Kampány

photo:Dofka

Nehéz a kampányfinis mindenben. Akkor az ember megpróbál mindent. Bár maga a kampány is nehéz, úgy ahogy van. Agitálni kell valakiket valamire. Nehéz ez, még ha az embert a meggyőződése viszi, akkor is.

            Mert az emberen felülkerekedik a vélt normalitás, hogy talán ez az egész nem is fontos, és szabad-e. Szabad-e embereket győzködni bármiről is. Túl azon, hogy ilyenkor az ember már meg van győződve, hogy persze hogy szabad, sőt kell.

            Túl sok kampányban nem vettem részt, talán ha háromban-négyben, legyen mentségemre a lokalitás, a helyi ügyek szeretete. Ezen tévesztésemből két kampányban vettem részt. A két esemény között eltelt nyolc év, bizonyosan. Akkor láthatta az ember, hogy még a kicsiny lokális kampányok is változnak, mégpedig hogy változnak.

            Különösebb szakértői team nem kísért minket, ebben az utóbbi kampányban, inkább csak sok jóindulatú hályogkovács. Vagy csak a koreszme diktálta, mindenesetre ekkor vettem részt az első népközé menő kampányban. Ami azért volt nagyon furcsa számomra, mert kétféle ember van. Az egyik ott van mindig, kampánytól függetlenül a nép között, a másik típus meg úgyse lesz ott soha, hiába a kiírás. Na most ez a típus érzi magát nyeregben ilyenkor, él mint hal a vízben. Üdvözült mosollyal van a nép között, nem szabad szólni neki ilyenkor, hogy elszámította a dolgot, majd az eddigi gyakorlat, a hálók, a neki működő hálók megoldják az életet, az életét.   

            A másik fajta legalábbis zavarban van, amikor direkte kapcsolatban kell lennie a néppel, egyrészt mert ott van amúgy is, másrészről kicsit zavarban van, hogy „használja” őket, vagy legalább is úgy tűnik.

            Szóval ott posztoltam, ahol előíratott és jöttek a népek. Az első nép, látásból ismerős, beavatott az elhagyatásának sztorijába, hallgattam, hallgattam, ezek nem rövid történetek. És baromi nehéz, jó helyen elvágni őket, hogy ne legyen az ember bántó, de mégse kelljen az egész sztorit felvenni, mert lássuk be, ilyenkor már adresszálva van a dolog. Na most, ha élettörténetet küldenek, észnél kell lenni, mindenkit ugyan is nem lehet hazahozni. Másrészről, amíg meg nem írom a rám rakott életsúlyokat, többnyire feszítenek. Nem többnyire, mindig. Szóval hallgatom, hogy a márkakereskedésben, hogyan édesedett össze a volt asszony, meg az új kolléga, meg hogy a reggelek kibírhatatlanok. Csodálkozom, nem az esték? Nem, a reggelek, tudod, nincs miért elindulni, és még nagyon hosszú a nap. Na most hozakodjak elő azzal, hogy kellene szavaznia. Élje túl. Szép siker.

            Aztán a falu bolondja is megtalál. Leteszi a cajgát. Megtámasztja a kis kerítésnek. Érdeklődik. Nem szabad válogatni, mondjuk neki is, mivégre állunk, ülünk itt. Kap listát, matricát. Próbálja ismételni, mi az ő dolga. Meglepően jól mondja. Aztán csak előáll ő is, a saját ügyével.

-         - Kisebb munkákat vállalok, ásás, ilyesmi. Meg lehet kérdezni a doktor urat, nála is szedem a levelet, ilyesmi. Szóval, ha kell valami, vagy ilyesmi. Ez itt a névjegyem.

Nézem a markomba nyomott kis papírfecnit, valamiféle füzetmaradványból téphették ki, derék módon vonalzóval körbe lett kerítve, látszik a vágás után is.

Ez áll rajta: JOSZI, alatta a mobilszám. Biztosít, bármikor hívhatom, jön.

- És olcsó vagyok, pont jó! – ezt olyan eltalálva mondja, hogy meggyőzőbb, mint a többórás késreklámok a tévében.

A kampány váratlan hozadéka, hogy Józsi, bármikor, amikor meglát a biciklijéről, kollégaként üdvözöl. Végül is volt közös ügyünk, vagy sem. Integet, kalimpál, nem létező kalapot emel. Józsival nagyon kell vigyázni, bár teljesen ártalmatlan, de a nagy lejtőknek nem tud ellenállni, ilyenkor nekiereszti a bicajt, suhan le, árnyékként, nincs lámpa a biciklin, kivilágítatlanul robog, hasít bele a sötétbe, valamiket motyogva, széles mosollyal.

            Már nagyjából tudom, hol kell kalkulálni. Siklás közben nem köszön, az egy más ügy. Olyankor  nem szabad zavarni.