Furcsák ezek a péntekek

Photo: Dofka

Furcsák ezek a péntekek. Nem kell rohannom sehová. Jó tizenöt éve volt először, hogy nem rohantam haza, nem kellett hamburgert sütnöm, végtelenítve, mert pizzázni, ment akinek kellett volna, megkezdődött a haverozás. Azóta nem kell futnom haza, máshová sem. Kényelmesen tervezhetek, kigondolom, mit főzzek, mi nincs otthon.

            Most programom akadt, ötre kell átmenjek a Blahára. Szöszmötölök az irodában, végre szortírozom a papírokat, új mappákat nyitok, rendezek. Betervezem a jövő hetet, kalkulálom a hétvégén is kell dolgoznom, különben nem leszek meg, az bizonyos. Nem vagyok lelkes, de nincs erőm hozzákezdeni. A péntek mégis csak péntek. Legalább a délután szóljon a jóról, másról, lazulás. Egyedül vagyok a szinten, a portás rám hozza a szívbajt. Nem érti, miért nem adtam még le a kulcsot. Azt hitte, elfelejtettem. Megnyugtatom. Mondja, ki van még a házban. Jó tudni, nem egyedül vagyok.

            Aztán csak elindulok én is, az Erzsébet-hídon akarok átmenni, akkor könnyen legurulok a Blaháig. Rég voltam, autóval Pesten. Inkább metróval rohanok, ha muszáj. Időm sincs felnézni, csak futok a hátakat nézve, próbálom felvenni a tömeg ritmusát, nem kitűnni, nem zavarni, haladni. Időben odaérni a-ból, b-be, aztán tovább, ahová menni kell. Apró kis bejáratott ösvényeken, kipipálni, átesni, túl lenni. Lépve a következő kőre, ingatag lendületet véve. Felnézni, néha kedv sincs. Nyak behúzva állok a metró mozgólépcsőjén az utálatos huzatban. Most úgy döntöttem ráérősen átautózom. A Lánchíd utca még le van zárva, a fél Krisztinavárost végig kanyargom, de most nem bánom. Szép őszi fények pásztázzák a szeretett házaimat, a Vár alatt tudok megfordulni, hogy rákanyarodhassak a Krisztinára, hány évig ingáztam itt, amikor még nem voltak ráérősek a péntekjeim. Szedtem össze a gyereket iskolából jövet, menekítve haza a városból. Nagy kegyelem volt, mindig rá tudtam érni. Főként, amíg igényelte, aztán kicsit tovább is. Kiérek a Tabánba, felnézek a Várra, a Könyvtárra. Micsoda hely, csak ott maradhat. Sok emelet könyv, szellemi fellegvár. Beköszönök, gondolatban Noéminek, kevesen tudnak tőle többet erről a városról.

            Rákanyarodom a hídra, megáll a sor. Látom villog valami a másik végen. Sárga fény, nem kék. Nagy baj nem lehet. Azért elég jól haladunk, a híd közepén balra nézek, látom a teret, ahonnan indultam, szemben a Parlament, visszanézek a Várra. Atyaisten de gyönyörű ez a város. Bolond, októberi fények. Verőfény, hasít a víz felett. Nem tudok úgy átjönni a hídon, hogy ne ámulnék, de most különösen szépnek látom. A visszapillantóban megnézem Gellértet, ott áll a vízesés alatt, rendjén. Lódul tovább a sor, előre nézek, indítok. A jobboldali Klotild-palota toronydíszén áttetszik a kék, pesti ég. Elönt a boldogság, váratlanul, nagy erővel. Talán oka sincsen, vagy csak az, hogy süt a nap. A Blahán meg várnak.

Zöldkupakos szürkebarát

Kövirózsáim

Eltelt. Eltelt a nyár. Idén sok időt hagytam az összepakolásra, a bezárásra. Kevesebb vendég is volt, nem volt nagy buli, sok kis találkozás volt. Nagyon jó beszélgetések, alapos szájtátással. Igen, nem írtam sokat, sőt eleget sem. Kaptam érte azoktól, akik várják, és ez olyan jól esik persze. De meg kell érteni, most én azt hiszem gyűjtöttem. Lehetne mondani, annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm írni, de ez nem igaz.

            Szokás szerint az első napokban még nem megy a pihenés, zakatolás van. Agyban, testben, tenni vágyás, állandó akciózás. Aztán fokozatosan szelídül. Felveszem a tempót, nem kell rohanni. Elkezdem élvezni. Van idő, nem kell kapkodni. Van idő végiggondolni. Van lehetőség nem csinálni. Van idő figyelni, alaposan. Szemlélni az esőt, az idén volt mit. Várni a sovány macskát, hátha erőre kap. Lesni a gyíkokat, amikor éppen nem iszkolnak. Kergetni a lepkét a függönyről, mert molynak nézem. Csodálni a csigákat, ahogy mégis gyorsan haladnak. Nézni a szőlőt, miért ilyen kicsi, ha egyszer ennyi eső van, viszont nem peronoszpórás. Napközben már jól megy a nyugalom, éjjel nem. Akkor megy újra az unott mozi, félelmetes életszerű események, felismerhető karakterekkel.

            Időket szánok mindenre, emberekre, ügyekre. És döbbenten hallgatom a történeteket. Annyi elképednivaló akad, hogy kapkodom a fejem. Az egyik stramm beszélgetős nap közepén felsóhajtok, ez egy novellafüzér önmagában, ha nem egy regény.

-          Lehet, de nem írhatod meg!

-          Miért nem?

-          Mert az enyém, az én bajom.

-          Attól még regény.

-          Ne írd meg!

-          Ha nem akarod…, nem fogom.

-          Vagy tudod, mit, írd meg, mit bánom én, de akkor még ezt is tudd…

És kerekedik tovább a történet, sápadok és szomorodom. Aztán meg nevetünk nagyon. Mert a legnagyobb bajon azt érdemes.

Végigjárom a helyeimet, megírhatnám ezeket a kirándulásokat is, de elnyomják a beszerzett történetek. De ezekhez még kell egy kis idő. Nyomják a vállamat, de még érlelem.

            El tudok jönni sírás nélkül, aprólékosan és koncentráltam zárok. Így aprólékosan és koncentráltam zárom be a táskám utolsó mozdulattal. Nyithatok ki mindent újra. Még jó, hogy kerestem a pénztárcám. Utoljára még kanyarodom Icához, elköszönni és elhozni a hazaszánt bort. Nagy forgalom van nála, bánatos az idő, kedvez ez a borozóknak, kóstolásnak. Ez is segít, hogy ne tudjak jobban neki keseredni. Ami segít kivinni a kocsihoz a palackjaimat. Meglepődik, mi minden van odabenn, oda már semmi be nem fér, csak ez a néhány palack. Más nyelvre teremtett, de csodálatos választékossággal fejezi ki magát, ahogy már jó pár éve.

-          Nem fér ide be semmi!

-          Mit is vinnék még?

-          Hol vannak a te férjed, a fiú?

-          Hazamentek már Ami, megyek én is…

-          Nagyon sok cucc neked itt,…most mikor jössz, …nem nyáron legközelebb, ősszel még, ősszel szép

-          Szép Ami, nagyon szép! Dobd be a palackot, nézd ide, itt van egy kis hely!

Egykedvűen beejti a szennyes egy kis völgyébe az ásványosba töltött rizlinget. Ica összekeveredett. Most rózsaszín kupakot tett rá, pedig az a szürkebarátra jár. Kedves nyári játékaink. Kéket a rizlingre, rózsaszínűt a szürkebarátra. Most sokan voltak. Meg nem is azok, akik ismerik a játékainkat. Nem beszélik ezt a helyi nyelvet, azt amit Ami már kiválóan tud.

-          Ez most zöld, ez mi akkor?

-          Ami, ma ez a szürkebarát…

-          Ez? Ez nem logikus. Ez így keverés

-          Az. De megjegyzem.

-          Gyertek még..

-          Jövünk még, vigyázz magatokra, de leginkább magadra!

-          Jó, ma szar nap van. Azért is jöttem, azért itt

-          Ami, tudom, mit bírsz ki, vigyázz rá is, tudom, hogy nehéz napjai és neked is nehéz napjaid vannak!

Soha nem beszéltünk arról konkrét mondatokkal, szavakkal sem, egyikünk nyelvén sem, mit jelent egy beteg emberrel élni, de nem is kell. Csak egymásra néztünk. Újra megölelem, és muszáj indulni. Édes, kicsi Ami megy vissza és majd próbálja túlélni az életét, ahogy én is. Nekivágok az útnak. A kocsiban a ház illata. Öreg háznak öreg szaga van. Sajátos, kissé dohos illat terjeng, az utazó fűszernövények párájával keveredve. Napokig a hajamon is érzem. De csak, ha eljöttem, ott lenn nem. Lehúzom az ablakot, megyek még egy kört, aztán lekanyarodom a hetvenegyesre.

Könnyű ezeknek a vidékieknek

Balatonmackófelső. Ez van ma. Esik. Rondán, nem múlóan. Áztat mindent, szépen nő a gaz, a parlagfű, nyilván teljesedik a szőlő is. Valamelyik nap csodájára jártak, hogy nincs rajta lisztharmat. Vagy mi. Szép neve van ennek az átoknak. Pedig ez a szőlő tíz éve nincs permetezve, hacsak nem úgy, hogy nem tudok róla. De nem hiszem.

            Ha itt a Balatonnál esik, az katasztrófa. Akkor elszabadul a rettenet, az emberár. Először is mindenki autóba ül és jön-megy. Ilyenkor áll a 71-es, mozdulni nem lehet. Szétvetik a keszthelyi kastély oldalát, kígyózik a sor a tapolcai tavasbarlangnál, de még a teszkóparkolóban sem tudsz helyet találni, mert ott van, aki itt van. Feljött mindenki az időjárás parancsa szerint a strandról, és keresi, mit csinálhat. Nem nagyon van mit. Ezeket lehet: a tavasbarlangozást, a kastélyozást, esetleg fel lehet menni melegfürdőbe Zalába. Kehidába, meg Karosra. Már annyira nekibúsultam, valamelyiket komolyan elhatároztam. De aztán észhez tértem.

            Ha esik, az a faluban is komoly kihívás. Jönnek a turisták. Jönnek, nagy erőkkel. És néznek mindent. Néznek minket, a falut. De ilyen esős napokon különösen jönnek, és különösen néznek minket. Kedvesek, szeretetteljesen néznek minket. Mi vagyunk a turisták, ti vagytok a:? Hát ez kérdés. Mi lennénk a parasztok, vagy a halászok. Vagy mik. Vagy kisnemesek? Nagyon kicsik, akik már parasztok. Ahogy hallom, így foglalják össze: a helybeliek, a vidékiek, a falusiak.

            Szoktunk ezen viccelni, hogy akkor most adjunk elő élőlépeket, bajuszpödrés, favágás, asszonyverés, igény szerint. Esetleg recsegve, peckesen szellentés, hogy úgymondjam fingás. Virtuskodás, pálinkaivás, pusztaötös. Van erre jó kereskedelmi válasz, de a turisták szeretik az eredetit. Szeretik maguk fölfedezni a lényeget. Nem vezetve lenni. Nem a kereskedelem hálójában vergődni. Ezért aztán óvatosan szemlélem a tagot, ott fekszik a kertben. Meg is ijedhetnénk, de nem kell, látom minden izma feszes, koncentrál, fotózza a fűszálon a harmatcseppet. Végül is a kerítés, csak egy lélektani határ. Vagy eszmei. Őt meg elragadta a látvány. Fotóz. Fotózzon. Átlépem. Eszembe jut, ha rázárom a kaput, lehet nem tud kijönni, pedig könnyű, ahogy bejött, vagy a fene se tudja hol jött be. Minden nyáron van belső látogató is, akik szeretnék a házat belülről is látni. Mappákkal jönnek, vázolnak, méregetnek. Sajnos, be kell valljam, meghat az ilyesmi. A család többi tagja nehezebben tűri, hogy a reggeli pirítós mellé, akár kisgatyában fogadni kell egy ilyen különítményt. Megértem. De az én házanyai büszkeségem, engem ezeken a helyzeteken átsegít.

            És most rossz idő van. Dőlnek a turisták, néznek minket derekasan. Próbálják elmondani a gyerekeknek, mit látnak.

-          Nézzétek gyerekek, így élnek a vidékiek. És az elevenszemű gyerekek, nézik.

-          Látjátok, szépen kimeszelték a házat. És nézik, hogy kimeszeltük.

-          Ők így élnek itt. És nézik, hogy élünk mi itt.

Néha kicsit szégyellem, hogy itt becsapjuk a nézelődőket. Kedves Mehemed, nem biztos, hogy mi vagyunk a tehenek. De persze kedvesen és örömmel megyek be a játékba. Ezt soha nem hallottam, de normális lenne feltételezni, hogy parasztnak gondolnak. Ezért gyakorlom a parasztasszonynézést. Sajnos van elképzelésem, előítéltetem: gyakorlom. Elég hitelesnek tűnök.

      Bent a konyhában, a tényleg békés, hűs helyen rágondolok, hogyan nem tudjuk a mai társadalmunkat szépen tagoltan érzékelni. Én itt műparasztként feszítek, akit talán műmunkások, művárosiak gusztálnak. Micsoda észveszejtő katyvaszban élünk.

-          Na nézzétek, ez a josta!- csap le a turistanő a fosókabokorra, idén tényleg rekordtermés van.

-          Ez igen egészséges, tele van vitaminnal. –szépen eszik a barátnőkkel.

-          Na látjátok, ez a vidék ereje, ezeknél így terem a josta.

-          Azért élnek ilyen sokáig, egészségesek, mert eszik a jostát.

-    Hát, itt vidéken könnyű, ezeknek…

Fosóka

Háromnapja lent lehetek végre Nyárifaluban. Úgy vártam, hogy el sem lehet mondani. Hányszor és hányszor szorítottam össze a fogam, hogy meglesz ez, csak kicsit várni kell. És meglett, nagyon jól. Jobban indul, mint gondoltam volna. Még működik a Völgy, kicsit partszélről töltünk egy napot. Nem lehet elrontani. Semmiképpen. Jó a hely, jók a programok, bár a tömeg nehéz. Persze örömteli. Még ha a bazárért, a sokadalomért magáért gyűltünk is össze, akkor is. Lackfi jó, gyűjti a verseket, a verslábakat az Udvarban. Szórakoztató, jó dolgok derülnek ki. Elülünk ott vagy három-négy órát új barátokkal, régi ismerősökkel. Könnyű az egész, könnyed, még akkor is ha látom a művészek ólmos fáradtságát. Egy hete küzdenek, napi többször. Azért, hogy legyen közönsége a szépirodalomnak, a szépzenének. Így udvarolnak, udvaroskodnak a nagyérdeműnek, kedvesen és szellemesen. Nem érdekelnek a külsőségek, a második ember ájul ki mellőlünk a hőségben, jön a mentő, folyik aminek folynia kell, de ott a színpadon kis csoda van éppen. Az érdekel, semmi más.

            Bogarászom a kertet. Nem vagyok túl aktív, csak szemlélődöm, a rengeteg eső újranövesztette a füvet, ritkán kell újra nyírni, de most szükség lesz rá. Keresem a kövirózsáimat, azokat meg a vadszőlő rejtette el. Nézem a körtefát, hát azon egy darab körte, annyi sincs. Tavaly alá kellett támasztani az ágakat, majd leszakadtak a termés súlyától. Idén üres, vigyorog mint egy gyermekeit felnevelt özvegyasszony. Nincs dolga. Legalábbis úgy hiszi.

            Nézem a többi bokrot. Döbbenetes a látvány. Roskadoznak. Mint egy rajzfilmben növekedne egyre-egyre nagyobbra, mesebeli módon és gyorsasággal a fosóka termés. Minden bokrom, amit ültettem ezeddig, fosóka lett. Ültettem én mindent, mogyorót, aranyesőt, díszbarkát, babarózsát. Ezekből egytől egyig fosóka lett. De mintha azokból a bokrokból is, amit még nem ültettem volna, azokból is. Idén aztán valamiért rekord termés lesz. A fosóka olyasmi, mint a ringló, de kisebb. Kicsit hasonlít a szilvához is, de az sem. Némelyik nem nagyobb a cseresznyénél. Annyi van idén, hogy több ág leszakadt. Leszakadt az én díszbarkámról, mogyorómról, babarózsámról. A nagyon sok babarózsámról.

            Nagyon szerettem volna babarózsát. Rózsaszínt, nem mást. Vannak sárgák, meg mindenfélék, de nem érdekes, a babarózsa rózsaszín. A babarózsa ott nyílik a palotai református templom kerítésén, szépen tömegesen, csodálni valóan. Az jelenti a tavaszt. A húsvétot, új ünneplős ruhát, kezdeteket, szépséget, harmóniát. Vettem, tehát néhány tövet. Elültettem, bíztam benne, lesz ilyen kertem, ilyen bazsarózsás, tavaszi, húsvétias.

            Szép a kert, nagyon. Nyárifaluban és odahaza is. Vad kertek, időm nincs, erőm sem, ehhez kell a fizikai erő, ebből meg kevés van. De szépek ezek a kertek. Szépen vadak. Valamelyest civilizáltak.

            Valamelyest. Várjuk benne a babarózsát. De az nincs, valamiért nem lett. Ballag föl barátunk a falusi aszfalt úton, kicsit ingatag. Nem jelentősen. Amennyi így délutánra belefér, még világos van. Még abban a faluban lakik, ahol rövidesen már ő sem. A házát talán gyep veri fel, de ekkor még nem. Jön föl az aszfaltúton ez az egykor papnak tanult barátunk. Megáll a háznál. Méregeti a kertet, méreget engem.

-          Mit csinálsz?

-          Mit? Mit? Kicsit a kertet.

-          Mi a fenének? Fölösleges….

-          Az, de mégis

-          Na jó, ha neked fontos, törd magad.

-          Nézd, a fenébe, ez is fosóka lett…

-          Édesem, mi a baj? Hát, fosóka lett…

-          Az, hogy babarózsának ültettem, tudod babarózsának

Mély slukk a cigiből, kis vártatás, még mélyebb slukk, elnézés, jelentős kifújás.

Kisebb slukk, de jelentős.

-          Most mit csodálkozol? Mindannyian babarózsának indulunk,….., hát, hát ……aztán, mindannyian fosókák leszünk. Ba…d meg szívem, mindannyian. Tudod, ilyen fosókák. Szép kis fosókák….

Nagy esők jönnek és elindulunk

Photo:Dofka

Óriási cseppekben kezd esni, ahogy kiszállok a kocsiból. Hatalmas pöttyöket foltoz a blúzomra azonnal. Nem bánom. Kifejezetten jó érzés, ahogy az esőszag terjedni kezd a parkolóban.

            Rövid vásárlást terveztem, nem az lett. Az eső miatt sem sietek, mire eláll, ráérek végezni. A bolt tele van ismerőssel, azokkal akiknek már nem kell korán kelni, a gyerekek már nem reggeliznek, jó, ha előkerültek akkora, reggeli időre, a pénteki buliból. Mi is később kezdhetünk mindennek, végre lehet aludni. Nyugalmasan reggelizni, teát főzni, lesni a kertet. Későn indulni, botrányosan későn. Normálisan már az ebéden kéne túlleni, de nem, nem vagyok. 

            A hentesnél lecövekelek. Most dől el a holnapi ebéd. Öt variáció van fejben, ebből három összetevői kavarognak a kosárban. A káoszt kicsit erősíti a kínálat, nincs szép comb kimérve, csomagolva veszem. De addig pár alternatív megoldás végigfut. Szarakszom. Élvezem, hogy nem állnak a sarkamban, nem kényszerít senki és semmi a gyors döntésre. Egyébként is ennél a pontnál veszik el az ember, itt nem kerülhetőek el a találkozások. Három négyzetméter műmárvány burkolat, ahol kerülgetjük egymást jó pár éve, amióta nyitottak. Hány, de hány történetet hallgathattam itt végig. Jobb interjúkat sosem lehetne csinálni. Vázlat nélkül, elhatározott cél nélkül ömlik az emberre a hallgatni, feldolgozni való. Néha olyan megdöbbentő történetek, sorsfordulatok érnek itt, hogy minden elhatározott alap, vásárlási terv megfeneklik és fogalma sincs, mikkel távozom. Kell a kreativitás a konyhában, meg aztán a kisboltocskáknak is élni kell, amikor rádöbbenünk, hogy alapos nagybevásárlás után is alapélelmiszerek hiányoznak.

            Egykori ovis, elemis anyatársakkal futok össze. Ahogy egymásra nézünk, döbbenten nézi az ember az elmúlt időt. Jó tizenöt éve nem látjuk egymást naponta, van mit csodálkoznunk. Egykori fiatal arcokat ütköztetünk mostaniakkal, gyermekarcokat kellene szembesíteni fiatal felnőtt arcokkal, de ők többnyire nincsenek jelen. A mieink még nem, de a felettünk lévő évfolyamok már gyakran unokákkal együtt vergődnek, próbálnak boldogulni.

-          Mi van veletek? Végzett? Nősült? Itthon van még?

-          Nem, nem, igen.

-          Mikor végez?

-          Ez nem könnyű kérdés? Miért nálatok?

-          Bonyolult…., nagyon bonyolult.

-          De itthon vannak?

-          Otthon és itthon, nem mennek ki.

-          Az enyém sem akar. Sajnálom, de nem. Pedig nincs állás, hiába az utolsó OKJ-s csoda fordulat, nincs és nincs állás.

-          Miért nem megy ki?

-          Nem akar. A Tieid?

-          Ők sem, talán a középső?

-          Engem lökdösni sem kellett volna, de ő nem akar.

-          Ők se nagyon.

-          Azt mondja a Széll Kálmánon már honvágya van. Most erőltessem? Én?

-          Ne, de mi lesz velük?

-          És ott, most menjenek cselédnek, mindannyian?

-          Nem itthon is lehetnek.

-          Persze van, akinek jól megy.

-          Van, az jó. Te, te nem mész?

-          Gondolkodtam rajta, de új az ötlet.

-          Mosogatni?

-          Nem tudom. Mondjuk.

-          Hová?

-          Ha valahová, Anglia, London.

-          Biztos?

-          Dehogy…

-          Ja, jó…

-          Mondjuk, nekem nincs honvágyam a Moszkván…, vagyis de, …. de lassan,… igen

Inkább combot veszek, legyen pörkölt. De akkor mindenképpen tarhonyával. Elkanyarodok érte. Visszamegyek még tejfölért.

            Elállt az eső, csak az ereszből csorog, de nagyon. Tökéletes esőszag, esőillat. Párolog az aszfalt. Gőzölög. Hatalmas víz hömpölyög. Régen, odahaza ilyenkor a csatornaszemeken, a csatornarácsokon bugyogott vissza a lé. Futottunk megnézni a látványt, nyitottuk ki az ablakokat nézni az eső nyomát. Törölgettük a befolyt, beverődött vizet az ablakok két táblája közül. A sokéves olajfesték hólyagjai, repedései alá befolyt víz. A fa, a festék a szivárgó eső kesernyés illatot kevert ki. Olyan erős illat ez, hogy a nyelveden érzed, kicsit a porszag is benne van. Csak régi házakban van még ilyen illat eső után, de szinte csak odahaza érzem, odahaza Pesten, néha-néha talán Budán. Saját helyeimen már nincs ilyen. De ma a parkolóban a párolgó gőzben a nyelvemben éreztem, emlékként felidéződött. Vajon Londonban van ilyen illat? Ha olajfestékes az ablak,… eső az van, gőz is….

Madarak

Mindenévben van egy-két áldozat. Koppanak a teraszajtón, jó nagy lendülettel, aztán vagy tovább tudnak repülni vagy nem. Amióta, öt éve itt lakunk egy konkrét áldozatra emlékszem, egy elegáns seregély volt, decens feketében, tűpetyekkel. Szem és fültanúja voltam, amikor útirányt tévesztett. Akkora robajjal esett be a felületre, hogy rögtön sejthető volt ennek jó vége nem igen lesz. Meg se moccant többé. Pedig zsilipeltem a macskát, de ő kárt tenni benne már nem tudott.

            Idén valami más fényviszony lehet, vagy az enyhe télben nem fagyott el a gyengéje, de naponta pottyannak be. Nemcsak fiókák, tanulórepülők, egész éltes darabok is vannak köztük. Ahogy ülök a gépnél, a szemem sarkából érzékelem a fekete foltot, aztán bamm, vagy rögtön röppályát módosít, vagy zuhan a delikvens. Ha zuhan, van ideje kicsit, néha. De nem mindig. Ha nem vagyok itthon, nem tudom, mi történik, de a nyomokból következtetek azért.

Ha itthon vagyok, sajnos látnom kell, mi folyik. Macsika sajnos rájött, hogy neki ez a teraszablak egy Eldorádó, szájába röpül a sült galamb. Minden macska álma, ami itt folyik. Az övé különösen, eddig is szenvedélyesen madarazott, de leginkább fejben. Ült az ablak előtt néma nyávogással, ez inkább rebegés, de szigorúan csendben. Ezek a rebegések mind arról szóltak az ég madarait jó lenne összefogni, mindet, de legalább azt az egyet, ott, most azonnal, de rögvest.

            De most a szó szoros értelemben potyognak az égből. Néha még az egészen apró macskák imája is meghallgatásra talál. Így, pontosan így tervezte Macsika az életet. Ül és naponta egy-két madár a hálóba akad. Mit akad, pottyan.

            Kezdetben csak a túlélés reményében, szanatóriumi jelleggel tartózkodókra rontott kíméletlen egyenességgel, de apránként a röppálya módosítók is képbe kerültek. Amikor meghallja és meghallja bárhol van, mert nincs messze az ő Eldorádójától, a koppanást, a nagy bummot röppályát vesz maga is. Már gyakorlatilag nem téveszt. Kezdetben sikongattam, ma már csak ha lakáson belül folyik a meccs. Elkapja, ráharap, szájban tartja, viszi-hozza. Néha engedni kényszerül, a fene se tudja miért. Akkor a szerencsétlen pára röppen, tolla hullik, darabokra esik, röpülne tovább, ha van mivel, újabb vasállkapocs, szorítás, vége. Már nem kezdő, tudja hogy a madár nehéz táplálék, megemészteni iszonyat. De élni, nem tudja hagyni. Nem és nem. Szét kell cincálni valamelyest. Hogy miért pont addig, miért pont úgy, és hova kell szórni a darabokat az követhetetlen emberi logikával.

            Vannak minősített esetek is. Egyik este már csak a szomorú véget tudtam konstatálni, szegény pára ég felé meredő karmokkal feküdt a hátán, feladva mindent. Testes darab volt, nem tudtam azonosítani, mindenestre jó nagy elszánás kellett az elviteléhez. Aztán a tollazáshoz. Akárhányszor összesöpörtem, jött egy könnyű szellő, vissza az egész, többnyire z arcomba. Röpködnek a tollak, idomok, szárnyak, mifenék. Végül is a madár röpülésre van kitalálva. Szegények összes elemükben tudják ezt, úgy látszik amíg csak az elemek el nem porladnak. Három nap kevés volt a felszámoláshoz, és lehet hogy már az újabb áldozat is megesett és még mindig volt a régiből is.

            Természetszerető, állatkedvelő embernek gondolom magam. De mindennek van vége. Még az én türelmemnek is. Partvissal, felmosóval, nyeles lapáttal közlekedve kergetem a macskát, a madarat. Eddig nem szóltam bele a természet dolgába, mert a teremtett világ dolgai szentek. De az anyád úristenit te dög, módosítom a röppályájádat, de úgy hogy arról koldulsz, próbálom böködni a nyelekkel a röpülő macskát, igen kevés sikerrel. Az én és az ő reflexei nem összehasonlíthatóak.

            A madarakat kezdem utálni, mint hentes a húst. Pedig idén két fészekalját neveltem. Nem én költöttem ki, de igen sokat takarítottam utánuk. Gyanúsan hirtelen tűntek el. Mondjuk kirepültek. Ha még egy hétig idepiszkítanak, lehet hogy radikalizálódom. A felmosóval nem értem fel, sem a partvissal.

            Múlt vasárnap napirend szerinti közepes bumm. Egy csodálatos, fiatal harkály lóg ki a macska szájából. Szokatlan indulatba jövök. Söprűt ragadok, mint ősanyáim megannyi harcos népe. Ezt nem hagyom, határozom el. Ez a harkály nekem kopogni fog a fán, amikor te gyilkos dög bent melegedsz a cserépkályhán, vagy kéjesen forgolódsz a bársony díványpárnán. Siccelek, tapsolok, toppantok, seprűt lóbálok, mint egy tébolyodott. A macska lefagyott, szerintem telítődött kalandvágyból. Mellette piheg a kisharkály. Idei, látszik a fazonján. Vagy legfeljebb tavalyi. Ülnek egymástól öt centire. Mintha barátok lennének. Egy perce a madár a halál árnyékában volt. Vagy most is? Újabb rohamot indítok. Beszáll a kutya is, strébermód ugat, segít a küzdelemben. Végül a harkály tér magához a ricsajban, kómásan rajtot vesz, röppen. És résen vagyok. Most az egyszer gyorsabb, mint Macsika. A szép fonott seprűmmel úgy bólintom fejen, hogy nyekken a színes tollcsomóban. Majd kibékülünk, de a harkály marad. Megértetted? Nincs megbeszélős hangulatban, ráhagyom. Beláthatta az igazam, mert elvonult. Átgondolta vagy átgondoltatta vele a kérdést az Univerzum, mindesetre egy teljesen frissen széttépett madárra ébredtem ma, a nyitott hálóajtón érkeztette. Éjszakai préda, nem is teraszáldozat. A pökhendi forma, már nem is őrzi, dúskál a javakban. Behozta, otthagyta.

            A macskám egyre gyötrődöttebb, szétáll a szőre, ahogy nagyanyám mondta. Ütött, kopott, lefogyott a vadászat állandó küzdelmében. Fárad, de lemondani róla nem tud. Teszi szegényem a dolgát. Remélem, túléli a nyarat.

Kevés dolgot utáltam jobban gyerekkoromban, mint a főzelékeket. Azok közül is legesleginkább a krumplifőzeléket nem szerettem. Riasztónak találtam, a felnőttek viccesen plakátragasztónak is hívták, ettől egyenesen forgott a gyomrom. Az egész anyag tényleg inkább csirizre hasonlított, mint bármilyen olyan ennivalóhoz, amit szerettem volna.

            Förtelmes zaj van az irodában, kint a téren bontják a macskakövet. Száll a por, ablakot se lehet nyitni. Gondolkodom, emlékszem-e mikor rakták le? Emlékszem, jó tíz éve lehetett. Nyár volt, meleg, akkor jöttem ide újra vissza. Akkor is ebben az irodában szállt a por, a ventilátor akkor is bágyadtan kavargatta a száraz meleget.

            Fáradt a szemem, nehezen szokom a szemüveget, anélkül már nehéz. A klaviatúrát, képernyőt látom, inkább a papíron lévő betűkkel gyűlik meg a bajom. Becsukom a szemem, ülök a poros hőségben és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy veszek két kiló újkrumplit. Olyat, ami még rózsaszín és hámlik. Megpucolom, sós vízben elkezdem megfőzni, legalább 3 levél babérral. Tejszínnel pótolom az elfőtt levet, végül be is rántom. Nem finomliszttel, rétesliszttel, mert az jobban sűrít. Egészen kis fehérborsot teszek bele. Paprikát a rántásba egy szemet sem. A rántást csak nagyon halvány zsemleszínűre kapatom, épp hogy, nehogy elszínezze a rengeteg fehérséget. És akkor előveszem a felhőmintázatú zománc serpenyőmet, amilyet én már csak vidéken találok, de már a megyeszékhelyeken se mindig, csak a jó régi vasboltokban, gazdaboltokban. Ebben nyoma nincs teflonnak, nyele sincsen, de van két jó kis vasfüle. Azok a fülek szépen átmelegednek, nagyon kell figyelni, éget, mint a rosseb. Azontúl is marha könnyen leég abban minden. Viszont gyönyörű. Na ebbe a felhős zománcba beteszek vagy három vastag szelet angolszalonnát, amit a múlt héten vettem Éváéknál, aki úgy döntött gazdálkodni fog, vagy húsz éve, azóta csinálja is. Most találtam rá, azóta nem láttam. Tíz éve majdnem határos a kertünk Nyárifaluban, közösségi oldal kellett hozzá, hogy megtaláljuk egymást.

            Szóval ezt az angolszalonnát szépen megsütöm, teszek alá kis zsírt vagy olajat indításnak, és amikor megsült, és a szalonna része is kiengedte a zsírját, teszek bele piros paprikát.

            A krumplifőzelék tetejére, a szép fehéres-sárgás színére csorgatok ebből a paprikás szaftból, helyes karikákat, és szépen a tetejére ültetek egy sült angolszalonna szeletet.

            Jó ehhez a kovászos uborka? Az is megérett már, ki kellene szedni.

            Egy újabb markoló harapott bele kinn az utca feltört betonjába. Vissza kell térni a táblázatokhoz. Rengeteg van, sose végzek velük. De legalább a szombati menü fejben kész.