De hogy leszek én hippi?

photo: Dofka

Próbálom magam összeszedni, le kell, menjek anyáért a buszhoz. Magasan lakunk, sportosan is negyedóra felfelé, aki nem sportos annak több is. Inkább félóra, szép, meg ma igazán jó idő is volt, de azért sok. Mire anya leszáll a buszról, pontosan másfél órát bkv-zett. Jól bírja, hála az égnek. De akkor már nem vágy hegyet mászni.

Várom a főtér mögött, ott a templomnál, ahol szoktam. Valamit nem érhetett el, mert jó húsz perce ülök az autóban. Baromi meleg lett, nézem a kapcsolót, a reggeli hidegek miatt már fűtésre van állítva a kocsi. Megigazítom az ülést, átváltom a rádiócsatornát, tegnap kölcsönadtam. A tükröt már indulásnál beállítom, a gyerek azért sokkal magasabb. Abból a szögből én semmit nem látok.

Keresem a mobilom, mintha fennhagytam volna, nincs semelyik zsebben. Hívnám, de tudom, hogy nem hallja, zajos a busz és kicsit már nehezebben hallja meg a táska alján a mobilt. Fel kéne menni a telefonért. Elmozdulni mégse merek, mert akkor elkerüljük egymást. Ha nem talál itt, nekiindul egyedül a hegynek. Jön hozzánk, jön. Amikor csak tud, jön. Hoz mindenféle friss sütit, amit a metróállomáson vesz, mire ideér a nylon tönkreteszi, de néha elfogy. Jön, segít. Mos, vasal, feltérképez, ránk néz. Mindent azonnal rögzít, megállapít. Kínosan pontosan igaza van. Mindent megtalál, amit eldugtam, mindent meglát, amit takargatnék. Veszi fel a cédulát, forgatja a levelet, egyedül pontosan tudja, melyik ruhám új, a szokásos pillantással néz rám, ahogy felemeli.

Szétesik a fejem, annyira kapkodva indultam, hogy meg se állapítottam hogy fáj. Tulajdonképpen a régi szomszédságomban ülök, itt, ebben az utcában éltem húsz évet. Kati és Kati néni most állnak ki az autóval, olyan helyesek együtt. Ők együtt is laknak. Kati apja és apám egy nap különbséggel haltak meg. Integetnek, mosolyognak. Erőt adnak, várok még tíz percet. Akkor csörög a telefon, mégis nálam van ezek szerint, csak a kulcsos részben. Miért tettem oda? Mindegy, megérkezett. Elhatározom, nem mondom, hogy itt üldögélek fél órája, újság, kávé, reggeli, aspirin nélkül.

Nyitja az ajtót, beül, persze mondja minden kérdés nélkül, minden elment előtte.

- Ki a fene tudja ezt kiszámolni kislányom?

Egyetértek.

- Abban maradtunk hívlak, ha leszállok…, tudod fél és egész között.

Tényleg ebben maradtunk. Csak tudom, hogy van, amikor nem sikerül a mobilba lelket vernie, összekavarodik vele, más a képernyő, mert jött egy-két sms a szolgáltatótól. Vagy véletlenül kikapcsolódik, néha mégiscsak lemerül. De ma minden remekül ment. Robogunk fel a hegyre. Nincs péksüti. Hozza az összes magazint, van, amit azonnal meg kell tekinteni. Nézünk öt generációt, öt asszonyt, egy kislányt, egy negyvenöt-éves nagymamát. Szépek. Csodálkozom. Uramisten, én is 45 éves vagyok.

- Bizony! - csattan. Nem vádlóan.

- Gondolod, nagymamának kellene lennem?

- Nem, mert fiad van, de egyébként…, már simán.

Ahogy szokta, el is tűnik, nyomban.

Ott állok a fejfájásommal, nézem a szép fotót, dicséretes.

Utána somfordálok.

- Anya, mit főzzek, mit gondolsz?

- Nekem? A világon semmit, a fiúk nincsenek, minek, fölösleges.

Azért csak nekiállok a konyhába lelket verni, van mit feldolgozni, nehéz hét volt ez is. Anya nem akar semmi különösebbet, én magamnak főzni…frászt. Eszembe vág, nem vettem lapot. Rendjén ez nem az én dolgom, de mi van rendjén manapság. Akkor le kell, menjek a faluba újra. A sör is jót szokott tenni a fejfájásra, azt is veszek, határozok. Algopyrin, smink, falu.

A hentesfiúk éppen zárnak, van még hagymakarika, gomba rántva, kolbász sütve. Gyorsan összekapom ezeket, felmosás előtt. Nyomás haza.

Gyönyörű idő van. Imádom. Kirohangálok a teraszra. És főzni sem kell. Csak kicsit porolok. Meg ide-oda kapok. Hippinek állok. Ez jut eszembe. Meg az, hogy ez Betti verse. Hippinek állni, élvezni a szabadságot, a napsütést, meg minden szépet. Ez jó.

A chiligyerekek mennek ki a teraszra újra. Bár már a szüret megvolt.

Kinyitom a lapot, keresem az írást, amiért veszem. Rövid. A cím is langyosnak tűnik. Olvasom. A felénél leülök, sírva állok föl. Kipattintok egy sört. Még most rögtön nem gyújtok rá, csak este.

Egyszer csak autók állnak meg a ház előtt, mondják, mindenki itthon ebédel.

Rendben. Miért is ne? Jó ez így.

De hogy leszek én hippi?