Lett kapor

Nézegetem a térképet. Hol is lakik Marika? Duna parti kis falu, kisvasúttal, szép hegyekkel. Úgy gondoltam, nem sokkal Üröm után van, az meg nincs messze. A térképpel nekem több nagy bajom van. Általában jól tájékozódom, memóriából és érzékből. Sokkal jobban, mint az átlag, de nem tévedhetetlenül. A tájékozódási pontjaim viszont teljesen szubjektívek. Szobrokról, boltokról, járműjáratokról, idióta hirdetésekről ismerem meg a helyszínt. A térképekre meg nem ezeket tűntetik fel. Az autópályán évek óta egy óriási borsodi dobozos sör után sorolok ki, hogy lemenjek az északi partra. Aztán a nagy szakállú kosaras után megyek majd Almádi felé, és így tovább. Nevezetes városok turistái számára készítenek olyan mesetérképeket, ahol a látnivalók képeit is feltűntetik az utcák terek között. A fejemben ilyen fura térkép van, csak teljesen esetleges tájékozódási pontokkal. A rendszert egy ember ismeri, ha egyedül indulok új helyre, többnyire kapok tőle egy személyes itinert, és nagyon jól elboldogulok.

Böngészem a hivatalos térképet, a keresett település tényleg nincs messze, ám a Duna közénk esik. Felhívom Marikát, mondja, jól látom, az út rövid, légvonalban, de valójában bonyolult.

Erről a kertlátogatásról most le kell mondjak. Ennyit vezetni se jó ebben a hőségben, nem beszélve a benzinköltségről.

Másnap befelé a városba csörög a telefonom, ha ma háromra a vonathoz tudok menni, lesz töves kapor, annak meg remélhetőleg magja, és talán örök kapor.

Ilyen melegre nem emlékszem. Pestre én lehetőleg nem megyek. Nagyon kevés dologgal tudnak megingatni, hogy áttegyem a lábam. Az, hogy Marika elindult a kaprokkal, az ilyen.

Ha megyek, akkor is inkább metróval, villamossal. A múltkor az Andrássy útra mentem egy konferenciára, a Batthyány téren kértem a pénztárban egy metró átszállójegyet, jól kiröhögtek, hogy hat éve megszűnt. Ebben a melegben nincs merszem metrózni.

A Nyugatiba ér be a vonat, a Westend mellett állok meg, elég kérdéses helyen. Sokan rá is kérdeznek, komolyan gondolom-e. Aztán kisebb tolatásokkal, dudálásokkal, néhány manőverrel megoldjuk. Érthető, hogy mindenki nagyon fáradt ebben az időben. A legtürelmetlenebbek a szintén szabálytalanul parkolók, akik elől elveszem a helyet.

Felbukkan Marika, kánikulához illően, szalmakalap, napszemüveg, lenge ruha. Keres a szemével, mondtam a telefonba, szálloda előtt harcolok a taxisokkal, és a brókerekkel.

Kis szatyorban ott a kapor. Két kettévágott tejes dobozban, szakszerűen beiszapolva, nehogy hőgutát kapjon. Egy szatyorba, majd még egybe beletéve, át ne ázzon. A két tő mellett, a kettős borításon kívül két saját készítésű lekvár. Piros és feketeribizli.

Az egész gondosan összecsomagolt pakkot megkapom. Csak pár szót tudunk váltani, időközben egy újabb taxissal meg kell küzdeni. Mérgesen indít, de megenyhül.

Mindent köszönök és nyomás haza. Rémes ott vezetni, ahol az ember nem szokott. Próbálok koncentrálni.

Még az eső előtt beültetetem a töveket, boldogan hallgatom éjjel, ahogy zuhog.

Kaptam még négy kicsi chili palántát is. A Mészárosban ültették magról és pátyolgatták ez idáig nagy gonddal. Lelkemre lett kötve, hogy láthatás jár a palántákhoz. A termést elfelezzük, ha lesz. A felestársam eredendően fotóművész, most szociális szövetkezet leszünk.

Felhív TDK kolléga-barátnőm, aki épp babázik Süncivel otthon, mi van benn, mondok néhány újságot, aztán könnyítésként mesélek a kaporról, a chiliről, kicsit hallgat a vonal másik felén.

- Szerintem, kérjetek egy-két napos csibét Hegedűs Zsuzsától…

Próbafülke

Várom, hogy végre előkerüljön a cseten, mindent egy szuszra el akarok mondani. Az egész napot, meg a tegnapit. Nincs, és nincs fenn. Hét körül tűnik csak fel a homokozós kis ábrázatja a facebookon, egy gyerekkori kép, elmosódott fekete-fehér boldogság. Reményteli, vigyorgós.

Azt írja, nincs már  sok pénz a kártyáján, ezért vett egy szoknyát. Szoktunk így dönteni, néha. Ha már úgy is mindegy, Most próbálja, hosszú. Hogy lehet egy frissen vett szoknya hosszú, nem próbálta fel? Azt írja, utál próbálni. Sajnos, húzza maga után.

Nem vagyunk nevelős viszonyban, így nem kérdezek többet.

Meg aztán én is utálok próbálni. Nagyon. Amíg jártam kisebb-nagyobb plázákba, azt tapasztaltam a helyzet egyre személytelenebb. Tulajdonképpen senkit nem érdekel, hogy áll rajtad a darab, tetszetős-e, vagy tetszik-e neked. A lényeg, hogy ne lopj. Ezért biztonsági számolás van csak, kapsz egy számot, hány darab van nálad. Annyit kell kihoznod, vagy fizetned. Ahová néha mostanában becsapódom még, már ez sincs. Kiírták, hogy ne lopjunk. Mert azonnal feljelentenek. Mert azért ilyen alacsonyak az árak, hogy nem nagyon sorszámoznak már, csipizve vannak a ruhák. És ha a csipi jelez, jelentenek azonnal. Az rendőrségi ügy, nincs kivétel.

Régen a pénztárakban volt csipiző, ők mondták, innen tudom, meg volt a kasszás, és a számosztogató, egészen régen volt eladó is, aki meg tudta mondani, akár szemre is, jó-e a negyvenes, van-e nagyobb.

Szintén régebben a kisebb boltokban még illet, a kereskedők szerint, érdeklődni, hogy áll a delikvens a darabokkal. Na, ezt speciel, nem sírom vissza.

Még éppen akkor estél át az első retteneten, hogy tényleg így nézel ki, egy ekkora tükörben. És még így délután is. Kicsit az ember még dermedt a különféle megvilágítások adta újabb sokktól, új ráncok, karikák, hurkák, gömbök, szögletek.

És aztán jött a próba. Ilyenkor nem kevésszer kiderült a saját testséma és a valóság súlyos diszkrepanciája.

Az ember bújik bele a darabba. Akad meg nyakban, jobb esetben vállban, de ott végképp. Csavarokat teszel, többnyire ekkor már leizzadva, se fel, se le nem jön, hiába kígyózol.

Ilyenkor szoktak benyávogni, függönyt kicsit lebbentve.

- Na milyen lett? Adjam a barnáját?

Ez magyarul azt jelenti, kéred-e a másik színösszeállítást.

De ekkor sokkal nagyobb bajod van, be vagy szorulva többnyire, forog rajtad az egész dolog, és miszerint rád rontottak, súlyosbodik. Csak arra tudsz összpontosítani, az egész gaballyal együtt ki ne zuhanj a pláza, a butik fülkéjéből. És nehogy valamely testhelyzet a gaballyal együtt rögzüljön, mert akkor külső segítség kell.

A buzgóbbak, invitáltak, a nézzük, hogy áll ez rajtad körre. Ez is elmúlt, és sokat változott az idők során, már nincs Latabár az Állami Áruházzal. De ezt utáltam a legjobban, ezzel szeretek a legjobban egyedül maradni. Kezdetben anyám, barátnők igen, de aztán úgy alakult, hogy belső ember engem ilyenkor nem szemléz. Külső meg ne tegye. Valamelyest bízom magamban, de vannak tévedések. Néhány fióknyi. Meg egy kisebb akasztós.

Most ezzel is szűnik a bajom, mert plázába nem járok, ha igen, erősen cetlivel, megtiltva a más oldalra való nézést, de ha lehet, teljes kerülés van.

Van házibutik, batátnőkkel, beadott csomagokkal, személyes kedvességgel, privát próbával. Szinte senkinek nincs ereje kitermelni az alkalmazottat, a szép boltot. Telefon, zacskó, privát próba. Majdnem jó.

Kapor

Mindenből kifogytam. Ebben az időben háromszoros szóda, ásvány, fröccsbor fogy. Csak nézem, hogy gyűlik a szelektívbe szánt műanyag palack a garázsban. Meg az üvegek is, én még visszaváltós vagyok, amíg van ilyen, becsörömpölök velük a nagyboltba.

De most csak a faluba megyek le a hegyről, ehhez is erőt kell gyűjteni.

Ilyenkor a Posta melletti van csak nyitva, azok közül, amelyeket látogatok. És itt van fornetti is. Kérdezem a kaprot, csak úgy. Fagyasztott van csak, az szerintem nem jó a kovászos uborkába, a lány szerint pedig épp hogy pont megfelelő lesz. Nézem az árát, 100 forint, nem hiszem, hogy a bevétel miatt ajánlja. Megveszem. Szép a málna is, meg a pogácsa is friss. Jó áron van rosé.

Egyedül vagyok itthon, nincs most sok dolgom a főzéssel. Karalábé leves lesz csak a mai frissen készült. Az is ráér még, nem lehet ebben a hőségben enni, inkább csak este.

Besuttyintom a kaprot a meleg, már zavaros kovászos lébe.

Befalom a málnát, közben már ülök vissza a géphez. Dolgozom is, meg persze levelezek.. Felhúzom a lábam a fotelbe, telepszik alám a kutya, ahogy szokta, az íróasztal sutjába, ott szeret, ha dolgozom. Télen ez jó móka, feltekerjük a radiátort is néha. Most nem kell. Nekifogok az első levél megválaszolásához, érzem nem sikerült a kezemet úgy megmosni, hogy az átható kovászoslé szag lejöjjön. És mi tagadás, Nana kutya is nagyon büdös. Sandítok le a kutyára, penetránsak vagyunk együtt. Ahogy ismerem, a szagokra kevéssé érzékeny, a meleget viszont egyre nehezebben viseli. Tegnap próbáltam locsolni, sértődötten elvonult, haragudott, az egész konyha vizes lett, és aztán az egész komód is, ahol aztán lerázta magáról. Kikászálódik az asztal alól, elcammog a bejárathoz, az a nyári helye.

Nagy hatalom a nyilvánosság, még az ilyen kicsi is, mint a blog. Kapok kaprot, tövesen, csak érte kell menni. Aztán csak felmagzik. Időközben persze beugrik, hogy a sárga virágokból fekete magok potyognak nyár végére.

Szívesen megyek a kaporért, gondolhattam volna, hogy abban a kertben szinte minden van, pont kapor ne lenne. Jó lesz az inspiráció, megnézem Marikánál, hogy kell kinéznie egy kertnek. A magaméból most jöttem fel, nagyon sárga a fű, és minden nagyon száraz minden. Szegényeknek próbálok, extra segélyként locsolni valamennyit, de amennyit kéne, nem lehet.

Imádok piacozni

Van végre nálunk is helyi, termelői piac. Ez a neve, ha nem tévedek. Az iskola szép, új parkolójában szabad árulni a piacosoknak. Egy helyi termelő sincs, de valahol csak termelnek a helyi termelők, ne legyünk kukacoskodóak.

Kedvencem a fóti kolbász cég, amúgy is szülőföldem szomszédja Fót, és a kolbászuk valami fantasztikus, a chilis különleges, de van itt hagyományos rőfös is a kínálatban. Most még egy tekintélyes szalonna darabhoz is hozzájutok, be is teszem a hűtőbe, hogy kifagyjon szép fehérre.

Megyek a savanyúshoz, átlépek inkább. Szilva, „csak” töltve van, fokhagymával, uborka, almapaprika káposztával töltve, csípősen, enyhén. Próbálok óvatos lenni, egy hétnél tovább, nem merem tartani, még lében sem az állományt, muszáj határt szabni.

Tésztát is veszek, szép sárga, bárhol ezt a márkát veszem, majd megnézem, mennyivel volt több, mint a boltban.

Házisör és levendula kerül még. Mindkettő olyan, hogy ezidőtájt fontos lehet.

Kicsike forgatag van, olyan faluméretű. Régi faluméretű. Jó látni a régi arcokat.

Egy idős néni állít meg, kölcsönadott könyvet kér rajtam számon. Állítólag négy éve nálam van a Tékozló fiú. Állunk a forróságban, és nem jut eszembe semmi. Aztán előveszem az összes tartalékot, kérdezem, ki lennék. Mire mondja, a festő Csaba felesége. Akkor tudom, kinél lehet a könyv, de én nem az volnék, magyarázom, ki lennék. Nagyobb baj, nem tudom ő ki. Ezt is kénytelen vagyok kérdezni, mondja. Lerakom a kosarat.

- Kati néni, mennyit fogyott?

- Nem tudom én azt, de így van ez rendjén. Amióta a papa elment, nagyon rossz. Semmise olyan. Hanem semmilyen. –majd botra kap és eltűnik a szemem elől.

A papa nyolcvan felett volt, erre, ha már tudom, kiről van szó, jól emlékszem.

Kati néni is hetven felett lehet, de kell neki ez a könyv, talán épp ezért.

Egy kínáló stand is van, kedvenc Óvónénim a kínáló, minden termékből van náluk egy kicsi, itt lehet bekóstolni. Fantasztikus töpörtyűkrém, málna. Sajnos ezek már a standról elfogytak. Igyekeztem, de mégis tíz óra van, nyolckor nyitottak.

A szervezők kóstoltatnak, ők pedig a helyi kisebbségi önkormányzat. Most megint nem szeretnék kukacoskodni, hogy ilyen nem biztos, hogy van, akár csak helyi termelő.

Hőségszünetet rendelek el. Jól éreztem magam a piacon, hagyjuk, ki szervezte, hagyjuk kikből. Az áruk többsége profi. A piacnak meg ez a lényege.

Viszont a kaprot elfelejtettem. Ez az utolsó nyár kapor nélkül. Nálunk, régen a kapor gyomnövényként termett. Egyébként a torma is. Nagyi csak szólt, ha leforrázta az uborkát, szaladjak csak ki.

- Azt hozd, amelyiknek már sárga a feje! Az való ide a kovászos uborkába.

Lesem Teri nénit, szomszédasszonyt, biztos ad egy szálat. Adna is, de nem sikerül találkozni.

Szegény annyira nagyot hall, hogy nehéz vele felvenni a fonalat. Pedig neki biztos lenne. Másban nem bízom. És ennek vége, jövőre itt kapor lesz és torma.

Ez az adag uborka meg kapor nélkül duzzog.

Hogyan maradhattunk ebben az üzemmódban?

30 fokig mér az irodai hőmérő, kiakadt harmincöt körül. Ugyanezen mértem télen a tizenkilencet. Leltári tárgy, minden évben lajstromba veszik, én vagyok érte felelős.

A gondnokság ilyen időben túlélő vizeket szokott vinni az osztályokra, gondoltam rákérdezek, sokan jönnek másnap, hátha van még. Meglepődöm, van még. Fél óra múlva szuszog vele a gondnok, folyik szegényről a víz. Régi a ház, magasak az emeletek, lift nincs. Két magas emeletet mászott vele. Hajléktalan szatyorban hozza, mert vegyítve kapjuk. Három zöldet és három rózsaszínt. Sem a mennyiséget, sem az összeállítást nem firtatom, így van és kész.

Nyomul előre a szatyorral, nézem hová megy. Bevonszolja a szállítmányt az osztályvezetői irodába. Lerakja a prédát. Szűk kis irodában állok a háta mögött, máshogy nem lehetséges. Kérdezném, miért ide hozta. De nem nagyon tudom a hátától tudakolni. Pakolja a flakonokat az asztalra, a főnökire. Mondom neki, elkerülve a felesleges kérdéseket, ezeket én berakom a hűtőbe. Készségesen hozza utánam, kedvesen segít. Elkeseredetten kérdez a dolgokról, nem tudok válaszolni. Soha nem merem majd megkérdezni, vajon miért abba az irodába cipelte be a vizet. Meg az is baj, hogy tudom.

Sokszor költöztem irodástul, családostul kevesebbszer. Minden költözés rettenetes a gyűjtögetőknek, és én irodásan és családilag is az lennék. Kivétel a gyerekem, aki egy sportszatyorral mindent visz. Csak nálam ezek a könyvek, kisebb belső könyvtárak, mindenféle tegnap még fontosnak gondolt apró baromság, megannyi cipelnivaló.

 Kezdetekben az irodai költözéshez volt külső segítség, brigád, aztán belső erőkkel kellett megoldani. Az osztályhoz tartozó egy darab ventilátort soha nem delegáltuk. Először véletlenül nem, aztán már kísérletből. Első alkalommal lemaradt róla a post-it, vagy leesett a baromi melegben. Mindig nyáron költözünk, persze.

A költöztető külső brigádok, később a belsős külsősök is minden alkalommal a ventilátort a főnöki szobába helyezték el, mint valamiféle főnöki totemet. Ez a dolog abban a helyzetben különösen röhejes, ahol ez az egyszerű tárgy az elválasztó pont, ez mutatja a különbséget.

Szerencsére eddig voltam abban a helyzetben, hogy erről a főnökökkel együtt lehetett röhögni.

Gondolkodom, hogy lehetünk ennyire paternalisták. Hogyan maradhattunk ebben az üzemmódban?

Beérek a nagyközértbe, supermarket. Többnyire itt vásárolok, meg máshol. Erről még írok majd. Többedszer kerül elém a boltfőnök. Az ilyen helyek bejáratában többnyire ott a stáb fotó kiállítása. Onnan tudom, a pacák a legnagyobb főnök. Éppen sorol be a saját vásárlásával a pénztárhoz. Illetve nem ő. Két hölgy döngi körül.

Már máskor is láttam ezt, gondoltam a feleség az egyik. Együtt vásárolnak, fizetnek rendjén. A másik hölgy rajongó, vagy ki tudja.

De valahogy semmi nem stimmel, a nő talpig egyenben, a faszi civilben. Mégse a feleség. Talán ez se meglepő, lehet nem egyszerre végeznek.

A főnök visszamegy citromért, ezalatt a nő szépen kipakol mindent a gumiszalagra. Akkurátusan. Kezében a spéci hűtőszatyor a húsnak. Pakol is szépen a nagytáskába, rettentő precízen, aztán külön a hűtőtáska. Még a troliban átrendezi az egészet, a főnök leveszi az aktatáskát a troliról. A kocsihoz már maga cipel.

Morfondírozom egészen komolyan, hogy lehet.

Kifelé tolva a saját kocsim, sandítva nézem a plakátot.

Nem látom a többi figurát, mert az aktuális matricagyűjtő plakát bezavar.

Bepakolok a csomagtartóba, visszatolom a kocsit, már van időm plakátozni.

Igen, a férfi a főnök. Kétszer akkora a képe a plakáton, mint a helyetteseknek, akik nők. A kedvenc hentesemnek nem volt esélye idekerülni, pedig világszínvonal. A kocsis, régen üveges fiú, aki komolyzene rajongó, aki  úgy beszél angolul, hogy hátrafordulsz, szintén lemaradt. A csemegepultban a lányok, ha muszáj, és itt igen, franciául is segítenek. Ők nincsenek a cég fotón.

Igen, és látom, a nő nem feleség, vezetőhelyettes. Ahogy olvasom a transzparenst, másodhelyettes. Legalábbis második helyen van balról jobbra a fotósorban, a főnök után.

És elpakolta az összes csirkecombot, a protekciósan csomagolt felvágottat, és kikísérte a főnököt, aki vitte a combot az asszonynak vagy a mamának? Ez sajnos nem volt a plakáton, de lehet, egyszer kiderül…

Macsika

Macsika a kedvenc fotelben

Folyondár lajtorja

Igazi rekkenet van. Itt a július. Lassan már minden diák vakációzhat. A ház egyre melegebb, de összehasonlíthatatlanul hűvösebb nálunk, mint a városban. Esténként egész jó.

A kutya nehezen bírja, egész nap az ajtó előtt fekszik a kövön, azt gondolja leghidegebbnek. A macska jobban bírja, lustán végigalussza a napot, minden kedvenc fotelt, kanapét, díványt végigpróbál. Mindegyiket kényelmesnek találja. Aztán megunja, és leereszkedik a trombitafolyondáron. Vastag ágait használja létrának. Télen, lomb nélkül látszik a technikája, hogyan kapaszkodik, ugrál ágról-ágra. Ilyenkor nyáron eltűnik a levelek, virágok között. Onnan tudom, hogy jön, hogy mozog a bokor szélcsendben is. Az utolsó szökkenéssel már a teraszon van. A gyanútlan vendégek nagy sikoltozására, mert tényleg a semmiből robban elő.

Macsika jó vadász, kistestű, fürge. Állatmenhelyen született, már a szülei is utcagyerekek voltak. A korát is csak saccolni tudtuk. Alig volt kisebb, amikor karácsonyra megkaptam. Azt hittem, majd megnő. Imád enni, ezért gondoltam óriási, elkényeztetett macskát nevelek. Hát óriási nem lett, épp negyede a hegyen lévő többi macskának.

Meglepően korán lett ivarérett, rémülten hívtam az állatorvost a tünetek miatt. Nagyon illetlenül és leplezetlenül kínálta fel magát az alkalomnak. Alkalom, az lett volna, a ház előtti árkot ellepték az óriási kandúrok. Kaptam is fel a macskát, bevittem a házba.

Az állatorvos, jót nevetett, nem asszonyom, nem tört el a macska gerince. Ez a macskák tipikus tüzelési póza. Gyerekkoromban mindig volt a ház körül egy-két macska, ilyet én még nem láttam. Bár a macskák többnyire a kertben tanyáztak, nagy hidegben esetleg a konyhába jöhettek, de leginkább csak a verandán a varrógép alatt tanyáztak. A Singer fémpedáljára tettük a dobozt. Ha nagyanyám látott ilyet, biztos kapott a macska egyet a seprűvel, és vonulhatott sajátos tartásával, égre emelt hátsójával a kert felé, a mályvák alá. Ott gomolyogtak, hemperegtek a porban, a kert végén, erre már jól emlékszem.

Ludmilla volt az első macskám, cirmos, szép állat. Elleni is láttam sokszor, néha egyet-egyet megtarthattam. Egyébként a szaporulatot nagyanyám intézte. Tudom a módját, megtanított rá.

Ezért aztán másnap Macsika már Solymáron várta a sorát az ivartalanító műtétre felkészítve, egy speciálisan lefedett ruháskosárban, kockás plédből varrtunk rá tetőt. Ezért aztán szegény ő lett az utolsó, mert jól elvolt a többiekénél jóval nagyobb dobozában.

Macsika valahogy belül is kisebb volt, mint a többiek. Ezért a vágása nagyobb lett, mert alig fért hozzá a szervekhez az orvos. Félelmetes állapotban hoztam haza, alig mertem hozzányúlni, az egész hasfala csupaszra borotválva, az óriási vágását alig tartották össze az öltések, persze hogy voltak belső öltések is. Összehányta, rondította magát szegény állat, pedig még félig béna testével is megpróbált elmászni az alomig. Húzva maga után az altatástól még merev hátsó lábait. Ott ájult el az alom peremén. Nem evett, ivott semmit két napig. Első reggel a fotel alatt találtam meg, üveges tekintetétől frászt kaptam. De élt. Harmadnap reggel evett az ujjamról egy falat kenőmájast, és ivott. Ennyit értek macskául, ez a macska megmarad. Bár az első két nap, komolyan fontolgattam, nagyanyám macskaszaporulat eljárása lehet, hogy nem is volt olyan kegyetlen.

Az amúgy is kicsi macskám, még kisebb lett, szinte összeesett.

A kutya rémülten nézte, mi történt. Melléfeküdt, aztán elsomfordált, nem tudott a bajjal mit kezdeni.

Aztán napról-napra szedte össze magát. Végül Nana kutya újra lopta a kajáját, tudható volt, minden rendben.

A kicsi termeten kívül nem maradt nyoma a menhelyi múltnak. Szelíd, öntörvényű macska lett, akkor hízeleg, ha kedve tartja. Akkor van ölben, ha ő akarja. Odamegy, és azt csinál, amit akar.

Egyik nap mégis újabb menhelyi nyomot tapasztaltam. Krumplit pucoltam, lepottyant a krumplihéj. Macsika mohón megette. Gondoltam, véletlen, dobtam neki egy másikat, azt is elkapta, azonnal megette. Erre, már Nana is megjelent, mi ez a soron kívüli etetés, amiről ő esetleg lemarad. A harmadik héjat persze elorozta. Döbbenten állt meg a pofájában a krumplihéj.

- Te, ezt eszed? Te meg ezzel eteteted?-bámult ránk értetlenkedő tekintettel.

- Nincs mindenkinek olyan családfája, mint neked. A menhelyi kaja lehet, hogy valamilyen közkonyha hulladékából állt össze.

Nana tudomásul vette, hogy Macsika amúgy is különleges dolgai közé egy újabbat, a krumplihéj-evést is be kell venni.

Macsika kiheverte a műtétet, vígan közlekedik a folyondárlétráján és madaraz.

Először gondoltam, hiába mozizza ájult izgalommal a madarakat, úgyse tudja elkapni őket.

Egyik nap a létra tetején egy madárral a szájában jelent meg. Tavasz volt még, a teraszajtó sem volt nyitva. Ült a macska szájában a fiókával, és nagyon büszke volt magára. Szerette volna megmutatni a zsákmányt. És ekkor nagyot hibázott. Nyávogott egyet, hogy nyissam már ki az ajtót, hát madarat hoz, mutatná, milyen ügyes. A nyávogáshoz azonban ki kellett nyitni a száját, és ebben a pillanatban a madár, huss, elröppent.

Én még állatot ilyen dühösnek lenni nem láttam. Vetette magát a madár után bele a levegőégbe. Olyan hirtelen, hogy elfelejtette a lajtorjáját, csak repült a madár után. Másodszor is tévedett. Bár boszorkányosan egyensúlyoz, röpülni mégse tud. Döbbenten néztünk a macska után, ezt hogy oldja meg. Tett egy félfordulatot a levegőben, korrigálva a röppályát, landolva a bokron, ahol szerencséjére elkapott egy ágat. Az egész napot azon a helyen ülte végig, ahol a madarat utoljára látni vélte. Háttal nekem, a terasznak, az üvegajtónak, a fiaskó helyszínének.

Aztán legközelebb a bejáratban ült a madárral. Ez már nem repült el.

A macskát gondosan kinn tartottam két napig. Kérdezte is a család miért zsilipelem ilyen szorgosan Macsikát.

- A macskának, ha madarat evett kinn a helye?

- Büntetésből?

- Dehogy, macskánál nem működik a pedagógia.

- Akkor, miért?

- Nem bírja megemészteni a tollat, meg egy csomó mindent.

Másnap reggel a bejárat állapota alátámasztotta az előrelátást. Szegény állat, hazajött a küszöbre rosszul lenni.

-Ez megoldhatatlan!- vélte a gyerek, amikor indulásnál szembesült a látvánnyal. Kereket is oldott rögvest.

A macska ekkor már jól volt, de a bejárat takarításához kellett egy kis idő. Azóta nem nagyon láttam madarazni. Bár, ahogy az ablaküvegen keresztül nézi a madarakat, úgy látom, nem adta fel.