Próbafülke

Várom, hogy végre előkerüljön a cseten, mindent egy szuszra el akarok mondani. Az egész napot, meg a tegnapit. Nincs, és nincs fenn. Hét körül tűnik csak fel a homokozós kis ábrázatja a facebookon, egy gyerekkori kép, elmosódott fekete-fehér boldogság. Reményteli, vigyorgós.

Azt írja, nincs már  sok pénz a kártyáján, ezért vett egy szoknyát. Szoktunk így dönteni, néha. Ha már úgy is mindegy, Most próbálja, hosszú. Hogy lehet egy frissen vett szoknya hosszú, nem próbálta fel? Azt írja, utál próbálni. Sajnos, húzza maga után.

Nem vagyunk nevelős viszonyban, így nem kérdezek többet.

Meg aztán én is utálok próbálni. Nagyon. Amíg jártam kisebb-nagyobb plázákba, azt tapasztaltam a helyzet egyre személytelenebb. Tulajdonképpen senkit nem érdekel, hogy áll rajtad a darab, tetszetős-e, vagy tetszik-e neked. A lényeg, hogy ne lopj. Ezért biztonsági számolás van csak, kapsz egy számot, hány darab van nálad. Annyit kell kihoznod, vagy fizetned. Ahová néha mostanában becsapódom még, már ez sincs. Kiírták, hogy ne lopjunk. Mert azonnal feljelentenek. Mert azért ilyen alacsonyak az árak, hogy nem nagyon sorszámoznak már, csipizve vannak a ruhák. És ha a csipi jelez, jelentenek azonnal. Az rendőrségi ügy, nincs kivétel.

Régen a pénztárakban volt csipiző, ők mondták, innen tudom, meg volt a kasszás, és a számosztogató, egészen régen volt eladó is, aki meg tudta mondani, akár szemre is, jó-e a negyvenes, van-e nagyobb.

Szintén régebben a kisebb boltokban még illet, a kereskedők szerint, érdeklődni, hogy áll a delikvens a darabokkal. Na, ezt speciel, nem sírom vissza.

Még éppen akkor estél át az első retteneten, hogy tényleg így nézel ki, egy ekkora tükörben. És még így délután is. Kicsit az ember még dermedt a különféle megvilágítások adta újabb sokktól, új ráncok, karikák, hurkák, gömbök, szögletek.

És aztán jött a próba. Ilyenkor nem kevésszer kiderült a saját testséma és a valóság súlyos diszkrepanciája.

Az ember bújik bele a darabba. Akad meg nyakban, jobb esetben vállban, de ott végképp. Csavarokat teszel, többnyire ekkor már leizzadva, se fel, se le nem jön, hiába kígyózol.

Ilyenkor szoktak benyávogni, függönyt kicsit lebbentve.

- Na milyen lett? Adjam a barnáját?

Ez magyarul azt jelenti, kéred-e a másik színösszeállítást.

De ekkor sokkal nagyobb bajod van, be vagy szorulva többnyire, forog rajtad az egész dolog, és miszerint rád rontottak, súlyosbodik. Csak arra tudsz összpontosítani, az egész gaballyal együtt ki ne zuhanj a pláza, a butik fülkéjéből. És nehogy valamely testhelyzet a gaballyal együtt rögzüljön, mert akkor külső segítség kell.

A buzgóbbak, invitáltak, a nézzük, hogy áll ez rajtad körre. Ez is elmúlt, és sokat változott az idők során, már nincs Latabár az Állami Áruházzal. De ezt utáltam a legjobban, ezzel szeretek a legjobban egyedül maradni. Kezdetben anyám, barátnők igen, de aztán úgy alakult, hogy belső ember engem ilyenkor nem szemléz. Külső meg ne tegye. Valamelyest bízom magamban, de vannak tévedések. Néhány fióknyi. Meg egy kisebb akasztós.

Most ezzel is szűnik a bajom, mert plázába nem járok, ha igen, erősen cetlivel, megtiltva a más oldalra való nézést, de ha lehet, teljes kerülés van.

Van házibutik, batátnőkkel, beadott csomagokkal, személyes kedvességgel, privát próbával. Szinte senkinek nincs ereje kitermelni az alkalmazottat, a szép boltot. Telefon, zacskó, privát próba. Majdnem jó.