Másféléves leltár

Most pedig számot vetek. Mondjuk, legyen ez egy Másféléves leltár.

A leginkább olvasott bejegyzéseim nagyon szomorúak, elkeseredettek. A különösen olvasottak nem a saját problémáimmal kapcsolatosak, általános szomorúságok. De van igény a saját szomorúságra is.

A blog minden idők legolvasottabb írása ez: Eltűnt a fekete rakás, egy embernyi halom. Egy szerencsétlen hajléktalan halálának drámája a Vízivárosban. A halál dermedt csendjével való téli találkozás.

 

 

 

„Dermesztő hideg reggel van, még a városban is megmaradt a hó. Deres a Dunapart, a mindig eszelősen cúgos párhuzamos utca. Viszi a szél szalagokat, most látom csak, le van szalagozva a tér. A jeges, metsző szélben feszülnek a police feliratos, kordonnak szánt műanyag szalagok. Üres a tér, szokatlanul csendes. A város decemberi robajában van egy üvegharang, a tér felett, baljós és vészjósló csend.

            Elég jól sikerül letennem az autót. Baktatok vissza a térre. A térre, amit ma reggelre körülszalagoztak. Még a kutyaszarnak szánt zsákocskák letekeredve a rúdjukról, hosszú fekete csíkként is beszállnak a biztosításba. Lebegnek a szélben, a decemberi szélben.

            A tér épülethez közeleső részén, az első padon óriási fekete batyu, letakart test. Körülbugyolálva, letakarva. A pad mellett a szerencsétlen utolsó két zsák motyója. Takaros rendben, egymás mellett párhuzamosan. Tele vannak, nincsenek széthányva.

            Ez az ember megfagyott – fut át az agyamon azonnal. Amíg elhaladok a járdán, a szalagok mellett, még vagy öten állapítják meg ugyanezt. Lefeküdt a padra, és megfagyott reggelre. Akár lehetne élő is, élő halott, hajléktalan, de arra nem vigyázna rendőr, és nem lenne nylonja, és nem lenne körülötte ez a siketítő csönd. A rendőrök ülnek az autóban, nyilván várják a halottszállítókat. Elvégezték, amit kellett, most várnak. Nem él szegény, bizonyosan halott, hisz lóg a két tehetetlen kar a padról a kockakő felé.

            Vajon jutott-e életében ennyi figyelem rá? Vigyázták-e őt, nylonnal, rendőrrel. Az utóbbi időkben nyilván nem. De lehet, hogy soha sem. Bután állnak „vigyázzban” a szatyrai a pad mellett. Azok is feleslegesek már, pedig bennük van minden, ami tegnap még fontos volt.”

Úgy látszik nekem, vagy a blog olvasóinak, tágabb köröket már nem is feszegetnék,  erős kapcsolatunk van a halálhoz. A második legolvasottabb bejegyzés is halál témájú. Ez egy nyári, pipacsos halál, személyes gyászom. Olvasottsága lassan beéri az előzőt. Ez a Pipacsmező.

 

„Piroska elment, mint minden óra után szokott. Döbbenten ültem pár percig, aztán azt gondoltam, talán túloz, talán hisztizik, talán begolyózott, talán, talán… valami csak lesz. Aztán lett a nyár. Meleg, szép nyár. Nagy bulikkal. Lenn Nyárifaluban is. Palacsintát sütöttünk éppen, vagy mit, amikor valaki kérdezett Adélról. Mondtam, nem sok jót tudok, de remélem, tévedek. Sütöttünk még ötven palacsintát, kicsit megütődve.

      Ez volt az a temetés, ahonnan nem tudom, hogyan értem haza. Soha nem tudtam eddig, erről a Hóvirág utcai fertályról. Azóta ide, senkiért nem mentem el, mert nem tudok. Ismerősök, barátok voltunk ott, de kábán hazaszédelegtünk külön-külön, mint akik most látták egymást először. És így, most láttuk egymást először. Lecsapott ránk a halál, mint gyanútlan tyúkokra a héja.

      Próbáltam a kedves tanítványt megszólítani, de arcát a nagyapja ünneplős fehéringébe temette, és zokogott. A nagyapa udvariasan próbálta a gyermeket megfordítani, köszönj ..hiszen …a kedves …tanítónénid, ….hiszen Kati néni. A gyermeket rázta a sírás, nekem csak folyt az arcomon a könny, ahogy a mai napig folyik, ha erre gondolok. Megragadtam az öreg kezét, lefogtam, hagyja. Mit tudnék a felém forduló gyermekarcnak mondani, mit? Hagyjuk azt a gyermekarcot most ott, ahol tud lenni. Azóta, sajnos nem tudok róla.

      Azóta viszont minden pipacsmezőben nekem ott terem Adél. Kedves alakja, barna, tüzes szeme, szép, hosszú, barna haja. Aki maga volt az élet, a boldogság. Most egy figyelmeztetés. Minden kicsiny pipacsfejben. Hát még egy egész pipacsmezőben….Adél…Adél…Adél…”

A harmadik legsikeresebb írás végre nem a halálról, az elmúlásról szól, kicsit vicces, de kicsit keserű is, egy szomorú kompenzáló vásárlás, és ami erről persze eszembe jutott. Az eldöntött őszi cipő. Most is tetszik a címe.

„Ha már minden olyan változékony körülöttem, legyenek stabil, érvényes pontok. Egy kényelmes, jó minőségű őszi cipő. A büfében, a reggeli kávénál tartok egy kiselőadást a döntés lényegéről, kiemelve a rossz, silány cipők összes keservét.

Dédelgetem a szép kis elhatározást. Aztán indul a nap, történnek a dolgok. Még vacillálni sincs idő. Döbbenek, hökkenek, csináljuk a dolgokat, csinálják a dolgokat, megyek a dolgok után, töprengeni nincs idő. Tudomásomra hoznak. Tudomásul veszek. Nagy baj nincs. Majd másként lesz, de nem sokkal.

Estefelé beérek a parkolóba, napi rutin, bevásárlás, nézem a listát. Nem túl bonyolult. Hét közepe van, ilyenkor nem vészes. Leginkább a fertőtlenítő dolgok fogytak ki. A gyerek beteg, másként kell takarítani.

Pont a cipőbolt előtt akad hely, az olcsócipősnél. A tömegcipős előtt. Benézek, csak egy kicsit. Láttam az új katalógust, borzasztóak az új őszi modellek, retro, éktalpú borzalmak.

Néhány perc múlva egy retro, kék, hasított bőr, éktalpú cipőt próbálok. Nagyon kényelmes, érdekesen emeli a lábfejet, jó íve van. Járkálok egy tükröt keresve, a másik soron meglátom a lakk feketét, klasszikus, jövő héten indul a bérlet, a tavaly előtti irgalmatlan állapotban van. Pont jó az is, igazán nem drága. Az éktalpú drágább, de az se nagyon. A lakk, fekete mellett egy nagyon kedves bársony, szintén fekete incselkedik, de nagyon ismerős, nagyon ismerős. Beugrik honnan, nem ezt akkor nem. Nyúlnék a telefonért, hasonlítsuk össze, tényleg ezt láttam ma, de elhessegetem az ötletet, ezt láttam. Fontosabb dolgokat kell majd megbeszélni, nem lehet pazarolni az energiát holmi cipőkre. Még egy fekete-szürke tetszik nagyon, szintén nem drága. Balerina, van rajta masni, és pöttyök és csík. A gyengém.

Imbolygok a három dobozzal a pénztár felé.

Annyira nem vagyok következetlen, hogy nem gondolnék az elhatározásra, a komoly, minőségi, őszi cipőre. Összeadom a tételeket, a három árából nem jönne ki egy olyan, megnyugszom. Legalább nem költök sokat, vagyis igen, de jól járok, …vagy nem.

Sorra kerülök, nézi a hölgy az éktalpú új, kedvencemet.

- Evvel baj lesz!

- Miért? Tönkremegy könnyen?

- Áááá, azt még nem tudjuk, de a lopásgátló chipet nem sikerül hatástalanítani. Bele van építve a sarkába. Megpróbálom azért, várjon kicsit.

Elmegy a bolt raktár részébe, állunk, várunk. Mögöttem felszaporodik a sor, szent egek, mindenki férfi, egy-egy zoknival, egy- egy pár cipővel.

Visszaér az eladólány, megerősíti a gyanút.

- Nem tudom hatástalanítani, egy idő után betörik, talán elromlik, de egyelőre ez riasztani fog.

- Mindenhol vagy csak itt?

- Ez, mindenhol, ahol kapu van, az szólni fog.

- Jaj, ne a boltban is, a szomszédban?

- Attól tartok, persze, ott is van kapu.

Kalkulálok, sokat nem vásárolok máshol, csak a nagy bolt rizikós, vacillálok. Hátranézek, kilenc szempár néz rám.

- Maguk megvennék?- kérdezem.

Leszavazzák, időt kérek, kiállok a sorból. Ennek örülnek. Egyikük odajön, miután fizetett.

- A mostani időkben, ne keresse magának a bajt. Kell magának a stressz, minden kapu előtt? Még a végén elviszik…-imitálja a mozdulatot, látom magam előtt, ahogy két feketeruhás akciós megragad a hónom alatt, és a lábam sem éri a földet, visznek és hatástalanítanak. A földre nem érő lábamon a kék, éktalpú, kényelmes, de öntörvényű cipő.

Keresek egy másikat, hátha abban lehet beszélni a mágnessel. Nincs, a méretemben nincs. A férfisor felnyög, amikor újra feltűnök. Pedig csak kérdezek, nincs a raktárban sem, másik boltból lehet rendelni, de az akár két hét is lehet.

Újra végigvárom a sort, ezt kedvesen köszönik. Addig is tanakodom, megválaszolok egy sms-t. Aztán döntök, jó, problémás a cipő, de már megszerettem. Kérek róla papírt, hogy riaszt és megveszem.

Fizetek, a blokkra ráírják, hogy nem lehetett hatástalanítani a jelzőt. Megegyezünk, ha a környék idegeire megyek, visszaveszik a cipőt.

- Azért reptérre ki ne vigye – fogja könyörgőre a lány.

Felködlik az utolsó kaland a Ben-Gurion reptéren, ahol elkülönítettek és külön motozást kaptam és teljes személyes ellenőrzést, mert a gyűjtött, szép köveimet nagyon gyanúsnak találták, és sajnos a kérdést, hogy vannak-e nálam kövek, nem értettem. Ezért gondoltam, azt mondom, nincsenek. Nincsenek azok a dolgok, amit nem értek, hogy mik. Nem a stones-t használták. Diadalmasan kapta elő a katona a sok piszkos ruha közül a köves zacskóm.

- So, what is it?

- My stones, please.

Gondoltam, most nagy gáz lesz. A minimum, hogy kidobják. Nem is biztos, hogy elmehetek a géppel. A fene se tudja, kapok-e büntetést. Próbáltam összekapkodni az eljárás során kirepült harisnyákat.

- Stop! Stand behind the yellow line!

Atyavilág, kicsit elment a kedvem a helyzettől. De váratlanul és hirtelen meg tudtunk egyezni. Az, hogy a köveket, az egyebeket én és csak én gyűjtöttem, és én tettem be a csomagba megnyugtatta a rendszert, ki se dobták a zacskómat, visszatették, de a sárga vonal mögött kellett maradni. Aztán hajnali hatkor, négy óra macera után felszállt a gép, és én is rajta voltam, és a köveim is.

Rámosolygok a cipőboltos lányra, kedvelem, szeretek tőle cipőt és sapkát venni, megnyugtatom:

- Egy ilyen papír, mint ez a blokk, sokat ér!

Olvasom a kesze-kusza kézírást: „Nem hatástalanítható!”

Kinek van ilyen papírja? Sokat ér. Boldogan viszem a dobozaimat, hátraszólok az őrnek, hogy ne ijedjen meg, indulok. Zúg, csöng, riaszt a rendszer. Hátravigyorgok, mi baj lehet, van papírom…”nem hatástalanítható….”

Ez az eldöntött éksarkú a saját lábamon, a rossz fotón, ahol kificamodottnak tűnök, pedig csak hatástalaníthatatlan. (A cipő bizonyára.)

Jelentős blog esemény volt a verseny, amin nagy kedvvel, őszinte reményekkel indultam. Sőt indítottak. Gyermeki naivitással győzködtem az olvasótábort a szavazásra. Teljesen feleslegesen. A szavazófelület megnyitása után harminc perccel egy nagyon érdekes, számomra idegen hangvételű blog magas aránnyal vette át a vezetést, amit később sem lehetett behozni senkinek, majd ezek után váratlanul a kajás-főzős-gasztros blogok nyertek. A nyári vizsgaidőszak egyik záróakkordjaként, tanulva egy hallgatómtól tudtam meg, mi is ezeknek a szavazásoknak az igazi értelme. Azért saját berken belül a Versenyzünk Varázshegy nagy siker volt.

 „Jelölték a blogot, magam talán meg se találom a versenykihívást, de biztos, hogy később, ha egyáltalán. Örültem neki. Végiggondoltam, mit veszíthetünk. Tulajdonképpen semmit. Ha hoz pár új olvasót, vagy ha a régieket erősíti, csapatba hozza, már nagy nyereség. Azért a pár kommentért, ami eddig is jött, már megérte indulni.

            Zötyögük. Jól indultunk. Aztán kiderült, hogy a kedélyes tetszikelés, nem a szavazás. Pedig nagyon jól vette a mezőny, hogy nem a közösségi felületen kell szavazni. Hanem a verseny oldalán. A rendszer is zötyög, lassú, nehezen fogadja a mától számító szavazatokat. Bizonytalankodunk. Mi számít érvényesnek, kell-e regisztrálni. Vajon mitől számít érvényesnek a szavazat. Próbálom a türelmetlenkedőket is nyugtatni, van még húsz nap. Semmi sem sürgős. Mások gyorsabbak, nem nagy baj. Miért is lenne baj?

            Mások elállnak attól, hogy regisztrálni kell, telepíteni egy oldalt. Igen. Tőlem is kérte a rendszer. Ez is jogos, ha valaki ezt nem tudja vállalni. Majd most nem szavaz. Én mindenre igent mondtam, csak ki tudjam próbálni az első szavazatot. Mondjuk, nem lehet elfogulatlansággal illetni.

            Aztán telefonok is jönnek, hogy a csudába kell. Új és új történetek formálódnak az egyébként, mi van veledre. Szegény korosztályom, lesz mit írni, jó sokáig. Teremnek a történetek. Csináljuk azokat. Csak ma három családi dráma-folyamba csöppentem. Apáink, anyáink betegek, halnak; a férjek, feleségek hülyülnek, sőt megőrültek; a gyerekek soha ki nem járják az egyetemet, lehet, el sem kezdték, soha el nem mennek itthonról, sőt újra itthon vannak; soha meg nem nősülnek, de már el is váltak.

- Érted, nem elég, hogy állandóan nője volt, érted,… állandóan, most meg fiúja, hát bolonduljon meg az ember!

- Tudod, először csak zavaros volt, néhány telefon, meg üzenet. Aztán, világos lett, hogy nem maradhat egyedül, akkorra tizenkét macskája volt. Abból hat terhes, ez mértani haladvány, bakker…Nem bírod kifizetni, 24 órára, tudod, az mennyi, az nagyon sok.

- Jó, most ez van, persze, nem házasodnak, laknak, figyuzz laknak, de miért pont itt?

Meg is lepett, hogy megannyi szörnyűség és néhány jó sztori kíméletes mesélése közben, valaki felkiált.

- Te, hoppá, fogadott a rendszer! Na, nézd, szavaztam!

Aztán persze folytatják:

- Itt van megosztva pár fotó, szép gyerek, nagyon szép. Utólag kiderült, a második beültetés után már csaja volt, nem, ő a harmadik után jött össze.

- Láttad, hol van, öregem, ez, aki akkor belépett a pártba, abba a pártba, és most abban a pártban, nahát,… hogy az öreg ördögbe lehet itt jól szavazni, hát itt nyomom, és semmi…mondd és te, most hol vagy? Jól szavazok itt rád?

- Ez állandóan lever, feladom, holnap este 7, az anyagot átküldtem, két oldalban, véleményezd, kérlek, ………muszáj ezt a szavazós dolgot erőltetni? És reggel nyolcra a másik négy oldal, a megbeszéltek szerinti részletezéssel…figyelsz? Jó, persze, nem szavaztam még. Mi is ez?

- Nem, ez volt a harmadik kemo, nem lesz több, örülök, hogy hallottalak… próbálok szavazni. Talán sikerült, de nem biztos. Csókollak.”

Ez meg már Ms Shirrel. Saját nyomor, izgalom, betojás. Rongyos élet féltés. Ez a legolvasottabb lista utolsó írása.

" Fekszem szépen, ahogy mondták, fekszem itt a kanapén. A szemem jár, mert az még tud, veszem fel a leltárt. Ha éppen ez a pihenéses megoldás nem jönne be. Ha mégis be kell menni. Egyszerűen készületlen vagyok. Na most a bajon túl szégyellem magam.

            Nekem minden női felmenőm konkrét és nagyon megalapozott kórházi szettel volt előkészülve. Hálóingek, bugyik, törölközők, ingek, papucsok, köntösök, zsebkendők, és mindenek. Tudom jól, mert volt dolgom velük, felszámolva mint hagyaték. Bosszankodtam vele eleget.

            Most meg fekszem itt szépen, teljesen készületlen. Nézegetem a papucsomat. Hát ez nem parti, kórházképes. Ez egy kerti papucs, nem fűnyírós, de nem benti. De nekem ez a benti, mert bent inkább mezítláb vagyok, padlófűtés van. Szóval benti nincs is voltaképpen. Egyszerűen nincs kórházi papucsom. Az én klumpámat, joggal kiszerkesztenék egy kórteremből.

            Fekszem. Hálóingem még csak van olyan, ami egy betegnek kell. Nyilván fekete, csipkés, selyem nem mehet. Vannak betegnek megfelelő illedelmes hálóingeim. De a köntösök…

A köntösök hihetetlenül drágák voltak mindig. Fogalmam sincs miért, de a köntösökre irtó árat mérnek. Volt szép idő, amikor több köntöst is vettem, Budapest legelegánsabb szalonjában, sőt, vessen kő, monogramos is volt, de akkor még, hogy őszinte legyek nem a kórházra készültem. Ezek olyan fiatalos köntösök. Rénszarvassal, amit én varrtam utólag a hálókabátra is. Szép és boldog idők voltak ezek. Nem értem, hol vannak. A köntösök hiánytalanul itt, a boldog időket kérdezem.

            Fekszem, mert leginkább ez a legjobb tanács, lemondok már mindent, azt is, amire húszegyéve vártam, nem merek kockáztatni. Még pont az kéne, vele, ott legyek rosszul, volt baja már elég.

            Muszáj mondanom neki is, táncolgatom körbe a bajt, rákérdez, ez a baj, nahát, nyakon csípett, hát ez. Egyszerűen megkérdezi. Egyszerűen mondom.

Kicsit persze szeretnék szerencsésebb lenni, de ez most így sikerül. Szóval sehogy.

            Fekszem, kicsit már gondoltam erre a kórházas dologra, és pár köntöst vettem, kilóra, mert így árulták, a Margit körúton, mert már akkor kicsit feszített, hogy nincs nekem „halálba-kórházbavonuló szettem”,és megvettem ezeket a köntösöket.

Mint írtam, a köntös egy drága dolog. A köntös luxus, betegeskedni luxus. Amikor megvettem ezeket a köntösöket, ilyen áron, kicsit boldog voltam, én jól jártam. Rendes magyar isme ez. Szinte potom áron jutottam hozzá a darabokhoz. Nagyon figyeltem, meg legyen a kötőjük, választottam párat. Szerettem őket. Csodáltam, hogy ilyen jó darabokat kibobnak odaát, de persze, még ekkor se volt gyanúm.

            De most fekszem, most van időm megírni, hogy minden köntös szomorú. Így mondom, most finoman. Mert, egyszer csak felfedeztem, hogy a könnyen szerzett köntösök mindegyikében ott van egy kis névragasz, sőt a köntöskötőkben is.

Shirrel, például az enyém.

            Tehát, Shirrel asszony, én az ön köntösében járok, tisztelettel.

Tisztelt Shiller asszony, ön vagy meghalt, vagy a kórház, és a család döntött úgy hogy az ön köntöse már cserére szorul, így került hozzám.

Én meg, most látja, fontolkodom, bekerülök-e az ellátásba, esetleg az ön köntösében.

            Talán, most jól vagyok és nem is kell ez a szett, talán megengedi a Teremtő, hogy ne kelljen. De kérem, Shirrel asszony, engedje meg, hogy legmélyebb tiszteletem tegyem.

            Mert ha nagyon nagy baj van, most együtt megyünk…"

A fotók, ami jó: Dofka Zsuzsi.