Pásztortáska 1.

Emike és Pityu, a nagyon nagy Unokatesó a palotai kertben, ott a tűzfal alatt
Unokatestvérem úrként nyakkendőt vett a napozóhoz
És ott vannak a szép kis sámlik

-          Nincs jobb ötletem, haza kell mennem. Mindent kipróbáltam. Az összes nálam lévő csodaszer hatástalan.

-          Próbáld ki a palástfűteát. Palástfű.

-          Fogalmam sincs, hogy néz ki. Most este nem hiszem, hogy találok. Tudni kell azt is, melyik részéből kell főzni a teát. Mikor kell leszedni. Zölden, nyilván nem is lehet leforrázni.

-          Meg a cickafark.

-          Azt tudom, az van is, de az is csak otthon. Itt a nyaralóban nincs.

-          A palástfű, az amelyiknek gyerekkorunkban lehúztuk a pozsgás leveleit és csörgettük.

-          Az a pásztortáska.

-          Igazad van a pásztortáska. Az is jó, nézd meg a neten.

Ma délutánra itt az összes, szép barna zacskókban a pulton. Meg a gyógyszer is. Nagy a hitem a gyógyfüvekben, meg a gyógyszerekben, meg az orvosokban.

A pásztortáskán azonban megakadtam. Pásztortáska, honnan tudom a nevét egyáltalán. Gyomnövény, illetve ezek szerint gyógynövény.

Ez esetben madeleine-sütemény, elmerült a teában, repít vissza a gyerekkorba.

Pásztortáska, tényleg húzogattuk le a leveleket, úgy hogy egy kis zöld még a száron tartsa, és rázogattuk, mint a csengettyűt. Valamilyen hangot adott, de hogy nem csengett az egészen bizonyos. Miért játszottuk mégis ilyen nagy türelemmel vajon, odaadással, ezek szerint korosztályosan országszerte bárhol.

Két magyar regényt fejeztem be a hétvégén. Két női regény, nem az írója miatt. Női történet. Nőkről szól. Mindkettő a korosztályom, jól elkúrt sorsa lett mindkettőnek. Jó könyvek. Mind a kettőt jó volt olvasni. Magyarka, Akvárium. Azt álmodtam összehasonlító elemzést kell írnom a két női főszereplő sorsáról, társadalomtörténeti keresztmetszetben. Szerencsére nem kell. Nyugtatom magam, csak álom volt.

Sóder, sóder - ez a két szó, illetve egy, a generációmnak feltételezem ugyanazt hívja elő. Tábor, körtánc, idétlen, első smárok. Vannak fiúk, vannak lányok, nagy felismerések, úttörők valamennyien. Ezzel operál az egyik szerző, ügyesen. Korfestő.  Melyikünknek ne jutna eszébe….az úttörőkora.

      A pásztortáska korábbi élmény. Akkor még csak vágytunk a sóder-sóder világára. Guggolva a porban rázogattuk a pásztortáskákat. Napozókban, fapapucsban. Csodálva a világot, a nagyokat. Testvérem nem lévén, egy nagyon kedves szomszédlánnyal nőttem föl.  Úgy volt szomszéd, hogy egy kertben laktunk. Házrész, így nevezné az ingatlanos. Valójában, én anyai nagyszüleim házában nőttem föl, a dédszülők részét, amit a három örökös fiú, köztük nagyapám örökölt, el kellett adják, így lett nekem Julikám. Két évvel volt idősebb, mint én. Talán tőle is tanultam az alkalmazkodást, bár egyke voltam, mindig tudnom kellett, kisebb vagyok. Behozhatatlanul. Bőghetek a fa alatt, nem érem el az ágat. Sírhatok az árok parton, nem tudom átugrani. Csak ha segítenek. Többnyire segítettek, de azért hagytak bőgni. Ez így volt rendjén.

      Az unokabátyám, aki tizenegy évvel volt idősebb, szóba sem állt velem, játék ügyben semmiképpen. Ők már egy más csapat voltak, komoly nagyfiúk, mire én végre a sóderes úttörőbe serdültem, ők egyetemisták voltak, csodálva ámultuk őket. Néha miatta is bevettek a játékba, elfelejtve a két év mínuszomat. Csökött, csökött, de van egy nagy bátyja. Volt. Volt, akkor még volt.

      Egészen meghatóan együgyű játékaink voltak. Ez a pásztortáska, például. Aztán virágmag-gyűjtés szép kis dobozokba. Meg is tanulta az ember a virágok nevét apránként, meg, hogy érdemes magot szedni vagy nem, mert évelő, tőről szaporodik. Hagymás, nem lehet magot szedni a tulipánról. Ugyanígy gyűjtöttünk még kávézaccot szép bonbonos dobozba, virágos, elég magas bonbonos doboz volt, abban gyűjtöttük a zaccot. Szépen kiszárítottuk és játszottunk vele. Aztán visszaadtuk a virágok alá, volt amelyik alá kellett. Ha jól emlékszem, nagyanyám a hortenziákat szerencséltette vele. Gyűjtöttünk még ezer féle kacatot, de igazán nyári játékok ezek voltak, a pásztortáska, a zacc, a virágmag.

      És a kincskeresés. Egészen komolyan gondoltuk, hogy bárhol lehet valamely elásott kincs, és azt meg is találjuk. Napokat ástunk, kapartuk a földet, ahol engedték, ahol nem zavartuk a kertek nyugalmát. Találtunk is millió régi pénzérmét, bilifület, korsó peremet, porcelán cserepet, volt nagy öröm. Ugyanott, ahol ásni engedtek minket, nőttek a hatalmas mályvák. A mályvák virágjából babákat öltöztettünk, a mályvák szárának belsejéből kikapartuk a szivacsos állományt, és napokig néztük, amíg össze nem zsugorodott, el nem barnálott. Ide a mályvák alá szabad volt kivinni a kicsiny sámlijainkat, ilyen mindenkinek volt, szomszédolásnál mindenki hozta is magával, csak nem fog a földre ülni.

Egyszer, ide a mályvák alá sikerült kivinnünk a rádiót, a Sokolt, zsebtelep befőttesgumival rágyógyítva, ahogy kellett. Mesedarabot hallgattunk, mese-rádiójátékot, Csili-csala bácsi csodáit. Úgy éreztem, ennél szebb nem történhet velem. Onnan a rádióból igazi színház, ide a lustán porfürdőző macskák közé, a mályvák alá. Az hogy, három tűzfal között ülünk egy maroknyi kert közepén, meg nem fordult a fejünkben.

Ültünk a sámlikon és törtük a követ. A feltört kő metszete ezernyi szikrát vetett a napban. Órákig gyönyörködtünk benne. Kis kalapácsaink voltak, apró, ügyes fejjel. Ezzel törtünk aztán diót, és sárgabarackmagot. Őszit is, de azt kidobtuk. Inkább csak a szép, rücskös formáját bámultuk.

Ezek a kincsek úgy kerültek hozzánk, hogy benne éltünk, a működő háztartásokban, ahol épp a befőzés ideje volt, a nyár ideje, a nagy függönymosásé, a tollazásé, a drótostóté, a köszörűsé, az esernyőreparáló, a vak kefekötő jövetele ideje. Ezek titkos ügyeink voltak. Enyém és Nagyanyámé. Ezekről majd írok  szép sorjában.