Nem tudok a kertbe lelket verni

Nem tudok a kertbe lelket verni. Majdnem minden elszáradt. Nem sokat voltam távol, de úgy tűnik, ennyit se lehet.

Sandítok a teraszról a szomszéd kertjére, az se zöldebb. Tikkadt az egész, sárga, száradt széna.

A teraszt viszonylag könnyű helyrehozni, esdeklő szempárak néznek rám. Jó, megbeszéltük a locsolást, de nem gondolták, hogy ennyit kell. De ennyit kell.

Ahogy felértem a nyárból, első volt a ház rendbetétele, menetközben a mosás, a konyha javítása, a hűtő rendezése, amiben állítólag én vagyok a legnagyobb nehezítő pont. Mert főzök, meg vásárolok, mérték nélkül, vagy nem a normális mérték szerint.

Kutya, macska lázba jön, hűtő selejtezés van, ez nagy öröm.

Ülnek is nagy sort, nagy türelemmel. Osztom a járadékot, van is respektem. Élvezem a ritka pillanatot. Macsika két stika sonka maradékot is kap, mert ő kicsi, Nana meg szegény, hát …

Délután tájt kijutok a kertbe, döbbenet, mi történt. Minden növény lóg, kedve vesztett, az életet feladta. Óriási lelkiismeret furdalásom van, loholok bokortól-bokorig. Próbálok javítani, mentegetőzöm. Első volt a takarítás, főzni kellett, a hűtőt rendezni, mosni kellett, meg vendégek voltak. Nem győztem.

Aztán művészeti találkozó volt, sok kötelezettséggel. Sok hangos, fárasztó, de kedves találkozás.

Nem nagyon figyelnek a tikkadt növényeim. Haragszanak, joggal. Nem figyeltem rájuk két hete. És azt senki nem bírja, ha nem figyelnek rá. Senki nem bírja, ha nem gondozzák, nem szeretik, csak mi másféle halált halunk. Vagy, fene se tudja. Lehet, kiszáradunk mi is.

Itt ez a viburnum, zsugorlevelű. Hogy ezt, miért vettem meg, rejtély. Olyan, mintha mindig ki akarna rögvest száradni. Ilyen fonnyadt forma. Miért kellett ezt a problémást hazahozni a kertészetből? Érthetetlen. Közben meg nagy baj, hogy becsap. Mert mindig olyan, mintha meg akarna halni, közben nem. Sajnos a mögötte lévő csapat, lehet hogy ennek áldozata lett.

Mert azok nem szimulálnak, azok tényleg szomjan haltak.

A kert, meg semmi, de leginkább a kert, nem tűri a mulasztást. Egyfolytában kell csinálni. Letörni, kihúzni, öntözni, egyelni, de leginkább ránézni.

Egyedül vagyok most, nagy csendben. Végre van időm rájuk, csak rájuk.

Huzigálom a locsolót ide-oda. A levendulák nagy túlélők, meg van mind a tizenöt tő. A két legkisebb nagyon lemaradt a többitől, de azért jól vannak. Félórás locsolás után elönti a kertrészt a levendulaillat.

A sárga évelőim, mezőnyi van belőle, idén kicsit mértéket szabtam nekik, tavaly nem virágoztak. Idén tele van bimbóval, de a bokor fele a földön. Ott is hagyom a locsolót fél órára.

Feljövök a Pagonyba, az erdős részre, itt a legnagyobb a baj. Pedig ez árnyékos, mégis minden zsugorodik, kínlódik, fonnyad. A hortenzián nincs levél, azért csak locsolom, hátha. A növények nagyon sokszor csodákra képesek.

A hátsó, kicsi virágoskertben a tátika elszáradt, a mályva él, de nincs virágja. Az egész sarkot ellepte a lehullott falevél. Próbálom őket kiszabadítani az avar alól. Közben folyatom ide is a vizet. Nagy sokára érzem a kapor felszálló aromáját.

Az Árvácskában ma utcabál van, hallom a gyerekek versenyének lármáját. Meghívtak, sétáljak arra estefelé egy üveg borral, kedvesek, pedig új vagyok a hegyen, lassan ide is bevesznek. De most valahogy jobb lesz itthon, csendben.

A lenti teraszon találok egy teli hamutálat, egy marlboros és egy dunhilles dumálhatott tartalmasan, a sörös kupakokat besöpröm közéjük, nem számolom meg őket. Felballagok vele a szeméthez.

Folytatom a locsolást, a terasz vályúban is kikoptak az egynyáriak, a trombitafolyondár nem győz terjeszkedni. A chili példás. Kettőn hatalmas termés van, a harmadikon semmi. Vajon miért, a levelei is másmilyenek, és mintha valami rágná.  

A mosogatásnak is lassan a végére érek, pakolom el a nagyobb edényeket. Egyik menthetetlenül leégett. Anyám forgatja, te ez nagyon kozmás.

- Az, hát, két hete ázik.

- Mit főztél ebben?

- Lekvárt. Remélem, csak az alja lett ilyen.

- Kötve hiszem.

- De nem kevertem fel.

- Akkor se lesz jó. Dobd ki azt a lábast! Menthetetlen, látod.

- De ez egy olyan jó lábos, jó a mérete, szeretem.

- Akkor is menthetetlen, dobd ki. Huszonhat évenként előfordulhat ilyen…, veled is.

Egymásra nézünk, megállok, elkapom a tekintetetem, tétovázom, lenézek a lábosra.

Még adtam neki egy napot, egy új dörzsit is vettem, egy új szert, aztán végül ma kidobtam.