Most pedig számot vetek. Mondjuk,
legyen ez egy Másféléves leltár.
A leginkább olvasott bejegyzéseim
nagyon szomorúak, elkeseredettek. A különösen olvasottak nem a saját
problémáimmal kapcsolatosak, általános szomorúságok. De van igény a saját szomorúságra
is.
A blog minden idők legolvasottabb
írása ez: Eltűnt a fekete rakás, egy
embernyi halom. Egy szerencsétlen hajléktalan halálának drámája a Vízivárosban. A
halál dermedt csendjével való téli találkozás.
„Dermesztő hideg reggel van, még a városban
is megmaradt a hó. Deres a Dunapart, a mindig eszelősen cúgos párhuzamos utca.
Viszi a szél szalagokat, most látom csak, le van szalagozva a tér. A jeges,
metsző szélben feszülnek a police feliratos, kordonnak szánt műanyag szalagok.
Üres a tér, szokatlanul csendes. A város decemberi robajában van egy
üvegharang, a tér felett, baljós és vészjósló csend.
Elég jól sikerül letennem az autót. Baktatok vissza a térre. A térre, amit ma
reggelre körülszalagoztak. Még a kutyaszarnak szánt zsákocskák letekeredve a
rúdjukról, hosszú fekete csíkként is beszállnak a biztosításba. Lebegnek a
szélben, a decemberi szélben.
A tér épülethez közeleső részén, az első padon óriási fekete batyu, letakart
test. Körülbugyolálva, letakarva. A pad mellett a szerencsétlen utolsó két zsák
motyója. Takaros rendben, egymás mellett párhuzamosan. Tele vannak, nincsenek
széthányva.
Ez az ember megfagyott – fut át az agyamon azonnal. Amíg elhaladok a járdán, a
szalagok mellett, még vagy öten állapítják meg ugyanezt. Lefeküdt a padra, és
megfagyott reggelre. Akár lehetne élő is, élő halott, hajléktalan, de arra nem
vigyázna rendőr, és nem lenne nylonja, és nem lenne körülötte ez a siketítő
csönd. A rendőrök ülnek az autóban, nyilván várják a halottszállítókat.
Elvégezték, amit kellett, most várnak. Nem él szegény, bizonyosan halott, hisz
lóg a két tehetetlen kar a padról a kockakő felé.
Vajon jutott-e életében ennyi figyelem rá? Vigyázták-e őt, nylonnal, rendőrrel.
Az utóbbi időkben nyilván nem. De lehet, hogy soha sem. Bután állnak „vigyázzban”
a szatyrai a pad mellett. Azok is feleslegesek már, pedig bennük van minden,
ami tegnap még fontos volt.”
Úgy látszik nekem, vagy a blog olvasóinak, tágabb
köröket már nem is feszegetnék, erős kapcsolatunk van a halálhoz. A második
legolvasottabb bejegyzés is halál témájú. Ez egy nyári, pipacsos halál,
személyes gyászom. Olvasottsága lassan beéri az előzőt. Ez a Pipacsmező.
„Piroska elment, mint minden óra után
szokott. Döbbenten ültem pár percig, aztán azt gondoltam, talán túloz, talán
hisztizik, talán begolyózott, talán, talán… valami csak lesz. Aztán lett a
nyár. Meleg, szép nyár. Nagy bulikkal. Lenn Nyárifaluban is. Palacsintát
sütöttünk éppen, vagy mit, amikor valaki kérdezett Adélról. Mondtam, nem sok
jót tudok, de remélem, tévedek. Sütöttünk még ötven palacsintát, kicsit
megütődve.
Ez volt az a
temetés, ahonnan nem tudom, hogyan értem haza. Soha nem tudtam eddig, erről a
Hóvirág utcai fertályról. Azóta ide, senkiért nem mentem el, mert nem tudok.
Ismerősök, barátok voltunk ott, de kábán hazaszédelegtünk külön-külön, mint
akik most látták egymást először. És így, most láttuk egymást először.
Lecsapott ránk a halál, mint gyanútlan tyúkokra a héja.
Próbáltam a
kedves tanítványt megszólítani, de arcát a nagyapja ünneplős fehéringébe
temette, és zokogott. A nagyapa udvariasan próbálta a gyermeket megfordítani,
köszönj ..hiszen …a kedves …tanítónénid, ….hiszen Kati néni. A gyermeket rázta
a sírás, nekem csak folyt az arcomon a könny, ahogy a mai napig folyik, ha erre
gondolok. Megragadtam az öreg kezét, lefogtam, hagyja. Mit tudnék a felém
forduló gyermekarcnak mondani, mit? Hagyjuk azt a gyermekarcot most ott, ahol tud
lenni. Azóta, sajnos nem tudok róla.
Azóta viszont
minden pipacsmezőben nekem ott terem Adél. Kedves alakja, barna, tüzes szeme,
szép, hosszú, barna haja. Aki maga volt az élet, a boldogság. Most egy
figyelmeztetés. Minden kicsiny pipacsfejben. Hát még egy egész
pipacsmezőben….Adél…Adél…Adél…”
A harmadik legsikeresebb írás
végre nem a halálról, az elmúlásról szól, kicsit vicces, de kicsit keserű is,
egy szomorú kompenzáló vásárlás, és ami erről persze eszembe jutott. Az eldöntött őszi cipő. Most is tetszik
a címe.
„Ha már minden olyan változékony körülöttem,
legyenek stabil, érvényes pontok. Egy kényelmes, jó minőségű őszi cipő. A
büfében, a reggeli kávénál tartok egy kiselőadást a döntés lényegéről, kiemelve
a rossz, silány cipők összes keservét.
Dédelgetem a szép kis elhatározást. Aztán
indul a nap, történnek a dolgok. Még vacillálni sincs idő. Döbbenek, hökkenek,
csináljuk a dolgokat, csinálják a dolgokat, megyek a dolgok után, töprengeni
nincs idő. Tudomásomra hoznak. Tudomásul veszek. Nagy baj nincs. Majd másként
lesz, de nem sokkal.
Estefelé beérek a parkolóba, napi rutin,
bevásárlás, nézem a listát. Nem túl bonyolult. Hét közepe van, ilyenkor nem
vészes. Leginkább a fertőtlenítő dolgok fogytak ki. A gyerek beteg, másként
kell takarítani.
Pont a cipőbolt előtt akad hely, az
olcsócipősnél. A tömegcipős előtt. Benézek, csak egy kicsit. Láttam az új
katalógust, borzasztóak az új őszi modellek, retro, éktalpú borzalmak.
Néhány perc múlva egy retro, kék, hasított
bőr, éktalpú cipőt próbálok. Nagyon kényelmes, érdekesen emeli a lábfejet, jó
íve van. Járkálok egy tükröt keresve, a másik soron meglátom a lakk feketét,
klasszikus, jövő héten indul a bérlet, a tavaly előtti irgalmatlan állapotban
van. Pont jó az is, igazán nem drága. Az éktalpú drágább, de az se nagyon. A lakk,
fekete mellett egy nagyon kedves bársony, szintén fekete incselkedik, de nagyon
ismerős, nagyon ismerős. Beugrik honnan, nem ezt akkor nem. Nyúlnék a
telefonért, hasonlítsuk össze, tényleg ezt láttam ma, de elhessegetem az
ötletet, ezt láttam. Fontosabb dolgokat kell majd megbeszélni, nem lehet
pazarolni az energiát holmi cipőkre. Még egy fekete-szürke tetszik nagyon,
szintén nem drága. Balerina, van rajta masni, és pöttyök és csík. A gyengém.
Imbolygok a három dobozzal a pénztár felé.
Annyira nem vagyok következetlen, hogy nem
gondolnék az elhatározásra, a komoly, minőségi, őszi cipőre. Összeadom a
tételeket, a három árából nem jönne ki egy olyan, megnyugszom. Legalább nem
költök sokat, vagyis igen, de jól járok, …vagy nem.
Sorra kerülök, nézi a hölgy az éktalpú új,
kedvencemet.
- Evvel baj lesz!
- Miért? Tönkremegy könnyen?
- Áááá, azt még nem tudjuk, de a lopásgátló
chipet nem sikerül hatástalanítani. Bele van építve a sarkába. Megpróbálom
azért, várjon kicsit.
Elmegy a bolt raktár részébe, állunk, várunk.
Mögöttem felszaporodik a sor, szent egek, mindenki férfi, egy-egy zoknival,
egy- egy pár cipővel.
Visszaér az eladólány, megerősíti a gyanút.
- Nem tudom hatástalanítani, egy idő után
betörik, talán elromlik, de egyelőre ez riasztani fog.
- Mindenhol vagy csak itt?
- Ez, mindenhol, ahol kapu van, az szólni
fog.
- Jaj, ne a boltban is, a szomszédban?
- Attól tartok, persze, ott is van kapu.
Kalkulálok, sokat nem vásárolok máshol, csak
a nagy bolt rizikós, vacillálok. Hátranézek, kilenc szempár néz rám.
- Maguk megvennék?- kérdezem.
Leszavazzák, időt kérek, kiállok a sorból.
Ennek örülnek. Egyikük odajön, miután fizetett.
- A mostani időkben, ne keresse magának a
bajt. Kell magának a stressz, minden kapu előtt? Még a végén elviszik…-imitálja
a mozdulatot, látom magam előtt, ahogy két feketeruhás akciós megragad a hónom
alatt, és a lábam sem éri a földet, visznek és hatástalanítanak. A földre nem
érő lábamon a kék, éktalpú, kényelmes, de öntörvényű cipő.
Keresek egy másikat, hátha abban lehet
beszélni a mágnessel. Nincs, a méretemben nincs. A férfisor felnyög, amikor
újra feltűnök. Pedig csak kérdezek, nincs a raktárban sem, másik boltból lehet
rendelni, de az akár két hét is lehet.
Újra végigvárom a sort, ezt kedvesen
köszönik. Addig is tanakodom, megválaszolok egy sms-t. Aztán döntök, jó,
problémás a cipő, de már megszerettem. Kérek róla papírt, hogy riaszt és
megveszem.
Fizetek, a blokkra ráírják, hogy nem
lehetett hatástalanítani a jelzőt. Megegyezünk, ha a környék idegeire megyek,
visszaveszik a cipőt.
- Azért reptérre ki ne vigye – fogja
könyörgőre a lány.
Felködlik az utolsó kaland a Ben-Gurion
reptéren, ahol elkülönítettek és külön motozást kaptam és teljes személyes
ellenőrzést, mert a gyűjtött, szép köveimet nagyon gyanúsnak találták, és
sajnos a kérdést, hogy vannak-e nálam kövek, nem értettem. Ezért gondoltam, azt
mondom, nincsenek. Nincsenek azok a dolgok, amit nem értek, hogy mik. Nem a
stones-t használták. Diadalmasan kapta elő a katona a sok piszkos ruha közül a
köves zacskóm.
- So, what is it?
- My stones, please.
Gondoltam, most nagy gáz lesz. A minimum,
hogy kidobják. Nem is biztos, hogy elmehetek a géppel. A fene se tudja, kapok-e
büntetést. Próbáltam összekapkodni az eljárás során kirepült harisnyákat.
- Stop! Stand behind the yellow line!
Atyavilág, kicsit elment a kedvem a
helyzettől. De váratlanul és hirtelen meg tudtunk egyezni. Az, hogy a köveket,
az egyebeket én és csak én gyűjtöttem, és én tettem be a csomagba megnyugtatta
a rendszert, ki se dobták a zacskómat, visszatették, de a sárga vonal mögött
kellett maradni. Aztán hajnali hatkor, négy óra macera után felszállt a gép, és
én is rajta voltam, és a köveim is.
Rámosolygok a cipőboltos lányra, kedvelem,
szeretek tőle cipőt és sapkát venni, megnyugtatom:
- Egy ilyen papír, mint ez a blokk, sokat
ér!
Olvasom a kesze-kusza kézírást: „Nem
hatástalanítható!”
Kinek van ilyen papírja? Sokat ér. Boldogan
viszem a dobozaimat, hátraszólok az őrnek, hogy ne ijedjen meg, indulok. Zúg,
csöng, riaszt a rendszer. Hátravigyorgok, mi baj lehet, van papírom…”nem
hatástalanítható….”
Ez az eldöntött éksarkú a saját lábamon,
a rossz fotón, ahol kificamodottnak tűnök, pedig csak hatástalaníthatatlan. (A
cipő bizonyára.)
Jelentős
blog esemény volt a verseny, amin nagy kedvvel, őszinte reményekkel indultam.
Sőt indítottak. Gyermeki naivitással győzködtem az olvasótábort a szavazásra.
Teljesen feleslegesen. A szavazófelület megnyitása után harminc perccel egy
nagyon érdekes, számomra idegen hangvételű blog magas aránnyal vette át a
vezetést, amit később sem lehetett behozni senkinek, majd ezek után váratlanul
a kajás-főzős-gasztros blogok nyertek. A nyári vizsgaidőszak egyik
záróakkordjaként, tanulva egy hallgatómtól tudtam meg, mi is ezeknek a
szavazásoknak az igazi értelme. Azért saját berken belül a Versenyzünk
Varázshegy nagy
siker volt.
„Jelölték a blogot, magam talán meg se találom a
versenykihívást, de biztos, hogy később, ha egyáltalán. Örültem neki.
Végiggondoltam, mit veszíthetünk. Tulajdonképpen semmit. Ha hoz pár új olvasót,
vagy ha a régieket erősíti, csapatba hozza, már nagy nyereség. Azért a pár
kommentért, ami eddig is jött, már megérte indulni.
Zötyögük. Jól indultunk. Aztán kiderült, hogy a kedélyes tetszikelés, nem a
szavazás. Pedig nagyon jól vette a mezőny, hogy nem a közösségi felületen kell
szavazni. Hanem a verseny oldalán. A rendszer is zötyög, lassú, nehezen fogadja
a mától számító szavazatokat. Bizonytalankodunk. Mi számít érvényesnek, kell-e
regisztrálni. Vajon mitől számít érvényesnek a szavazat. Próbálom a
türelmetlenkedőket is nyugtatni, van még húsz nap. Semmi sem sürgős. Mások
gyorsabbak, nem nagy baj. Miért is lenne baj?
Mások elállnak attól, hogy regisztrálni kell, telepíteni egy oldalt. Igen.
Tőlem is kérte a rendszer. Ez is jogos, ha valaki ezt nem tudja vállalni. Majd
most nem szavaz. Én mindenre igent mondtam, csak ki tudjam próbálni az első
szavazatot. Mondjuk, nem lehet elfogulatlansággal illetni.
Aztán telefonok is jönnek, hogy a csudába kell. Új és új történetek formálódnak
az egyébként, mi van veledre. Szegény korosztályom, lesz mit írni, jó sokáig.
Teremnek a történetek. Csináljuk azokat. Csak ma három családi dráma-folyamba
csöppentem. Apáink, anyáink betegek, halnak; a férjek, feleségek hülyülnek, sőt
megőrültek; a gyerekek soha ki nem járják az egyetemet, lehet, el sem kezdték,
soha el nem mennek itthonról, sőt újra itthon vannak; soha meg nem nősülnek, de
már el is váltak.
- Érted, nem elég, hogy állandóan nője volt, érted,…
állandóan, most meg fiúja, hát bolonduljon meg az ember!
- Tudod, először csak zavaros volt, néhány
telefon, meg üzenet. Aztán, világos lett, hogy nem maradhat egyedül, akkorra
tizenkét macskája volt. Abból hat terhes, ez mértani haladvány, bakker…Nem
bírod kifizetni, 24 órára, tudod, az mennyi, az nagyon sok.
- Jó, most ez van, persze, nem házasodnak,
laknak, figyuzz laknak, de miért pont itt?
Meg is lepett, hogy megannyi szörnyűség és
néhány jó sztori kíméletes mesélése közben, valaki felkiált.
- Te, hoppá, fogadott a rendszer! Na, nézd,
szavaztam!
Aztán persze folytatják:
- Itt van megosztva pár fotó, szép gyerek,
nagyon szép. Utólag kiderült, a második beültetés után már csaja volt, nem, ő a
harmadik után jött össze.
- Láttad, hol van, öregem, ez, aki akkor
belépett a pártba, abba a pártba, és most abban a pártban, nahát,… hogy az öreg
ördögbe lehet itt jól szavazni, hát itt nyomom, és semmi…mondd és te, most hol
vagy? Jól szavazok itt rád?
- Ez állandóan lever, feladom, holnap este
7, az anyagot átküldtem, két oldalban, véleményezd, kérlek, ………muszáj ezt a
szavazós dolgot erőltetni? És reggel nyolcra a másik négy oldal, a megbeszéltek
szerinti részletezéssel…figyelsz? Jó, persze, nem szavaztam még. Mi is ez?
- Nem, ez volt a harmadik kemo, nem lesz több, örülök,
hogy hallottalak… próbálok szavazni. Talán sikerült, de nem biztos. Csókollak.”
Ez meg már Ms Shirrel. Saját nyomor,
izgalom, betojás. Rongyos élet féltés. Ez a legolvasottabb lista utolsó írása.
" Fekszem szépen, ahogy mondták, fekszem itt a kanapén. A
szemem jár, mert az még tud, veszem fel a leltárt. Ha éppen ez a pihenéses
megoldás nem jönne be. Ha mégis be kell menni. Egyszerűen készületlen vagyok.
Na most a bajon túl szégyellem magam.
Nekem minden női felmenőm konkrét és nagyon megalapozott kórházi szettel volt
előkészülve. Hálóingek, bugyik, törölközők, ingek, papucsok, köntösök,
zsebkendők, és mindenek. Tudom jól, mert volt dolgom velük, felszámolva mint
hagyaték. Bosszankodtam vele eleget.
Most meg fekszem itt szépen, teljesen készületlen. Nézegetem a papucsomat. Hát
ez nem parti, kórházképes. Ez egy kerti papucs, nem fűnyírós, de nem benti. De
nekem ez a benti, mert bent inkább mezítláb vagyok, padlófűtés van. Szóval
benti nincs is voltaképpen. Egyszerűen nincs kórházi papucsom. Az én klumpámat,
joggal kiszerkesztenék egy kórteremből.
Fekszem. Hálóingem még csak van olyan, ami egy betegnek kell. Nyilván fekete,
csipkés, selyem nem mehet. Vannak betegnek megfelelő illedelmes hálóingeim. De
a köntösök…
A köntösök hihetetlenül drágák voltak
mindig. Fogalmam sincs miért, de a köntösökre irtó árat mérnek. Volt szép idő,
amikor több köntöst is vettem, Budapest legelegánsabb szalonjában, sőt, vessen
kő, monogramos is volt, de akkor még, hogy őszinte legyek nem a kórházra
készültem. Ezek olyan fiatalos köntösök. Rénszarvassal, amit én varrtam utólag
a hálókabátra is. Szép és boldog idők voltak ezek. Nem értem, hol vannak. A
köntösök hiánytalanul itt, a boldog időket kérdezem.
Fekszem, mert leginkább ez a legjobb tanács, lemondok már mindent, azt is,
amire húszegyéve vártam, nem merek kockáztatni. Még pont az kéne, vele, ott
legyek rosszul, volt baja már elég.
Muszáj mondanom neki is, táncolgatom körbe a bajt, rákérdez, ez a baj, nahát,
nyakon csípett, hát ez. Egyszerűen megkérdezi. Egyszerűen mondom.
Kicsit persze szeretnék szerencsésebb lenni,
de ez most így sikerül. Szóval sehogy.
Fekszem, kicsit már gondoltam erre a kórházas dologra, és pár köntöst vettem,
kilóra, mert így árulták, a Margit körúton, mert már akkor kicsit feszített,
hogy nincs nekem „halálba-kórházbavonuló szettem”,és megvettem ezeket a
köntösöket.
Mint írtam, a köntös egy drága dolog. A
köntös luxus, betegeskedni luxus. Amikor megvettem ezeket a köntösöket, ilyen
áron, kicsit boldog voltam, én jól jártam. Rendes magyar isme ez. Szinte potom
áron jutottam hozzá a darabokhoz. Nagyon figyeltem, meg legyen a kötőjük,
választottam párat. Szerettem őket. Csodáltam, hogy ilyen jó darabokat kibobnak
odaát, de persze, még ekkor se volt gyanúm.
De most fekszem, most van időm megírni, hogy minden köntös szomorú. Így mondom,
most finoman. Mert, egyszer csak felfedeztem, hogy a könnyen szerzett köntösök
mindegyikében ott van egy kis névragasz, sőt a köntöskötőkben is.
Shirrel, például az enyém.
Tehát, Shirrel asszony, én az ön köntösében járok, tisztelettel.
Tisztelt Shiller asszony, ön vagy meghalt,
vagy a kórház, és a család döntött úgy hogy az ön köntöse már cserére szorul,
így került hozzám.
Én meg, most látja, fontolkodom, bekerülök-e
az ellátásba, esetleg az ön köntösében.
Talán, most jól vagyok és nem is kell ez a szett, talán megengedi a Teremtő,
hogy ne kelljen. De kérem, Shirrel asszony, engedje meg, hogy legmélyebb
tiszteletem tegyem.
Mert ha nagyon nagy baj van, most együtt megyünk…"
A fotók, ami jó: Dofka Zsuzsi.
