Földet nem érő talpak

photo: Dofka

Minden reggel dugó van. Ez azért megnyugtató, mert nem kell találgatni, lesz-e. Lesz. Van. Extra csak esőben, többnyire. Néha vannak ajándék napok, amikor valamiért könnyebb, rugalmasabb. Ilyeneken nem kell csodálkozni, azt csak el kell fogadni, fel kell ismerni, és kellőképpen örülni kell neki.

Egyéb, átlag napokon pont ott állok meg, ahol szoktam, ott araszolok, azon a százötven méteren, aztán újabb pontban ugyanennyin. Várva a zöldet, a besorolást, az átrohangáló gyalogosokat, figyelve az akárhonnan előbukkanható bicikliseket, a centiket kiszámító motorosokat.

Átlagos nap, átlagos forgalom, váratlan napsütés. Nagy vihar volt az éjjel. Elült reggelre, mire leérek a városba verőfényben szedelőzködünk a napi kötelezőségekre.

Ismerős autósok nemigen vannak még, leszámítva a falubelieket, akiket autómárkáról és rendszámról, persze arcról is ismerek. Nincs nagy kultusza az üdvözölgetésnek, mindenki örül, ha ébredezik. Átlátunk egymáshoz, a nagy lejtőnél kávé, tea, narancslébevitel van. Design termoszok, króm menedzser-itatópoharak, csőrrel. Itt az első torlódási pont.

A körfogalomig ez a program lemegy, onnan mindenki kilő, ott lehet kicsit haladni.

Az elágazásnál harc megy a sávokért, ki merre akar lekopni. Sok választék nincs, békés, de kitartó harc után mindenki a helyén. Újabb lámpás kereszteződés. Megesnek az első telefonok, a kormányra terítik a friss lapot. Böködik a gépet. A nők befejezik a sminket. Rúzs, szempillaspirál megoldható a tükörből. Az alapozó, szemcuccok jobb, ha felkerülnek otthon. Azt szépen kell oszlatni, nem árt, ha szimmetrikus, ezek babrásabbak. A rúzs menetközben, a spirál megállásban kivitelezhető. Jól tolerálják. Még kis késve indítás is megengedett.

Nézem az órát, de nem is kell, a rádióból is tudom tíz perccel vagyok lemaradva. Nem lenne aggasztó, szerencsére nem várnak időre. Csak bevillan két kép. Szeretném őket ma is látni. Gyalogosok. Semmi közük egymáshoz, csak majdnem azonos időben, majdnem azonos helyről indulnak.

A férfit nyáron figyeltem ki. Egy, a környéken szokatlan, soklakásos, majdnem gangos bérház zöld kerítésén lép ki ilyen tájban. Jelenség. Tömbszerű, nem túl magas, de jelentős súllyal, pocakkal. Katonai álcamintás gatya, pólók, ingek, gördülőtalpas szandál, majd ugyanilyen zártcipő. Óriási ősz bajusz, szakáll. Fekete hátizsákot visz a kezében, a táskának görgői vannak, húzhatná is, de többnyire kézben viszi. A fehér szakáll, bajusz, a meglehetősen joviális pocak ellenére inkább hard-rock dobosnak tűnik. Csak sok minden nem stimmel. Mit keres egy hard-rock dobos félnyolckor az utcán, ráadásul rendszeresen, mindennap.

A gömbölyű talpú szandál megint ellentmondás. Ez, hogy jön képbe? Lehet, hogy ezért lesz érdekes első ránézésre. Egy ilyen cipőben a macsójárás nehézkes. A rockernek nyilván fáj a gerince, lába. Megbízik a cipőben. Csodásan kitökéletesített módon próbál legkevésbé imbolyogni a gyógytalpakon. Jól halad, folyamatosan, semmi nagyon kilengés. Holnap megnézem le tudja-e tenni a sarkát, vagy csak görög.

A gömbölyű talp is képzavar, de még nagyobb furcsaságot látok. A fekete hátizsákon mindenféle plüssállatka, figura fityeg. Nem vad pókok, ördögök, fekete vadak, csúf denevérek, hanem mindenféle szelíd, színes dolog. Egy almacsutka például, szépen klasszikusan körberágva, meg mindenféle nem vadaknak szánt kedvencek. Vidáman lóbálóznak, az amúgy szigorú fekete táska hátán, és a kissé zord külsejű, ezek szerint azonban mégis lágylelkű ember keze ügyében.

Öt méterre a jelenettől folytatódik a másik kép. Őket szeptembertől látom.

A két egyforma bájos, narancssárga iskolatáska tűnt fel. Majdnem azonos magasságban, azaz rettentő alacsonyan kocognak a vékonyka hátakhoz a sárga táskák a lépések tempójában. Sietnek. Nézem az ő sietségüket, milyen szaporán koppannak a narancssárga batyuk. Aprócska gyerekek, szinte futnak.

Van időm, épp állunk, nézem, mi a furcsa ebben a majdnem futásban. Nem futnak, sietnek, de nem lépnek, ezek apró futólépések, csoszogások. Gyanúm támad, nézem a szénfekete hajakat.

Eléjük tudok kerülni, jól sejtettem kínai gyerekek lehetnek, japánok, esetleg koreaiak. De inkább kínaiak. A fiúcska, hat-hét éves lehet, legalább hat kisebb zsákkal van felszerelve a két karján, mindenféle különóra dolgai, precízen beszerelve. Alkarjait feltartva egyensúlyozza a pakkot, le ne essen, hátán a narancssárga súlyosabb táska.

Csoszog, vagy majdnem fut, vagy mit csinál. Honnan jöhetnek ezek a mozdulatok, minden nyugati filmrendező ilyen mozdulatsort rendelne egy kínai hőstől. Ő, itt reggel, de egyébként sem hallhatott instrukciót, csak igyekszik a suliba, szaporán. Olyan mozdulatokkal, amit valahonnan nagyon messziről, nagyon régen hozhatott. Valószínűleg már a nagyszülei is Európában születtek.

Mellette siet a kishúga, kevesebb dologgal. Talán ő még csak az óvodába megy. Előttük halad egy nagyobb gyermeknyi, felnőtt korú kísérő, próbálják utolérni. Erre semmi esélyük, tempósan két lépéssel előttük halad.

A két kis narancssárga hátizsák kocog rendíthetetlenül. Édesen, egyformán nem ér le a sarkuk az aszfaltra.

Ugyanúgy nem, mint a szerethető, nehéz fickó gördülőszandálja.

Nem szoktak találkozni, a két kép egy-két percet és száz métert késik.

A gyerekek elcsoszognak a gyógyszertár sarkán fel a hegynek. Szurkolok nekik, beérjenek, negyven is elmúlt.

A szakállas macsó két megállót megy villamossal. Megelőz. Így még egyszer láthatom, ahogy komótosan, nagy ügyességgel megy a gördülőben, át a zebrán.

A lerágott plüss almacsutka szépen követi a táskája csatján.

Láttam őket, jól indul a reggel, és már bízom benne, jó lesz a nap.