Következetesnek kell lennem, vagy a fene sem tudja

photo: Dofka

Csörög az óra. Vekker már nincs. A rádiós mának csörög, a mobillal vergődöm. A legutóbbi vidéki út óta, három időpontban is kelt, az utolsó keltés rendszerint már az úton ér, akkor már a városban vagyok, majdnem a célállomáson.

            Felkelek, kezdem a napot rendjén. Kezdeném pontosabban. Valami nincs rendjén, húz a fejem, visszadőlök, de csak kicsit. Újrakezdem a napot. Most se lesz sikeresebb, gondolok a mai napomra, van-e benne értekezlet, tanítás, kötött időpont. Lázmérőt keresek, meg keresem az okot, miért nem megy az indulás. A lázmérő nagy lázat nem mutat, épp 37,5. Na ez a legrosszabb. Újraveszem, milyen leadandó dolgokkal tartozom. Egy csúnya késés éget. Talán előbb kész lesz, ha itthon maradok, megírom. Jut eszembe a másik is, az is régen van a hátamon. Könnyebb volt, mindig az apróbb, kisebbeket elővenni. És a hátam, most amúgy is beszakad. Harmadik startot veszem, de feladom. Írni próbálok egy smst, folynak össze a betűk, könnyezik a szemem. A negyedik verzió megy át, sokat racionalizálódott a szöveg a különféle verziók alatt. Igyekszem az utolsó legrövidebbet is udvariasra. A többit egyszerűen elrontom, nem sikerül átküldeni.

            Elérem az orvost, bekerít a rendszerbe, elmormol egy Uramistent, hallva a hangom. Még egy gyors, plusz telefon a kollégáknak, nem bírok ma bejutni. Mély álomba zuhanok, alszom még négy órát. Felkelek emailt nézni, válaszolok, amire kell, eszem valamit, ilyenkor csak a pirítós jöhet számba, újra visszakecmergek az ágyba. Újabb három óra, alvás-olvasás-alvás. Kótyagos fej. Az olvasásból újraálmodott gondolatok, valóságos lázálmok. Biztos vagyok benne, hogy most nem álmodom, ez a valóság. Itt állok, ebben a rémálomban, de ez a valóság, most nem álmodom. Bárcsak álmodnék. Próbálom megoldani, használom a szokásos eszközeimet, persze hogy nem álom, hiszen pont a valóság, hallom, amit mondok. Ezeket szoktam mondani, ha baj van, és ki akarok mászni. Ha álom lenne, nem küzdenék, álmomban csak feladnám, vagy valami mást mondanék végre. Ébredek vízben, megkönnyebbülve, vagy a fene tudja, mégis álom volt. Tapogatom az ásványvizet. Elgurul a palack. A macska ijedten ugrik félre. Jön és vigasztal. Venné bizalmasabbra a helyzetet, célozza az ágyat. Lebeszélem erről, következetesnek kell lenni. Ha most engedek, felhatalmazása lesz. Következetesnek kell lennem, vagy a fene sem tudja. Két köhögőroham között végiggondolom, hányszor voltam következetes, hányszor bántam ezt meg. Amíg előkerül a mamusz, háromszor röhögöm ki egykorvolt magam, és egykorvolt másokat. Az egész következetességet. Azért szegény Macsikát csak távolabb parancsolom. Kitart, nem adja fel. Lehet, ő tudja jobban a dolgokat.

            Nézem a blogverseny eredményeit, öt új szavazattal csúsztam hat helyet vissza. Majd most megint próbálok következetes lenni, meg udvarias, és nem mások agyára menni. Csak éljem túl a mai napot, csak éljem túl, még lehet, hogy következetes se leszek.