Ma hat éve

Ma hat éve halt meg Apám. Vasárnap volt akkor is. Akkor nagy hó volt, szakadt, korán jött a tél. Budakeszin halt meg, a Tüdőszanatóriumban, vagy mondjuk Korányinak. Váratlanul jött, mint minden halál. Nincs várt halál, azóta ezt már megtanultam. Tudhattam volna, mondhatták volna talán, de nem kérdeztem, meg talán nem is akarták mondani. Így váratlan lett, szokás szerint. Álltam lent a Hársfa utcában az ablaknál, és esztelenül esett a hó. Néztem volna a hóesést, de le kellett ülnöm. A sírás nem azonnal szakad ki az emberből, most már azt is tudom, van hogy soha. Viszi az ember ezeket a fel nem szakadt sírásait, amit remélt a paplan leple alatt kisírni, de akkor nem jött, aztán meg nem lehetett, meg mást kellett csinálni. Sírni meg nem lehet rendelésre, mint ahogy szeretni sem. Nem, az nem úgy megy. Sajnos járkálunk ezekkel az el nem sírt bánatainkkal, mintha ott sem lennének, pedig cipeljük őket. Szállunk fel a hatos villamosra, rohanunk a zebrán, próbálunk a pezsgő gyöngyözésébe belefeledkezni, hamisan vagy igazán szeretni, pedig a vállunkon ott a baj, vagy valahol a gyomor tájékán, még ott az el nem pukkant fájdalom-buborék, a jól el nem sírt bánat.

            Vasárnap van, így Anyám megérkezik. Röviden közli, ahogy szokta, ma hat éve halt meg Apád. Igaza van, mint mindig. Minden dátumot tud, mindent fejben tart, ami fontos. Kitartóan, fegyelmezetten rendezi a gondolatait, a benyomásokat, még az érzéseket is. Csodálom érte. Csak közöl, majd eltűnik, teszi a saját maga gondolta dolgát, segít nekem, annyit, amennyit gondol, amennyit soha senki nem fog. Megdöbbenek, mert persze tudom, de nem így keltem ma. Nem készültem fel erre a mondatra, voltaképpen még semmilyenre. De ez egy igaz mondat. Igaz, erős mondat, Anyám nem vár segítséget, nem lelki alapon közelít, tényt közöl. Azon gondolkodom, megkérem, ne beszéljünk erről, nagyon nehéz. De eltűnik, mintha nem is mondott volna ilyen szomorút, és vasal, és szárít, hajtogat, szortíroz. Mos. Bosszankodik, hogy szemcsés a mosópor. És megint bent felejtettük a papír zsebkendőt valahol, valamilyen zsebben.

            Kései ebédre jövünk újra össze. Jól sikerült a húsleves, örülünk ennek. Forró még, a cérnametélt is korrekt, nem ázott el.

-          Nem mondta apád sosem, hogy félne a haláltól, vagy hogy érezné, hogy közel van…, tudod, nem mondta…, még azt is csak utoljára mondta egyszer, ne féljek tőle, ha meghal,  pedig mondtam, hogy félni fogok, hogyne félnék, azt mondta ne féljek, takarj le egy pléddel, ne félj, egyszerűen tedd rám a takarót, érted…, de nem otthon halt meg, nem otthon.

-          Nem otthon, Budakeszin. Azóta, ha lehet, kerülöm. Más úton megyek. Olyan, mintha ott tartanák fogva, vagy mintha ott vették volna el…

-          Még azt is csak az utolsó pillanatban mondta, hogy a barna öltönyzsebben tartja a spórolt, stika pénzét…, már majdnem a mentőben, akkor már lehet, hogy érezte…

-          Nem tudom….Abból vettem ezt, a fenti konyhabútort.

-          Abból? Mindegy is…

-          Én nem gyújtok érte gyertyát, mert aki egyedül van, ne gyújtson gyertyát! Akármi történhet, elalszik, elaszom…

-          Gyújtok, Anya gyújtok, ne gyújts te, ne. Tényleg ne.

Gyújtottam.

Ott termett a Pékdomb alján Panni

Nem mentegetőzöm, lemaradtam, mint a borravaló, ahogy nagyanyám mondaná. Sok bejegyzés el, volt ami meg józan megfontolásból kimaradt.
Elkezdtem egy új, nekem fontos dolgot. Emlékeket gyűjteni, gyűjtetni sokunk örömére. Olyan sikere lett, hogy csoda. Új, figyelő, jó harcos társaim lettek. Nem tudom még megírni.
Sor került az első személyes találkozásra. Elindultunk szép komótosan, apránként megismerve, felismerve egymást, és akkor egy váratlan nagy öröm ért. Ott voltak velünk Panniék.
Este írta:

"PÉKDOMBON A RÁKÓCZI FERENC UTCÁN NAGYKOVÁCSIBAN
A Pékdomb Rákóczi utcáján megtaláltuk az utca első fölfelé ívelő részének közepén az egykori péket a pékséggel. A helyet legjobban ismerők még a pék kemence helyét is meg tudták mutatni. Hogyne tudták volna, hiszen van, aki rendszeresen hozott ide kenyeret sütésre és a pék engedélyével még bent is járt, láthatta a kenyeret sülni, érezhette a friss kenyérnek az illatát. Nincs már pék, saját kovácsi pékség sincs itt Nagykovácsiban, mindenféle - ahogy mondják - jöttment kenyereket vásárolnak, fogyasztanak. A pék nevét a Pékdomb viseli, amely nem hivatalos hely, nincs ennek írott nyoma, vagy tán nagyon kevés és elvétve, a megnevezés szájról szájra terjed és pislákoló lángként marad fenn.
Az utcában ritka házak mondhattak maguknak egyszerre két különleges kincset, amelynek már egyike is emelte a porta értékét: saját kutat és hegyoldalba vájt pincét. Találtunk mindegyikre példát, egyiknél a kerítés lécein át pillanthattuk meg a kutat, míg a másik ház kertjének távoli végében mosolygott ránk a zöldre festett pinceajtó, maga mögött domboldalba vájt pincét sejtetve. Az utca kút nélküli népe az utcában található közkútról hordhatta magának a vizet. A kút széles pereme nem árválkodott pusztán, üresen tátongva a világra, felette fa építmény, fa kútház emelkedett, védve talán az időjárás viszontagságaitól, odatévedt madaraktól. A fa szerkezet mára az enyészeté lett, de a kút beton alakzata mindmáig jelzi a helyét.
Zsuzsa és sétában kísérő egykori utcabeli lakótársa felváltva mutatta és mesélte, kik is laktak egyik-másik házban. Nevekre emlékeztek, jellemvonásaikra, szokásaikra, egymáshoz való viszonyulásaikra. Itt a Józsi lakott, amott a "Szamaras" Erzsi, ehelyütt a Pistiék és így tovább. "Szamaras" Erzsiről még arra is emlékeztek, hogy szamaras kocsival járt vásárolni, mindent beszerezni, férfimód öltözködött, akként is viselkedett, ami az utcabeli kiskamaszoknak idegen, furcsa, egyben varázslatos volt, viszont a Pesten hagyott palotájában vérbeli nőként adott hatalmas fogadásokat, bálokat úgymond a másik életében.
Szemem előtt elevenedett meg a múlt sosem hallott nevekkel, népesült be egykori lakókkal, tevékenységeikkel. Érdekes volt hallgatni, amint egyikőjük emlékezni kezdett, a másik hozzátett valamit, Katinak is eszébe jutott valami egyéb, újabb valaki egészítette ki a képet, árnyalta, hozta közelebb a múltat. A közös emlékezés tette emlékezetessé azt a bő egy órát, amely a murvabányánál fejeződött be, ahol annak idején annyit robbantgattak, hogy a környék utcáihoz szükséges murvát kinyerhessék. Félelmetes volt a fülsiketítő zaj, a robbantás, mégis egyesek a jelenlevők közül nem átallottak bemerészkedni a bánya területére, és egy ott kialakított bunker kétes védelmében átélni a robbantások velőtrázó hangját és megküzdeni a saját félelmükkel.
Ez történt ma a Pékdombon a Rákóczi utcában a környezetükre kiváncsi, emléküket ápoló, ébren tartó maroknyi csapattal Nagykovácsiban, ahol a múló időben kivülállóból egyértelmű szimpatizánssá, drukkerré avanzsáltam a letűnt idő nyomában egyre araszolva, az élményeket magamba gyűjtve. Mondanám, hogy csak így tovább. Mondom is."
http://annaszego.blogspot.hu/2014/11/pekdombon-rakoczi-ferenc-utcan.html

Én meg csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm Panni. Napok óta esténként magas lázam van, de ugye igaz?

Furcsák ezek a péntekek

Photo: Dofka

Furcsák ezek a péntekek. Nem kell rohannom sehová. Jó tizenöt éve volt először, hogy nem rohantam haza, nem kellett hamburgert sütnöm, végtelenítve, mert pizzázni, ment akinek kellett volna, megkezdődött a haverozás. Azóta nem kell futnom haza, máshová sem. Kényelmesen tervezhetek, kigondolom, mit főzzek, mi nincs otthon.

            Most programom akadt, ötre kell átmenjek a Blahára. Szöszmötölök az irodában, végre szortírozom a papírokat, új mappákat nyitok, rendezek. Betervezem a jövő hetet, kalkulálom a hétvégén is kell dolgoznom, különben nem leszek meg, az bizonyos. Nem vagyok lelkes, de nincs erőm hozzákezdeni. A péntek mégis csak péntek. Legalább a délután szóljon a jóról, másról, lazulás. Egyedül vagyok a szinten, a portás rám hozza a szívbajt. Nem érti, miért nem adtam még le a kulcsot. Azt hitte, elfelejtettem. Megnyugtatom. Mondja, ki van még a házban. Jó tudni, nem egyedül vagyok.

            Aztán csak elindulok én is, az Erzsébet-hídon akarok átmenni, akkor könnyen legurulok a Blaháig. Rég voltam, autóval Pesten. Inkább metróval rohanok, ha muszáj. Időm sincs felnézni, csak futok a hátakat nézve, próbálom felvenni a tömeg ritmusát, nem kitűnni, nem zavarni, haladni. Időben odaérni a-ból, b-be, aztán tovább, ahová menni kell. Apró kis bejáratott ösvényeken, kipipálni, átesni, túl lenni. Lépve a következő kőre, ingatag lendületet véve. Felnézni, néha kedv sincs. Nyak behúzva állok a metró mozgólépcsőjén az utálatos huzatban. Most úgy döntöttem ráérősen átautózom. A Lánchíd utca még le van zárva, a fél Krisztinavárost végig kanyargom, de most nem bánom. Szép őszi fények pásztázzák a szeretett házaimat, a Vár alatt tudok megfordulni, hogy rákanyarodhassak a Krisztinára, hány évig ingáztam itt, amikor még nem voltak ráérősek a péntekjeim. Szedtem össze a gyereket iskolából jövet, menekítve haza a városból. Nagy kegyelem volt, mindig rá tudtam érni. Főként, amíg igényelte, aztán kicsit tovább is. Kiérek a Tabánba, felnézek a Várra, a Könyvtárra. Micsoda hely, csak ott maradhat. Sok emelet könyv, szellemi fellegvár. Beköszönök, gondolatban Noéminek, kevesen tudnak tőle többet erről a városról.

            Rákanyarodom a hídra, megáll a sor. Látom villog valami a másik végen. Sárga fény, nem kék. Nagy baj nem lehet. Azért elég jól haladunk, a híd közepén balra nézek, látom a teret, ahonnan indultam, szemben a Parlament, visszanézek a Várra. Atyaisten de gyönyörű ez a város. Bolond, októberi fények. Verőfény, hasít a víz felett. Nem tudok úgy átjönni a hídon, hogy ne ámulnék, de most különösen szépnek látom. A visszapillantóban megnézem Gellértet, ott áll a vízesés alatt, rendjén. Lódul tovább a sor, előre nézek, indítok. A jobboldali Klotild-palota toronydíszén áttetszik a kék, pesti ég. Elönt a boldogság, váratlanul, nagy erővel. Talán oka sincsen, vagy csak az, hogy süt a nap. A Blahán meg várnak.

Zöldkupakos szürkebarát

Kövirózsáim

Eltelt. Eltelt a nyár. Idén sok időt hagytam az összepakolásra, a bezárásra. Kevesebb vendég is volt, nem volt nagy buli, sok kis találkozás volt. Nagyon jó beszélgetések, alapos szájtátással. Igen, nem írtam sokat, sőt eleget sem. Kaptam érte azoktól, akik várják, és ez olyan jól esik persze. De meg kell érteni, most én azt hiszem gyűjtöttem. Lehetne mondani, annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm írni, de ez nem igaz.

            Szokás szerint az első napokban még nem megy a pihenés, zakatolás van. Agyban, testben, tenni vágyás, állandó akciózás. Aztán fokozatosan szelídül. Felveszem a tempót, nem kell rohanni. Elkezdem élvezni. Van idő, nem kell kapkodni. Van idő végiggondolni. Van lehetőség nem csinálni. Van idő figyelni, alaposan. Szemlélni az esőt, az idén volt mit. Várni a sovány macskát, hátha erőre kap. Lesni a gyíkokat, amikor éppen nem iszkolnak. Kergetni a lepkét a függönyről, mert molynak nézem. Csodálni a csigákat, ahogy mégis gyorsan haladnak. Nézni a szőlőt, miért ilyen kicsi, ha egyszer ennyi eső van, viszont nem peronoszpórás. Napközben már jól megy a nyugalom, éjjel nem. Akkor megy újra az unott mozi, félelmetes életszerű események, felismerhető karakterekkel.

            Időket szánok mindenre, emberekre, ügyekre. És döbbenten hallgatom a történeteket. Annyi elképednivaló akad, hogy kapkodom a fejem. Az egyik stramm beszélgetős nap közepén felsóhajtok, ez egy novellafüzér önmagában, ha nem egy regény.

-          Lehet, de nem írhatod meg!

-          Miért nem?

-          Mert az enyém, az én bajom.

-          Attól még regény.

-          Ne írd meg!

-          Ha nem akarod…, nem fogom.

-          Vagy tudod, mit, írd meg, mit bánom én, de akkor még ezt is tudd…

És kerekedik tovább a történet, sápadok és szomorodom. Aztán meg nevetünk nagyon. Mert a legnagyobb bajon azt érdemes.

Végigjárom a helyeimet, megírhatnám ezeket a kirándulásokat is, de elnyomják a beszerzett történetek. De ezekhez még kell egy kis idő. Nyomják a vállamat, de még érlelem.

            El tudok jönni sírás nélkül, aprólékosan és koncentráltam zárok. Így aprólékosan és koncentráltam zárom be a táskám utolsó mozdulattal. Nyithatok ki mindent újra. Még jó, hogy kerestem a pénztárcám. Utoljára még kanyarodom Icához, elköszönni és elhozni a hazaszánt bort. Nagy forgalom van nála, bánatos az idő, kedvez ez a borozóknak, kóstolásnak. Ez is segít, hogy ne tudjak jobban neki keseredni. Ami segít kivinni a kocsihoz a palackjaimat. Meglepődik, mi minden van odabenn, oda már semmi be nem fér, csak ez a néhány palack. Más nyelvre teremtett, de csodálatos választékossággal fejezi ki magát, ahogy már jó pár éve.

-          Nem fér ide be semmi!

-          Mit is vinnék még?

-          Hol vannak a te férjed, a fiú?

-          Hazamentek már Ami, megyek én is…

-          Nagyon sok cucc neked itt,…most mikor jössz, …nem nyáron legközelebb, ősszel még, ősszel szép

-          Szép Ami, nagyon szép! Dobd be a palackot, nézd ide, itt van egy kis hely!

Egykedvűen beejti a szennyes egy kis völgyébe az ásványosba töltött rizlinget. Ica összekeveredett. Most rózsaszín kupakot tett rá, pedig az a szürkebarátra jár. Kedves nyári játékaink. Kéket a rizlingre, rózsaszínűt a szürkebarátra. Most sokan voltak. Meg nem is azok, akik ismerik a játékainkat. Nem beszélik ezt a helyi nyelvet, azt amit Ami már kiválóan tud.

-          Ez most zöld, ez mi akkor?

-          Ami, ma ez a szürkebarát…

-          Ez? Ez nem logikus. Ez így keverés

-          Az. De megjegyzem.

-          Gyertek még..

-          Jövünk még, vigyázz magatokra, de leginkább magadra!

-          Jó, ma szar nap van. Azért is jöttem, azért itt

-          Ami, tudom, mit bírsz ki, vigyázz rá is, tudom, hogy nehéz napjai és neked is nehéz napjaid vannak!

Soha nem beszéltünk arról konkrét mondatokkal, szavakkal sem, egyikünk nyelvén sem, mit jelent egy beteg emberrel élni, de nem is kell. Csak egymásra néztünk. Újra megölelem, és muszáj indulni. Édes, kicsi Ami megy vissza és majd próbálja túlélni az életét, ahogy én is. Nekivágok az útnak. A kocsiban a ház illata. Öreg háznak öreg szaga van. Sajátos, kissé dohos illat terjeng, az utazó fűszernövények párájával keveredve. Napokig a hajamon is érzem. De csak, ha eljöttem, ott lenn nem. Lehúzom az ablakot, megyek még egy kört, aztán lekanyarodom a hetvenegyesre.

Könnyű ezeknek a vidékieknek

Balatonmackófelső. Ez van ma. Esik. Rondán, nem múlóan. Áztat mindent, szépen nő a gaz, a parlagfű, nyilván teljesedik a szőlő is. Valamelyik nap csodájára jártak, hogy nincs rajta lisztharmat. Vagy mi. Szép neve van ennek az átoknak. Pedig ez a szőlő tíz éve nincs permetezve, hacsak nem úgy, hogy nem tudok róla. De nem hiszem.

            Ha itt a Balatonnál esik, az katasztrófa. Akkor elszabadul a rettenet, az emberár. Először is mindenki autóba ül és jön-megy. Ilyenkor áll a 71-es, mozdulni nem lehet. Szétvetik a keszthelyi kastély oldalát, kígyózik a sor a tapolcai tavasbarlangnál, de még a teszkóparkolóban sem tudsz helyet találni, mert ott van, aki itt van. Feljött mindenki az időjárás parancsa szerint a strandról, és keresi, mit csinálhat. Nem nagyon van mit. Ezeket lehet: a tavasbarlangozást, a kastélyozást, esetleg fel lehet menni melegfürdőbe Zalába. Kehidába, meg Karosra. Már annyira nekibúsultam, valamelyiket komolyan elhatároztam. De aztán észhez tértem.

            Ha esik, az a faluban is komoly kihívás. Jönnek a turisták. Jönnek, nagy erőkkel. És néznek mindent. Néznek minket, a falut. De ilyen esős napokon különösen jönnek, és különösen néznek minket. Kedvesek, szeretetteljesen néznek minket. Mi vagyunk a turisták, ti vagytok a:? Hát ez kérdés. Mi lennénk a parasztok, vagy a halászok. Vagy mik. Vagy kisnemesek? Nagyon kicsik, akik már parasztok. Ahogy hallom, így foglalják össze: a helybeliek, a vidékiek, a falusiak.

            Szoktunk ezen viccelni, hogy akkor most adjunk elő élőlépeket, bajuszpödrés, favágás, asszonyverés, igény szerint. Esetleg recsegve, peckesen szellentés, hogy úgymondjam fingás. Virtuskodás, pálinkaivás, pusztaötös. Van erre jó kereskedelmi válasz, de a turisták szeretik az eredetit. Szeretik maguk fölfedezni a lényeget. Nem vezetve lenni. Nem a kereskedelem hálójában vergődni. Ezért aztán óvatosan szemlélem a tagot, ott fekszik a kertben. Meg is ijedhetnénk, de nem kell, látom minden izma feszes, koncentrál, fotózza a fűszálon a harmatcseppet. Végül is a kerítés, csak egy lélektani határ. Vagy eszmei. Őt meg elragadta a látvány. Fotóz. Fotózzon. Átlépem. Eszembe jut, ha rázárom a kaput, lehet nem tud kijönni, pedig könnyű, ahogy bejött, vagy a fene se tudja hol jött be. Minden nyáron van belső látogató is, akik szeretnék a házat belülről is látni. Mappákkal jönnek, vázolnak, méregetnek. Sajnos, be kell valljam, meghat az ilyesmi. A család többi tagja nehezebben tűri, hogy a reggeli pirítós mellé, akár kisgatyában fogadni kell egy ilyen különítményt. Megértem. De az én házanyai büszkeségem, engem ezeken a helyzeteken átsegít.

            És most rossz idő van. Dőlnek a turisták, néznek minket derekasan. Próbálják elmondani a gyerekeknek, mit látnak.

-          Nézzétek gyerekek, így élnek a vidékiek. És az elevenszemű gyerekek, nézik.

-          Látjátok, szépen kimeszelték a házat. És nézik, hogy kimeszeltük.

-          Ők így élnek itt. És nézik, hogy élünk mi itt.

Néha kicsit szégyellem, hogy itt becsapjuk a nézelődőket. Kedves Mehemed, nem biztos, hogy mi vagyunk a tehenek. De persze kedvesen és örömmel megyek be a játékba. Ezt soha nem hallottam, de normális lenne feltételezni, hogy parasztnak gondolnak. Ezért gyakorlom a parasztasszonynézést. Sajnos van elképzelésem, előítéltetem: gyakorlom. Elég hitelesnek tűnök.

      Bent a konyhában, a tényleg békés, hűs helyen rágondolok, hogyan nem tudjuk a mai társadalmunkat szépen tagoltan érzékelni. Én itt műparasztként feszítek, akit talán műmunkások, művárosiak gusztálnak. Micsoda észveszejtő katyvaszban élünk.

-          Na nézzétek, ez a josta!- csap le a turistanő a fosókabokorra, idén tényleg rekordtermés van.

-          Ez igen egészséges, tele van vitaminnal. –szépen eszik a barátnőkkel.

-          Na látjátok, ez a vidék ereje, ezeknél így terem a josta.

-          Azért élnek ilyen sokáig, egészségesek, mert eszik a jostát.

-    Hát, itt vidéken könnyű, ezeknek…

Fosóka

Háromnapja lent lehetek végre Nyárifaluban. Úgy vártam, hogy el sem lehet mondani. Hányszor és hányszor szorítottam össze a fogam, hogy meglesz ez, csak kicsit várni kell. És meglett, nagyon jól. Jobban indul, mint gondoltam volna. Még működik a Völgy, kicsit partszélről töltünk egy napot. Nem lehet elrontani. Semmiképpen. Jó a hely, jók a programok, bár a tömeg nehéz. Persze örömteli. Még ha a bazárért, a sokadalomért magáért gyűltünk is össze, akkor is. Lackfi jó, gyűjti a verseket, a verslábakat az Udvarban. Szórakoztató, jó dolgok derülnek ki. Elülünk ott vagy három-négy órát új barátokkal, régi ismerősökkel. Könnyű az egész, könnyed, még akkor is ha látom a művészek ólmos fáradtságát. Egy hete küzdenek, napi többször. Azért, hogy legyen közönsége a szépirodalomnak, a szépzenének. Így udvarolnak, udvaroskodnak a nagyérdeműnek, kedvesen és szellemesen. Nem érdekelnek a külsőségek, a második ember ájul ki mellőlünk a hőségben, jön a mentő, folyik aminek folynia kell, de ott a színpadon kis csoda van éppen. Az érdekel, semmi más.

            Bogarászom a kertet. Nem vagyok túl aktív, csak szemlélődöm, a rengeteg eső újranövesztette a füvet, ritkán kell újra nyírni, de most szükség lesz rá. Keresem a kövirózsáimat, azokat meg a vadszőlő rejtette el. Nézem a körtefát, hát azon egy darab körte, annyi sincs. Tavaly alá kellett támasztani az ágakat, majd leszakadtak a termés súlyától. Idén üres, vigyorog mint egy gyermekeit felnevelt özvegyasszony. Nincs dolga. Legalábbis úgy hiszi.

            Nézem a többi bokrot. Döbbenetes a látvány. Roskadoznak. Mint egy rajzfilmben növekedne egyre-egyre nagyobbra, mesebeli módon és gyorsasággal a fosóka termés. Minden bokrom, amit ültettem ezeddig, fosóka lett. Ültettem én mindent, mogyorót, aranyesőt, díszbarkát, babarózsát. Ezekből egytől egyig fosóka lett. De mintha azokból a bokrokból is, amit még nem ültettem volna, azokból is. Idén aztán valamiért rekord termés lesz. A fosóka olyasmi, mint a ringló, de kisebb. Kicsit hasonlít a szilvához is, de az sem. Némelyik nem nagyobb a cseresznyénél. Annyi van idén, hogy több ág leszakadt. Leszakadt az én díszbarkámról, mogyorómról, babarózsámról. A nagyon sok babarózsámról.

            Nagyon szerettem volna babarózsát. Rózsaszínt, nem mást. Vannak sárgák, meg mindenfélék, de nem érdekes, a babarózsa rózsaszín. A babarózsa ott nyílik a palotai református templom kerítésén, szépen tömegesen, csodálni valóan. Az jelenti a tavaszt. A húsvétot, új ünneplős ruhát, kezdeteket, szépséget, harmóniát. Vettem, tehát néhány tövet. Elültettem, bíztam benne, lesz ilyen kertem, ilyen bazsarózsás, tavaszi, húsvétias.

            Szép a kert, nagyon. Nyárifaluban és odahaza is. Vad kertek, időm nincs, erőm sem, ehhez kell a fizikai erő, ebből meg kevés van. De szépek ezek a kertek. Szépen vadak. Valamelyest civilizáltak.

            Valamelyest. Várjuk benne a babarózsát. De az nincs, valamiért nem lett. Ballag föl barátunk a falusi aszfalt úton, kicsit ingatag. Nem jelentősen. Amennyi így délutánra belefér, még világos van. Még abban a faluban lakik, ahol rövidesen már ő sem. A házát talán gyep veri fel, de ekkor még nem. Jön föl az aszfaltúton ez az egykor papnak tanult barátunk. Megáll a háznál. Méregeti a kertet, méreget engem.

-          Mit csinálsz?

-          Mit? Mit? Kicsit a kertet.

-          Mi a fenének? Fölösleges….

-          Az, de mégis

-          Na jó, ha neked fontos, törd magad.

-          Nézd, a fenébe, ez is fosóka lett…

-          Édesem, mi a baj? Hát, fosóka lett…

-          Az, hogy babarózsának ültettem, tudod babarózsának

Mély slukk a cigiből, kis vártatás, még mélyebb slukk, elnézés, jelentős kifújás.

Kisebb slukk, de jelentős.

-          Most mit csodálkozol? Mindannyian babarózsának indulunk,….., hát, hát ……aztán, mindannyian fosókák leszünk. Ba…d meg szívem, mindannyian. Tudod, ilyen fosókák. Szép kis fosókák….

Nagy esők jönnek és elindulunk

Photo:Dofka

Óriási cseppekben kezd esni, ahogy kiszállok a kocsiból. Hatalmas pöttyöket foltoz a blúzomra azonnal. Nem bánom. Kifejezetten jó érzés, ahogy az esőszag terjedni kezd a parkolóban.

            Rövid vásárlást terveztem, nem az lett. Az eső miatt sem sietek, mire eláll, ráérek végezni. A bolt tele van ismerőssel, azokkal akiknek már nem kell korán kelni, a gyerekek már nem reggeliznek, jó, ha előkerültek akkora, reggeli időre, a pénteki buliból. Mi is később kezdhetünk mindennek, végre lehet aludni. Nyugalmasan reggelizni, teát főzni, lesni a kertet. Későn indulni, botrányosan későn. Normálisan már az ebéden kéne túlleni, de nem, nem vagyok. 

            A hentesnél lecövekelek. Most dől el a holnapi ebéd. Öt variáció van fejben, ebből három összetevői kavarognak a kosárban. A káoszt kicsit erősíti a kínálat, nincs szép comb kimérve, csomagolva veszem. De addig pár alternatív megoldás végigfut. Szarakszom. Élvezem, hogy nem állnak a sarkamban, nem kényszerít senki és semmi a gyors döntésre. Egyébként is ennél a pontnál veszik el az ember, itt nem kerülhetőek el a találkozások. Három négyzetméter műmárvány burkolat, ahol kerülgetjük egymást jó pár éve, amióta nyitottak. Hány, de hány történetet hallgathattam itt végig. Jobb interjúkat sosem lehetne csinálni. Vázlat nélkül, elhatározott cél nélkül ömlik az emberre a hallgatni, feldolgozni való. Néha olyan megdöbbentő történetek, sorsfordulatok érnek itt, hogy minden elhatározott alap, vásárlási terv megfeneklik és fogalma sincs, mikkel távozom. Kell a kreativitás a konyhában, meg aztán a kisboltocskáknak is élni kell, amikor rádöbbenünk, hogy alapos nagybevásárlás után is alapélelmiszerek hiányoznak.

            Egykori ovis, elemis anyatársakkal futok össze. Ahogy egymásra nézünk, döbbenten nézi az ember az elmúlt időt. Jó tizenöt éve nem látjuk egymást naponta, van mit csodálkoznunk. Egykori fiatal arcokat ütköztetünk mostaniakkal, gyermekarcokat kellene szembesíteni fiatal felnőtt arcokkal, de ők többnyire nincsenek jelen. A mieink még nem, de a felettünk lévő évfolyamok már gyakran unokákkal együtt vergődnek, próbálnak boldogulni.

-          Mi van veletek? Végzett? Nősült? Itthon van még?

-          Nem, nem, igen.

-          Mikor végez?

-          Ez nem könnyű kérdés? Miért nálatok?

-          Bonyolult…., nagyon bonyolult.

-          De itthon vannak?

-          Otthon és itthon, nem mennek ki.

-          Az enyém sem akar. Sajnálom, de nem. Pedig nincs állás, hiába az utolsó OKJ-s csoda fordulat, nincs és nincs állás.

-          Miért nem megy ki?

-          Nem akar. A Tieid?

-          Ők sem, talán a középső?

-          Engem lökdösni sem kellett volna, de ő nem akar.

-          Ők se nagyon.

-          Azt mondja a Széll Kálmánon már honvágya van. Most erőltessem? Én?

-          Ne, de mi lesz velük?

-          És ott, most menjenek cselédnek, mindannyian?

-          Nem itthon is lehetnek.

-          Persze van, akinek jól megy.

-          Van, az jó. Te, te nem mész?

-          Gondolkodtam rajta, de új az ötlet.

-          Mosogatni?

-          Nem tudom. Mondjuk.

-          Hová?

-          Ha valahová, Anglia, London.

-          Biztos?

-          Dehogy…

-          Ja, jó…

-          Mondjuk, nekem nincs honvágyam a Moszkván…, vagyis de, …. de lassan,… igen

Inkább combot veszek, legyen pörkölt. De akkor mindenképpen tarhonyával. Elkanyarodok érte. Visszamegyek még tejfölért.

            Elállt az eső, csak az ereszből csorog, de nagyon. Tökéletes esőszag, esőillat. Párolog az aszfalt. Gőzölög. Hatalmas víz hömpölyög. Régen, odahaza ilyenkor a csatornaszemeken, a csatornarácsokon bugyogott vissza a lé. Futottunk megnézni a látványt, nyitottuk ki az ablakokat nézni az eső nyomát. Törölgettük a befolyt, beverődött vizet az ablakok két táblája közül. A sokéves olajfesték hólyagjai, repedései alá befolyt víz. A fa, a festék a szivárgó eső kesernyés illatot kevert ki. Olyan erős illat ez, hogy a nyelveden érzed, kicsit a porszag is benne van. Csak régi házakban van még ilyen illat eső után, de szinte csak odahaza érzem, odahaza Pesten, néha-néha talán Budán. Saját helyeimen már nincs ilyen. De ma a parkolóban a párolgó gőzben a nyelvemben éreztem, emlékként felidéződött. Vajon Londonban van ilyen illat? Ha olajfestékes az ablak,… eső az van, gőz is….