Átlépek egy műlábat

photo: Dofka

Már jobban megy a metrózás. Évekig nagyon nem jártam. Most muszáj. Nem sokat változott. Jó drága lett. Először kicsit bizonytalan vagyok a mozgólépcsőn, nem bánom, ha állnak előttem, és nem kell lenéznem, biztonságosnak tartom bámulni az előttem álló utas szürke kardigánját, hálásan követem végig a szememmel a kötés mintázatát.

Bejön a szerelvény, felszállok rá, ez se sokat változott. Rémületesen csattog, hangos. Ilyen volt tíz éve is, csak lehet, hogy már jobban kellene figyelni rá.

Elkapok egy fogantyút. Előjönnek a régi reflexek. Mániám nem lesz, de meg lehet szokni.

Nyüzsgő városban jövök újra felszínre. Kapkodom a fejem, nem, nem vétettem el a kijáratot, ez a helyes, de hogy kerülök egy söröző teraszára. Itt mindig csak a sötét aszfaltra lehetett feljutni, rohanó járókelők között totyogó galambok közé, szürkeségbe.

Vidám napernyők alatt kávéznak, söröznek a turisták, van, aki kései ebédet rendelt. Nézegetik a térképet, pihentetik a lábat, élvezik az őszi napot.

Az utolsó meleg őszi napok lehetnek, sokan kihasználják.

Átlépek egy műlábat, lecsatolta a koldus, aki ül a kövön. A csonk mellé helyezi a kalapot.

Elnyel a zsidó negyed, benézek a zsinagóga kertjébe, megnézem az ezüstfát, ott áll, ahol szokott.

Szinte minden utca sétáló lett, vagy valamiféle átmenet, mert időnként azért el-elhúz egy taxi, na és persze rengeteg bicikli.

Átfut a fejemen, nézve az izgalmas kapualji helyeket, romkocsmát, gyrosost, mindenféle népek mindenféle ételét kínáló éttermet, ez biztos, hogy Budapest? Bárhol is lehetne. De mégis jobb, mint máshol. Mert itt van. Magyar szót a célállomásig nem hallottam. Angolul beszél itt mindenki. Kevesebben franciául. Németet csak a körúton hallottam.

Mindenki külföldi vagy már a belvárosban angolul beszélnek? Vagy annyi a külföldi, egyszerűbb, ha az angolt használják.

Pont időben érkezem, kezdünk.

Helyes társaság, szeretem a témát, repülnek az órák. Hála az égnek, ezt sem lehet elfelejteni. Nyolckor végzek, elengedem őket. Letörlöm a táblát, lezárom a gépet, megtalálom a projektor kapcsolóját is. Becsukom az ablakokat.

Fél kilencre érek ki a körútra, a körút lármájába, mindenféle fényeibe. Hatalmas társaságok lebzselnek a szórakozóhelyek körül. Kinn kell cigizni, ezért aztán, tulajdonképpen mindenki az utcán van. Mindenféle feliratok, mindenféle méterekre hívják fel a figyelmet. Mitől hány méterre lehet cigizni. Van, ahol azt tiltják, hogy kint lehessen az italod. Pont annyit tartanak be ebből a sok feliratból, amennyit szoktak. Hogy is lehetne egy kapatos társaságnak előírni, hogy a cigijét és piáját máshol tartsa. Lépdelek át azokon, akik korán feladták a bulit.

Az egészen fiatalok palackból nyomják, nézek egy kölyök srácot, összegubózva alszik egy kapualj tövében. Mellette a társaság még komolyan nyomja, szerencsére, legalább nincs egyedül. Megismerem ezt a kapualjat, mindegy most miért, nem gondoltam volna harminc évvel ezelőtt, hogy ilyen színes forgatag közepe lesz, a kapualj se gondolta volna, pedig látott már egyet s mást.

A sarki újságos bódéját körülállják, mint egy jól menő kioszkot, a kis párkányát italtartónak, könyöklőnek hasznosítják. Szegény újságos, mit fog holnap találni kezdésnél, hajnalban. Akkor az utolsó vendégek még valószínűleg, itt lesznek.

Ennyi orosz mondatot is rég hallottam. Megdöbbent, hogy értem. Legalábbis azt a pár mondatfoszlányt, ami kihallatszik a zsivajból.

A metrólejárat előtt valami kis emelvényszerűn is ülnek ötvenen, mint a fecskék a dróton. Köztük egy csodaszép, mézszőke lány, nem dohányzik, pohár sincs nála, csak hevesen próbál szót érteni egy barnahajú pasival. Majdnem pont ott ülnek, ahol a koldus délután.

Az aluljáróban a kongás szünetet tart, eltűnik a sütis lányok standján.

Nem szédít a mozgólépcső. Egészen nyugalmas.

Budán süket csend van. A mellékutcában a borozó publikuma azért hozza a formáját, ők se cigizhetnek bent. Nézek a szembe házra, hogy lehet ezt elhallgatni. Eszembe jut, hogy ez hivatal. Az öltönyösök, kosztümösök hazamentek már.

Végre elérek az autóig. Itt már tényleg csend van. Bepakolok mindent. Bekapcsolom a rádiót. Nem jó most a csend.

Fél óra és otthon vagyok.