Apa56

Egészen, majdnem felnőttkoromig 56-ról nem hallottam. A család erről nem beszélt semmit, vagy ha igen, lényegtelen dolgokat. Anyám arról, hogy akkor tanult meg römizni, és valami több napos römiben volt. Meg azt, hogy a palotai állomáson valamiféle sportszerszállítmány állt meg, így majdnem mindenkinek lett szánkója, síléce így–úgy a környéken.

Nagyanyám mindenkit lepiszegett, aki erről előttem egy szót is mondott volna erről.

- Ne keverjük össze a gyermeket! Mást tanul az iskolában. Azt kell mondani, amit ott mondanak - fordult felém. Nagyanyám nem jól érzékelte a helyzetet, túlbecsülte a közoktatást. A világon semmit nem mondtak az iskolában erről az időszakról, magáról a tényről sem. Csak majd középiskolában. Akkor meghallgattam, amit mondtak, nem volt sok, látható volt a kín a tanárnő arcán, aki egyébként pártmicsoda volt az iskolában. Nagyon szerettem a történelmet, nagyon szerettem ezt a tanárnőt, utáltam a zavarát.

Fogalmam sincs, mikor derült ki számomra, hogy apám 56-ban disszidált. Apám ezt nem nagyon fontolgatta, csak megtörtént vele. A történet az oral history szabályai szerint, roppant homályos. Egyrészről, mint autóvillamossági műszerész tanonc járt-kelt a városban, amikor az események megindultak, állította hogy a szobordöntésnél ott volt. Azt mondta, a Corvin-közben is napokat. Piroska volt a neve, mert olyan kicsi és ártalmatlan harcos volt. Talán ennivalót vihetett kosárban. Azt, hogy lőtt-e, nem tudom. Adtak-e puskát a kezébe, nem tudom. Tizenhat éves volt akkor. Pesti srác, kicsi pesti srác.

Megsérült, repesz ment a fejébe. Mentőautó szedte össze. A mentő személyzete határozott, lelépnek Ausztriába, a határok nyitva voltak. Piroskát, apámat, meg a többi összeszedett sebesültet vitték ki automatikusan. Apámnak nem volt ellenére az egész, ment, leginkább, mert vitték. A határ nyitva volt, mehettek. Ausztriában valamelyik tanyán dolgozott is, aztán eszmélt, mit is keres ő itt. Hazavágyott, döntött, hazajött. Szökött, mert akkor már lezárták a határokat. Szegényem ő visszafelé küzdött, amikor mások, a fő áram, kifelé.

Megjelent odahaza, jó nagy anyai pofonokért. Akkor nagyanyám több hete járta a kórházakat és hullaházakat, a spontán összerakott tetemeket borogatta, keresve apámat.

Ezt a pár mondatot tudhatom tőle, tőlük. Kilencven után mindig győzködtem, keresse a régi társakat. Néztük a megjelent cikkeket, kik kaptak kitüntetéseket. Olvasta, olvasta a cikkeket.

- Szerintem nem így volt, de ki tudja, olyan zavaros volt akkor is minden. A kitüntetettekre csak mindig ennyit mondott, nem láttam, nem ismerhettem biztos, másol harcolt.

Unszoltuk jelentkezzen, amikor új listákat készítettek. Fedje fel, ott volt, akkor.

- Nem, ennek semmi értelme. Én véletlen kerültem oda, de tudtam, hogy ott a helyem. Most mit listázzunk ezen, hagyjatok békén, vicc lenne, …majd lenne jó nagy mulatság, én valami listán,….áh…marhaság-és jó mélyet szívott a Kossuthból. És az egész politikát kiröhögte.