 |
| Macsika pénteken |
Alapvetően inkább macskás volnék. Macska, amióta azt nekem először megengedték, mindig volt a háznál. Néha voltak titkos befogadottjaim a mosókonyhában, szerintem arról is tudott nagyanyám, csak nem hozta szóba. Nem kell mindig, mindent megbeszélni. Próbáltam tanulni ezt is, mint mindent.
Aztán ezek a befogadott jövevények vagy eltűntek, jobban lettek, tovább álltak. Vagy csak hazamentek.
Ha úgy alakult, és felvállalható állapotba került a befogadott, előálltam vele. Így egy kormos, kékszemű vakarccsal is előbátorkodtam, de csak három hét után. Egy fa ágán lógott egy szatyorba kötve, felhajíthatták, hangosan panaszkodott. Ibivel találtunk rá, az iskolából hazamenet.
Rögtön látszott, hogy sok baj van. Sovány, göthös. Az, hogy tetves-bolhás, csak otthon vettem észre. Megfürdettem a nyomorultat, és fésűvel próbáltam a füle tövéből és a nyaka aljából kiszedni a telepeseket. Jött ki mind, szőrrel együtt. A patikában vettem port, poroztam, kentem, poroztam, kentem. Etettem. Ki nem engedtem a mosókonyhából, homokot tettem egy régi fa szerszámos doboz aljába, ez volt az alma. Helyre jött, a szőre is fényesedett, csak a nyaka volt kicsit hiányos, amit gyakorlott macskások azonnal értelmezni tudtak volna, ha akartak volna. A családban én voltam akkor már a legtapasztaltabb macskász. Nagyi szeme romlott. Anya eleve nem közelített, ha nem volt muszáj, ilyen gyanús, higiéniailag kezelhetetlen egységhez. Apu örült, ha tudta, hanyadikba járok, nem hiszem, hogy a macskák számát követte volna.
Azt a pillanatot használtam ki, amikor Tivi bátyám, átjött a kenyérrel, a zsemlekenyérrel. Az ő tisztje volt, hogy a sarki Meinlben zsemlekenyeret fogjon. A zsemlekenyér isteni volt, hozta is háromnaponta egy horgolt fekete rafia szatyorban. Egyet eltettem emlékbe, egy ilyen rafia szatyrot, az egyik hagyatékolásnál, hála az istennek nem tudom, hol van. Ezeket nagyanyám horgolta, a fülére, belülre varrt egy kis bélést szövetből, hogy ne vágja a cipelő tenyerét. Borzasztó ronda volt. Sokat gondolkoztam rajta, miért fekete. Talán, hogy fiúk is tudjanak vásárolni vele. Végül is, hogy nézne ki Tivi bácsi egy piros szatyorral, vagy egy vajszínűvel? Anyám és nagynéném ilyenekkel virítottak.
Megérkezett a fekete szatyorban a zsákmány, a jól vágható, jó méretű zsemlekenyér, nagyanyám, az anyós elégedettségére. Épp kirakták ruhába a rudakat.
Éreztem, hogy itt a pillanat, felkaptam a kis kormos kandúrt.
– Nézzétek, mit találtam! Kiscica. Kormos, kandúr…nagyon kicsi… olyan kedves.
–No, aztán, már csak ő hiányzott – így nagyanyám.
– De kandúr.
– Jól megfigyelted, hogy most épp így találtad a kert végében – mormolta inkább maga elé nagyanyám.
– Nem, az akácfa alatt volt, elől, az utca felől, bedobták – hazudtam, magamat győzködve, végül is fán találtam, nem pont most, nem pont itt, de mit számít az a három utca, hiszen kék a szeme.
Letettem a veranda kövére. Csipás már nem volt, fénylett a szőre, már amennyi volt, kicsit kerekedett is. Kék szemével méregette a nagyokat.
– Helyes kis vakarcs ez – legyintett Tivi bá a fekete rafiaszatyorral a szeppent macska felé.
Több se kellett, a macska lódult, elkapta a szatyrot, legyőzte, csimpaszkodott bele, ahogy lengetve lett a szatyor, annál nagyobb erővel. Nem lehetett nem nevetni. Elkezdődött egy sajátos bikaviadal. Tivi bácsi volt a torreádor, a fekete rafiaszatyor a vörös posztó, a kis kandúr a bika, az aréna a palotai veranda volt, mi nagymamával voltunk a közönség.
A kis kormos élvezte a játékot, végre nem volt bezárva a mosókonyhába, szórakozhatott a napon. Mindent bevetett. Gurult, repült, csúszott, farolt, lengett, morgott kicsit, topogott. Mint egy igazi bika, az igazi viadalon. Potyogott a könnyünk a nevetéstől.
Nagyanyám felállt a Singer mögül, elővette a zsebkendőt a ruhája zsebéből, megtörölte az arcát. Guggoltam a kövön a kismacska mellett, kérdően néztem rá.
– Meglátjuk, mit szól hozzá Ludi – hangzott az ítélet.
Ludmilla a rangidős macska volt, akkor épp egyetlen a ház körül.
– Jól bírja, viseli – kottyintottam el.
– Igen? Jól? Már be lettek mutatva egymásnak? – tette csípőre nagyanyám a kezét, ami sok jót nem jelentett. Húztuk is magunkat apróra össze, Tivi bácsi a rafiaszatyorral, én, meg a kormos.
– Figyelj oda, mit mondasz, a jó ég áldjon meg, nem győzöm neked mondani, figyelj oda, mit beszélsz, sedre Kata, sedre vagy, mindig, sedre…– dohogott tovább.
– Azér’, mer’ Lencsés lány…– lendítette felém tréfásan a szatyrot nagybátyám – azé’ olyan, azé’– és úgy nevetett, hogy hátradőlt a székben. Anyám és nagynéném voltak Lencsések, én nem, de elértettem a tréfát. Azt hiszem, nagyanyám is.
– Tivadar, számoljunk el a kenyér árával, kérem! – fordult sarkon a konyha irányába, majd hátra vetette nekem – annyira sedre még te, legkisebb sem lehetsz, hogy ne tudd, hol a tej! A macskák ugyanis valamiért szeretik.
Szigorú léptekkel indult a pénztárcája felé a konyhába. Tivi bátyám meglóbálta a rafia szatyrot és mókából a fejembe húzta.
– Lófasz és esti fény, na meg a seggig érő homlok…– ezt jegyezd meg kisanyám – ezt jegyezd meg!
Riadtan lestem nagyanyám után, de nem nézett vissza, a fejemre potyogott a morzsa a szatyorból, a szatyor két fülét a fülemre igazítottuk, négykézlábra álltunk és néztük a kormos macska kék szemét.
