nem álszavazó voltál, és nem egyszervolt like-oló. (Az is öröm, egy másfajta:)
Ennyi öröm egy próbát megér! 
Esetleg a siker mámorában az otthonlévő, nem különösebben ellenálló, a blogról tudó családtagot is megszavaztathatjuk.



http://bloggerina.nlcafe.hu/termek/varazshegy

Következetesnek kell lennem, vagy a fene sem tudja

photo: Dofka

Csörög az óra. Vekker már nincs. A rádiós mának csörög, a mobillal vergődöm. A legutóbbi vidéki út óta, három időpontban is kelt, az utolsó keltés rendszerint már az úton ér, akkor már a városban vagyok, majdnem a célállomáson.

            Felkelek, kezdem a napot rendjén. Kezdeném pontosabban. Valami nincs rendjén, húz a fejem, visszadőlök, de csak kicsit. Újrakezdem a napot. Most se lesz sikeresebb, gondolok a mai napomra, van-e benne értekezlet, tanítás, kötött időpont. Lázmérőt keresek, meg keresem az okot, miért nem megy az indulás. A lázmérő nagy lázat nem mutat, épp 37,5. Na ez a legrosszabb. Újraveszem, milyen leadandó dolgokkal tartozom. Egy csúnya késés éget. Talán előbb kész lesz, ha itthon maradok, megírom. Jut eszembe a másik is, az is régen van a hátamon. Könnyebb volt, mindig az apróbb, kisebbeket elővenni. És a hátam, most amúgy is beszakad. Harmadik startot veszem, de feladom. Írni próbálok egy smst, folynak össze a betűk, könnyezik a szemem. A negyedik verzió megy át, sokat racionalizálódott a szöveg a különféle verziók alatt. Igyekszem az utolsó legrövidebbet is udvariasra. A többit egyszerűen elrontom, nem sikerül átküldeni.

            Elérem az orvost, bekerít a rendszerbe, elmormol egy Uramistent, hallva a hangom. Még egy gyors, plusz telefon a kollégáknak, nem bírok ma bejutni. Mély álomba zuhanok, alszom még négy órát. Felkelek emailt nézni, válaszolok, amire kell, eszem valamit, ilyenkor csak a pirítós jöhet számba, újra visszakecmergek az ágyba. Újabb három óra, alvás-olvasás-alvás. Kótyagos fej. Az olvasásból újraálmodott gondolatok, valóságos lázálmok. Biztos vagyok benne, hogy most nem álmodom, ez a valóság. Itt állok, ebben a rémálomban, de ez a valóság, most nem álmodom. Bárcsak álmodnék. Próbálom megoldani, használom a szokásos eszközeimet, persze hogy nem álom, hiszen pont a valóság, hallom, amit mondok. Ezeket szoktam mondani, ha baj van, és ki akarok mászni. Ha álom lenne, nem küzdenék, álmomban csak feladnám, vagy valami mást mondanék végre. Ébredek vízben, megkönnyebbülve, vagy a fene tudja, mégis álom volt. Tapogatom az ásványvizet. Elgurul a palack. A macska ijedten ugrik félre. Jön és vigasztal. Venné bizalmasabbra a helyzetet, célozza az ágyat. Lebeszélem erről, következetesnek kell lenni. Ha most engedek, felhatalmazása lesz. Következetesnek kell lennem, vagy a fene sem tudja. Két köhögőroham között végiggondolom, hányszor voltam következetes, hányszor bántam ezt meg. Amíg előkerül a mamusz, háromszor röhögöm ki egykorvolt magam, és egykorvolt másokat. Az egész következetességet. Azért szegény Macsikát csak távolabb parancsolom. Kitart, nem adja fel. Lehet, ő tudja jobban a dolgokat.

            Nézem a blogverseny eredményeit, öt új szavazattal csúsztam hat helyet vissza. Majd most megint próbálok következetes lenni, meg udvarias, és nem mások agyára menni. Csak éljem túl a mai napot, csak éljem túl, még lehet, hogy következetes se leszek.

             

Nem csak az apró szemű hó kitartó

Ez lett az amarillisz bulb-ból

Ennek a télnek nem lesz vége. Vagy nem most. Két napja szakad egyfolytában a hó. Apró, kicsi, kitartó szemekben. Erről az jut eszembe, egykori tanárom, akitől talán a legtöbbet tanultam, próbálta a fejembe vésni a dolgokat vehemensen.

- Jegyezd meg, a világon mindig, minden a kitartás dolga! A tehetség, persze, fontos, ha akarsz valamit, de az nem elég, ha kitartóan akarsz valamit. Érted, kitartóan. Az a valami. Ha két követ minden nap csiszolgatsz, előbb-utóbb nyoma lesz, lesz belőle valami. Figyelsz? Az nagyon nagy baj veled, hogy figyelsz te, figyelsz, csak egészen pontosan arra, amire akarsz. Nem arra, amire kéne. Szakítsd már le magad a felesleges dolgokról és figyelj! Na mondjuk, néha érdekes dolgokra figyelsz fel, ez tény, ez talán a tehetség. De a kitartás, a szívós kitartás, a nem kis kitartás. Amikor, már mindenki hülyének néz, hogy mindig azzal vacakolsz, na akkor talán van valami. Ja, hogy ez unalmas? Hát ki mondta, hogy nem az. Ez a munka unalmasan alapos embert kíván, a tehetség az csak olyan, hogy vagy van, vagy nincs.

            Akkor ebből és a többi magyarázatból is csak keveset értettem. Csak most, ahogy nézem ezt az apró szemű, pimasz havat, amit először kinevettem, most meg kezdem tisztelni, jövök rá a dolog mondandójára. Persze, igazándiból azóta rájöttem a példabeszéd értelmére. Többször volt olyan helyzet, hogy felismertem, na most ez, annak az okításnak a  gyakorlati példája. Mégis, most jól esik felidézni. Már nem nagyon tanítanak. Én tanítok másokat. Azt hittem, ez könnyebb, hát nem. Szükség lenne nekem is még sok-sok tanításra. Na, nem okoskodásra, azzal tele a padlás, komolyan vehető tanításra. Az meg nagyon kevés.

            Ezt a náthát is ki akartam röhögni, gondoltam két nap. Meg kellett tanulnom tisztelni, mint az apró szemű havat. Meg kell mondjam, kitartó.

            Ma éppen, emiatt a kórság miatt csak a könnyített hétvégi üzemmódot tudtam teljesíteni. Ez meg mostanság a benti munka. Most ez van. Jönnek-mennek az e-mailek, újabb és újabb feladatok szerveződnek. Vagy csak a régi feladat újra, kicsit másképp. Jönnek a feladatok, mint az apró hóesés. Kitartóak. Majdnem állandóak. Értelmet kell adni mindannyinak, ez is tanítás. Nem lehet másképp. Legalább is meg kell próbálni.

            Nézem ezt a vigasztalan apró szemű havazást, nézem az utcát, az apró csíkban, ami látszik, valakinek nagyon kaszál a lába. Ez az ember nagyon berúgott, csak hazaér, persze hogy hazaér. Falu vagyunk, tudom, kinek a lába. Rutinos, megoldja. Tíz háza van még, ha idáig elért, már nem téveszthet.

            A világ dolgai elég jól vannak elrendezve. Ez a lókötő hazaér, mert nagy a praxis. Mi falusiak is tudjuk, aki a kaptatón feljön, nem a síkon borul meg. Ha igen, akkor is van segítség.

            A tavasz dolga miatt sem aggódom. Egyrészt, nem rám szignálták…most tanulom ezeket a hivatali formákat. Másrészről ilyen náthásnak, nincs is azzal dolga. Harmadrészt kaptam egy virághagymát ajándékba. Gondoltam elteszem tavaszra. Majd akkor hajtatom ki. Juliától kaptam, cserébe a macska felügyeletért. Hollandiában vette a reptéren. Azt mondta, virághagyma, vagyis bulb. Láttam a dobozon, amarillisz van benne. Ezért is határoztam úgy, majd napsütésben elültetem virágföldbe, cserépbe. Az amarillisz nagyon szép virág, pompás, ahogy mi hívjuk. Szépen tartogattam, na jó ott maradt az asztalon. És pár nap múlva egyszerűen kinyílt a doboz teteje. Megunta az amarillisz, az a holland, a bezártságot, meg ki is nőtte a dobozt. El kezdett hajtani ugyanis ott föld, víz nélkül a dobozban. Önfejű, gondoltam, de ismerősen kedves. Igaza van, nem én fogom neki megmondani, mikor virágozzon. Elültettem, hatalmas virágokat hozott, pedig féltem, elkéstem. Dehogy.

            Holnap megnézem a hunyort, az a legelső a kertben. Önfejű, mint mindenki a természetben, képes nyílni a negyven centis hó alatt. A hóvirágoknak is csak pár hetük van. Ha van annyi. Nem csak az apró szemű hó kitartó.

Ők nem voltak egyedüli gyerekek, bár csak unokatesók. A jobboldali , édes szőke  Magdi  nagynéném.

Egyedüli gyereknek, egyre inkább azt mondom, nem rossz lenni. Sopánkodtam ezen egy ideig, de aztán a többi szerencsés testvérrel bíró barát, ismerős példáját láttam, be kellett látnom, az se old meg okvetlenül mindent, sőt, leggyakrabban hibaforrás. Jó, mélyen táplált gyűlöleteket találunk, szinte minden családban. Soha meg nem értett, egymás mellett elbeszélő ünnepi, muszáj együttlétet. Kényszeredett egymásra csodálkozást.

            Persze, irigy vagyok a szép, nagycsaládok láttán, de majd megnézem a képeket a magazinokban. Annyit ígérhetek, ha lenne testvérem, megpróbálnám szeretni. De nincs. Egészen kiscsaládos voltam mindig. Szinte tökélyre vitte a sorsom a kiscsaládosítást, szépen kihalasztott körülöttem mindenkit, újakat meg nem adott.

            Ezért én, például nem nagyon vagyok ahhoz szokva, hogy állandóan körülvesznek. Mindig volt privát időm, privát helyem, privát dolgaim. Szeretem is, és ki is állok érte. Mindemellett nagyon szeretem a társaságot, a nyüzsgést, a bulit. Csak legyen jó arányban elkapva.

            Három napos intenzív, bentlakásos együttlétből jövök haza, hozok kedves népeket. Minden erőmmel azon vagyok, biztonsággal hazaérjünk. Ők is fáradtak. Éjszakáztunk, dolgoztunk, buliztunk, alkalmazkodtunk. Azt ettük, ittuk, amit kellett. Háromszor annyit, amennyi indokolt lett volna. Ezt az evésre vetítem, az ivásnál nem merném kalkulálni.

            Első éjjel megfáztam, fejem hasogat, nátha, torokfájás. Emellé manduláig érő gyomorsav. Ritkán fordul elő ilyesmi velem, de beszélni se tudok, csak suttogva, néha. Különben, megfontolatlan mondatoknál elkap a köhögés.

            Fontolgatom, ha nagyobb családba születek, jobban bírnám-e, ezeket az intenzív együttléteket. Mivel sofőr vagyok, mélyen elhallgatom, hogy a zárral valami komoly baj van. Nagyon bízom benne, ki tudom nyitni az ajtót. Sikerül. Csak a zárnyitás bajos, az indításnál nincs probléma. Hasítunk, óriási forgalom van, zúgnak az ötösön a kamionok. Remélem, nem alszanak el az útitársak, akkor nehezebb lenne. De nem, csendesen, nyugodtan, de mondják.

            Kiteszem őket a metrónál. Ha az ember megtette a dolgát, kicsit rosszabbul is lehet. De még van fél óra hazafelé. Összeszedem magam. Még a boltra is ráveszem magam. Ez a legegyszerűbb, kár telefonálni. Nem veszik fel, mire elmondom, megvan. Nem szeretnek telefonálni, vásárolni, időre jönni, hazahozni. Nem. Gyorsan végzek. A boltból kifelé Juliába botlok. Kedvesen érdeklődik. Talpig a rózsaszín és a lila árnyalataiban van. Kedvesen ölelget, majdnem leverem a pink kalapot. Udvariasan társalog, próbálom bírni a tempót, mindig felejti, hogy én az ő nyelvén küzdők. Mindig, de pláne most, több napi társas, feszes magány, több vármegye pálinka és borfelhozatalát elismerően átkóstolva, keveset alva, sokat élve. Megbeszéljük, hogy tört össze a másik autó, miért nem lát napok óta. Aztán, csak hazaérek, körbenézek, látom, sőt érzem, minden hátrahagyott főtt kaja oda. Nem csak vásárolni nem szeretnek. Nincs erőm zsörtölődni, na nincs is kinek. A macska-kutya bűnszövetkezet tetejébe szétkapta a kukát. Más is náthás lehet, mert a papír zsebkendőkből hóesést gyártott a kutya. Ott maradtak a kisasztalon, azt eléri, és ez szenvedélye. Apró darabokra szaggatja. Szerencsére csak egy tízest ért el.

            Elolvasom a leveleket, és alszom egy órát. Aztán már jobb. Hallom nyílik a garázskapu, ja persze, megbeszéltük, az autó… ma estére…elfelejtem mondani a zárat, a pótkulcsot.

Hajnalban, hallom, csak sikerült hazahozni. Megnyugtató, fordulok, nézem az órát. Még öt órát alhatok. Na jó hatot. Nincs hó. Nem is ígérik.

Viszonylag jól kelek. Szokásos rutin. Fürdőszoba, szemem a keskeny kis ablakra téved. Az orgonabokron szépen áll a hó. Félálomban, fogmosás közben próbálom elképzelni, a kert ezen részén, hogy maradhatott meg. Gyanúm támad. Futok hálóba vissza, tépem fel a függönyt, nézem a kertet.

-         Azt a mindenszemit, ez majdnem fél méter új hó!

Gyorsan készülök, hallom járnak az autók, az új, kis zöld kotró is tiszteletét tette. Lépek ki a garázsba, hálás vagyok, milyen szépen beálltak ide, nahát, nem is kell a havat pucolnom. Ebben a pillanatban, a hála párájában úszva érzem, hogy a lábam csúszik valamerre, valamely vízben, röptömben látom, hogy több centis tócsában. Röpülnek az iratok, a koncepció, a stratégia, az óravázlat, a vizsgaeredmények, az új kötirodalom, puff bele a trutymós sárba. Az autón behozott tetemes hajnali hó mennyiség, szépen leolvadt a kőre. Nem fagyott éppen le, csak csúszik, mint a ménkű. Kapkodom össze a precízen tartott papírokat. Látom, hogy a kis zöld, egyébként szimpatikus kotró is, ma a lapátot a páros oldal felé fordította, így egy kisebb barikádot kell ellapátolni. A düh nagyon jó kolléga, kisöpröm a latyakot, lapátolok, a végére még segítség is akad. Úgy állok ki a maradék negyven centi hóból, hogy csak kétszer kell meglökni. Időre beérek. Mindenhez hozzá lehet szokni, majdnem mindenhez. Nem puhulhat el az ember, még ha kis családból származik sem.

Ázott kutyabunda

Folynak le a vizek a hegyről, és jól látszik a képen  a szúnyogháló 

Tegnap olvadt, nagyon. Csodálkoztam is, hogy tud ennyi hó vízzé válni, ilyen rövid idő alatt. Néztem a szembe hegyeken csordogáló patakokat, lehet látni a hófoltok között, ahogy fentről le keresi az utat a víz. Minden sáros lett és szürke, a hó alatti ázott levelek barna foltjai, az üres cserepek töppedt virágföldje elég elkeserítő képet mutatott. Előkerültek a szomszéd gyűjtögette felesleges kupacok, mint ahogy nálunk is a pótcserép, a tüzelni még jó lehet lécek.

            Az egész szürkeségben csak egy élénk színt látok, a szomszédok, télen városiak, kihozták a narancshéjat. Ott rikít a sáros halom tetején. Komposztnak szánják. Nem tudom, jó-e a komposztba a narancs, de ők rendületlenül kihordják. Vajon a krumplihéjat, egyebet miért nem? Vagy azt nem látom? Most nem is láttam, mikor voltak kint. Csak a sárga héjból látom, nemrégen. Persze nemcsak a héjat hozzák, jönnek kicsit szétnézni. Ellenőrzik a zárat, a kiskaput, a kocsibeállót, rendben van-e minden. Nem fagyott-e el a vízvezeték? Nem billent-e el egy cserép. Aztán sóvárogva visszanéznek a kertre, jó lenne már dolgozni benne. Majd autóba szállnak és visszarobognak a városba, nincs a kertnek még ideje.

            A tegnapi olvadásban nyitnikék szólt, a kutya és a macska is ki-be rohangált a szakadó esőben. Nem volt nyugtuk. Ha benn voltak, ki kellett kéretőzni, aztán hamar rájöttek, hogy kint bőrig áznak. Macsika ritka nett, de még ő is rémes állapotban került haza. Nem is értette, miért nem örülök a túláradó szeretetének, ahogy a csurom vizes bundájával üdvözlő doromboló-dörgölöző szertartásába kezdett.

            Végtelenül ronda a hó nyoma. De, ha ez az ára a tavasznak, hát legyen, jöjjön a sár. Pedig, az falun szintén nehézkes. Nana szőre óriásira nőtt, egy hatalmas szőrgolyó lett, a tél nála is jó pár kilót eredményezett. Az egyébként is kifogástalan étvágya ilyentájt még sokszorozódik. Mindent megenne. Enné meg már a telet, leginkább. Meg kéne nyíratni, hogy ne legyen ilyen rendetlen, meg ne hozzon be ennyi csatakot. Hideg van még. Krisztina is írja, megint csak csupaszra tudná nyírni, azt meg most még nem lehet. Nem is csinálná meg most, nagyon szereti a kutyákat, és ért a nyelvükön. Nanával is szót ért. Nana rettentően tart a zajos, mindenféle gépektől, vízivadász ide, vízivadász oda, a víztől is. Krisztina mégis elvarázsolja, megnyugtatja, együttműködik vele a kutya is. Tartja a mancsát, adja a talpát, mikor mi van soron. Kicsit ijedt az érkezésnél, hátrasandít, kérdezi, jövök-e. Kell mondani, hogy persze. Idejében. Aztán idejében röpköd a póráza végén egy valami, egy nagyon dagadt, rövid lábú kis vizsla, spánielre nem hasonlít, semmiképpen. Persze, ha kicsit „gyakrabban” vinnénk, divatosabb is lehetne a fazon. Legutóbb, amikor hazaértem Nanával a fodrász után, Macsika megfújta, felborzolt és elmenekült, nem ismerte meg. Ez lesz most is, pár hét múlva, ha tényleg melegebb lesz.

            Reggelre eltűnt a szürkeség, a sár, megint hófehér minden. A tegnapi tavasz csak egy kis ígéret volt.

- Nana, szőrgolyó maradsz. Gyere ide, te rossz szőrkabát! Na, ne tovább, ázott kutyabunda!!!!