Szeretem a márciust. Március 15-ét is. Esős, többnyire hideg. De határozottan tavasz illatú. Szabadság illatú. A tavasz illatot akkor is lehet érezni, ha hideg van. A szabadságillatot is, nem kell hozzá semmi. Csak érzékelés, belső igény, vágy. Tavaszvágy és szabadságvágy.

            Tavasz, szabadság, szerelem ezek összetartozó dolgok. Jó dolgok, olyanok amiért nem vágja le az ember a cekkert, nem zárja be az összes ablakot a számítógép képernyőjén. Ami miatt nehezen, de felkel reggel, ami miatt megfőzi a húslevest, ami miatt csinálja, nem hagyja, újragondolja.

            Vizes a járda. Esett, vagy esik, vagy csak szitál. Leparkolok, jó korán Pasaréten. Jó ilyenkor járni. Ritkaság, hogy szombaton, amikor nincs ember a láthatáron itt járok. Megcsap a tavasz szag. Ez illetlen, mármint a szag, tehát: a tavasz illat. Szerintem ez szag. A szag is lehet jó. Föld szag van. Egyszerűen föld szag. Csiga, giliszta, moha, nyers gyökér, földszag. Tulipán lándzsás földszag. Krókuszos földszag. Laza talaj, komposztszag. Árvácskázós szag. Barkaszag. Mohaszag. Reményszag. Szerelemszag. Szabadságszag.

Valentin Nőnap

A Valentin nap egy marhaság. Egy amcsi bolondság, csak a biznisz miatt találták ki. A virágosok különösen gyanúsak. Nyilván jó kis pangás van akkor tájt, hát csak pörögjön a piac, hagy menjen. Vegyék csak a sok szart, vackot, giccshegyet.

Remélem, nem várod tőlem, hogy szívecskés lufival jöjjek haza? Szépen néznék ki. Ne járjak esetleg alpakka öltönyben lakkcipővel? Ezt a bornírt hülyeséget. Valentin nap.

Hallgatom a dohogást, azért csak találok egy csokit a klaviatúrán másnap reggel. Amíg letöltöm a leveleket, próbálom magam összerázni pont bemajszolom.

            Na a nő nap, az egy kommunista hülyeség. Persze, nő nap. Remélem nem osztogatnak szegfűt a munkahelyeket, egy darabot, szűk zörgős celofánban. Lehetőleg vöröset. Miféle esélyegyenlőség? Olyan nincs és kész. Most ezt neked magyarázzam? Nem te tanítod? Milyen Klara Zetkin? Ja Zetkin, mondom kommunista vircsaft. Jó ezeken túl lenni. Jaj, de jó. Nem, rossz emlékezni arra az időre, amikor holtfáradt háziasszonyok a bevásárlás tetején cipelték az egyszál szegfűt. Ne! Akkor már inkább a Valentin! Nőjogi mozgalom??? Ha én ilyesmit hallok azonnal gyomorfájást, hascsikarást és fejfájást kapok. Mi ez itt, egy szeminárium? Tanfolyamra küldték az elvtársnőt? Mi vagy te, egy Angi Vera? Persze, hogy lehetne tulipánt is venni, majd szépen veszek, azért van tavasszal a születésnapod, hogy kapjál szépen tulipánt. Na látod. Van azért rend a világban, nem kell a dolgokat össze-vissza kavarni.

            Így aztán szépen megállok a virágosnál, vettem krókuszt, édesen nyílnak, csodaszépek, találok még botanikai tulipánokat, és apró nárciszt. Az is  nagy kedvenc. És újra megnézem a Doktor Zsivágot, és Omar Sharifet. És újra elnézem a végtelen nárciszmezőt. Sosem volt egyszerű nőnek lenni, na persze, legyünk őszinték, pasinak sem. 

Moszkva téri csata

Tehát idáig jön, eddig jön a villamos, Nem tűnik vészesnek, szépen nekilendülünk majd, menni fog. Lekászálódom, belekerülök egy puha zöld ágyásba, nem vészes. Nem esett mostanság. Jól járható a zöld gyep. Ez itt még inkább a Major. Szép zöld budai folt. Imádom. Egy időben elhatároztam, leszállok előbb és átvágok rajta, élvezem az erdőt, ligetet a város szívében. Aztán persze feladtam, mindig rohanni kellett, és mindig az a negyed óra, húsz perc is kellett. Ez egy nagy marhaság persze, de az ember ilyen nagy marhaságok közepette álltatja magát. A rohanásnak olyan kultusza van manapság, hogy a Majorban kószálót nyilván be is vinnék a Lipótra, ha még létezne a neves intézmény.

            Kászálódom le, érkezem a gyepre, aztán figyelni kell a padkára, meg arra, hogy esetleg biciklisek is jöhetnének, de nem nagyon jönnek, elég hideg van. Húzom fel a kabát sálrészét, nekivágok. Most ez egy ilyen nekivágós év lesz. Azzal kezdem, megmagyarázom magamnak újra, erre már nagyon nagy szükség volt. Odázhatatlan volt. Nem volt alku. Nincs jó idő, efféle fölfordulásra. Nyáron a turisták miatt, télen miattunk, szerencsés városiak, faluból zarándokló még szerencsésebbek, vagy ki tudja, miatt. Nekivágok, nagyon körbenézni nem merek. Korán is van még, menetelek szépen, ilyen ketrecelemek, vagy mik, kijelölik az utat, nagy gondolkoznivaló nincs, szépen menetelni kell a ketrec elemei között. Az elemek fekete kátránypapírral, vagy mi a fenével vannak kibélelve. Ettől aztán az embernek a maradék életkedve elmegy. A kátrányfeketeség mögött bontják a teret, törik fel a burkolatot, az aszfaltot, a kockakövet, a betont, lassan a térkövezetet, a síneket, mindent. A kátrányfeketeség a hangot nem fogja, így hallhatjuk. Egyszer csak átvezet minket a ketrecrendszer a téren, megyünk, feltűnően nagy tömegben, feltűnően rendezett sorokban. Haladni szeretne mindenki, ezért célirányosan besorolunk. Megadóan menetelek. Nem tudom megszokni, hogy a tér közepén nem jöhet villamos, busz, kapkodom a fejem hátra. Döbbenetes emberár van mögöttem. Feketéllik a szürke beton. Megyünk, orral előre, mintha lóhúsért mennénk 44-ben. Lótetem éppen nincs. Meg semmi sem. Semmi, ami emlékeztetne a térre, nincsenek hajléktalanok, csencselők, embervevők, virágosok, kokárdások, stricik, kurvák, szerelmesek, nincs a könyves, nincs a fornettis, nincs a gomba, vagy ha van nem látom a kátrányfüggönytől.

            Azt már csak a netről látom, hogy elvitték az órát. A Moszkva téri órát. De hogy tudható ez? Ki lát a fekete függöny mögé? A legrosszabb talán ez a fekete függönyrendszer, meg az, hogy akármikor bármi történhet. Mondjuk én régen nem voltam biztos, honnan melyik irányból, milyen villamos várható, mert kicsit gyorsan változott. Az, hogy naponta nem tapodott valakit agyon a villamos, legyünk őszinték a csoda műve. Őslakosként is figyelnem kellett, hogy vidékiek, külföldiek hogy találták el??? Figyeltek, gondolom.

            Visszafelé első napon friss faforgácsillat lep meg. Valamiért a síneket nem merik szabadon hagyni. Síkosnak értékelik talán? Leborították vékony pozdorja lapokkal, ezek meg mennek a sínen, mint a snowboard. Ezért leborítják vékony, fekete gumival. Ezen a feketepályán jövünk hazafelé, rettenetes, provizor az egész. Rögtönzés megy, érezhető. Majd a síneket később aszfalttal csömöszölik be, ami persze puklis lesz, arra megint csak figyelni kell. Leginkább figyelni kell, ez egy jó kiindulópont. Állandó figyelmet igényel a szisztéma. Minden reggel kicsit más minden, egyszer csak lebetonozzák a lelépőket a villamosnál, aztán valahogy lesz rámpa, később világítás egy harminc centis lelépőnél. Aztán valahogy kideríthetővé válik, hogy a csorda utunk közepén van egy lámpa, amire nem árt figyelni.

Tanuljuk a dolgokat napról-napra. Az első hét dermesztő. Fekete, szürke, hideg, reménytelen, ungemütlich forte. Vajon miért takarják a szemünk elől a rombolást? Majd a szép épülést? Miért kell ezt takarni? Munkavédelmi előírás lenne? Vagy mi? Letakarták, mint a halottat. Amivel nem tudunk mit kezdeni, szépen letakarjuk. Letakarjuk a halott síneket vékony limlomfával, a halott embert nejlonnal, a halott teret fekete micsodával. Ettől jobban félünk, félek. Mert nem tudom, mi van a nejlon alatt. Ennyi sötét nejlon mögött, bármi lehet, ne.

            Leszállok a villamosról, már az új helyen. Csodálatos betonozott, provizor, de jelzett fakerítések által vezetett ösvényen. Döbbenetes lyukakat látok a fekete függönyökön, szép, szabályos hasítékokat. Végig, amerre megyek mindenhol. Belátni picit a kulisszák mögé, és ki is látni. Lázadásnak tűnik, nem bírták a szakik, és kivágták a kerítést. Kivágták, nekimentek a kerítésnek. Levegősen indul a nap, jó látni a szép egyenletes réseket.

Szóba is hozom.

-          Láttátok, hogy nem bírták az emberek, lyukakat vágtak a fekete kerítésbe a Moszkván, a szakik, nyilván, szép formásak a hasítások, szerszámmal készültek.

-          Nagy szél volt, amiatt rendelhették el.

-          A szél miatt, hogy ne boruljanak föl a kerítések?

-          Persze, ez elég logikus, nem?

-          Csak a szél?

-          Szerinted, mi?

-          Nem amiatt, hogy lázadás?

-          Hát, hm…nem.

-          Akkor csak a szél miatt? Nem is azért, mert borzasztó volt?

-          A kerítéseket simán elvitte volna a felaggatott fekete vászon vagy mi.

-          Én azt hittem, hogy mégis van egy pont, ami határ, és ez a fekete el-ki-le-záró fekete függöny ilyen. És erre muszáj lyukat vágni.

-          Muszáj volt….De nem amiatt, te…, na lásd be!

-          Egészen igazad lehet, sajnos.

-          Azt gondoltad?

-          Azt.

-          Kérlek. Most, nem gondoltad, hogy a Moszkva tér rekonstrukciójánál fog feltámadni az emberi?

-          De, azt gondoltam. Nem irányítottan, hanem hogy nem tartható, és akkor ….mégis.

-          Ejjj. Nem, kérlek, komolyodj!

Aztán minden fekete izé eltűnt, nem biztos, hogy csak a szél miatt. Először csak hasadékok lettek a fekete vásznakon, aztán darabonként leváltak, de nem mind és nem mind egyszerre. De lassan eltűntek, ha ma keresnénk bajban lennénk. Már talán az embert sem találnánk, aki elrendelte. Jött újabb szél. És van újra virágos, most éppen barkás, kokárdás, strici, kurva, munkaerő, hajléktalan, szóval mindenféle, aminek itt lennie kell. Egyszerűen imádom a Moszkva teret. Remélem, nem lehet tönkre tenni.

Amikor a Hold és a Nap is fenn van az égen

Köszönöm: Dofka Zsuzsa.

https://www.youtube.com/watch?v=11LIPHevhTI

Tapogatok reggel a félsötétben. Kóstolom a jeget, nem vészes. Éppen ahogy kiérek, látom a Hold még fent van, ott a Szénás mögött. Atyaég mekkora. Nappali telehold. Halvány, áttetsző, nem sárga, mint tegnap este a másik sarokban. Telehold, de mekkora. Két napja ekkora. Azóta nem is alszom nagyon. Ma valamennyit, tegnap semmit, egy szemet sem. Könnyen indulok, kelet felé, a városba, a jég nem gátol. Ahogy indulok, elvakít a felkelő nap. Óriási. Tüzes, narancs. Van nálam napszemüveg, bent van a zsebemben. Nem veszem föl. Nézek a kelő napba. Tudom, hogy baj van. Nem, még nem tudom, csak érzem. Ez az érzés majdnem tudás. Majd mindjárt tudom, már csak két óra. Ha nem felejtem a mobilomat a kabátom zsebében, akkor csak egy. De ott felejtem. Talán nem véletlen. Félek én az olyan hajnaloktól, amikor a Nap és a Hold is az égen.

            Huszonkilenc éves voltam, amikor először megfordult velem a Föld. Elment abban az évben a bátyként szeretett unokatestvérem, negyven volt akkor. A baj nem jár egyedül. Valahogy a bajok nagyon összetartó család. Szólnak egymásnak, hogy indulni kell. Így volt ez, akkor is. Akkor még teljesen újak voltak a bajok. Először vágtak elevenembe. Annyira naivan tartottam az arcom a bajnak, hogy minden találat teljes erővel talált. Már tudom, hálásnak kell legyek, volt huszonkilenc nem annyira bajos évem. Ebben az újonnan jött bajtengerben mondta nekem valaki, értsem meg, felnőttkorban nem lehet új barátságot kötni. Hiába akarok. Nincs ennek ideje. Néztem a bajhoz nem szokott, éppen telibeszerencsétlenkedett arcommal, és elhittem. Amikor az ember bajban van, hiszi a bajt.

            Azóta a baj néha elhagy, de gyakran kísér. Meg kell tanulni élni a bajjal. De nem szabad hogy a baj uralkodjék. Legalább is nem állandóan.

            Nem szabad a bajban mindent elhinni, kell lenni erőnek a bajjal szemben. Például, hogy van barátság. Azóta elhaladtam a negyvenet, amit féltem megélni, az említett Báty elvesztése miatt. Azt gondoltam, addig tarthat minden. Egy azóta szintén bajosan elment barát írta, kedvesen, tréfásan, amikor a fordulónap esedékes volt, pár nap előzhette meg, most már tényleg ne nagyon mozdulj ki, ha ennyire izgulsz. Éld meg a negyvenet, te kedves Bajtárs!

            Vagy három, de lehet hogy csak két éve egy kedves, karácsonyi kártyán ezt olvastam: „Boldog Karácsonyt, talán már így: baráti szeretettel…” Ezt a kis cédulát, ami fogalmam sincs milyen ajándékot kísért, hónapokig terelgettem a papírjaim között, most persze órákig kerestem, egyelőre nem találom. Azt írták rá, mint mondom, hogy már majd baráti szeretettel. Kevés dolognak örültem úgy akkor karácsonykor, mint ennek. Sok mindenen voltunk akkor már túl. Külön-külön is, és akkor már együtt is, azzal aki ezt a cédulát írta. Ízlelgettük mi már ezt a szót. Nem adtuk volna olcsón és könnyen. Szeretem a régi kereteket. Ezért örültem, hogy én kapom ezt az ajánlatot, ezt a bizalmat, nem nekem, tacskóbbnak kell menni utána. Megtisztelt. Mire ez leírásra került, addigra gyakorlatilag napi kapcsolatunk lett. Naponta egyeztettünk mindent. Kezdetben a fontosnak ítélt dolgokat, később, amit közösen fontosnak találtunk. Nagyon sok apró dolog nagyon fontos az emberi életben. Mi ezeket a dolgokat közösen érzékeltük, nagyon aprólékosan megbeszéltük, megtelefonáltuk, megcseteltük. A legkomolyabb szakmai döntésektől kezdve a legegyszerűbb hétköznapi dolgokig mindent.

            Így lett Ildi, talán megengedi, hogy így írjam, napi jó barátom. Nagyon fontos, hogy mindenkinek legyen napi jó barátja. Akivel minden nap megbeszéli... mindazt, amit közösen fontosnak gondolnak, talán azokat a dolgokat is, amelyek senki másnak nem fontosak, csak úgy együttesen, közösen. Ezt senki ne halassza, rossz lenne. Kell. Másnap más a napi öröm, nem napi öröm, a baj nem napi baj. Nagyon kell napi barát. Napi bajtárs, napi örömtárs.

            A napi barát, amilyet mindenkinek kívánok, kiváló kritikus, buzdító, őszinte, szerető, de szigorú. A napi barát ilyeneket mond: Kezdj már valamit a hajaddal, rémes! Te nem olvastál túl sok gyerekregényt, te bolond lány? Ne, nézd újra, fölöslegesen vagy ellenkező! Miért nem próbálod meg, azonnal írok! Ja, beneveztelek erre a versenyre! Haha! Na, ezt ne, hagyd! Kérlek, ez nem a te pályád! Az ilyen napi baráttal lenni teljes és jó az élet.

            De a napi barát egyszer csak azt mondja, mert muszáj neki: ha ez az az agresszív fajta rák, amit találtak először, osztódik, akkor nagy a baj. Mondja ezt egy zötykölődős vidéki úton. Hátul ülünk, az utolsó üléseken, ahová a légkondi el nem ér.

- Akkor tudod, nincs sok hátra, nincs mit tenni. Akkor ez nagyon gyors lesz.

            - Ez nem lehet.

            - Valahogy olyan érzéseim vannak, mint amikor a baj alakult.

            - Ne csináld!

            - Akkor pedig, nem sok tárgyalnivaló nincs.

            - Nem lehet. Agyon műtöttek. Mindent kivettek.

            - Mindent. Hogy lehet, hogy ilyet orvosok mernek, tudnak…

            - Talán, csak a bajt nézik…, mindig, az embert nem tudják

            - Csodálatosak voltak eddig is,  mindent megtettek

            - Hogy a fenébe bírják? Ezt a terhelést?       

               - Bírják. Fantasztikusak, bírják. Én is bírom, de mi lesz velük? A gyerekek? Gábor? Tudod, mindig csak arra gondolok, ők hogy bírják el? Semmi más nem érdekel.

Itt most sokáig megálltam, nem tudom a választ.

Nagyon rossz az idei vízkereszt. Pocsék és borzasztó nap volt a mai. Olyan sok dolog történt, ólmosan fáradt lettem. Ülök a monitor előtt, lassan bezárok minden ablakot. Annyi gondolat nincs befejezve a fejemben, nyúlok a mobilért automatikusan, új ez az készülék. Bénázom vele, gyakorlom még. Mondom magamnak: gombot benyomom, kicsit sodrom a képernyőt. Alul megjelenik: Névjegyzék. Ott görget, M. Mint Mók Ildikó…

            Ha ügyes vagyok, a hívás már nem megy ki.

            Ilyenkor, amikor ennyire el vagyok anyátlanodva, szoktam felhívni. És akkor persze felvette, és azt mondta, Igen, Mók Ildikó,… szia Katám, mondd…

            Most még nem tudok mondani semmit sem, vagyis csak annyit: köszönök mindent, és jó, kicsit csaltam azzal a rohadt vaníliakrémmel karácsonykor, na jó Aranka lett, pótlás, pótlás, az egész életünk egy kompromisszum…., tudom nem csak Aranka ügyben figyelmeztettél, van nagyobb csalás is, mint az Aranka a főzött vanília alapkrém helyett, jó,.. és megint nem hallgattam rád…de másrészről igen…és nem, …de várj,…és képzeld….

            Képzeld…néha a Hold és a Nap is fenn van az égen…, itt vagy?, …vagy nem?…

Ildi! Képzeld, néha a Hold és a Nap is, hallod? Drága Ildi, ha láttad volna…

Mók Ildikó emlékére.

Legyen neki könnyű a föld. 

2015. január 6. Vízkereszt

Kocsonya keringő

Tízkor ébredek, ez újévkor koránnak is mondható. Nálam egyébként is. Ha csak tehetem, nem kelek korán. Mostanság nem tehetem. Így különösen furcsa, hogy felébredek. Olvasok pár oldalt, aztán a szomjúság felzavar a konyhába. Érdekes mód a kutya, macska is ébren bolyong, pedig nehéz éjszakájuk volt. Pedig összehasonlíthatatlanul kevesebb tűzijáték volt idén, mint tavaly. Vajon miért?

            A szembe hegyen kicsit több a rakéta, vagy csak úgy tűnik, vagy csak jobban látom. Elkap a csapatszellem, nálunk is, a mi oldalunkon is legyen. Tizenegy körül aztán hatalmas tűzijátékot adunk, innen a kis térről indulnak, nem nehéz kiszámítani. Zsebkendőnyi üres telek, pár paddal, nyáron sok virággal, mindez az utca összefogásából. Én csak élvezem a látványt, és mindig meglepődöm, hányan ülnek le a padokra, turisták, kutyasétáltatók, babatologatók, biciklizni tanulók. Innen indulnak a rakéták, közös akció lehet ez is, mert eléggé hosszú, szinte komponált előadás. Az Észak- Dél elleni versenyben jót javultunk.

            Pompás szilveszteri program, befűteni a cserépkályhába. Először jön vissza a füst, túl hideg a kémény, kell egy kis idő, amire felmelegszik. Aztán elkapja a tűz a fát, pattog. Jó füst szag lesz a nappaliban, de az nagyon jó. Nekem otthonos. Otthon cserépkályhával fűtöttünk, nekem ez a kis füstszag hozzá tartozik ahhoz, hogy otthon vagyok, és mindjárt jó meleg lesz.

            Ez a második szilveszter, hogy nem buliban ünnepelek, így alakult tavaly. Idén meg nem is szeretném másként. Ráérősen megsül a sós sütemény. A java elbandukol a fiatalok bulijára, jól van ez így. Cserébe kapok egy filmet, feltöltik a pendrive-ra. Sajnos negyedéig sem jutok, mert a petárdáktól, rakétáktól Nana kutya úgy beindul, hogy egy szót sem értek a filmből, amit ráadásul meg kéne fejteni.

            Éjfélkor, nagy örömre velünk koccintanak az ifjak, röviden megszakítva a bulit, elcsendesedni kicsit. Kimegyünk a teraszra nézzük a falut, próbálunk tűzijátékos képeket csinálni, de valamiért nincs valami a telefonokon, ami pedig kellene. Aki bent maradt meghallgatja az ünnepi beszédet, nem túl hosszú, mire megfordulunk a Las Ketchup dalát nyomják, összeröhögünk, a gyors váltáson. Töltünk még pezsgőt, szárazat. Átúszik az agyamon, Mariazellben táncoltunk erre nagyon boldogan. Az államvizsgáról indultam, keresztfélévvel zártam, síelés volt. A csöppnyi lobbiban volt a buli, nagy társasággal. Szegény osztrák recepciós félig önként, félig rábeszélésünkre fogta menekülőre, elhagyva a pultot. A pult ugyanis kellett, ott is táncoltunk. Majd ültünk, röhögtünk, és mi tagadás ittunk hajnalig. Buliztunk. Nagyon sok bulit csináltunk végig, így mondom, mert ahhoz is kell erő, kitartás, aki nem próbálta nem tudhatja. Most egyszerűbb. Könnyű kitartani. Végignézem az összes slágert, amiket összeválogattak, a hirtelen kezdés ellenére csupa jó, régi bulis szám kerül egybe. Lassan elhallgatnak a rakéták. Még utoljára végigsimogatom tekintetemmel a falu látképét, aztán lemegyek. Mellettem gyakorlatilag egy házibuli van, de imádok ilyen morajra elaludni. Megnyugtat. Jó. Minden jó, de ez különösen jól van.

            Így aztán kelek tízkor. Fejfájás nélkül nézem az Újévi koncertet Bécsből. Én vagyok a harmadik generáció, aki imádja a családból. Nagyanyám, anyám, én is osztatlan hívei vagyunk a bécsi koncertnek. A karácsony az Diótörő és a budapesti Opera, az új év az Bécs.

Felteszem a lencselevest. Kicsit keringőzöm, magával ragad a koncert. Kikeringőzöm a kocsonyásfazékért a teraszra. Szépen spiccbe állítom be a körmöket, áthat a művészet. Kék Duna keringő, pucolok még egy fokhagymát. Új Év! Új esztendő! A páratlanok jobbak szoktak lenni, hátha….Radetzky mars Ez aztán páratlanul jó…

            

Jégvilág 2.

photo: Bánkúti Margit

Éjjel gyakran felriadok a pengő hangra, ahogy hasad az ág, utána reccsen és aztán csak a súlyos zuhanás, majd tompa puffanás. Számolgatom, mi zuhan, melyik fa járt pórul. Próbálom a hangokból kikövetkeztetni, merre dől.

            Az ébresztős mobilom lemerült, még tegnap este. A másik jelzését nem is ismerem, felhúztam, de magamtól is ébredek. Nézem az ágyból a kertet, még sötét van, nem látok rémes kárt, de nem olvadt el, az bizonyos. Elkészülök, nézem a kocsit. Kicsit fagyos, nem botrány. Letakarítom, hallgatnám a híreket. De áram még nincs. Így rádió sincs. Net sincs, nyilván. A laptopban van még egy kis szufla, de net persze nincs. Akkor telefonálok, meg vannak a konzulenseim, akiket ilyenkor fel szoktam hívni, korán induló autósok. Megbízhatóak, nem vakmerőek, nem beszariak. Velük szoktam egyeztetni, érdemes-e nekiindulni autóval, vagy válasszuk a gyaloglást, buszt. Csörgetem a számot. Nem megy ki a hívás. Mi a franc van? Túlterhelt lehet a rendszer. Nyilván mindenki megnyugtat, jelentkezik, jelzi a késést, tájékozódik. Próbálom később, várok kicsit. Nézegetem a tájat a teraszról, elkeserítő. Csatatér. A megkergült riasztók egyre csak vijjognak, mentők jönnek, számolom hányadik. Visszalépek a szobába, ösztönösen a kapcsolóhoz nyúlok, fölösleges. Újra eszembe jut a reggeli krónika, a hírek, elhessegetem az ötletet. Újrapróbálom a telefont, már lassan illene jeleznem kések, vagy meg se leszek egész nap.

            Lassan ébred mindenki, vitázunk. Én mindenkit itthon tartanék, ők mennének. Nem kéne tetézni a bajt. Mi a fenének nekivágni a vakvilágnak. Felderítésre szánják el magukat, illetve arra jutnak, elindulnak, ha sikerül visszaszólnak. Hová, ugyan hová? Hiszen semelyik telefon nem működik, a mentő szirénázik, a fák pattanva dőlnek. Hová mentek, már megint hová? Bele a vakvilágba. Nem kellene ilyen vakmerőnek lenni. Mit gondoltok, miért halljuk a szirénákat folyamatosan? Szokás szerint hátaknak beszélek.

            Újra telefonálni próbálok, semmi. Ki sem csörög. Fél órája mentek el, persze semmi hír. Jövök-megyek. Gondolok egy kávéra. De hideg ásványvíz és narancslé van. Nem kell mindig kávézni. Eszembe jut a vérnyomásgyógyszer. Beveszem. Jövök-megyek. Leginkább ezt lehet tenni. Kiforgatom a fiókokat, gyertyákért, mécsesekért. Jó lesz kézhez tenni. Meg a gyufát is. Csinálok egy készenléti pakkot. Mobilok, mécsesek, gyufa, egy üveg ásványvíz, slusszkulcs a kis elemlámpával. Újra tárcsázok, semmi.

            Nem bírom tovább, kimegyek az utcára, mintha ott megtudnék valamit. Behajolt fák, egy magát alig tartó villanypózna, vijjogó riasztó két házzal arrébb. Meddig bírja még? Tétova emberek, gyerekeket próbálnak levinni az iskolába, jönnek vissza. Bóklászik mindenki. Többnyire értelmetlennek tűnik. Fölzúg egy motoros fűrész. Hetekig halljuk majd, most az első.

            Visszaér végre a felderítőcsapat. Lezárták az utat. A faluból se be, se ki. Félóránként konvojban lehet indulni minősített esetekben, mentőknek, kenyeres kocsiknak. Rendőrök állnak az út végén. Egy hatalmas ág eltalált egy fő áramvezetéket. Majdnem az egész falu áram nélkül van. A hegyen víz sincs. Mobilszolgáltatás nincs, talán a toronyhoz is kéne áram.  Az utak a faluban prímán járhatók. Semmi gond. Falun belül jöhetünk-mehetünk. Na de minek. Teszek-veszek a házon belül, de nincs nagyon mit. Víz nincs. A tartalék vízzel elmosogatok. Rendezem a konyhát. Mániásan pakolok, ha menni kell, ne maradjon hátra nagy rendetlenség. Törölgetek. Visszapakolok. Egyébként, nem szoktam ilyen gyorsan. Azon gondolkodom, ha maradunk is muszáj, hogy ne legyen nagy kavar, mert a sötétben nagy bajt okozhat a széjjel hagyott edény, a láb alatt lévő kosár, szatyor, mifene.

            Érdekes, nem nagyon hűl a ház. Lent, amelyik szint félig a földben van, szinte a tegnapi meleg van. Fázni nem fázunk, de mindenki apránként átöltözik. Vastagpulóver, mellény, sapka. Házon belül is. Eszünk pár szendvicset.

            Újabb hírhozók jönnek. Senki nem tud, semmit, de egyhamar áram nem lesz. Erre kell készülni. Talán három-négy nap is lehet. Leülök egy pálinkára. Most, akkor hogy tovább?

A ház két napig sem tartja magát fűtetlen, ezt tudjuk. Próbáltuk már olajos időkben a régi házat, márciusban kihűlt huszonnégy óra alatt. Tehát cselekedni kell. A cserépkályhát nekiállok lepakolni, jó ideje pakolom rá a könyveket, pedig nem ott a helyük. Csak mindig kevés a polc. A kályhát meg nem használtuk. Órákig szortírozom a könyveket kupacba, Közben a többiek fát hoznak fel, vágnak aprófát, gyújtóst, keresünk újságpapírt. Telik a vesszőkosár. Néhány öreges bolondéria értelmet nyer. Miért nem szabad minden papírt kidobni, miért kell száraz helyen tartani a fát, miért kellenek szerszámok. Miért kell mindig gyufa. Miért kell cserépkályha. Miért kellenek nagyobb edények.

            Kimegyek jeget gyűjtök vödrökbe, jó lehet leengedni a wc-t. Sőt, amit edénybe gyűjtök, még mosogatni is jó lehet. Még ki sem enged a jeges gyűjteményem, mire öt liter víz jön a másik hegyről, ott éppen jön a csapból, de piszkos. Nem ivóvíz. De jó kis víz. Megható gondoskodás.

            Mászkálok kicsit az utcán, hátha vannak hírek. Nincsenek. Mindenki fát vág, pakol, ágat húzkod, kárt ment. Óriási robajjal szakad le mellettem egy ág, na jó inkább egy lombnegyed. Ez a mi fánk. Kitöri a kerítést. Szétfutunk kicsit. Káromkodunk, mert nagy a kár. Feszült mindenki, mert tudjuk, ha ránk esik, nagy baj eshetett volna. Összeveszünk kicsit újra, ki a vakmerő, ki a túlizgulós. De nem olyan elementáris ez a vita már. Pedig nem tudjuk a lomb súlyát, ez csak napokkal később derül ki. Súlyos mázsák potyognak, ez közvetlen életveszély. Folytatjuk a tűzrakást. Eszembe jut, a kocsiban a rádión hallgathatunk híreket. Délben, a krónikát. Kiülünk, nagykabát, sapka. Kossuth Rádió Déli Krónika. A hírek vége felé térnek rá a jéghelyzetre, addigra fázunk, pedig jár a motor. Vigyázok az akkumulátorra. Bizonyos budai utak járhatatlanok, különösen a Normafa környéke van veszélyben. Gondok vannak az áramellátásban, a hatalmas jég okozta károk elhárítása hónapokat vehet igénybe. A háromszáz méter feletti magasságban a lakosok különösen veszélyeztetettek. A falut nem említik. Azt sem mondják, van egy megközelítetlen település. Vagy lehet, hogy mondják, de a falu neve el nem hangzik.

-          Mondtam, nem vagyunk érdekesek, Budapesten minden rendben, leszarnak minket!

-          Nyolcezer ember, mégse vicc. Nem értem.

-          Rendben vannak, ne várd, értsék!

-          Azt mondták háromszáz méter…..de mi négyszázon vagyunk…

-          Négyszázon….

-          De akkor, mi a fenét csináljunk?

Két sapkás fej mered egymásra. Most érzem először, nagyon fázom.

            Nem lehet, hogy nem csinálnak semmit!

            Biztos küzdenek, azt sem tudjuk, hányan. Biztos küzdenek.

Vijjog a mentő most is. Visszamegyünk a házba. Muszáj nekikezdeni fűteni, ha hetekig gond lehet, el kell kezdeni. Begyullad könnyen. Szépen pattog a tűz. Olyan füst van a nappaliban, hogy muszáj szellőztetni, kicsit aggódom a füst kifelé megy-e. Ahogy melegszik a kémény, lassan kevesebb füst jön vissza. Gyerekkor szag vesz körül. Gyerekkor hangok. Kályhaajtó csikordulás, kaparó pengés. Fasuhogás, ropogás. Kezd melegedni a szerkezet. Azon gondolkodom, mit lehet főzni cserépkályhán? Valami beférő vaslap kéne krumplit sütni. Sajnos sparhelt nincs a házban. A sparhelt nagyon fontos, univerzális és hihetetlen gazdaságos. Meleget ad és azonnal csinál meleg vizet, jó hosszú füstcső kell, akkor fűt is. Nincs sparhelt, lennie kéne. De milyen jó, hogy cserépkályha van.

            Ha hetekre kell berendezkedni, hogy lesz. Fűtünk, vágjuk a fát, akkor nem fagy le a ház. Mi bemegyünk a városba. A macska épp fenn páváskodik a tűzifa tetején, Nana kutya fetreng boldogan a forgácsban. Loncsosak. Városban…Anyámnál…Ez nem megy. De akkor hogy legyen? Meg dolgozni is kéne?

            Szétárad a meleg a lakásban. Lezárjuk a kályhát. Csodálatos meleget ad. Nézzük a vas kályhaajtót, vörös fény cikázik. Újabb hírek jönnek, semmi jó. Megint leszakadt, bedöglött, bekrepált valami, ami már valami helyett volt. Megy a riasztó, két házzal arrébb. Az agyat szétviszi.

            A legrosszabb, nem tudok telefonálni, nem tudom azt mondani, megvagyunk. Nem tudhatok híreket. Nem tudok nyugtatni. Semmit nem tudok. Ülünk szépen. Melegedünk. Nézzük a tüzet. Megcsörren a telefonom, amelyik még nem merült le. Nézek rá, mintha boszorkányjárás lenne, ebbe meg mi lelt erőt. Keresnek a cégtől, világos semmit nem érthetnek abból, ami itt volt-van. A városban esik az eső, nagy eső van. Sokat bajlódtak azzal, hogy elérjenek. Próbálok udvarias lenni. Szeretném Anyát hívni, ha van mobilszolgáltatás. Nehezen értik meg. Leteszem, próbálom hívni. Nem, kifelé még nem működünk. Ezt is békében kell viselni. Tudom, hogy óránként hallgatja a híreket, és azt is már mennyire aggódik. Az, az őrjítő, hogy hála a jó égnek, nincs bajunk. Csak ezt nem tudom mondani.

            Bár a Déli Krónikában nem is szerepeltünk. Talán nem is tudja a baj mértékét. Egész nap jár az agyam, mivel, mit tudok pótolni. Hogyan lehet megoldani a hiányzó dolgokat. Örülök, hogy alapvetően minden van.

            Anyám háborús gyerek, én nem éltem háborúban. Anyám nem tud végignézni egy háborús filmet sem, én igen. Anyám soha semmilyen tartalékkal nem él, én félévnyi ennivaló, hetekig szóló innivaló felhalmozás nélkül nem létezem. Borzongok attól, hogy elválaszt minket egy folyó, a Duna. Tűzre, vízre vigyázok. Mintha én lennék inkább háborús gyerek.  Örököltem idegeimben, zsigereimben a félelmet?

            Szépen felgyertyázva, melegben olvasok, egy jó meleg takaró alatt. Lassan teljesen besötétedik. Spórolni kellene a gyertyával. Egyszerre csak pislákol a csillár. Zümmög a hűtő. Pittyeg a mikró. Áram van!!!

            A legifjabb generáció emlékeztet: Anya, először a telefonokat tedd töltőre, és a laptopot. Lehet, hogy csak átmenetileg lesz áram. Oszd be az erőket! Lehet, hogy csak egy-két órát tudnak tartani. Megszeppenve fogadok szót. Lehet, hogy ő is háborús gyerek?

            Lesz tea, víz, meleg víz, net. Hírt is tudunk adni:

„Nagykovácsi felszabadult! Van áram, víz, térerő, meg mindenféle!!!!! Kedves aggódó ismerősök, köszönjük megvagyunk. Tíz évre elég hasáb, apró, rőzse, egyéb fánk lesz. Dolgozunk majd. Szakad a szívünk kedves fákért, bokrokért, miegyébért. De egyben vagyunk. Köszönjük, hogy hírrel lehetünk. Óriási, kitartó munka eredménye.”

…

„Kedves Nagykovácsi! Feladtad a leckét. Vettük. De hidd el, nagyon szeretünk. Mindenhogyan. Meg azért is.”

Jégvilág 1.

Photo: Veres

Izgek-mozgok a késői értekezleten. Mennék már nagyon. Reggel erősen le volt fagyva a kocsi, húsz percbe telt, mire lekapartam, pedig jégolvasztós spray-m is van, mintha ráfagyna azonnal az is. Az utca végén fékezés nélkül lassítok, kettes. Figyelem jönnek-e föntről, mert akkor mindegy kinek van elsőbbsége, neki lesz, mert lehet, hogy nem tud megállni. Csodálkozom is, nem csúszik, jól leérek. De a hegyi ember nemcsak a szemével figyel, hallom az esőt. Ha nagyon csendesen, de zizegve esik, puhán, nem csorgósan és nem pattan vissza a kőről, aszfaltról, akkor fagy. Azonnal fagy. Ónos eső. Szép lassan, de alaposan hízó ónos-jeges eső. Befon mindent, rátapad a felületre, újabb és újabb rétegeket von egymásra, vastag üvegburkolat alá vonja a világot. Képes a gyufaszálnyi kis gallyat termetes ággá formálni. Ha a szél is fúj zörög a táj, az egyenletes üvegbevonat szálkásan fagy, széliránynak megfelelően.

            Az első gyanú után a járdát nézem, de ez még gyakran becsapós, a ház melege eléri a járdát, az eresz is óvja. A második ellenőrzési pont a kapukilincs. Ha jeges, kaparás lesz. Harmadik észlelési terület a kuka fedele, fogója, ha fényesre fagyott, nehéz indulás lesz. Aztán megpillantja az ember az autót, ami tényleg védelem nélkül áll az elemek harcában, és lát egy ilyen reggelen az ember egy kisebb-nagyobb jégkockát. Sajnos nem lehet azt választani, hogy ilyenkor az ember szépen visszaőgyeleg a házba, várva mondjuk délig, amíg a nap meg nem oldja a dolgot, ahogy gondolkodás nélkül tenné. Nem, visszabattyog ilyenkor aki így járt és pakol. A szett a következő: vastag harisnya, vastag kesztyű, ócska zokni a jégen járáshoz, sapka, sálak, kendők, váltócipő. Ezzel újra kiér az ember, ha nagy a gáz, akkor már kell a zokni, ha még nagyobb a levitézlett ikeás rongyszőnyeg is, ezt az ember járszőnyegként használja, néha trepniként,  nem árt, ha kettő van. Ezek után jön a betámasztás. Kell egy olyan helyet találni, ahol a két talp lehetőség szerint nem csúszik, mert a jégvakaráshoz bizony erőt kell kifejteni, ahhoz meg stabilan kell állni, különben csúszik be a próbálkozó a kocsi alá, ki van próbálva. Több szemeszteres jégvakarási kurzust tudnék tartani, azokból a tapasztalatokból, amit azóta gyűjtöttem, amióta pesti létemre a budai oldalra kerültem. 

            Most csak annyit, van a kaparós jég és van a repesztős. Mindkettőnél első, hogy az ember beindítja az autót, ha indul az egy jó opció, akkor vannak remények. Járó motorral, ha nem akarsz megfagyni, kicsit még visszanézel a házba, látod az esetet a kékfényben, miszerint valamelyik furfangos autótolvaj, hajnalok-hajnalán bepattanós kocsi lopást hajtott végre a gyanútlan szerencsétlen jégvakaró kárára. Visszamenvén azért érzed a megnyugvást ilyen időben, ilyenkor egyetlen egy tolvaj nem pattan.

            Nézi az ember a jeget, az utat, csorog-e, vagy csak hízik, fénylik-e a teteje, matt az egész, mifene. Ezekből Matula bácsisan levonjuk a következtetést. Először is telefonálunk, számba véve a jeget, cirka mennyit késünk. A legnehezebb tudomásul venni, hogy a városban, ahol kicsit esik, nem nagyon hiszik a bajunkat. Mit sem tudnak arról, néhány méter, mit jelent itt már csak a faluban is. Jól van esik, de mi a baj ezzel? Néha esik. Sőt télen is esik.

            Ekkor beindul az ember és vakar, az a lényeg, hogy egy kis folton tudjon fogást találni, mert ezután már használhatja a vakarót, különben csak korcsolyázik a fém a felületen. Ha szerencsénk van, szép nagy foltokat tudunk hámlasztani. Vannak vastag, de nem túl makacs jegek és vannak irtózatosan nehezen leszedhető viszonylag vékony borzadályok.

            Mindezek keringenek a fejemben a városi irodában, képzelem a napközben esett eső, mi lehet odahaza? Az eső megállíthatatlan, folyik végig a kockakövön, a díszburkolaton. Végül elég gyorsan szabadulok, rohanok: metrózom, villamosozom az autóig, itt sincs még látható jele a télnek. Beülök, de magamban azért elsuttogom, franc se tudja mi van fönn. Ahogy szoktam, ameddig tudom felviszem az autót, aztán meglátjuk. Gyors, kapkodó vásárlás, azért berakok plusz kenyeret, plusz két pár kolbászt. Minden egyéb van otthon. Október végén az ember elkezdi a gyűjtést.

            Ott ahol vártam, lesz lassabb a kocsisor. Nézek előre, mi lehet a baj. Nem csúszik, nincs lefagyva, az bizonyos. Állunk.

Villognak, vészvillogóval, egyezményesen ez azt jelenti, figyelj valami gond van. Valami van ott elöl, de mi. Talán baleset? De aztán könnyedén indulunk, látom indexelnek, kerülnek valamit. Odaérve látom, egy jó nagy darab faág, súlyos jégteherrel, lezuhanva az országút aszfaltjára. A fáról, ahonnan letört ez a termetes ág, minden levél egyszerre eshetett le, bele a jégdarába, jó kis csúszós képlet, de könnyedén kerülgetjük. Aztán újabb villogás, lassú fékezés. Kerülünk újra, de közben a szemben is kerülnek. Szép békésen, de gyakran kerülgetünk. Csillognak az ágak fenn a fán is, jegesek. Állnak a fekete, de még nem lefagyott út két oldalán, mint megannyi báltermi kristálycsillár. Az út rendjén van, nem csúszik. Csak a fák valahogy szokatlanul jegesek. Aztán valahogyan mégis békésen beérek a faluba. A Kastély előtt a kanyar már nagyon nehezen kerülhető el, millió ág, gally, levélkupac az úton. Arra kell gondolnom, ha erre az éjszakai fagy rádolgoz, nem megyünk egyhamar sehová. Beérek a falu közepébe, áll a sor, villognak, tűzoltó autók. Jobbra kanyarodok, ahogy utam visz, most jön a neheze. Emelkedem, van az útnak egy része, ahol néha elfogy a lendület, onnan már inkább visszacsúszunk, ha komoly a hó, jég. Nincs baj, fenn vagyok, még az utca is jó. Ez egy nagy megnyugvás. Innen, ha gyalogolni kell is csak húsz perc, és az autó mégiscsak az utcában parkol. De most ezzel sincs gond, begurulok a ház elé.

            Valami szokatlan. Kászálódom ki a kocsiból. Teljesen sötét van, csak a jég világít. Egy szóróautó sárgás fénye küszködik az utca közepén, nézem mi a fenét kerül. Nincs is ott autó. Ahogy tovább halad, már látom… A villanypózna félig bedőlve, a kábel ijesztően gyanúsan közel a földhöz, egy fenyőfán, ami szintén dőlni látszik van fennakadva, ezt kerülgette a szóróautó. Próbálok rákanyarodni a parkolóra, a fényszóró fényei egy nagy halmot világítanak, döbbenten nézem, ez a fa, az a fa, ami miatt a ház máshogy áll, mint a papíron először tervezték, egyfajta juhar, mint azt kiderítette a tervező és az építtető. Az a bizonyos juhar most itt fekszik, legalább is java része. Ösztönösen lehajolok, próbálom felemelni, mint az ájult embert. Meg sem tudom moccantani, több száz kiló lehet, és még a jég. A döbbenet nem oszlik, bevergődöm az autót egy kis lyukba, ahol se ág, se más. A dermedt csöndbe belevijjog egy szomszédos ház riasztója. Persze, ha nincs áram, ez történik. Érzékeli a riasztó és beindul. És lentről a faluból még tíz. Szirénáz egy mentő, vagy tűzoltó is lehet.

            Pár hete, vannak az embernek megérzései, a slusszkulcsra ráfűztem egy kis elemlámpát. Ügyes kis szerkezet, a benzinkútnál vettem, gondoltam segítek azon, hogy egyre rosszabbul látok a sötétben. Most aztán jól jön a vaksötétben. Nyitom az ajtót, két szempár csillan, egy kutya, egy macska kérdez, mi a fene történik itt. Próbálok nem orra bukni, keresek gyertyát. Az adventi koszorút találom először, meggyújtom az elsőt, amit már égettünk. Felgyertyázom a lakást. Keresem a mécseseket, gyertyákat, kevesebb van, mint amire emlékszem. A kutya bepisilt, megtalálom a tócsát, nagyon félhetett valamitől. Csak a mennydörgéstől, tűzijátéktól fél. A robajoktól, amit nem ért. Mitől ijedhetett ennyire meg?

            Lehajolok, az alsó fiókban a konyhában remélek pár gyertyát. Egyszer csak egy pengő hang, egy eleven hasadás, majd egy tompa zuhanás. A kutya alám bújik és sír. Majd újra, mint a fegyverropogás, szakadnak-hasadnak a fák. Majd megint puffan a lehullott lomb. Ijedten összebújok a kutyával a kihúzott fiók alatt. Jézusom, milyen pusztulás ez. Újabb recsegés-ropogás. Érezhető az ingás, de ez a fa megmaradt. Majd újra egy sorozat, mint a géppuska, Nana nyűszít. Számolgatom, melyik kertben lehet. A következő reccsenés, hasadás egyértelműen a mi juharunk, egy újabb ág. Kibújok a fiók alól, felegyenesedem, a konyhaablakból nézem a két kedves óriás fenyőm. Ők gyengék, a fenyő gyenge, gondolom. A két hatalmas fa egymásnak dőlve, összefagyva. Mintha az összefagyott ágak egymást ölelnék, segítenék, tartanák egymást. Rettegve számítgatom, dőlnek-e, maradhatnak-e. Nem tudok nekik segíteni, csak találgathatom életben maradhatnak-e. Nana kutyát azért próbálom nyugtatni, te megmaradsz öreglány, atomvillanás után is, nyugi, csak légy szíves ne pisilj be többet. Hálásan követi gyertyás alakom. Próbálom kitessékelni, dolgát végezni, elég egyértelműen jelzi, szó sem lehet róla. Talán jobb is, még ráesik egy fa. Jól van, maradj. Kaffog, hogy szerinte is így van.

            Lassan mindenki hazaér, nagy köszönet. Lassan mindenki megérti, mi a baj, egyáltalán mi a helyzet. Vaksiskodunk, botlunk egymásban, de megnyugszunk. Van minden, enni-inni való, mindenki megvan, a macska is láb alatt, szóval talán rendeződünk. Csak ne hallaná az ember a hasadás, törés hangját állandóan. Felvetődik, nem nekem jut eszembe, kéne vizet gyűjteni. Igaz, engedek a kádba, edényekbe, vödrökbe. Nana, amit elér beleiszik. Próbálom elkülöníteni a Nana mentes, tiszta vizeket.  

            Lemerül a telefonom, a cégesben van kis erő, de az összes szám a másikban. Adok jelt Anyának, a felét sem mesélve amit látok, és semmit nem érintve, amitől félek.

            Lefekszem, vaksötét, süketítő csönd, amibe néha egy-egy riasztó beleszerencsétlenkedik. És a fák, a fák. Puskaropogással törnek, hasadnak. Sírnak. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy állva halnak meg.