37, 8

A 37, 8 az egyszerre rémes és remek. Rémes, mert izzadsz, mint egy ló, kicsit szétesel, magas a pulzus. Másrészt remek, mert nem láz, harmincnyolc fölött már nálam gondolatok nincsenek, csak túlélés. Épp ezért a hőemelkedés, néha lehet jó. Jobban tud az ember fókuszálni egy dologra, mert kicsit le van lassulva. A hőemelkedés, ez esetben, inkább csak a gyógyszerekkel karbantartott láz. Mégis türelmesebb az ember, megbocsátóbb, odaadóbb. Kicsit izgalmasabb az ok. Nálam nem. Most nem. Tudva tudott a nyavalya. Csak el kell kezdeni, nincs befejezése.

            Szerdán úgy tűnt, baj lesz. Rázott a hideg angol után, a hegyen már kocogva értem a kocsiig. Itthon is dőltem, borultam a kanapén. Legyőzni, legyőzni gondoltam, mindent beszedtem, amit kell, hátha. Jól is ment a csütörtök, röhögtem is a bajon, mondtam, a rutin, a tapasztalat, ugye, idejében el lett kapva a baj. Pénteken megértettem ez nem lesz ilyen egyszerű. A nappalok még csak-csak, de az este, az kemény.

            Panaszkodom a hálón, persze privátban. Próbálnak segíteni. Betti hadat üzen a bajnak, ad jó tanácsokat. Percenként ellenőrzi, betartom-e. Először nem akarom, de végül, csak megpróbálom. Födöt melegítek. Szinte mindenkinek azonnal beugrik a bajról a meleg födő. Betti figyelmeztet, a födő és a bőr közé kell egy törölköző, mert különben megégek, ő járt így egyszer kiskorában. Szóval vizet forralok, és arra födőt teszek. Aztán alkalmazom a meleget. A meleg jó és alkalmas enyhületre. Mire jó a közösségi portál. Többeknek eszébe jut a sózsák. Amit gyermekként különféle fájó pontjainkra kaptunk. Kinek a fül, kinek a hólyag. Én ez utóbbi lennék.

Felrémlik a gyerekként a belém hasító éles fájdalom. Éjjelente jött. Minden előzmény nélkül. És akkor még könnyű volt nekem, mert csak sírnom kellett. Anyám azonnal kelt, megnézett, meghallgatott, és nekiállt sót melegíteni. Melegítette a sót és lapátolta a megvarrt, rendesen előkészített zsákba a megforrósított sót. Aztán csak arra emlékszem, hogy beleájulok az alvásba, és jobb lesz minden. Azóta harminc év eltelt biztosan.

Most kevés sírni, cselekedni kell. Melegítem a hülye födőt. Betti irányít, disznózsírral kell bekenni a felületet arra a törölköző és végül a födő. A disznózsírt nem vetem be, majd ha ennél is szarabb lesz.

Péntek este van. Ülök itt a hasamom a födövel, jó disznózsír nincs, de nagyon fáj, és rossz. Senki nincsen éppen itthon, mert ez már így van mindig.

Ez már a második kör. Tényleg használ. Valamit. Valamit. De csak valamit.

Apa56

Egészen, majdnem felnőttkoromig 56-ról nem hallottam. A család erről nem beszélt semmit, vagy ha igen, lényegtelen dolgokat. Anyám arról, hogy akkor tanult meg römizni, és valami több napos römiben volt. Meg azt, hogy a palotai állomáson valamiféle sportszerszállítmány állt meg, így majdnem mindenkinek lett szánkója, síléce így–úgy a környéken.

Nagyanyám mindenkit lepiszegett, aki erről előttem egy szót is mondott volna erről.

- Ne keverjük össze a gyermeket! Mást tanul az iskolában. Azt kell mondani, amit ott mondanak - fordult felém. Nagyanyám nem jól érzékelte a helyzetet, túlbecsülte a közoktatást. A világon semmit nem mondtak az iskolában erről az időszakról, magáról a tényről sem. Csak majd középiskolában. Akkor meghallgattam, amit mondtak, nem volt sok, látható volt a kín a tanárnő arcán, aki egyébként pártmicsoda volt az iskolában. Nagyon szerettem a történelmet, nagyon szerettem ezt a tanárnőt, utáltam a zavarát.

Fogalmam sincs, mikor derült ki számomra, hogy apám 56-ban disszidált. Apám ezt nem nagyon fontolgatta, csak megtörtént vele. A történet az oral history szabályai szerint, roppant homályos. Egyrészről, mint autóvillamossági műszerész tanonc járt-kelt a városban, amikor az események megindultak, állította hogy a szobordöntésnél ott volt. Azt mondta, a Corvin-közben is napokat. Piroska volt a neve, mert olyan kicsi és ártalmatlan harcos volt. Talán ennivalót vihetett kosárban. Azt, hogy lőtt-e, nem tudom. Adtak-e puskát a kezébe, nem tudom. Tizenhat éves volt akkor. Pesti srác, kicsi pesti srác.

Megsérült, repesz ment a fejébe. Mentőautó szedte össze. A mentő személyzete határozott, lelépnek Ausztriába, a határok nyitva voltak. Piroskát, apámat, meg a többi összeszedett sebesültet vitték ki automatikusan. Apámnak nem volt ellenére az egész, ment, leginkább, mert vitték. A határ nyitva volt, mehettek. Ausztriában valamelyik tanyán dolgozott is, aztán eszmélt, mit is keres ő itt. Hazavágyott, döntött, hazajött. Szökött, mert akkor már lezárták a határokat. Szegényem ő visszafelé küzdött, amikor mások, a fő áram, kifelé.

Megjelent odahaza, jó nagy anyai pofonokért. Akkor nagyanyám több hete járta a kórházakat és hullaházakat, a spontán összerakott tetemeket borogatta, keresve apámat.

Ezt a pár mondatot tudhatom tőle, tőlük. Kilencven után mindig győzködtem, keresse a régi társakat. Néztük a megjelent cikkeket, kik kaptak kitüntetéseket. Olvasta, olvasta a cikkeket.

- Szerintem nem így volt, de ki tudja, olyan zavaros volt akkor is minden. A kitüntetettekre csak mindig ennyit mondott, nem láttam, nem ismerhettem biztos, másol harcolt.

Unszoltuk jelentkezzen, amikor új listákat készítettek. Fedje fel, ott volt, akkor.

- Nem, ennek semmi értelme. Én véletlen kerültem oda, de tudtam, hogy ott a helyem. Most mit listázzunk ezen, hagyjatok békén, vicc lenne, …majd lenne jó nagy mulatság, én valami listán,….áh…marhaság-és jó mélyet szívott a Kossuthból. És az egész politikát kiröhögte.

De hogy leszek én hippi?

photo: Dofka

Próbálom magam összeszedni, le kell, menjek anyáért a buszhoz. Magasan lakunk, sportosan is negyedóra felfelé, aki nem sportos annak több is. Inkább félóra, szép, meg ma igazán jó idő is volt, de azért sok. Mire anya leszáll a buszról, pontosan másfél órát bkv-zett. Jól bírja, hála az égnek. De akkor már nem vágy hegyet mászni.

Várom a főtér mögött, ott a templomnál, ahol szoktam. Valamit nem érhetett el, mert jó húsz perce ülök az autóban. Baromi meleg lett, nézem a kapcsolót, a reggeli hidegek miatt már fűtésre van állítva a kocsi. Megigazítom az ülést, átváltom a rádiócsatornát, tegnap kölcsönadtam. A tükröt már indulásnál beállítom, a gyerek azért sokkal magasabb. Abból a szögből én semmit nem látok.

Keresem a mobilom, mintha fennhagytam volna, nincs semelyik zsebben. Hívnám, de tudom, hogy nem hallja, zajos a busz és kicsit már nehezebben hallja meg a táska alján a mobilt. Fel kéne menni a telefonért. Elmozdulni mégse merek, mert akkor elkerüljük egymást. Ha nem talál itt, nekiindul egyedül a hegynek. Jön hozzánk, jön. Amikor csak tud, jön. Hoz mindenféle friss sütit, amit a metróállomáson vesz, mire ideér a nylon tönkreteszi, de néha elfogy. Jön, segít. Mos, vasal, feltérképez, ránk néz. Mindent azonnal rögzít, megállapít. Kínosan pontosan igaza van. Mindent megtalál, amit eldugtam, mindent meglát, amit takargatnék. Veszi fel a cédulát, forgatja a levelet, egyedül pontosan tudja, melyik ruhám új, a szokásos pillantással néz rám, ahogy felemeli.

Szétesik a fejem, annyira kapkodva indultam, hogy meg se állapítottam hogy fáj. Tulajdonképpen a régi szomszédságomban ülök, itt, ebben az utcában éltem húsz évet. Kati és Kati néni most állnak ki az autóval, olyan helyesek együtt. Ők együtt is laknak. Kati apja és apám egy nap különbséggel haltak meg. Integetnek, mosolyognak. Erőt adnak, várok még tíz percet. Akkor csörög a telefon, mégis nálam van ezek szerint, csak a kulcsos részben. Miért tettem oda? Mindegy, megérkezett. Elhatározom, nem mondom, hogy itt üldögélek fél órája, újság, kávé, reggeli, aspirin nélkül.

Nyitja az ajtót, beül, persze mondja minden kérdés nélkül, minden elment előtte.

- Ki a fene tudja ezt kiszámolni kislányom?

Egyetértek.

- Abban maradtunk hívlak, ha leszállok…, tudod fél és egész között.

Tényleg ebben maradtunk. Csak tudom, hogy van, amikor nem sikerül a mobilba lelket vernie, összekavarodik vele, más a képernyő, mert jött egy-két sms a szolgáltatótól. Vagy véletlenül kikapcsolódik, néha mégiscsak lemerül. De ma minden remekül ment. Robogunk fel a hegyre. Nincs péksüti. Hozza az összes magazint, van, amit azonnal meg kell tekinteni. Nézünk öt generációt, öt asszonyt, egy kislányt, egy negyvenöt-éves nagymamát. Szépek. Csodálkozom. Uramisten, én is 45 éves vagyok.

- Bizony! - csattan. Nem vádlóan.

- Gondolod, nagymamának kellene lennem?

- Nem, mert fiad van, de egyébként…, már simán.

Ahogy szokta, el is tűnik, nyomban.

Ott állok a fejfájásommal, nézem a szép fotót, dicséretes.

Utána somfordálok.

- Anya, mit főzzek, mit gondolsz?

- Nekem? A világon semmit, a fiúk nincsenek, minek, fölösleges.

Azért csak nekiállok a konyhába lelket verni, van mit feldolgozni, nehéz hét volt ez is. Anya nem akar semmi különösebbet, én magamnak főzni…frászt. Eszembe vág, nem vettem lapot. Rendjén ez nem az én dolgom, de mi van rendjén manapság. Akkor le kell, menjek a faluba újra. A sör is jót szokott tenni a fejfájásra, azt is veszek, határozok. Algopyrin, smink, falu.

A hentesfiúk éppen zárnak, van még hagymakarika, gomba rántva, kolbász sütve. Gyorsan összekapom ezeket, felmosás előtt. Nyomás haza.

Gyönyörű idő van. Imádom. Kirohangálok a teraszra. És főzni sem kell. Csak kicsit porolok. Meg ide-oda kapok. Hippinek állok. Ez jut eszembe. Meg az, hogy ez Betti verse. Hippinek állni, élvezni a szabadságot, a napsütést, meg minden szépet. Ez jó.

A chiligyerekek mennek ki a teraszra újra. Bár már a szüret megvolt.

Kinyitom a lapot, keresem az írást, amiért veszem. Rövid. A cím is langyosnak tűnik. Olvasom. A felénél leülök, sírva állok föl. Kipattintok egy sört. Még most rögtön nem gyújtok rá, csak este.

Egyszer csak autók állnak meg a ház előtt, mondják, mindenki itthon ebédel.

Rendben. Miért is ne? Jó ez így.

De hogy leszek én hippi?

Fűzöld - vízkék

Az ellenállhatalan rózsás, rózsaillatú mécses.

A szombat nagyon jó nap. Végre ébredek, nem kelek. Nézem az órát, atyaég. A másik szobában csörög a telefon, ezek szerint nem csak én aludtam eddig.

Nyitom a nappali ajtaját, a kutya, macska esik nekem, négy órával később kapnak enni. Nagyon fegyelmezetten várnak. Csak akkor tör ki a ribillió, amint meghallják a lépteimet. Akkor kaotikus lesz minden, ugrálják át egymást, szökellenek, tülekednek, nyávogás, csaholás, csóválás. Kiosztom a porciókat, megnyugszanak. Indul a nap, van idő. Ez jó. Rászánom. Újabb léptek, kérdezem, mi legyen a reggeli.

-Semmi…még alszom félig.

Szóda spriccen, szörp készül, hallom a kávéfőzőbe újabb párna kerül.

Ráérősen készülődöm, belefér a melegszendvics. Narancslé, kávéillat. Itthon nem kávézom, ahhoz nekem munkahely vagy nyaralás kell. Hálás vagyok, hogy más kávézik, így legalább az illat rendben. Kifejezetten jó egy felnőtt gyerek a háznál. Az is jó, hogy mégiscsak elfogy néhány melegszendvics, párizsis, sajtos, snidlinges.

- Neked is a fogadra ragad a sajt?

- Az egész lapka odaragadt…

- Csak lejön, ha kihűl.

- Várjunk.

Fújjuk, hűtjük, apránként lejön az olvadt sajt a fogakról.

- Hová mész?

- Miért gondolod, hogy megyek?

- A cipőről.

- Ja, igazad van, készülök, átnézek az Ikeába. A kék tányérokat folytatom, a múltkor nem volt pénzem komplettírozni a szettet. Tudod a régi készlet apránként eltörött, és a hétköznapit most feltöltöm, az ünnepivel spórolok, a hagymamintással, a bizonyos zwibelmusteressel, tudod…-azt hiszem, azt még hallotta, hogy megyek valahová.

Gondosan tervezek, nézem a pénzem, a kártyám, szigorú listát készítek. Ez kell, más nem. Elégedett vagyok az időpontválasztással. Minden normális ember ilyenkor ebédel, vagy lefeküdt ebéd után, nem mozdul ki. A nyárnak vége, a suli beindult. Biztos kevesen lesznek.

Ezt sokan gondoltuk így. Ötödik körben lesz helyem a parkolóban, nagyon jó helyen a kijáratnál. Nagyon fontos, hogy a kijáratnál legyen hely, mert akkor jövünk a terhekkel, nem a bejáratnak kell közel lenni a kocsihoz.

Bemegyek a forgóajtón. Sokan vannak benn is. Valami verseny is van, vagy játék. A rövid úton kikerülöm a kiállítást. Rohanok. Sietek. Átgondolom, mi a fenének. Lassítok. Nyugi.

A lista persze az autóban maradt az ülésen.

A fő cél úgyis a kék szett. Van még belőle, hála a jó égnek. A régi darabokat is évekig sikerült pótolgatni, amíg aztán végképp eltűnt a kedves készlet minden darabja a boltból, ezért kellett átállni erre a kékre. Jó erős szín, féltem, kicsit erős is. De szeretik. A vendégek is megdicsérték, úgy látszik átment.

Gyorsan összeszedek mindent. Van idő ténferegni. Memorizálom a listát, nem kell más és kész.

A listán volt egy olvasólámpa, egyre nehezebben olvasok segítő fény nélkül. Ezt is nagyon könnyen eldöntöm. Jó áron, egy elég normális fazont veszek. Két apró botlás esik a pénztárig. Egy mécses szett és egy almaszeletelő, csutkázó. Egy botlásnak nem ítélhető, a lista felületességét bizonyítandó dolog, egy vasalódeszka borítás, a régi nem akarja már a rendet, félrecsúszik és az alsó szivacs félelmetesen kínálja magát a vasaló fémjének egy ragacsos találkozásra.

A pénztárnál irgalmatlan sorok verődtek össze. Nézegetem, ki mit vett.

Jó kis terep. Vannak az új házasok, az új gyerekesek. A megint új házasok, a megint új gyerekesek, a szinglik, a kocsmások, a nagycsaládosodok, a kis háztartásba menekülő özvegyek, a designerek.

Nézem a pasikat, racionális egy-két darabos holmijuk van. Eljöttek polcért, vagy asztalért. A családos, közös vásárlóknál kaotikus a képlet, mindenfélét összevásároltak közösen, meggyötört férjek lógnak a kocsi végén. A designerek, szakmai választással halmoztak össze dolgokat.

Előttem a hapsi két polccal áll, eszi a kefét. Előtte egy csúcsvásárló, eszelős mennyiségű apró bigyóval. Azokat bizony egyenként kell blokkolni. Jó idő lesz. A csúcsvásárló profi lakberendező, de nem hivatásos. Nézem, sőt az egész sor nézi, mit vett.

Pakolja fel a dolgokat a gumiszalagra. Tetemes mennyiségű apróság. Pasi. Most rak fel egy fűzöld abroszt, jó néhány fűzöld műanyag virágot. Én is megnéztem, nem tagadom. Hozzávaló műanyag kaspót. Nekem is megvoltak gondolatban.

Ezt nem hiszem el, abroszra való fűzöld alátéteket is vesz. Ehhez illő szalvéták kerülnek sorra, ugyanaz a szín, kétféle minta és méret. Forgatom a fejem, keresem a nőt. Nincs nő, egyedül van. Most egy kis fellépőt tesz a szalagra, ez vízkék. Gyereknek való, hogy elérje a mosdót, a csapot. Ezek szerint gyereke is van. Egyedül eljött ide, és ezeket a dolgokat összeválogatta a családnak…Ilyen igényesen? Ámulok. Új kategóriát kell nyitni a fejemben. Van ilyen pasi, ezek szerint. Pedig listát sem látok nála. Persze, ha a fellépő aktuális, nem lehet újszülött mellől szalasztott ember. Akkor ki?

Akkor designer. De nem olyan a ruhája, a haja. Egészen normálisnak néz ki. Semmilyen extravagáns nincs rajta. Nem lila, nem csokibarna, egészen átlagosan átlagos.

Egy újabb pohár készlet, természetesen fűzöld. Az egész vásárlás színben tartott, szépen válogatott, melegszívű egyveleg. Haladunk kicsit, a polcos hapsi is sóhajt egyet. Lassan sorra kerülünk. Elkönyvelem, a hülye kategorizált agyamban, jó hogy lehet új kreclit nyitni.

Blokkolják a polcost.

Az igényes fűzöldes, vízkékes cuccol vissza a kosárba. Szépen tud teríteni este, nagyon szép, harmonikus válogatás kerül haza.

Rövidhajú, fiús lány kerül elő, kicsi szőke fiúval. Csak kiálltak a sorból, hogy ne kelljen nekik is csigázódni ebben a tömegben. A kisfiú egy hotdogot majszol. Elégedett. A rövidhajú asszony elégedetten szemléli az összeválogatott kompozíciót. A vízkék-fűzöld egyveleget.

Én is nyugszom kicsit a kategóriámmal. Rakom föl a gumiszalagra a kék tányérjaimat.

- Minden szombaton ennyien vannak? – kérdezem a pénztáros fiút.

- Nem. De ez már karácsony.

- Karácsony? Októberben?

- Ez már addig nem áll meg.

- Karácsonyig?

- Mondom. Áfás számlát?

- Nem, köszönöm, nem kérek.

Selejtezés

photo: Dofka

Az irodák és a belső könyvtár válogatása, selejtezése után, több, mint ötven szürke hatalmas, erős nylonzsák van tele a folyosókon. A papír és a könyv, embertelen nehéz szállítandó, csomagolni való. Nem tömöríthető, a könyvek sarka éles, vágja szét a zsákot. A repedésből, amint húzni, emelni kezdik, lesz nagy szakadás, aztán potyog minden szanaszét. Az meg olyan méltatlan, még ha a selejtről is van szó, hogy csak úgy bukdácsoljon a lépcsőkön a papír, és miegyéb. Márpedig az a potyogmány egyszer valakinek a kézirata, jegyzete, fontos akkurátus papírja volt. Muszáj figyelni, bár ennyi zsáknál elkerülhetetlen lesz, egy-két borulás.

A selejtezés nagyon nehéz. Két-három komoly családi pakoláson vagyok túl. Rémületes ülni két zsák között és dönteni. Papíronként, tárgyanként hal meg az ember, a szemétre szánttal együtt.

A második héten leérek azokhoz a rétegekhez, amikor még nem volt számítógép, nyomtató. Végigsimítom az átütőpapír hátán kidudorodó írógépbetűk barázdáit. Sárgulnak a lapok, ménkű porosak. Ahogy megbontom a dossziékat, röpül a porfelhő. Nézem, milyen érdekes iktatási rendszer volt harminc éve. Olyan ráérős, ma már kissé feleslegesnek tűnő, kicsit fontoskodó. Ehhez a világhoz tartoztak titkárnők, asszisztensek, hivatalsegédek, kézbesítők. Apránként megismerem őket a papírokból, némelyiket személyesen is volt alkalmam. Rég odaát van mindenki, már egy világgal odébb.

Ennek a korszaknak más a szemete, mint a felsőbb rétegeké, találok indigót, átütőpapírt, stencilpapírt. Átfut az agyamon, mennyit játszottunk az indigóval. Micsoda másolmányokat kreáltunk, ronggyá koptatva egy-egy a szüleink hivatalából lévő darabot. Valamiféle hattyúforma is átfut az agyamon, védjegy lehetett, és a friss indigó illata is felsejlik. Érzem, az emlékezetemben, mert ezeknek itt már nincs illatuk, vagy ha van valami, belevész a porszagba.

Legelőbb végigvettem a saját tizenöt évnyi termésem. Na, jó, nem a sajátom. A közös termés. Forgatom a lapokat. A kéziratok lapjaiból megelevenednek a korrektúrafordulók, néha derbik. A sok, időnként okoskodó nyelvészkedő javítás. Agyonbonyolított értelmezések, értelmezészavarok. Némelyiken röhögök, most már tudom, hogy kellett volna válaszolni, megvédeni a saját verziómat. Néhol szégyellem magam, ez tényleg gáz volt. De azért ütemesen telnek a zsákok.

A digitális korszak utáni selejtezés könnyebb, tudom, mi jelent meg nyomtatásban, mi van kinn a weblapon. Könnyebb dönteni.

Bár digitális kornak is megvan a maga szemete, röhejes mennyiségű tele floppy kerül elő. Ezt külön gyűjtjük, más a kukásítása. Milyen jó, hogy lett pendrive. Mennyivel könnyebb lesz kidobni a selejtet. Bosszantóan egyszerűnek tűnik az új generáció helyzete.

Ennyi-ennyi irományt átnézve kicsit súlytalanodnak a dolgok, az állandóan lévő „dolgok” fontossága.

A harminc éve sürgető határidők harminc éve elmúltak, a tíz évvel ezelőtti csúszások is, amik akkor botrány tárgyát képezték, erősen a bagatell kategóriába kerültek a zsákolásnál. Nem ez a tény dönt, hogy fontos volt, vagy jelentős volt-e, melyik zsákba kerülhet a mappa.

Tanulságos, mennyi „nagyon fontos, kiemelt ügy” tűnt el teljesen a színről. Aztán az is, hány jelenik meg, valahogyan nyakatekerten, de ugyanúgy, aztán annak sincs már jelentősége.

El lehet merülni a dokumentumokkal a tegnapok világába. A tegnapok fontosságába, ami ma már vicces.

A mai napok fontossága is ugyanilyen vicces lesz, nemsokára.

De még élem a mai napok fontosságát, mint mindenki.

Tehát dobozolok, selejtezek. Ülök, megfáradtan két zsák között. Ingadozom, tudjuk.

Kedves, ismerős lábak nyomának hangja hallatszik a rogyadozó parketta szalagon.

Leül mellém, a botrányosan retró műbőr fotelre. Jelezni kell, ezért pár éve csatát vívtunk, kár volt. Ezt sky-nak hívták, sky garnitúra. Azaz műbőr. Ülünk itt. Vezéri szett volt ez hajdanán, presztízscucc.

Kérdezi, mi van. Mondom.

-         Amúgy, mi van?

-         Velem?

-         Ja, veled…

-         Velem, velem, privát, mint személy, mint intézménytől független személyes cucc?

-         Kifejezetten.

-         Fos.

-         Elmentél a pofonért? Tudtam…a picsába, mondtam….

-         El.

-         Megkaptad?

-         Meg.

-         Nagy volt?

-         Nagy.

-         Szar?

-         Szerinted?

-         Mit csinálsz?

-         Zsákolok.

-         Nagyobb, mint vártad?

-         A pofon?

-         Az.

-         Nagyobb.

-         Mit akarsz?

-         Zsákolok.

Földet nem érő talpak

photo: Dofka

Minden reggel dugó van. Ez azért megnyugtató, mert nem kell találgatni, lesz-e. Lesz. Van. Extra csak esőben, többnyire. Néha vannak ajándék napok, amikor valamiért könnyebb, rugalmasabb. Ilyeneken nem kell csodálkozni, azt csak el kell fogadni, fel kell ismerni, és kellőképpen örülni kell neki.

Egyéb, átlag napokon pont ott állok meg, ahol szoktam, ott araszolok, azon a százötven méteren, aztán újabb pontban ugyanennyin. Várva a zöldet, a besorolást, az átrohangáló gyalogosokat, figyelve az akárhonnan előbukkanható bicikliseket, a centiket kiszámító motorosokat.

Átlagos nap, átlagos forgalom, váratlan napsütés. Nagy vihar volt az éjjel. Elült reggelre, mire leérek a városba verőfényben szedelőzködünk a napi kötelezőségekre.

Ismerős autósok nemigen vannak még, leszámítva a falubelieket, akiket autómárkáról és rendszámról, persze arcról is ismerek. Nincs nagy kultusza az üdvözölgetésnek, mindenki örül, ha ébredezik. Átlátunk egymáshoz, a nagy lejtőnél kávé, tea, narancslébevitel van. Design termoszok, króm menedzser-itatópoharak, csőrrel. Itt az első torlódási pont.

A körfogalomig ez a program lemegy, onnan mindenki kilő, ott lehet kicsit haladni.

Az elágazásnál harc megy a sávokért, ki merre akar lekopni. Sok választék nincs, békés, de kitartó harc után mindenki a helyén. Újabb lámpás kereszteződés. Megesnek az első telefonok, a kormányra terítik a friss lapot. Böködik a gépet. A nők befejezik a sminket. Rúzs, szempillaspirál megoldható a tükörből. Az alapozó, szemcuccok jobb, ha felkerülnek otthon. Azt szépen kell oszlatni, nem árt, ha szimmetrikus, ezek babrásabbak. A rúzs menetközben, a spirál megállásban kivitelezhető. Jól tolerálják. Még kis késve indítás is megengedett.

Nézem az órát, de nem is kell, a rádióból is tudom tíz perccel vagyok lemaradva. Nem lenne aggasztó, szerencsére nem várnak időre. Csak bevillan két kép. Szeretném őket ma is látni. Gyalogosok. Semmi közük egymáshoz, csak majdnem azonos időben, majdnem azonos helyről indulnak.

A férfit nyáron figyeltem ki. Egy, a környéken szokatlan, soklakásos, majdnem gangos bérház zöld kerítésén lép ki ilyen tájban. Jelenség. Tömbszerű, nem túl magas, de jelentős súllyal, pocakkal. Katonai álcamintás gatya, pólók, ingek, gördülőtalpas szandál, majd ugyanilyen zártcipő. Óriási ősz bajusz, szakáll. Fekete hátizsákot visz a kezében, a táskának görgői vannak, húzhatná is, de többnyire kézben viszi. A fehér szakáll, bajusz, a meglehetősen joviális pocak ellenére inkább hard-rock dobosnak tűnik. Csak sok minden nem stimmel. Mit keres egy hard-rock dobos félnyolckor az utcán, ráadásul rendszeresen, mindennap.

A gömbölyű talpú szandál megint ellentmondás. Ez, hogy jön képbe? Lehet, hogy ezért lesz érdekes első ránézésre. Egy ilyen cipőben a macsójárás nehézkes. A rockernek nyilván fáj a gerince, lába. Megbízik a cipőben. Csodásan kitökéletesített módon próbál legkevésbé imbolyogni a gyógytalpakon. Jól halad, folyamatosan, semmi nagyon kilengés. Holnap megnézem le tudja-e tenni a sarkát, vagy csak görög.

A gömbölyű talp is képzavar, de még nagyobb furcsaságot látok. A fekete hátizsákon mindenféle plüssállatka, figura fityeg. Nem vad pókok, ördögök, fekete vadak, csúf denevérek, hanem mindenféle szelíd, színes dolog. Egy almacsutka például, szépen klasszikusan körberágva, meg mindenféle nem vadaknak szánt kedvencek. Vidáman lóbálóznak, az amúgy szigorú fekete táska hátán, és a kissé zord külsejű, ezek szerint azonban mégis lágylelkű ember keze ügyében.

Öt méterre a jelenettől folytatódik a másik kép. Őket szeptembertől látom.

A két egyforma bájos, narancssárga iskolatáska tűnt fel. Majdnem azonos magasságban, azaz rettentő alacsonyan kocognak a vékonyka hátakhoz a sárga táskák a lépések tempójában. Sietnek. Nézem az ő sietségüket, milyen szaporán koppannak a narancssárga batyuk. Aprócska gyerekek, szinte futnak.

Van időm, épp állunk, nézem, mi a furcsa ebben a majdnem futásban. Nem futnak, sietnek, de nem lépnek, ezek apró futólépések, csoszogások. Gyanúm támad, nézem a szénfekete hajakat.

Eléjük tudok kerülni, jól sejtettem kínai gyerekek lehetnek, japánok, esetleg koreaiak. De inkább kínaiak. A fiúcska, hat-hét éves lehet, legalább hat kisebb zsákkal van felszerelve a két karján, mindenféle különóra dolgai, precízen beszerelve. Alkarjait feltartva egyensúlyozza a pakkot, le ne essen, hátán a narancssárga súlyosabb táska.

Csoszog, vagy majdnem fut, vagy mit csinál. Honnan jöhetnek ezek a mozdulatok, minden nyugati filmrendező ilyen mozdulatsort rendelne egy kínai hőstől. Ő, itt reggel, de egyébként sem hallhatott instrukciót, csak igyekszik a suliba, szaporán. Olyan mozdulatokkal, amit valahonnan nagyon messziről, nagyon régen hozhatott. Valószínűleg már a nagyszülei is Európában születtek.

Mellette siet a kishúga, kevesebb dologgal. Talán ő még csak az óvodába megy. Előttük halad egy nagyobb gyermeknyi, felnőtt korú kísérő, próbálják utolérni. Erre semmi esélyük, tempósan két lépéssel előttük halad.

A két kis narancssárga hátizsák kocog rendíthetetlenül. Édesen, egyformán nem ér le a sarkuk az aszfaltra.

Ugyanúgy nem, mint a szerethető, nehéz fickó gördülőszandálja.

Nem szoktak találkozni, a két kép egy-két percet és száz métert késik.

A gyerekek elcsoszognak a gyógyszertár sarkán fel a hegynek. Szurkolok nekik, beérjenek, negyven is elmúlt.

A szakállas macsó két megállót megy villamossal. Megelőz. Így még egyszer láthatom, ahogy komótosan, nagy ügyességgel megy a gördülőben, át a zebrán.

A lerágott plüss almacsutka szépen követi a táskája csatján.

Láttam őket, jól indul a reggel, és már bízom benne, jó lesz a nap.