Azt hiszem, azt a döntést, hogy mindenképpen továbbtanulok, megalapozta a középiskolai négy év, négy munkahete. Hogy miért kellett mint közgazdasági szakközépiskolásnak a cipőgyárban dolgoznunk, nem tudom megfejteni. Talán, hogy találkozzunk a munka világával? Lássunk termelést, munkást, gyárat? Akkor még ilyesmiket láthatott az ember.
Hogy miért nem irodába kerültünk, az is érthetetlen, hiszen könyvelni, adminisztrálni tanultunk, gépelni, levelezni, ilyesmiket.
El-eltévedtünk ilyen folyósokra, ahol irodák voltak, talán az ebédjegyért, vagy valami adminisztráció miatt. Az üzemi hangzavar, gépzúgás után döbbenetes volt a csendje. Senki nem ordibált, szép utcai ruhában voltak a nők. Mi diákok farmerben, pólóban voltunk, mint amúgy is. De a munkások kék, barna munkás gúnyákban, a nők otthonkákban, kék köpenyben, mini vászonruhában, ebben-abban, de semmiképpen nem utcai ruhában.
Az üzemcsarnokban mindig meleg volt, minden olajos volt és nagyon hangosak a gépek. Csak ordítva lehetett beszélgetni, ha ezt bárki forszírozta. A zajban célszerűen rövidülnek a mondatok.
Futószalag mellett dolgoztunk, szó szerint mellett, mert minket gépre nem mertek tenni, nem is értettünk azokhoz. A szalag hatkor indult, nem előbb, nem később hatkor. Akkor dudált a gyár, és egészen kettői kóvályogott a szalag. Akkor lefújták a műszakot, szintén dudaszóval. És kezdett a másik, majd a harmadik sikta.
A szalagot úgy kell elképzelni, hogy bolyong egy gumiszalag, akár a reptéren, csak nincs több kör, mint a figyelmetlen utasnak, aki harmadjára is felismerheti a kínai egyenbőröndjét, ami már többször elkörözött mellette. Itt egy kör, az egy kör, aki lemarad, az úszik, arra torlódik rá az érkező munkadarab, ha nagyon úszik, elakad a rendszer, mert a következőnek sincs új munkája. De ilyen nincs, nem létezhet. Egyszer-kétszer leáll rendszer öt percre, nem többre. Ezalatt lehet wc-re menni. Aki dohányozni akar menni, annak előre kell csinálni pár darabot, ha tud. Különben nem mehet.
Hatra kell menni, anya kelt. Ő számítja ki, mennyi idő átérni Újpestre a gyárba. Elmondja, ez komolyabb lesz, mint nyolcra menni az iskolába. Ki kell készíteni a ruhákat, nem reggel válogatni. El kell dönteni előre, egymásra rakni, felülre a bugyit, harisnyát, úgy ahogy jönnek majd a rétegek.
- Két kupacot csinálj, ha változna az idő, ne hajnalban kelljen kapkodni.
Kupacolok, aztán reggel, ahogy beszól, kóválygok. Igaza volt, jó, hogy minden eldöntött, mit kell felvenni. Kapok teát, arra tudok beindulni, némileg. Pár perc múlva ülök a buszon, zötykölődik a kockakövön.
Első évben a dobozolás lett a feladatom. Az elkészített cipők számára a leszabott dobozokat kellett összehajtogatni.
Látom, hogy kell. Hallani nem hallom a gépektől a magyarázatot, de nem is biztos, hogy van. Biccentésekkel, mozdulatokkal is lehet vezényelni dolgokat. Jól haladok, hatalmas kupac gyűlik mögöttem. Kezdem élvezni.
- Dobozolunk! –ordibálom a betanító munkástársnőmnek elragadtatással.
Bólint, persze, mi a fenét csinálnánk, kell a doboz.
- Mi vagyunk a Tóték! – röhögök rá, megbökve könyökkel a könyökét.
- Nem Tót vagyok, Varga, mondtam, - üvölti át a gépzajt – meg lassabban, ne rohanj, nem kell túlbuzogni!
Ennél sokkal többet a hét többi napján sem beszélünk. Másnap már felveszem a szalag ritmusát, az övékét.
A művezető egy üvegkalitkából indítja, zárja a szalagot. Ha az egyik gép leáll, meg kell állítani, rohannak a téemkába, ez tervszerű megelőző karbantartást jelent. Jön a szerelő, próbálkozik. Mindenki izgul, sikerüljön, teljesítménybérben vannak. Ha külső szerelő kell, fél nap eltelik, mire újra indulhatnak.
Négy középiskolás évben ugyanott voltam gyakorlaton. Négy éven keresztül ugyanúgy férficipőt gyártottunk. Szovjetunióba, exportra. Nagy ország, nagyhatalom. És rengeteg láb. Négy évig ugyanazt a fazont, ugyanazt a színt szalagoztuk. Barnát vagy sárgát. A színt nem tudom megnevezni, nem volt változtatás, ugyanolyan színűt gyártottunk. Egy kihívás volt a méret.
Az se volt nagy kihívás, jó kis sablonokkal rajzoltunk elő metszési, talpalási pontokat, ragasztási helyeket. Ezüstszínű, pax tollbetétekkel. Ezt a munkát még irigyelték is tőlünk a betanított munkások.
- Tiszta, csendes munka, idejönnek, rögtön ezt csinálhatják – dünnyögtek lemondóan.
Ezen nagyon elgondolkodtam. Ez egy jó munka? Próbálkoztak mellettünk más, valódi munkásokkal. Volt aki, két nap alatt nem értette meg, mit hová kell jelölni. Rajzoltunk neki is, a mi hetünkbe bőven belefért. Aztán, mi lett? Ki tudja.
A szalag, ahogy mondtuk, szallag, csak egyszer egy héten állt le a szokásos időtől eltérően. Pénteken délben. Néma csend lett a csarnokban, mindenki elővette a szelvényt, a privátot és a közöset, a kollektívet. A hangszóróba kihangosították a Kossuth rádiót, a bársonyos hang beolvasta a nyertes öt számot. Nyomasztóan feszült ábrázatok, merev arcvonalak, félretolt svájcisapkák. Tollal, ceruzával követték a közvetítést, ha találat volt, óriási ordítás, karikázás, ha nem volt, morajlás és káromkodás.
Aztán legyintve széttépték a szelvényt, a közöset, meg a másikat. Megigazították a svájcisapkát, addigra el is indult a szalag. Aznap, ebben a műszakban még két óra hátra volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése