Nézegetem a könyvheti könyveket. Diákkoromban két szatyorral tudtam venni, most ötször dolgoztam át a listát. Mindig rövidítve. Bízom a könyvtárakban.
Pedig diákként nem is lehetett a friss kupac könyvnek nekiállni, mert folyton vizsgázni kellett ilyentájt.
Még szombat hajnalban, az utazáshoz megvettem a fő kedvencet, sajnos a vonaton már odafelé elfogyott.
Ma megvettem Téreyt, Lackfit, Körmenditől a Júniusi hétköznapot. Egyeztettem a barátokkal, ki mit vett, a szakirodalmat egy részét, szerencsére megkapták tiszteletpéldányban a kollégák.
Bolyongok a boltban, nagyon sok szemlézni való, szép könyv van. Temesi Bartókjával szemezek, nincs a rendes állványon, csak a kasszában a boltos mögött. Eltették valakinek. Ha akarom odaadja, belenézek. Elvihetem, rendeltek újakat. Nem kell, majd jön új, valaki számít rá. Ezek új lányok, nem tudom hová lettek a régi jól beváltak. Akiknek nem kellett a gépben megnézni, megjött-e amit keresek, mert ők is fejben tartották, és olvasták is.
Kedvesek az újak is, csak nem csillog a szemük, hogy persze, hogy megjött, és persze nem lehet diskurálni a könyvekről velük.
Egy bontatlan kupacba botlok, barnás fedő. Hatalmas mennyiség. Nézem, mik ezek. Nyirő-kötetek. Kérdezem, ennyire megy.
Nem tudunk eleget rendelni belőle, amennyi van, annyi megy.
Végül is a világon minden jó valamire.
Bár emlékszem, amikor Kertész Imre megkapta a Díjat, az összes Kertész Ákost megvették ugyanebben a boltban.
Végül is, az se volt baj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése