Nem csak az apró szemű hó kitartó

Ez lett az amarillisz bulb-ból

Ennek a télnek nem lesz vége. Vagy nem most. Két napja szakad egyfolytában a hó. Apró, kicsi, kitartó szemekben. Erről az jut eszembe, egykori tanárom, akitől talán a legtöbbet tanultam, próbálta a fejembe vésni a dolgokat vehemensen.

- Jegyezd meg, a világon mindig, minden a kitartás dolga! A tehetség, persze, fontos, ha akarsz valamit, de az nem elég, ha kitartóan akarsz valamit. Érted, kitartóan. Az a valami. Ha két követ minden nap csiszolgatsz, előbb-utóbb nyoma lesz, lesz belőle valami. Figyelsz? Az nagyon nagy baj veled, hogy figyelsz te, figyelsz, csak egészen pontosan arra, amire akarsz. Nem arra, amire kéne. Szakítsd már le magad a felesleges dolgokról és figyelj! Na mondjuk, néha érdekes dolgokra figyelsz fel, ez tény, ez talán a tehetség. De a kitartás, a szívós kitartás, a nem kis kitartás. Amikor, már mindenki hülyének néz, hogy mindig azzal vacakolsz, na akkor talán van valami. Ja, hogy ez unalmas? Hát ki mondta, hogy nem az. Ez a munka unalmasan alapos embert kíván, a tehetség az csak olyan, hogy vagy van, vagy nincs.

            Akkor ebből és a többi magyarázatból is csak keveset értettem. Csak most, ahogy nézem ezt az apró szemű, pimasz havat, amit először kinevettem, most meg kezdem tisztelni, jövök rá a dolog mondandójára. Persze, igazándiból azóta rájöttem a példabeszéd értelmére. Többször volt olyan helyzet, hogy felismertem, na most ez, annak az okításnak a  gyakorlati példája. Mégis, most jól esik felidézni. Már nem nagyon tanítanak. Én tanítok másokat. Azt hittem, ez könnyebb, hát nem. Szükség lenne nekem is még sok-sok tanításra. Na, nem okoskodásra, azzal tele a padlás, komolyan vehető tanításra. Az meg nagyon kevés.

            Ezt a náthát is ki akartam röhögni, gondoltam két nap. Meg kellett tanulnom tisztelni, mint az apró szemű havat. Meg kell mondjam, kitartó.

            Ma éppen, emiatt a kórság miatt csak a könnyített hétvégi üzemmódot tudtam teljesíteni. Ez meg mostanság a benti munka. Most ez van. Jönnek-mennek az e-mailek, újabb és újabb feladatok szerveződnek. Vagy csak a régi feladat újra, kicsit másképp. Jönnek a feladatok, mint az apró hóesés. Kitartóak. Majdnem állandóak. Értelmet kell adni mindannyinak, ez is tanítás. Nem lehet másképp. Legalább is meg kell próbálni.

            Nézem ezt a vigasztalan apró szemű havazást, nézem az utcát, az apró csíkban, ami látszik, valakinek nagyon kaszál a lába. Ez az ember nagyon berúgott, csak hazaér, persze hogy hazaér. Falu vagyunk, tudom, kinek a lába. Rutinos, megoldja. Tíz háza van még, ha idáig elért, már nem téveszthet.

            A világ dolgai elég jól vannak elrendezve. Ez a lókötő hazaér, mert nagy a praxis. Mi falusiak is tudjuk, aki a kaptatón feljön, nem a síkon borul meg. Ha igen, akkor is van segítség.

            A tavasz dolga miatt sem aggódom. Egyrészt, nem rám szignálták…most tanulom ezeket a hivatali formákat. Másrészről ilyen náthásnak, nincs is azzal dolga. Harmadrészt kaptam egy virághagymát ajándékba. Gondoltam elteszem tavaszra. Majd akkor hajtatom ki. Juliától kaptam, cserébe a macska felügyeletért. Hollandiában vette a reptéren. Azt mondta, virághagyma, vagyis bulb. Láttam a dobozon, amarillisz van benne. Ezért is határoztam úgy, majd napsütésben elültetem virágföldbe, cserépbe. Az amarillisz nagyon szép virág, pompás, ahogy mi hívjuk. Szépen tartogattam, na jó ott maradt az asztalon. És pár nap múlva egyszerűen kinyílt a doboz teteje. Megunta az amarillisz, az a holland, a bezártságot, meg ki is nőtte a dobozt. El kezdett hajtani ugyanis ott föld, víz nélkül a dobozban. Önfejű, gondoltam, de ismerősen kedves. Igaza van, nem én fogom neki megmondani, mikor virágozzon. Elültettem, hatalmas virágokat hozott, pedig féltem, elkéstem. Dehogy.

            Holnap megnézem a hunyort, az a legelső a kertben. Önfejű, mint mindenki a természetben, képes nyílni a negyven centis hó alatt. A hóvirágoknak is csak pár hetük van. Ha van annyi. Nem csak az apró szemű hó kitartó.