Talán tapintatból

Megjöttek a gyerekek. Kinn ülnek a teraszon. Tulajdonképpen mind felnőtt már. Cigiznek. Ahogy elnézem, jó néhány doboz sört is elrejtettek a hűtőben. Van egy zacskó csipszük is, gondoltak a kajára is. Véletlenül ma töltöttem fel a mikróban gyártható pattogatott kukorica készletet. Avval azért sok mindent meg lehet menteni.

Mindegyikük tanul még, vagy inkább jogviszonyban áll valamilyen felsőoktatási intézménnyel. Ki éppen passzívon, ahogy a halasztást manapság hívják, ki még aktívan.

Hazaért Viktor is, ő most Svájcban tanul zenét, ezért aztán hol németül, hol franciául kell tudni. Anyanyelve szerint szerb lenne, apanyelve magyar. A háború idején jött át a család Magyarországra. Testvéreivel együtt volt pár hónapja, annak idején, hogy a magyart meg tudják tanulni, iskolás szinten is. A közvetítő nyelv az angol volt. Egy másik jó barát volt az igazi mester, aki az angolról szépen átszoktatta a padtársat magyarra, azóta tart a barátság. Amikor nyár közepén Viktor landol itthon, több nap kell, hogy a bábeli nyelvzavarban rendet rakjon. Ha a mama telefonál, azonnal váltanak szerbre. Egyébként elég hamar berázódik a magyarba, ha valami nagyon nem megy, angolra vált.

Van két kommunikáció szakos hallgató, egy szlavisztika szakos. A gazdasági szakemberünk igazoltan távol, talán nyaral valahol. Azon morfondírozott a múltkor, inkább mégis fotózna, filmezne. Nehezen épül be a bank világába. Dolgozik is, kisebb hiteleket bírál, nem túl felemelő, ahogy meséli. Leigazolt munkaviszonya senkinek nem volt még, néha kerestek egy kis pénzt.

Ezek a gyerekek többnyire óvodáskoruk óta, de legalább is az elemiből ismerik egymást. A fiúk, az adódó csajok aztán persze más történet. Sok mindent csináltak már végig együtt. Együtt kapták meg az első oltásokat, együtt várták  a mikulást, aztán a sulik miatt kicsit más vágányra kerültek. Aztán újra együtt, az első csajozások, az első cigi, az első nagy berúgás, a szülők hülyeségei, a szülők válásai, érettségi, jogosítvány, az első csalódások, az első megcsalás, az első válás.

Ahogy lenni szokott, néha összevesznek, megmondják, de ha baj van, két telefonnal összeterelhető, aki idehaza van. Együtt a válságstáb, keresik a megoldást.

A múltkor befogadtak kicsit, néha kérdeznek. Próbálok válaszolni. Többnyire egyszerűt kérdeznek, megdöbbenek, mennyire egyformán gondoljuk.

Nem mindent kérdeznek meg. Mi sem kérdezünk meg mindent tőlük. Hogy lesz ez gyerekek, hogy és hová indultok el? Miből és miért lesz érdemes? Ezt nem kérdezzük. Talán tapintatból Ők sem kérdezik tőlünk. Talán tapintatból.

Délutános vagyok

Kisiskoláskoromban, amikor alsós voltam, még sokan voltunk. Az én évjáratom szülőanyjai kaptak Magyarországon először Gyes-t, gyermekgondozási segélyt, ha jól rémlik az elnevezés. Ennek bevezetése az én születési évemben  teljes meglepetés volt, így nem lehetne őket gyes-spekulánsnak gondolni. Inkább a szomszédban hirtelen felépülő lakótelep, inább városrész gyerekei szaporították az évjáratom diákseregét. A lakótelep viharos tempóban épült, költöztek-költöztek az új lakók, szeptemberre meg kiderült az egész telepen nincs iskola, elég férőhely meg bizonyosan nincs. Így aztán buszoztak szegények át osztályostól, tanítóstól a mi iskolánkba. Nagyon szép iskolám volt, szép régi épület, három bejárattal, oszlopokkal tartott timpanonnal. Elsős koromban is éreztem, ha itt belépek, komoly világ fogad, odabenn van a tudás. Tágas osztálytermeink voltak, az alsósok voltak a földszinten. Egy teremhez három szép, többosztásos ablak tartozott. Az ablakok alapján tudtam, már az utcáról is, melyik az én termem, és a három ablakot megtalálva, már a bejárathoz érve, láttam magam előtt a padsoromat és a padot. Első osztályban az utolsó előtti padban, az ablaktól legtávolabbi padsorban, de az ablak felé ültem.

Elsőben, talán még másodikban sem voltunk délutánosok. De harmadiktól bejött az új rend.

A délutános hét nagyon furcsa volt. Anyám már nem volt otthon, amikor keltem, nagyanyámra voltam bízva. Ez nem volt rossz, de  mégis az igazi az volt, ha anya kelt, ha már kelni kell. Fogalmam nincs, hogy lett kész a hajam, ekkoriban két  nagy copfom volt. Én csináltam volna? Ezt még jobban elhinném, mint hogy nagyanyám bíbelődött volna vele. Kiengedve nem volt szabad hordanom, egy copfban sem. Ezek  nem voltak kislánynak valók. Nyáron gumipántra tett cseresznyegömbök fogták össze szigorún, télen néha csak gumi, néhány csat. Ezek nagyon rondák volták. Ha elszakadt az esetleg felkajtatható piros, zöld befőttes, maradt az ocsmány fekete, vastag karika. 

 Ezt nyaranta azóta is kompenzálom többórás hajcsat, hajgumi, egyéb hajbavaló válogatásával. Szigorúan privát, titkos, nyári, szabadságos program. 

Szóval, nem emlékszem, hogy készültek el a copfok, de a Déli Krónika alatt már ebédelni kellett, az biztos.

Fél egykor a Ki nyer ma? alatt kellett felzsákolni, indulni a suli felé. Ez megint kicsit nem tetszett, ilyenkor hazaérni szerettem, ugyanígy a Ki nyer mára?

A délutános héten nem volt sok óránk, négy, legfeljebb öt. Télen egy napon végeztünk komolyabb sötétben. Általában akkor sem jöttek elénk. Még dolgoztak, vásároltak. Autója az osztályból egy-két családnak volt. Ők se vették elő mindennap. Ez a nagy furikázás nem volt még bevezetve.

Battyogtunk haza a sötétben, a szitáló hóban, vártuk a Mikulást, a karácsonyt. Vártuk, mikor díszítik ki a Keravill kirakatát a hideg, fémes díszekkel, amit nagyon szépnek találtunk.

Fáztunk, siettünk, kicsit borzongtunk. Vittük az egyentáskáinkat, az egyenkabátjainkban, alatta az egyenköpenyünkben. Kicsit cidriztünk, de  nem féltünk, nem kellett félnünk.

Cipőgyár

Rettenetesen utálok korán kelni. Ha erre kell elszánnom magam, oda az egész napom. Vidéki előadásokra többnyire tízre rakják a városból jött előadót. Ehhez nekem egy jó korai ic-re kell felkapaszkodnom, úgy hogy előtte jó negyven percet vezettem, és ha nem a Déliből indul a vonat, még tíz-húszperc metró is kalkuláltatik. Ilyenkor mindig ámulok, mennyien kelnek ilyen jókor, tele a buszmegálló, tömeg a mozgólépcsőn. Bukdácsolunk át az ébredező hajléktalanokon, kutyáikon, szatyraikon.

Azt hiszem, azt a döntést, hogy mindenképpen továbbtanulok, megalapozta a középiskolai négy év, négy munkahete. Hogy miért kellett mint közgazdasági szakközépiskolásnak a cipőgyárban dolgoznunk, nem tudom megfejteni. Talán, hogy találkozzunk a munka világával? Lássunk termelést, munkást, gyárat? Akkor még ilyesmiket láthatott az ember.

Hogy miért nem irodába kerültünk, az is érthetetlen, hiszen könyvelni, adminisztrálni tanultunk, gépelni, levelezni, ilyesmiket.

El-eltévedtünk ilyen folyósokra, ahol irodák voltak, talán az ebédjegyért, vagy valami adminisztráció miatt. Az üzemi hangzavar, gépzúgás után döbbenetes volt a csendje. Senki nem ordibált, szép utcai ruhában voltak a nők. Mi diákok farmerben, pólóban voltunk, mint amúgy is. De a munkások kék, barna munkás gúnyákban, a nők otthonkákban, kék köpenyben, mini vászonruhában, ebben-abban, de semmiképpen nem utcai ruhában.

Az üzemcsarnokban mindig meleg volt, minden olajos volt és nagyon hangosak a gépek. Csak ordítva lehetett beszélgetni, ha ezt bárki forszírozta. A zajban célszerűen rövidülnek a mondatok.

Futószalag mellett dolgoztunk, szó szerint mellett, mert minket gépre nem mertek tenni, nem is értettünk azokhoz. A szalag hatkor indult, nem előbb, nem később hatkor. Akkor dudált a gyár, és egészen kettői kóvályogott a szalag. Akkor lefújták a műszakot, szintén dudaszóval. És kezdett a másik, majd a harmadik sikta.

A szalagot úgy kell elképzelni, hogy bolyong egy gumiszalag, akár a reptéren, csak nincs több kör, mint a figyelmetlen utasnak, aki harmadjára is felismerheti a kínai egyenbőröndjét, ami már többször elkörözött mellette. Itt egy kör, az egy kör, aki lemarad, az úszik, arra torlódik rá az érkező munkadarab, ha nagyon úszik, elakad a rendszer, mert a következőnek sincs új munkája. De ilyen nincs, nem létezhet. Egyszer-kétszer leáll rendszer öt percre, nem többre. Ezalatt lehet wc-re menni. Aki dohányozni akar menni, annak előre kell csinálni pár darabot, ha tud. Különben nem mehet.

Hatra kell menni, anya kelt. Ő számítja ki, mennyi idő átérni Újpestre a gyárba. Elmondja, ez komolyabb lesz, mint nyolcra menni az iskolába. Ki kell készíteni a ruhákat, nem reggel válogatni. El kell dönteni előre, egymásra rakni, felülre a bugyit, harisnyát, úgy ahogy jönnek majd a rétegek.

- Két kupacot csinálj, ha változna az idő, ne hajnalban kelljen kapkodni.

Kupacolok, aztán reggel, ahogy beszól, kóválygok. Igaza volt, jó, hogy minden eldöntött, mit kell felvenni. Kapok teát, arra tudok beindulni, némileg. Pár perc múlva ülök a buszon, zötykölődik a kockakövön.

Első évben a dobozolás lett a feladatom. Az elkészített cipők számára a leszabott dobozokat kellett összehajtogatni.

Látom, hogy kell. Hallani nem hallom a gépektől a magyarázatot, de nem is biztos, hogy van. Biccentésekkel, mozdulatokkal is lehet vezényelni dolgokat. Jól haladok, hatalmas kupac gyűlik mögöttem. Kezdem élvezni.

- Dobozolunk! –ordibálom a betanító munkástársnőmnek elragadtatással.

Bólint, persze, mi a fenét csinálnánk, kell a doboz.

- Mi vagyunk a Tóték! – röhögök rá, megbökve könyökkel a könyökét.

- Nem Tót vagyok, Varga, mondtam, - üvölti át a gépzajt – meg lassabban, ne rohanj, nem kell túlbuzogni!

Ennél sokkal többet a hét többi napján sem beszélünk. Másnap már felveszem a szalag ritmusát, az övékét.

A művezető egy üvegkalitkából indítja, zárja a szalagot. Ha az egyik gép leáll, meg kell állítani, rohannak a téemkába, ez tervszerű megelőző karbantartást jelent. Jön a szerelő, próbálkozik. Mindenki izgul, sikerüljön, teljesítménybérben vannak. Ha külső szerelő kell, fél nap eltelik, mire újra indulhatnak.

Négy középiskolás évben ugyanott voltam gyakorlaton. Négy éven keresztül ugyanúgy férficipőt gyártottunk. Szovjetunióba, exportra. Nagy ország, nagyhatalom. És rengeteg láb. Négy évig ugyanazt a fazont, ugyanazt a színt szalagoztuk. Barnát vagy sárgát. A színt nem tudom megnevezni, nem volt változtatás, ugyanolyan színűt gyártottunk. Egy kihívás volt a méret.

Az se volt nagy kihívás, jó kis sablonokkal rajzoltunk elő metszési, talpalási pontokat, ragasztási helyeket. Ezüstszínű, pax tollbetétekkel. Ezt a munkát még irigyelték is tőlünk a betanított munkások.

- Tiszta, csendes munka, idejönnek, rögtön ezt csinálhatják – dünnyögtek lemondóan.

Ezen nagyon elgondolkodtam. Ez egy jó munka? Próbálkoztak mellettünk más, valódi munkásokkal. Volt aki, két nap alatt nem értette meg, mit hová kell jelölni. Rajzoltunk neki is, a mi hetünkbe bőven belefért. Aztán, mi lett? Ki tudja.

A szalag, ahogy mondtuk, szallag, csak egyszer egy héten állt le a szokásos időtől eltérően. Pénteken délben. Néma csend lett a csarnokban, mindenki elővette a szelvényt, a privátot és a közöset, a kollektívet. A hangszóróba kihangosították a Kossuth rádiót, a bársonyos hang beolvasta a nyertes öt számot. Nyomasztóan feszült ábrázatok, merev arcvonalak, félretolt svájcisapkák. Tollal, ceruzával követték a közvetítést, ha találat volt, óriási ordítás, karikázás, ha nem volt, morajlás és káromkodás.

Aztán legyintve széttépték a szelvényt, a közöset, meg a másikat. Megigazították a svájcisapkát, addigra el is indult a szalag. Aznap, ebben a műszakban még két óra hátra volt.

Fürdőruha

Na ez a legnehezebb vétel, legyünk őszinték Ilyenkor minden kiderül. De minden. Mert az ember harminc, na jó negyven felett nem öltözik, inkább takargat. Leplez, és van mit.

Évek óta Tapolcán, ahogy Nyárifaluban mondjuk Tapolkán veszek ilyesmit. Mert a magyar vidék türelmes és praktikus. Például, tolerálja azt, hogy ha valaki, aki melltartót akar venni, ne egye a dolgát a feneség, annak van melle. A mamutokban ezt nem kockáztatnám.

Illetlenség ilyet szóba hozni, nem is tenném, ha nem derült volna ki, mások is igen küszködnek ezzel.

Szóval, ezzel a vásárlással nagyon meg kell küzdeni. Pedig tuti márka van, tuti méretezéssel, és mégse.

Kicsit máshogy szabták. Lötyög itt, ott meg szűk, buggyan, rémes.

Kezdjük újra.

És ott, itt erre még szerencsére van türelem.

De nekem nincs néha, ezért aztán idén is a rémes teszkós fürdőruhában fogom nyomi. Már nagyon mennék.

Lett kapor

Nézegetem a térképet. Hol is lakik Marika? Duna parti kis falu, kisvasúttal, szép hegyekkel. Úgy gondoltam, nem sokkal Üröm után van, az meg nincs messze. A térképpel nekem több nagy bajom van. Általában jól tájékozódom, memóriából és érzékből. Sokkal jobban, mint az átlag, de nem tévedhetetlenül. A tájékozódási pontjaim viszont teljesen szubjektívek. Szobrokról, boltokról, járműjáratokról, idióta hirdetésekről ismerem meg a helyszínt. A térképekre meg nem ezeket tűntetik fel. Az autópályán évek óta egy óriási borsodi dobozos sör után sorolok ki, hogy lemenjek az északi partra. Aztán a nagy szakállú kosaras után megyek majd Almádi felé, és így tovább. Nevezetes városok turistái számára készítenek olyan mesetérképeket, ahol a látnivalók képeit is feltűntetik az utcák terek között. A fejemben ilyen fura térkép van, csak teljesen esetleges tájékozódási pontokkal. A rendszert egy ember ismeri, ha egyedül indulok új helyre, többnyire kapok tőle egy személyes itinert, és nagyon jól elboldogulok.

Böngészem a hivatalos térképet, a keresett település tényleg nincs messze, ám a Duna közénk esik. Felhívom Marikát, mondja, jól látom, az út rövid, légvonalban, de valójában bonyolult.

Erről a kertlátogatásról most le kell mondjak. Ennyit vezetni se jó ebben a hőségben, nem beszélve a benzinköltségről.

Másnap befelé a városba csörög a telefonom, ha ma háromra a vonathoz tudok menni, lesz töves kapor, annak meg remélhetőleg magja, és talán örök kapor.

Ilyen melegre nem emlékszem. Pestre én lehetőleg nem megyek. Nagyon kevés dologgal tudnak megingatni, hogy áttegyem a lábam. Az, hogy Marika elindult a kaprokkal, az ilyen.

Ha megyek, akkor is inkább metróval, villamossal. A múltkor az Andrássy útra mentem egy konferenciára, a Batthyány téren kértem a pénztárban egy metró átszállójegyet, jól kiröhögtek, hogy hat éve megszűnt. Ebben a melegben nincs merszem metrózni.

A Nyugatiba ér be a vonat, a Westend mellett állok meg, elég kérdéses helyen. Sokan rá is kérdeznek, komolyan gondolom-e. Aztán kisebb tolatásokkal, dudálásokkal, néhány manőverrel megoldjuk. Érthető, hogy mindenki nagyon fáradt ebben az időben. A legtürelmetlenebbek a szintén szabálytalanul parkolók, akik elől elveszem a helyet.

Felbukkan Marika, kánikulához illően, szalmakalap, napszemüveg, lenge ruha. Keres a szemével, mondtam a telefonba, szálloda előtt harcolok a taxisokkal, és a brókerekkel.

Kis szatyorban ott a kapor. Két kettévágott tejes dobozban, szakszerűen beiszapolva, nehogy hőgutát kapjon. Egy szatyorba, majd még egybe beletéve, át ne ázzon. A két tő mellett, a kettős borításon kívül két saját készítésű lekvár. Piros és feketeribizli.

Az egész gondosan összecsomagolt pakkot megkapom. Csak pár szót tudunk váltani, időközben egy újabb taxissal meg kell küzdeni. Mérgesen indít, de megenyhül.

Mindent köszönök és nyomás haza. Rémes ott vezetni, ahol az ember nem szokott. Próbálok koncentrálni.

Még az eső előtt beültetetem a töveket, boldogan hallgatom éjjel, ahogy zuhog.

Kaptam még négy kicsi chili palántát is. A Mészárosban ültették magról és pátyolgatták ez idáig nagy gonddal. Lelkemre lett kötve, hogy láthatás jár a palántákhoz. A termést elfelezzük, ha lesz. A felestársam eredendően fotóművész, most szociális szövetkezet leszünk.

Felhív TDK kolléga-barátnőm, aki épp babázik Süncivel otthon, mi van benn, mondok néhány újságot, aztán könnyítésként mesélek a kaporról, a chiliről, kicsit hallgat a vonal másik felén.

- Szerintem, kérjetek egy-két napos csibét Hegedűs Zsuzsától…

Próbafülke

Várom, hogy végre előkerüljön a cseten, mindent egy szuszra el akarok mondani. Az egész napot, meg a tegnapit. Nincs, és nincs fenn. Hét körül tűnik csak fel a homokozós kis ábrázatja a facebookon, egy gyerekkori kép, elmosódott fekete-fehér boldogság. Reményteli, vigyorgós.

Azt írja, nincs már  sok pénz a kártyáján, ezért vett egy szoknyát. Szoktunk így dönteni, néha. Ha már úgy is mindegy, Most próbálja, hosszú. Hogy lehet egy frissen vett szoknya hosszú, nem próbálta fel? Azt írja, utál próbálni. Sajnos, húzza maga után.

Nem vagyunk nevelős viszonyban, így nem kérdezek többet.

Meg aztán én is utálok próbálni. Nagyon. Amíg jártam kisebb-nagyobb plázákba, azt tapasztaltam a helyzet egyre személytelenebb. Tulajdonképpen senkit nem érdekel, hogy áll rajtad a darab, tetszetős-e, vagy tetszik-e neked. A lényeg, hogy ne lopj. Ezért biztonsági számolás van csak, kapsz egy számot, hány darab van nálad. Annyit kell kihoznod, vagy fizetned. Ahová néha mostanában becsapódom még, már ez sincs. Kiírták, hogy ne lopjunk. Mert azonnal feljelentenek. Mert azért ilyen alacsonyak az árak, hogy nem nagyon sorszámoznak már, csipizve vannak a ruhák. És ha a csipi jelez, jelentenek azonnal. Az rendőrségi ügy, nincs kivétel.

Régen a pénztárakban volt csipiző, ők mondták, innen tudom, meg volt a kasszás, és a számosztogató, egészen régen volt eladó is, aki meg tudta mondani, akár szemre is, jó-e a negyvenes, van-e nagyobb.

Szintén régebben a kisebb boltokban még illet, a kereskedők szerint, érdeklődni, hogy áll a delikvens a darabokkal. Na, ezt speciel, nem sírom vissza.

Még éppen akkor estél át az első retteneten, hogy tényleg így nézel ki, egy ekkora tükörben. És még így délután is. Kicsit az ember még dermedt a különféle megvilágítások adta újabb sokktól, új ráncok, karikák, hurkák, gömbök, szögletek.

És aztán jött a próba. Ilyenkor nem kevésszer kiderült a saját testséma és a valóság súlyos diszkrepanciája.

Az ember bújik bele a darabba. Akad meg nyakban, jobb esetben vállban, de ott végképp. Csavarokat teszel, többnyire ekkor már leizzadva, se fel, se le nem jön, hiába kígyózol.

Ilyenkor szoktak benyávogni, függönyt kicsit lebbentve.

- Na milyen lett? Adjam a barnáját?

Ez magyarul azt jelenti, kéred-e a másik színösszeállítást.

De ekkor sokkal nagyobb bajod van, be vagy szorulva többnyire, forog rajtad az egész dolog, és miszerint rád rontottak, súlyosbodik. Csak arra tudsz összpontosítani, az egész gaballyal együtt ki ne zuhanj a pláza, a butik fülkéjéből. És nehogy valamely testhelyzet a gaballyal együtt rögzüljön, mert akkor külső segítség kell.

A buzgóbbak, invitáltak, a nézzük, hogy áll ez rajtad körre. Ez is elmúlt, és sokat változott az idők során, már nincs Latabár az Állami Áruházzal. De ezt utáltam a legjobban, ezzel szeretek a legjobban egyedül maradni. Kezdetben anyám, barátnők igen, de aztán úgy alakult, hogy belső ember engem ilyenkor nem szemléz. Külső meg ne tegye. Valamelyest bízom magamban, de vannak tévedések. Néhány fióknyi. Meg egy kisebb akasztós.

Most ezzel is szűnik a bajom, mert plázába nem járok, ha igen, erősen cetlivel, megtiltva a más oldalra való nézést, de ha lehet, teljes kerülés van.

Van házibutik, batátnőkkel, beadott csomagokkal, személyes kedvességgel, privát próbával. Szinte senkinek nincs ereje kitermelni az alkalmazottat, a szép boltot. Telefon, zacskó, privát próba. Majdnem jó.

Kapor

Mindenből kifogytam. Ebben az időben háromszoros szóda, ásvány, fröccsbor fogy. Csak nézem, hogy gyűlik a szelektívbe szánt műanyag palack a garázsban. Meg az üvegek is, én még visszaváltós vagyok, amíg van ilyen, becsörömpölök velük a nagyboltba.

De most csak a faluba megyek le a hegyről, ehhez is erőt kell gyűjteni.

Ilyenkor a Posta melletti van csak nyitva, azok közül, amelyeket látogatok. És itt van fornetti is. Kérdezem a kaprot, csak úgy. Fagyasztott van csak, az szerintem nem jó a kovászos uborkába, a lány szerint pedig épp hogy pont megfelelő lesz. Nézem az árát, 100 forint, nem hiszem, hogy a bevétel miatt ajánlja. Megveszem. Szép a málna is, meg a pogácsa is friss. Jó áron van rosé.

Egyedül vagyok itthon, nincs most sok dolgom a főzéssel. Karalábé leves lesz csak a mai frissen készült. Az is ráér még, nem lehet ebben a hőségben enni, inkább csak este.

Besuttyintom a kaprot a meleg, már zavaros kovászos lébe.

Befalom a málnát, közben már ülök vissza a géphez. Dolgozom is, meg persze levelezek.. Felhúzom a lábam a fotelbe, telepszik alám a kutya, ahogy szokta, az íróasztal sutjába, ott szeret, ha dolgozom. Télen ez jó móka, feltekerjük a radiátort is néha. Most nem kell. Nekifogok az első levél megválaszolásához, érzem nem sikerült a kezemet úgy megmosni, hogy az átható kovászoslé szag lejöjjön. És mi tagadás, Nana kutya is nagyon büdös. Sandítok le a kutyára, penetránsak vagyunk együtt. Ahogy ismerem, a szagokra kevéssé érzékeny, a meleget viszont egyre nehezebben viseli. Tegnap próbáltam locsolni, sértődötten elvonult, haragudott, az egész konyha vizes lett, és aztán az egész komód is, ahol aztán lerázta magáról. Kikászálódik az asztal alól, elcammog a bejárathoz, az a nyári helye.

Nagy hatalom a nyilvánosság, még az ilyen kicsi is, mint a blog. Kapok kaprot, tövesen, csak érte kell menni. Aztán csak felmagzik. Időközben persze beugrik, hogy a sárga virágokból fekete magok potyognak nyár végére.

Szívesen megyek a kaporért, gondolhattam volna, hogy abban a kertben szinte minden van, pont kapor ne lenne. Jó lesz az inspiráció, megnézem Marikánál, hogy kell kinéznie egy kertnek. A magaméból most jöttem fel, nagyon sárga a fű, és minden nagyon száraz minden. Szegényeknek próbálok, extra segélyként locsolni valamennyit, de amennyit kéne, nem lehet.