Pásztortáska 2. Függönymosás

Függönymosás

Ez is a nyárhoz tartozik, tartozott. A saját függönyeink kérdését anyám rövidre zárta, nem lett túlbonyolítva. Szokásos mindennapi tevékenység volt. Nem így nagynénémék függönyei. Az ügy volt. Nem is kicsi. Hetekkel korábban kémlelte az egész család az eget. Találgattuk az időt, biztos jó lesz-e a függönymosásra. Hallgattuk a rádiót, újra vizsgáltuk az eget, itt lesz e az ideje a dolognak, lesz-e két összefüggő hőséges, de legalábbis derült nap. Inkább hőséges, akkor szárad, húz igazán.

            Gyakorlatilag transzban voltunk mindannyian, mire a sok várakozás után nagyanyám végre kiadta a parancsot. Most! Futott mindenki dolgára. Nekem csak egy dolgom volt láb alatt lenni, kiváló voltam benne. Viszont a mindent elsöprő rajongásom miatt, és azért is, mert akkor még a felnőttek elviselték a gyerekeket, megmaradtam, nem csaptak agyon. Akkor sem voltam korán kelő, de ezeken a napokon vetett ki az ágy magától. Nyár dereka volt, addigra már kialudtam magam, volt rá idő a vakációs napokon.

            Óriási létra vándorolt le a padlásról, és ment, vonult nagynénémék irányába. Pár házzal arrébb laktak, három sarok, ha volt, kezdetben nekem a világ vége, a még értelmezhető világ vége, másra gondom sem volt. Az óriási létrával levették a két hatalmas, utcai ablak függönyeit. Ez férfimunka volt. Nagybátyám ezeket a hatalmas csipkefüggönyöket sportszatyorba tette, egy csehszlovák orkántípusú, kockás kivitelbe és átcipelték hozzánk a kertbe. Nem tudom, mennyit torzít a gyermeki emlékezet, de heroikus volt a súly. A tömeg, amit a két, polgári belmagasságú ablakról leszedtek a létra segedelmével a függönymosásban résztvevő alakulat férfi erői.

            Mire a rakomány megérkezett, a kertben a karácsonyfa talpbefaragásánál erősebb, jelentős izgalom volt jelen. Nagyanyám mindenféle gyermekveszejtő nagyságú fazekakban vizeket forralt, kisebb edényekben fehérítőket, keményítőt, ki tudja mi mindent nem főzött. Kis zománcos kékben volt a kocsonyás keményítő, meg-meg nyomtam a fedele nyitónyelét, borzongva láttam, hogy remeg a félig megkötött, síkos, mágikus anyag.

            Halmaz-állapotváltozás. Ezt a fogalmat még nem ismertem, mert Balon tanár úr még nem vett kezei alá. De az alkimista csodát, hogy a dolog a kis, kék, zománcos edényben imént még folyt, most meg remeg, szinte szilárd, kellő félelemmel tekintettem.

            A kertben eddigre szapora, nagyon erős káromkodásokkal megtámogatva, félig-meddig állt az ÉPÍTMÉNY. Az építmény szintén a padlásról érkezett. Az építmény egy laza, párnafába szögezett, hegyes éleivel felfelé mutató, szegecselt keret volt. Illetve, épp ez volt a rettentő aggodalmas, hogy nem keret. Csak lécek. Ezeket a léceket kellett keretté illeszteni, úgy hogy a nagyanyám és az asszonyok által fontosnak tartott, kiérlelt beavatkozáson túlesett függönyök fogadására alkalmas legyen.

            Mert egyszer csak a függönyök kikerültek a bádogteknőből, átestek minden fehérítésen, keményítésen és azonnal fel kellett volna erősíteni azokat a kicsiny, éles szegecsekre. De nem is nagyon lassan, mert láttuk a kis, kék, zománcos edény esetét, elég gyorsan köt az anyag.

            De a keret léceinek vetemedései, a kert talajának egyenetlenségei, és a függönyök idők alatt történő nyúlásai, összekapásai miatt ez szinte lehetetlen vállalkozás volt. Apám küzdött sógorával, az elemekkel,  a vetemedéssel, a lejtéssel, anyósa tekintetével, anyám nézésével. Ha készen volt a dolog, se lehettünk nyugodtak. Bár ahányan voltunk, rohantunk felszúrni az irdatlan méretű függönyállatot, úgy hogy ne érjen a fűhöz, emeld, atyaég ott ér le, fuss, ne csíptess nagyot, szépen csináld kisanyám, na látod így jó lesz. Egyenletesen oszd el, nincs szemed, a csodába.

-          Dől, Tivi, fusson a csodába, ott kapja meg, a fenébe szétvitte a súly! Jani, üss rá, hát beborul! Na megállt, de a hasa belóg. Szűk a keret. Ilyenkor aztán téglák, emelvények, passzítmányok, miegyebek mentették meg a düledező alkotmányt. Végül is mindig megoldódott, rendben lett minden.

Ekkora már mindenki idegei cafatokban lógtak, apám el is tűnt, kicsit gyógyulni, jó ha két nap múlva láttuk újra.

      Nagyanyám ekkor kezdett éledni, visszafércelte a függöny aljára a rojtkompozíciót. Mindenki meggyötörten pihegett, de nem volt kegyelem. Vezényelt.

-          Igen, mert ez klüpl. Meg kell adni a módját, van egy kis macera, na de megéri, nézzétek!

Felemelte az akkor már fehér, kemény, nagyon szép csipke függönyt, mint az áldozati állatot. Rogyadozva álltunk mellette, a teljesítménye tényleg csoda volt.

-          Na kisanyám, szép lett, mi?

-          Nagyi rozsdás lett…

-          Mit gagyogsz?

-          Rozsdás lett…

-          Hol?

-          Ott, ahol a szögekre felhúztuk

-          Talán láttad, hogy arra a részre varrtam rá a rojtot.

-          De néhol látszik, és különben is, alatta rozsdás lett…

-          Rozsdás lett, igen, atyavilág, rozsdás, kisanyám,…. hát te kisanyám,….téged, hogy adunk el…..Kisanyám, ez klüpl… jössz nekem itt a rozsdával, a jó ég áldjon meg kisanyám…Nincs neked dolgod, hogy így ráérsz, kisanyám.