Ők nem voltak egyedüli gyerekek, bár csak unokatesók. A jobboldali , édes szőke  Magdi  nagynéném.

Egyedüli gyereknek, egyre inkább azt mondom, nem rossz lenni. Sopánkodtam ezen egy ideig, de aztán a többi szerencsés testvérrel bíró barát, ismerős példáját láttam, be kellett látnom, az se old meg okvetlenül mindent, sőt, leggyakrabban hibaforrás. Jó, mélyen táplált gyűlöleteket találunk, szinte minden családban. Soha meg nem értett, egymás mellett elbeszélő ünnepi, muszáj együttlétet. Kényszeredett egymásra csodálkozást.

            Persze, irigy vagyok a szép, nagycsaládok láttán, de majd megnézem a képeket a magazinokban. Annyit ígérhetek, ha lenne testvérem, megpróbálnám szeretni. De nincs. Egészen kiscsaládos voltam mindig. Szinte tökélyre vitte a sorsom a kiscsaládosítást, szépen kihalasztott körülöttem mindenkit, újakat meg nem adott.

            Ezért én, például nem nagyon vagyok ahhoz szokva, hogy állandóan körülvesznek. Mindig volt privát időm, privát helyem, privát dolgaim. Szeretem is, és ki is állok érte. Mindemellett nagyon szeretem a társaságot, a nyüzsgést, a bulit. Csak legyen jó arányban elkapva.

            Három napos intenzív, bentlakásos együttlétből jövök haza, hozok kedves népeket. Minden erőmmel azon vagyok, biztonsággal hazaérjünk. Ők is fáradtak. Éjszakáztunk, dolgoztunk, buliztunk, alkalmazkodtunk. Azt ettük, ittuk, amit kellett. Háromszor annyit, amennyi indokolt lett volna. Ezt az evésre vetítem, az ivásnál nem merném kalkulálni.

            Első éjjel megfáztam, fejem hasogat, nátha, torokfájás. Emellé manduláig érő gyomorsav. Ritkán fordul elő ilyesmi velem, de beszélni se tudok, csak suttogva, néha. Különben, megfontolatlan mondatoknál elkap a köhögés.

            Fontolgatom, ha nagyobb családba születek, jobban bírnám-e, ezeket az intenzív együttléteket. Mivel sofőr vagyok, mélyen elhallgatom, hogy a zárral valami komoly baj van. Nagyon bízom benne, ki tudom nyitni az ajtót. Sikerül. Csak a zárnyitás bajos, az indításnál nincs probléma. Hasítunk, óriási forgalom van, zúgnak az ötösön a kamionok. Remélem, nem alszanak el az útitársak, akkor nehezebb lenne. De nem, csendesen, nyugodtan, de mondják.

            Kiteszem őket a metrónál. Ha az ember megtette a dolgát, kicsit rosszabbul is lehet. De még van fél óra hazafelé. Összeszedem magam. Még a boltra is ráveszem magam. Ez a legegyszerűbb, kár telefonálni. Nem veszik fel, mire elmondom, megvan. Nem szeretnek telefonálni, vásárolni, időre jönni, hazahozni. Nem. Gyorsan végzek. A boltból kifelé Juliába botlok. Kedvesen érdeklődik. Talpig a rózsaszín és a lila árnyalataiban van. Kedvesen ölelget, majdnem leverem a pink kalapot. Udvariasan társalog, próbálom bírni a tempót, mindig felejti, hogy én az ő nyelvén küzdők. Mindig, de pláne most, több napi társas, feszes magány, több vármegye pálinka és borfelhozatalát elismerően átkóstolva, keveset alva, sokat élve. Megbeszéljük, hogy tört össze a másik autó, miért nem lát napok óta. Aztán, csak hazaérek, körbenézek, látom, sőt érzem, minden hátrahagyott főtt kaja oda. Nem csak vásárolni nem szeretnek. Nincs erőm zsörtölődni, na nincs is kinek. A macska-kutya bűnszövetkezet tetejébe szétkapta a kukát. Más is náthás lehet, mert a papír zsebkendőkből hóesést gyártott a kutya. Ott maradtak a kisasztalon, azt eléri, és ez szenvedélye. Apró darabokra szaggatja. Szerencsére csak egy tízest ért el.

            Elolvasom a leveleket, és alszom egy órát. Aztán már jobb. Hallom nyílik a garázskapu, ja persze, megbeszéltük, az autó… ma estére…elfelejtem mondani a zárat, a pótkulcsot.

Hajnalban, hallom, csak sikerült hazahozni. Megnyugtató, fordulok, nézem az órát. Még öt órát alhatok. Na jó hatot. Nincs hó. Nem is ígérik.

Viszonylag jól kelek. Szokásos rutin. Fürdőszoba, szemem a keskeny kis ablakra téved. Az orgonabokron szépen áll a hó. Félálomban, fogmosás közben próbálom elképzelni, a kert ezen részén, hogy maradhatott meg. Gyanúm támad. Futok hálóba vissza, tépem fel a függönyt, nézem a kertet.

-         Azt a mindenszemit, ez majdnem fél méter új hó!

Gyorsan készülök, hallom járnak az autók, az új, kis zöld kotró is tiszteletét tette. Lépek ki a garázsba, hálás vagyok, milyen szépen beálltak ide, nahát, nem is kell a havat pucolnom. Ebben a pillanatban, a hála párájában úszva érzem, hogy a lábam csúszik valamerre, valamely vízben, röptömben látom, hogy több centis tócsában. Röpülnek az iratok, a koncepció, a stratégia, az óravázlat, a vizsgaeredmények, az új kötirodalom, puff bele a trutymós sárba. Az autón behozott tetemes hajnali hó mennyiség, szépen leolvadt a kőre. Nem fagyott éppen le, csak csúszik, mint a ménkű. Kapkodom össze a precízen tartott papírokat. Látom, hogy a kis zöld, egyébként szimpatikus kotró is, ma a lapátot a páros oldal felé fordította, így egy kisebb barikádot kell ellapátolni. A düh nagyon jó kolléga, kisöpröm a latyakot, lapátolok, a végére még segítség is akad. Úgy állok ki a maradék negyven centi hóból, hogy csak kétszer kell meglökni. Időre beérek. Mindenhez hozzá lehet szokni, majdnem mindenhez. Nem puhulhat el az ember, még ha kis családból származik sem.