 |
| photo: Dofka |
A selejtezés nagyon nehéz. Két-három komoly családi pakoláson vagyok túl. Rémületes ülni két zsák között és dönteni. Papíronként, tárgyanként hal meg az ember, a szemétre szánttal együtt.
A második héten leérek azokhoz a rétegekhez, amikor még nem volt számítógép, nyomtató. Végigsimítom az átütőpapír hátán kidudorodó írógépbetűk barázdáit. Sárgulnak a lapok, ménkű porosak. Ahogy megbontom a dossziékat, röpül a porfelhő. Nézem, milyen érdekes iktatási rendszer volt harminc éve. Olyan ráérős, ma már kissé feleslegesnek tűnő, kicsit fontoskodó. Ehhez a világhoz tartoztak titkárnők, asszisztensek, hivatalsegédek, kézbesítők. Apránként megismerem őket a papírokból, némelyiket személyesen is volt alkalmam. Rég odaát van mindenki, már egy világgal odébb.
Ennek a korszaknak más a szemete, mint a felsőbb rétegeké, találok indigót, átütőpapírt, stencilpapírt. Átfut az agyamon, mennyit játszottunk az indigóval. Micsoda másolmányokat kreáltunk, ronggyá koptatva egy-egy a szüleink hivatalából lévő darabot. Valamiféle hattyúforma is átfut az agyamon, védjegy lehetett, és a friss indigó illata is felsejlik. Érzem, az emlékezetemben, mert ezeknek itt már nincs illatuk, vagy ha van valami, belevész a porszagba.
Legelőbb végigvettem a saját tizenöt évnyi termésem. Na, jó, nem a sajátom. A közös termés. Forgatom a lapokat. A kéziratok lapjaiból megelevenednek a korrektúrafordulók, néha derbik. A sok, időnként okoskodó nyelvészkedő javítás. Agyonbonyolított értelmezések, értelmezészavarok. Némelyiken röhögök, most már tudom, hogy kellett volna válaszolni, megvédeni a saját verziómat. Néhol szégyellem magam, ez tényleg gáz volt. De azért ütemesen telnek a zsákok.
A digitális korszak utáni selejtezés könnyebb, tudom, mi jelent meg nyomtatásban, mi van kinn a weblapon. Könnyebb dönteni.
Bár digitális kornak is megvan a maga szemete, röhejes mennyiségű tele floppy kerül elő. Ezt külön gyűjtjük, más a kukásítása. Milyen jó, hogy lett pendrive. Mennyivel könnyebb lesz kidobni a selejtet. Bosszantóan egyszerűnek tűnik az új generáció helyzete.
Ennyi-ennyi irományt átnézve kicsit súlytalanodnak a dolgok, az állandóan lévő „dolgok” fontossága.
A harminc éve sürgető határidők harminc éve elmúltak, a tíz évvel ezelőtti csúszások is, amik akkor botrány tárgyát képezték, erősen a bagatell kategóriába kerültek a zsákolásnál. Nem ez a tény dönt, hogy fontos volt, vagy jelentős volt-e, melyik zsákba kerülhet a mappa.
Tanulságos, mennyi „nagyon fontos, kiemelt ügy” tűnt el teljesen a színről. Aztán az is, hány jelenik meg, valahogyan nyakatekerten, de ugyanúgy, aztán annak sincs már jelentősége.
El lehet merülni a dokumentumokkal a tegnapok világába. A tegnapok fontosságába, ami ma már vicces.
A mai napok fontossága is ugyanilyen vicces lesz, nemsokára.
De még élem a mai napok fontosságát, mint mindenki.
Tehát dobozolok, selejtezek. Ülök, megfáradtan két zsák között. Ingadozom, tudjuk.
Kedves, ismerős lábak nyomának hangja hallatszik a rogyadozó parketta szalagon.
Leül mellém, a botrányosan retró műbőr fotelre. Jelezni kell, ezért pár éve csatát vívtunk, kár volt. Ezt sky-nak hívták, sky garnitúra. Azaz műbőr. Ülünk itt. Vezéri szett volt ez hajdanán, presztízscucc.
Kérdezi, mi van. Mondom.
- Amúgy, mi van?
- Velem?
- Ja, veled…
- Velem, velem, privát, mint személy, mint intézménytől független személyes cucc?
- Kifejezetten.
- Fos.
- Elmentél a pofonért? Tudtam…a picsába, mondtam….
- El.
- Megkaptad?
- Meg.
- Nagy volt?
- Nagy.
- Szar?
- Szerinted?
- Mit csinálsz?
- Zsákolok.
- Nagyobb, mint vártad?
- A pofon?
- Az.
- Nagyobb.
- Mit akarsz?
- Zsákolok.
Szeretem!!!!!!
VálaszTörlés