Nagypéntek

photo: Dofka

Utolsó körnek szánom az ünnep előtt. Nem is sejtem, lesz még kettő, csak élelmiszer ügyben. A várost már magam mögött hagyom. Ott nincs több dolog, elintéztem mindent. Csatasorba állok a nagy boltban. Közepes őrület, jól haladok, csak a zöldségeknél van tumultus. Összeakadnak a kocsik, toszogatjuk egymást ide-oda. Folyik a harc a zacskóért, a mérlegért

            Lassan minden megvan. Még listám sincs. Most megy fejből, nem kell olyan sok minden. Mégis veszek pár csoki nyulat, meg csoki tojást. Nem sok szükség van rá ugyan, majdnem semmi. Nem is megszokásból veszem, inkább óvatosságból, hátha mégis beállít valaki, locsolni, látogatni, hátha gyerekvendég is lesz.

            Kevés pénztár van nyitva, jó hosszú sorokat állunk végig. Mindenki tele kocsival érkezik. Döbbenetes, mi mindent veszünk. Ha nem kocsikhoz tolnánk ki a bevásárlótrolit, senki el nem bírná, amit összegyűjtött. Szórakozottan rugdosom a saját trolim kerekét, félig sincs, mégis összeszámoltam már magamban, mennyit fogok fizetni. Sokat, pedig ez tényleg az utolsó kör, legalábbis annak lett gondolva.

            Mellettem Ábel megpróbálja kihasználni, hogy a brókerpapa épp egy közel milliárdos bizniszt tárgyal, be-becsempész dolgokat a kosárba, papa mégis résen van, kiparancsolja a csempészárut. A matricagyűjtő maradhat, egy másik könyv is átmegy, a harmadikféle édesség könyörtelenül kikerül. Rávágja a papa a pénztár melletti utolsó hűtőre, amiben többnyire fagyi van. Aztán új erővel még szortíroz egyet, másik két dolog is a hűtő tetején landol. Időnként kiszól a telefonból, a fiának, mit lehet és mit nem. Aztán visszamerül az üzlet világába, egészen más hangfekvésben. A milliárdokkal kapcsolatban közel sem olyan szigorú. Közben Ábel eltűnik, rohan utána a brókerpapa, de futtában is nyájasan tárgyal. Meglesz Ábel, csak a sálát vesztik el, azt úgy hozza utánuk egy bolti eladó. Nézem a kosarukat, Ábel papanapon lehet, amit vásárolnak az nem családnak való, egy estés verzió, nem a közelgő ünnepre összeválogatott. Ábel is feladja, megadóan áll apja mellett, aki egyre újabb csomagokban akarja eladni a valamit, egyre többért. A papa inkább tűnik Waldorf-tanárnak, mint brókernek, de mégiscsak jobb, hogy bróker, ahogy elnézem Ábelt.

            Végül csak sorra kerülünk, Ábelék is, én is. Tolom ki a boltból a bevásárlást, szakad a hó, a havas eső, az ónos eső, valami. A valami derekasan szakad. Azonnal nyakra támad, bebújik a kabát alá, erekig hatol. Mellettem egy régi falusi család cuccol, nézem őket, a felállást, ki lehet a pali, aki megadóan áll mellettük a szakadásban. Nem lehet újpali, mert a régi is ott zacskóz, rakosgat. Valami vidéki rokon, vagy miféle jószág. Kicsit értelmesebb is az ábrázatja, mint egy távoli, de jó svádájú rokoné. Kicsit kilóg a képből, udvariasan toporog a pakoló család mellett.

-         Visszaviszem a kocsit – mondja, és nekiindul a szakadásban. Milyen helyesen próbálja magát hasznossá tenni, gondolom, talán meghívták húsvétra, próbál segítségre lenni, nem alkalmatlankodni.

A hátsó ülésre pakolok, meg az ülés mögé, mert elromlott a csomagtartó karja, nem tartja meg az ajtó súlyát. Megmondták, mennyi lenne, aztán szorkettő, mert két oldala van az ajtónak, nyár óta erre nem jött össze elég. Mélyen benn rámolok, elfér minden a hátsó ülésen, meg az ülések mögött. Hátrafordulok, ott áll a távoli rokon. Tiszta kék szemmel néz rám.

            - Visszatolhatom a kocsit? – kérdezi csöndesen, alázattal.

Nem távoli rokon, hajléktalan, próbál pénzhez jutni valahogyan. Most, mellettem toporog. Várja a kocsit, hogy visszavihesse, övé lehessen a százas.

            - Várjon egy kicsit, mindjárt adom…- próbálom begyömöszölni a maradék árut a hátsó részbe.

Most mi tűnhetünk furcsa felállású párosnak. Álldogál az autó háta mögött a norvégkötésű sapkában. Nincs rossz arca, sőt. A ruhái is rendesek. A mogyorószínű télikabát nem tűnik koszosnak. A fogai mintha nem lennének teljesen rendjén, de legyünk őszinték…

            - Na, viheti, mindent kiraktam végre – nyögöm  beszorulva az első ülés mögé.

            - Köszönöm szépen, nagyon köszönöm – fordítja a már üres kocsit a gyűjtő felé – ebben sincsen semmi – dörmög valamit nagyon halkan.

Ebben a pillanatban felrémlik, az utolsó sárga kocsit hoztam el a boltból, nem volt kikötve, nem kellett a százas. Itt van a kabátom zsebében, ahol tartom, hogy mindig elöl legyen.

            - Jaj, ne haragudjon, elfelejtettem, visszaviszem, nem kell magának, fáradni, Álljon meg!

Fölöslegesen kiabálok, elnyel az autó mélye, meg az ömlő eső, vagy hó, vagy mi.

Elönt a szomorúság, most ez az ember azt hiszi, rútul rászedtem, visszatolatom vele a kocsit, pedig nincs is benne pénz, ezek szerint nem is ez az első eset. Markolom a zsebbeli százasom, éget, mint a Júdás pénze. Rohanok utána, próbálom utolérni. Nem figyel hátra, nem figyel semerre, csak tolja a kocsit, vissza a helyére.  Szakad a valami, az arcomba fújja a szél, csörög az olvadt lé mindenemen. Utolérem, de előbb látom, mit csinál, még nem hallja, mit mondok. Szabályosan visszaviszi a helyére a dolgot, vissza is akasztja, ahogyan kell.  De miért? Miért nem hagyja szét, miért cselekszi önkéntelenül a rendet. Abban a pillanatban érek mögé, amikor ki kéne, hogy essen a százas a markába, ha lett volna a kocsiban, de nincs.

            - Ne haragudjon, elfelejtettem, hogy nincs benne, nem akartam visszacipeltetni, vagy ilyesmi, visszahoztam volna, érti, nem gondolnám, hogy magának kellene, szóval nem….

Habogok és állok a hóviharban, most éppen az van, és leforrázva állok a szabályosan visszahozott kocsi mögött, megszégyenülve a kétely súlya alatt, csak nem gondolja, hogy ki akartam használni.

            - Engedje meg! – átnyújtom a zsebemből előkotort százast, próbálom a kesztyűs kezemből az ő kesztyűs markába adni a fémpénzt.

            - Ne vicceljen velem, kérem, ne…- tétován, de azért nyúl utána. Átadom.  

Nem nagyon merek a szemébe nézni, még egy félpillanatra elkapom a mosolyát, aztán futok vissza a kocsihoz, nem tudtam bezárni, a zár is rossz, kicsit rossz az is. Szakad a hó, indulok a hegynek, nézem az órát, 15. 15. Negyed órája, negyed órája vége… A templom kárpitja felülről az aljáig meghasadt.

Szemgomb

Nyugton kell lennem. Ez egy orvosi utasítás. Amíg be nem sikerül keríteni engem a rendszerbe, addig kéretik, hogy nyugton legyek. Az a furcsa, hogy azt gondoltam volna, hogy többnyire nyugton vagyok. Sőt, azt gondoltam, nagyon is nyugton vagyok. Olyan elülős, nézegetős fajta. Ez a feltevés az elmúlt hét alatt megdőlt. Rengeteget jövök-megyek, felpattanok, letörlök, felteszek, elmosom, arrébb teszem, onnan meg amarra, főzök valamit és kirakom, majd berakom, aztán lefagyasztom.

            Elültetem, kelesztem, felvarrom; dolgozni is kell, tehát megírom, leadom, újraírom, nem írom újra. Megcsinálom az egyetemre az óratervet, újra csinálom, teljesen elvetem, megint más állítok össze. Utánaolvasok, de ahhoz kell ez a könyv, meg az, hol is lehetnek. És szeretném magamnak is újramagyarázatni, és hallgatom.

            Szerencsére a kert még fagyos, pedig ott tudok még nagyon izélgatni, hogy ezt a kedves baráttól kölcsönvett szót használjam. 

            Ha nagyon nyugton kell lenni, és már nem tudok annyit olvasni, amennyit nyugton kell legyek, veszem elő a kötést. Régebben sok bonyolult darabnak nekiálltam, manapság tényleg csak a semmittevés helyet alkalmazom.

            Négy éve vett elő egy makacs nyavalya utoljára, küzdöttem vele rendesen. Akkor is nagyon nyugton kellett lenni, nagyon mondani se kellett, mást se nagyon tudtam tenni. A második héten kezdtem kötni. Mellette ment a tévé, de a kettő együtt se volt elég. Boldog percekben telefonáltam is eközben. Egy szép, színes sálnak álltam neki. Egy jópofa, vidám sálnak. Nem akartam túl vékonyra, mert inkább a szélesebbek mennek, gondoltam. Gondosan összeválogattam a színeket, azonos fonalminőség, jól passzoltak, röpült az idő. Kitaláltam a színek hogyan következzenek egymás után, aztán újra és persze szépen szimmetrikusan. Anyám akasztott meg, más nem is igazán látta révült tevékenységemet.

-         Kislányom, nem lesz ez túl hosszú?

Döbbenten tettem le a kötést, ilyen szemmel bizony nem vizslattam a készülő holmit. Próbálgattam, a nyakam köré tekertem, aztán többször. Kétszeres tekeréssel is térdig ért, mindkét szára. Mégse a hosszával volt a legalapvetőbb baj, inkább a súlyával. Tetemes fonalat feldolgoztam addigra, anélkül, hogy észrevettem volna. Nem adtam fel persze, rojtoztam, virágokkal díszítettem és szépen eltettem a gardróbba, amikor már teljesen jól voltam és újra pakolhattam.

            Néha előveszem, néha fel is veszem, na jó, volt már rajtam. Most például tervezem, hogy holnap is. Sajnos ágytakarónak kicsi.

            A rettenetes hosszú sál példáján okulva, elhatároztam apró, kicsi dolgokat fogok kötni, most hogy megint nyugton kell legyek. Dolgom volt a könyvesboltban, ajándékot kerestem, találtam is, talán örülnek is neki. Eközben botlottam a Harminc perc alatt című színes szakirodalomra. Babacipőtől a mobilruháig mindenféle kötésminta van benne, még ujjbábok is. Teljes lázba jöttem. Ez az, amit szeretnék. Sőt, húsvéti fejezet is van, illetve egy csibés-tojásos rész.

            Másnap a fejezetet már kiolvasva lementem fonalért és miegymásért, ami kell a csibéhez. Mert a csibét választottam elsőnek.

            El se képzelhettem hogy a fonalasboltban ilyen érdeklődés lesz. Még ismerős is akad, nem hisz a fülének, amikor megsúgom, hogy csibekötés miatt vagyok itt.

-         - Te kötsz? Nemá! Nem hiszem!- szeretettel megölel, mint a kedves ártalmatlan bolondokat szoktuk. Nem nagyon javíthatom a helyzetet, gyengémre tapintottak.

-         Állok a sorban az egy darab narancssárga, szerintem leginkább csibesárga motringgal.

-         Ez lesz? Csak ez az egy darab? – kérdezi a boltos.

-         Ez, csak ez.

-         Miért csak egy?

-         Elég lesz ez a csirkéhez, azt kötök! - lehetetlen helyzetben erősen kell viselkedni, gondolom

-         De ez az üzlet legdrágább fonalja, 3500 Ft, az az egy csomag. Biztos ezt akarja?

Dehogy akarok ilyen drága csibefonalat. Végigtúrjuk a boltot, olcsóbb, de kiscsirkeszínű fonalért. Rám akar sózni egy neonszínűt, de rájön, hogy a klasszikus csibeszín jöhet csak szóba. Találunk is jó tízperc válogatás után.

-         Inggomb is kéne.

-         A szemének?

Leleplezve állok, persze hogy a szenének. Ki a fene vesz ilyen inggombot, csak úgy.

-         Van szemgomb is, ha érdekli….

-         Szemgomb?

-         Szemgomb.

-         Úgy érti, hogy gyártanak szemgombot? Azoknak, akik szemet akarnak varrni gombból?

-         Persze.

-         Ez egy konkrét igény, ez a szemgomb? Jönnek és kérnek szemgombot?

-         Mit gondol, hogy lesz a mackóknak, rongybabáknak, …mit ne mondjak…húsvéti csirkéknek szeme?

-         A szemgombból?

-         Hát igen, nézze csak!

Perdül és borítja elém a különféle szemgombok tartályainak tartalmát. Fantasztikus kínálat. Leginkább mackószemek, esetleg macska. De nem csirke, semmiképp. Megegyezünk. Maradok az inggombnál.

            Vasárnap délelőtt nekiállok, késő este kész lesz, nem félóra. Biztos én vagyok ügyetlen. Szép kis csirke lesz. Pont, mint a képen az albumban. Csak kicsit vudus lesz. Kis húsvéti, vudus csirke. Próbálom szelídíteni az arcát. Nincs filc a csőrnek, azt is kötöm. Háááát. Megpróbálom lefotózni, a képek még mulatságosabbak. Megegyezünk, hogy karakteres lett szegény. Ez az udvarias csúnya. Újra kinevetjük. Folyik a könnyem, de már nagyon szeretem. Az én első csirkém. Az idei és mindenkori első csirkém. Mindenki lebeszél, de biztos csinálok még, ne legyen egyedül ez a szegény én kötött első csirkém.

Ms Shirrel

photo: Dofka

Szépen nyugodtam fekszem, leginkább, mint a faszent. Azt mondták, ezt kell tenni, én meg világéletemben szót fogadtam. De hogy őszinte legyek erőm se lenne máshoz. Szép apránként mondok le minden programot. Persze sakkozgatom, hátha az legalább sikerül…

            A baj kedden kezdődött aktuálisan, persze sokkal előbb. Akkor csak még gyanútlanul felálltam a forgó, irodai székből és azonnal realizáltam a dolgot. Nem kis rutinom van már ez ügyben, kaptam a hónom alá a retikült és iramodtam ahová kellett, meghatározó sebességgel. Jó részidőt vittem, idejében érkeztem. Azt, hogy festés van, az érkezés pillanatában vettem észre. Legyek őszinte a bajnak mindig van segítsége, szegény festő fiúk létrástól futottak szerte, és én próbáltam a fekete nylonok között elboldogulni.

Futólag emlegették ők, hogy az emeletre is felmehetnék, de látták, hogy ez csak egy opció lehetne, ha nem lenne baj. Szerencsére víz volt, működött az alapstruktúra, csak hogy a motívum készlethez hűek legyünk, azon a tízenfelüli diszperzites garnitúrán kellett még átvergődni, áthatolva egy-két fekete kukazsákból szabott függönyön.

            Első ránézésre sikert könyveltem el. Minden szükséges eszköznek bőséggel tulajdonosa voltam, jól időzítettem. Úgy éreztem, a gyakorlat, a sok-sok éves rutin azért segíti a kihívásokat, itt a döntő tájékán is. Nemhiába gyakorol az emberlánya, gondoltam én.

            Amikor kissé sápadtan újra visszaültem a forgószékbe és folytatni tudtuk a konzultációt, amiért tényleg nagyon hálás voltam, és a délutáni órákhoz sokat segített, jöttem rá, hogy gyakorlatilag mindenem tiszta meszes, vagy diszperzites, vagy festékes. A táskám, a szoknyám, a pulóverem, a harisnyám, a cipőim természetesen. Ez sem nagy probléma, az első, agyi toluláson túl, csak ezt is tudomásul kell venni, ugye.

Megvolt a nap, megvoltak az órák, majdnem sikerrel. Rohanok a Körúton, mondom le a továbbiakat, érzem, hogy most a minimálisra kell hagyatkozni, az se kevés. Jól haladok a dolgokkal újra, bizakodó vagyok, sőt elbizakodott, jól mértem fel a dolgokat.

Este újabb nehéz forduló jön, de aztán reggelre úgy tűnt, mégis minden rendben, vállalható a nap. Vállalom is, este aztán, minden észérv felmérte állapotbeli várakozás cserben hagy.

Ó, jaj, fekvés. Mondják, mindig fekvés. A klinika száma, én már az egyesen és a kettesen is voltam páciens, most hová is való vagyok…meg kéne nézni, de persze tudni kéne ezt, ha nem lennék ilyenfajta nem tudatos beteg.

Egyszerűen, hirtelen, sőt kicsit megállva sem tudom, nagy baj esetén hol kéne jelentkeznem. Csak az orvos nevét tudom, legalább.

Legyek türelmes, légy nyugodt. Biztatom magam. Semmilyen egzakt paraméterünk nincs, mikor szabad nekem a doktornő bizalmasan megadott mobilját hívnom. Este még várjunk, éjjel várjunk. Mégis csak hajnalodik.

Nem csillapszik a baj, sőt. De már reggel van.

Hívom a céget, ezekről, meg semmiféle bajokról az ember nem szívesen referál. Viszont muszáj. Mondom hát, próbálom körülírni. Nem konkrétan, konkrétan nagyon fáj kimondani, és konkrétan nem is szeretném.

            Elérem a doktornőt, próbálom elmondani, miért vagyok különösen izgatott, ünnepek előtt. Hallom a hangom, hülyeségeket mondok. Mert félek, nem akarom, hogy beparancsoljon az intézménybe. Nem parancsol, hétfőre azonban kötelez, addig pihenés, fekvés, ágynyugalom. Félek, addig nem bírom ki, félek, sajnos nagyon félek.

            Fekszem szépen, ahogy mondták, fekszem itt a kanapén. A szemem jár, mert az még tud, veszem fel a leltárt. Ha éppen ez a pihenéses megoldás nem jönne be. Ha mégis be kell menni. Egyszerűen készületlen vagyok. Na most a bajon túl szégyellem magam.

            Nekem minden női felmenőm konkrét és nagyon megalapozott kórházi szettel volt előkészülve. Hálóingek, bugyik, törölközők, ingek, papucsok, köntösök, zsebkendők, és mindenek. Tudom jól, mert volt dolgom velük, felszámolva mint hagyaték. Bosszankodtam vele eleget.

            Most meg fekszem itt szépen, teljesen készületlen. Nézegetem a papucsomat. Hát ez nem parti, kórházképes. Ez egy kerti papucs, nem fűnyírós, de nem benti. De nekem ez a benti, mert bent inkább mezítláb vagyok, padlófűtés van. Szóval benti nincs is voltaképpen. Egyszerűen nincs kórházi papucsom. Az én klumpámat, joggal kiszerkesztenék egy kórteremből.

            Fekszem. Hálóingem még csak van olyan, ami egy betegnek kell. Nyilván fekete, csipkés, selyem nem mehet. Vannak betegnek megfelelő illedelmes hálóingeim. De a köntösök…

A köntösök hihetetlenül drágák voltak mindig. Fogalmam sincs miért, de a köntösökre irtó árat mérnek. Volt szép idő, amikor több köntöst is vettem, Budapest legelegánsabb szalonjában, sőt, vessen kő, monogramos is volt, de akkor még, hogy őszinte legyek nem a kórházra készültem. Ezek olyan fiatalos köntösök. Rénszarvassal, amit én varrtam utólag a hálókabátra is. Szép és boldog idők voltak ezek. Nem értem, hol vannak. A köntösök hiánytalanul itt, a boldog időket kérdezem.

            Fekszem, mert leginkább ez a legjobb tanács, lemondok már mindent, azt is, amire húszegyéve vártam, nem merek kockáztatni. Még pont az kéne, vele, ott legyek rosszul, volt baja már elég.

            Muszáj mondanom neki is, táncolgatom körbe a bajt, rákérdez, ez a baj, nahát, nyakon csípett, hát ez. Egyszerűen megkérdezi. Egyszerűen mondom.

Kicsit persze szeretnék szerencsésebb lenni, de ez most így sikerül. Szóval sehogy.

            Fekszem, kicsit már gondoltam erre a kórházas dologra, és pár köntöst vettem, kilóra, mert így árulták, a Margit körúton, mert már akkor kicsit feszített, hogy nincs nekem „halálba-kórházbavonuló szettem”,és megvettem ezeket a köntösöket.

Mint írtam, a köntös egy drága dolog. A köntös luxus, betegeskedni luxus. Amikor megvettem ezeket a köntösöket, ilyen áron, kicsit boldog voltam, én jól jártam. Rendes magyar isme ez. Szinte potom áron jutottam hozzá a darabokhoz. Nagyon figyeltem, meg legyen a kötőjük, választottam párat. Szerettem őket. Csodáltam, hogy ilyen jó darabokat kibobnak odaát, de persze, még ekkor se volt gyanúm.

            De most fekszem, most van időm megírni, hogy minden köntös szomorú. Így mondom, most finoman. Mert, egyszer csak felfedeztem, hogy a könnyen szerzett köntösök mindegyikében ott van egy kis névragasz, sőt a köntöskötőkben is.

Shirrel, például az enyém.

            Tehát, Shirrel asszony, én az ön köntösében járok, tisztelettel.

Tisztelt Shiller asszony, ön vagy meghalt, vagy a kórház, és a család döntött úgy hogy az ön köntöse már cserére szorul, így került hozzám.

Én meg, most látja, fontolkodom, bekerülök-e az ellátásba, esetleg az ön köntösében.

            Talán, most jól vagyok és nem is kell ez a szett, talán megengedi a Teremtő, hogy ne kelljen. De kérem, Shirrel asszony, engedje meg, hogy legmélyebb tiszteletem tegyem.

            Mert ha nagyon nagy baj van, most együtt megyünk…

Blog-születésnap

Egyéves a blog. Egy éve ilyenkor alapították az atyák, jött létre a lehetőség. Március 15-e volt akkor is, ma is. Ma inkább tél van, akkor inkább tavasz volt.

Kezdetben régebbi írások szerepeltek, aztán egy utazós blokk, majd beindult a blog rendes napi menete, na jó inkább heti menete.

            Az egy év alatt 4589 oldalmegjelenítése volt. Ez pontosan nem tudom, mit jelent, gondolom ennyiszer nyitottak meg írásokat. Ez a mai lesz a kilencvenedik bejegyzés. A forgalom a facebook segítségével szerveződik, bár vannak rendszeres követők, sőt olyanok, akikről fogalmam sincs, kik lehetnek.

            A blogverseny, ahol nem kerültünk be az első legtöbb ötven szavazatot kapott blog közé, egyrészt teljesen kudarcos volt, másrészről elszánt olvasókat is toborzott, sok szép megjegyzés született, amiket néha újraolvasgatok, erőt adnak.

            Hogy melyik bejegyzés lesz sikeres, melyiket nézik meg majd sokan, még most sem tudom előre. A legolvasottabb egy hajléktalan halálára írt írás, Eltűnt a fekete halom című lett, megdöbbentően sokan olvasták. Még a második legnépszerűbbre is húsz olvasót fejelt. A második az Eldöntött őszi cipő. Keserű írás az is, bár nem olyan dermesztő, mint a hajléktalanhalál. Inkább ironikus.

            Meglepően sikeresek azok a bejegyzések, amelyekben az égegyadta világon semmi nem történik, csak írom a kis életképeket, a macskáról, a madarakról, Nanakutyáról. Szeretik. A visszajelzések szerint, nyugalmas, kerek világ. Hááááát.

            A blognak váratlan örömei vannak, új barátok. Akikkel korábban talán egy szót sem váltottunk és most kiderült, sok mindent nagyon hasonlóan gondolunk. Egymás mellett tapogattunk eddig is, de nem tudtuk ezt egymásról, hogy tényleg ennyi közös dolgunk van.

            Nagy örömöm, hogy nagyon sokféle olvasóm van. Főként persze nők, de vannak férfiak és fiúk is. Vidékiek és megrögzött városiak. Fiatalok és a net világával sikeresen birkózó idősebbek. Erdélyből ugyanúgy olvasnak rendszeresen, mint Londonból, vagy Rákospalotáról, Újpestről, Káposztásról, a budai Dolgos utcából.

            Ami a legnagyobb öröm, ha hiányolják az írást, ha írnak arról, hogy örültek, hogy van új bejegyzés. Vagy arról, hogy annyi minden nem sikerült úgy aznap, ahogy tervezték, de aztán olvastak, és legyintettek egyet a bajra. Másnak sem jön minden össze.

            Kedves Olvasók, kedves Blog, kedves Varázshegy (marosdonka) Boldog Születésnapot kívánok!

Kerámiatűzhelylap-kaparó

Macskatavasz

Ezt az áruházat nem ismertem. Bosszantott, hogy megépítették a szomszéd falu határában, haragudtam, hogy a multik újra kiharaptak egy darabot a tájból. Mennek tönkre persze a helyi kiskereskedők, nincs is ennyi kereslet, mi a fenének ide egy ekkora lerakat. Jó öt éve nyitva lehet már, és soha eszembe nem jutott ott vásárolni.

            Most is nagyon speciális ügy visz át. Kerámiatűzhelylap-kaparót keresek, és nagyon jó porszívót. A kaparó csak itt kapható, porszívó ott is.

            Gyönyörű az áruház fekvése, nemhiába haragudtam, hogy pont oda építik, ahová került. Nyáron, a kedvenc ugyanilyenből is a legszebb panoráma nyílik. Azt már megszoktam. Nyáron az ember ráér az ilyesmire, nézelődni, időt tölteni a végtelen kínálattal. Zavartalanul molyolni a válogatással. Biztos lehetek benne eladó nem zavar, a vevők is elvétve találkoznak, nagy az alapterület.

            Átengedem magam a látványnak. Majdnem ötvenféle porszívó van a polcokon. Pár éve a dizájn vitt volna, de most felkészültem. 1800 watt alatt szóba nem jöhet semmi, porzsákos verzió szintén kerülendő. Kiönthető, műanyagbetéteset keresek. Persze van egy limit, árban. Ténfergek, saccolgatom, melyik lenne jó. Hirtelen útban vagyok, kerülgetnek. Ámuldozom, hogy ma éppen mindenki a porszívók után érdeklődik. Hihetetlenül felszaporodtunk. Még a kocsim is útban van.

-         - Segíthetek kérem?

Ijedten fordulok hátra, gondolom, megint zavarok valakit, keresztben áll a bánatosan nagy szekerem.

-         Segíthetek kérem?

Nem hiszek a szememnek. Egy eladó áll a szemem előtt. Ő kérdez a felől, hogy segíthet-e. Engem, a vevőt. Átfut az agyamon, azt kellene mondani, köszönöm, nem. Megrázom magam, végül is miért is nem. Tanácstalankodom itt, tervem is van, tényleg segíthetne. János, merthogy így hívják, látom a névkártyáján. Talpig formaruhában van, a láncolat minden rekvizitumát magán viseli. Stimmelnek a színek, az arculat minden kelléke.

-         Segíthetek?

-         Tulajdonképpen igen, köszönöm. Porszívót szeretnék.

-          Milyen kellene?

-          Mondom a wattot, meg a kiüríthető műanyag betétet.

Már a teljesítmény alapján kizárhatjuk a kínálat kétharmadát. A műanyag edényt nem akarja megérteni. Egyidejűleg egy szempont ment át, ez a teljesítmény.

-         Van ez, ez most akciós, jó áron van. Meg van ez, de ebből pillanatnyilag nincs, most adtam el, még talán itt vannak az áruházban vele – mondja János.

-         Ma mindenki porszívót vesz?

-         Tudja, hogy van ez, jön a húsvét, mindenki nekiáll a nagytakarításnak, elegük van a vacak porszívóból.

-         Nem mondja, hogy porszívó szezon van?

-         Éppen azt mondom.

Keveset tudunk a világról, minden alkalommal megállapíthatjuk. Porszemek vagyunk, sodródunk. Mindennek megvan a maga tudása, igaza. Ezek szerint a porszívó eladásnak is. Tessék, kiderül, hogy van szezonja, fantasztikus.

            Kissé beavatottnak érzem magam, gondolom, behozom a másik szempontot, a tartályt. János koncentrál, megérti, amit mondok, de látom rajta, soknak talál. Kicsit sok a szempont. Körbemutat, aztán legyint.

-         Akkor csak ez van. Ez a Bosch.

Nézem az árát, épp tízezerrel van arrébb, mint a rászánás volt.

-         Majdnem jó, 2300 watt, tartályos, csak olcsóbb kéne.

-         Az nincs.

Világos beszéd, kalkulálok sebesen. Közben egy pasi is landol az osztályon, János neki is segít, egyszerűbb eset. Porszívót akar, tudjuk, nem meglepő mostanság. Látszik szegényen, hogy elküldték, vegyen egy porszívót. János együtt érző.

            - Milyen kellene?

            - Valami jobb.

            - Sok a szőnyeg?

            - Médium.

            - Akkor ezt vigye!

            - Köszönöm.

A pasi beteszi a gépet a troliba, viszi a pénztár felé, boldog örömmel. Ez könnyen ment. János visszalép hozzám. Leszögezem, hogy olyat, amiben nincs kiönthető tartály, meg nem veszek.

            - Igen, kérem akkor ez a típus lesz.

            - Igen, igen, csak az ára.

            - Bajos, nem lesz más.

            - Mutassa, legyen kedves!

- Itt szépen nyitható, itt az egyik szűrő, mosható – néz rám jelentőségteljesen –, itt a másik szűrő, mosható, és itt a tartály…– kis szünet.

Nem a hatás kedvéért, a döbbenettől. A tartály ugyanis nem volt ott, ahol éppen mutatni kívánta volna János. Nem esett ki a szerepből, kipróbáltak a mozdulatok, működnek a klisék

-         Tehát itt a porzsák, ilyen típus, vehet újat.

-         De hol a tartály?

-         Ezt kivették. A másikban, a dobozban benne van. Gyerekek, hol van a fenében van a Bosch tartálya? Ki vette ki? Hová tette?- sziszegi a kolléga felé.

A kolléga lapít, nincs válasz, pirítós sütőket áraz nagy összpontosítással.

-         Tehát a tartály…

-         A dobozban benne van.

-         Szeretném megnézni.

János akadékoskodásnak érzi a kérésemet, de még tűréshatáron belül vagyok. Sniccert ragad, felvágja a doboz hasát, kicsit az enyémet is. Szétszedi. Mutatja.

-         Egyik szűrő, másik szűrő, nyitom, és tessék….itt a tartály, mondtam, mondtam ugye?

-         Elég kicsi.

-         ???

-         Kicsi a tartály. Sok a szűrő, de kicsi a tartály.

-         Kicsi? Mihez képest kicsi?

-         Az otthoni, régi nagyobb tartállyal dolgozik, mégis háromszor kell üríteni.

-         Kutya?

-         Kutya….és macska.

-         Kutya és macska??? Benn?

-         Kutya és macska, többnyire benn.

-         Igen, ide egy speciális turbófej dukál.

A Bosch már benn a troliban, azt már eladta. Most jönne a turbófej. Nincs pénzem a turbófejre, de azért meghallgatom a bemutatót.

-         Ez egy speciális eszköz, később is megveheti. Van olcsóbb, de ezt mutatom. Nézze a fejet!

Görgeti a fejben lévő hengert, csodálatos spirál alakban kúsznak rajta végig a kefeszőrök.

-          Briliáns! Igazán briliáns!

-         Mint a tili-toli. Emlékszik a tili-tolira?

-         Jézusom a tili-toli. Hogyne. Húsz éve nem hallottam ezt a szót, tili-toli? – vihogok.

-         Jó kis apparát volt az.

-         Jó, persze. Jó, de teljesen fölösleges.

-         Az, de jó, nem?

-         De nagyon jó.

-         Ezt a turbó fejet most nem kérem, majd talán, visszajövök érte, esetleg…

-         Maga tudja.

-         Igen, talán.

-         Segíthetek még?

-         Igen, köszönöm. Kerámiatűzhelylap-kaparót keresek.

-         Mit?

-         Kerámiatűzhelylap-kaparót…

-         ???

-         Kerámiatűzhelylap-kaparót…, ilyen kis tenyérbevaló eszköz, mint a borotva, szerintem, penge van benne. Ekkora forma – mutatom.

Végigmér. Próbálom magam végigvenni külső szemmel. A fekete farmer tízéves rajtam, a virágos blúz vadonatúj, a feketekardigán agyonmosott, de még oké. Próbálok határozott maradni. Úgy látszik, sok a szempontom, wattok, tartály, most meg ez a kaparó. Nem tágíthatok, főként ezért jöttem. Varázslatosan jó szerszám. Csak ezzel lehet tökéletesen megtisztítani a lapot. Minden más karcolja. A szer, mégoly speciális is kevés.

-         Igen, igen, …megvan, jöjjön velem!- boldogan vezet, boldogan követem.

-         Ez az, ezt keresem.

-         Igen, mindig van, majdnem mindig. Nézze, két állása van, így hátrahúzza, és akkor nem kopik a penge, tényleg penge van benne, jól mondta, tényleg borotvára hasonlít, erre még nem is gondoltam. Van lemosó is…- ajánlja reménytelin.

-         Nem, azt köszönöm, nem…Jó, hogy segített, nem emlékszem rá, hogy eladóval találkoztam volna ilyen helyen, vagy tíz éve…

-         Akkor nem itt vásárolt…

-         Ez igaz…nem, de sehol. Köszönöm.

Váratlanul éri a dicséret, nem veszi magára, a cégre vonatkoztatja.

-         Na várjon, nézze csak, leesett a garancialevél a porszívóról. Adok egyet. A vevőszolgálatnál le kell pecsételtetni. Érti, nem a pénztárnál, kifelé, ne felejtse, érti a kijáratnál…, mondom, el ne felejtse….

Kiállítást nyitok

Gerlóczy Bea „Párban” című kiállításának megnyitójára gyűltünk össze. Már jó fél éve, hogy Bea örömmel hívott föl, újra lendületet kapott, fest, alkot, lassan meglesz egy új, teljes sorozat. Kiállítást tervez belőle, ide a faluba, az Öregiskolába.

-         Légy szíves nyisd meg!- kérte kedves módján a telefonban.

-         Én, pont én, van neked híresember ismerősöd elég, hogy jutottam eszedbe pont én.

-         Te szoktál ilyesmit csinálni, mondja és sorolja, kiket nyitottam meg, csak akikről ő tud, pont engem nem nyitnál, meg, téged szeretnélek.

Nem vagyok erős jellem, ekkor már a kedves szavak hatására, lágyultam

-         Mikor lesz?

-         Jövő tavasszal, majd valamikor márciusban, a tél végén.

Ez akkor még annyira távolinak tűnt, hogy gondoltam addig még annyi minden történhet, még jó szövegek is eszembe juthatnak, valahogy csak megoldódik a helyzet. Nem okozhatok csalódást, mégiscsak kedves barátról, sőt családtagról van szó.

És most itt állunk.

Torokszorító egy helyzet itt állni egy Művész mellett, aki örömmel, nagy szeretettel, nagy bizakodással, és főként nagy izgalommal tárja a munkáit, az újakat a publikum elé.

A megnyitóbeszédek sokfajtáját volt szerencsém megismerni életem során. Emlékszem egy pár egészen kedvesre, egy-két egészen jóra és még több olyanra, amelyből egyetlen-egy szót sem tudnék felidézni. Arra emlékszem ki tartotta, arra is hol állt a művész, még talán arra is, milyen hangszeres zene volt, a képeket is fel tudom idézni, de a szövegre….kérdéses.

Valahogy az ember inkább azt várja, végre elvegyülhessen a képek között, gratulálhasson, osztozzon az sikeres alkotások okozta közös örömben.

A megnyitóbeszédek feletti aggályom, sőt inkább görcsöm akkor oldódott valamelyest, amikor, szintén ebben a családban esett meg a történet, a felkért, neves, többkötetes íróember más helyszínen ugyan, más képek előtt, de szóról szóra ugyanazt a beszédet vezette elő. A legkülönösebb a két alkalom majdnem teljesen egyező közönsége reakciója volt.

Kedvesen és illedelmesen mosolyogtak, úgy ahogy egy kiállítás-megnyitón illik.

De ez most egy másik kiállítás….

Párban, a címe. A Férfi és a Nő, egy pár. Párban vannak. Milyen kézenfekvően hangzik mindez.  Mégis milyen bonyolult konstelláció. A legegyszerűbb és a legbonyolultabb.

Azonnal felötlik bennünk a kérdés, önképek-e ezek?

Maga a Művész van-e a képeken? És az ő párja?

Nem ilyen egyszerű a kapcsolat.

-         Hol van nekem ilyen hosszú hajam? Nevet rám, és megrázza a vörös fürtöket.

Egyszervolt Bea, egyszerlesz Bea, a Bea, nem a Bea, a Nő.

Aki korábbi kiállításain, a régi munkái alapján is ismeri Gerlóczy Bea munkáit, tudhatja, hogy a korpulens, karakteres férfialak is állandó szereplő. Kalapban, szemüveggel, sállal, nadrágtartóval. Hosszú hajjal, szakállal.

Sok férfiből összegyúrt a Férfi.

Mint egy napló lapja peregnek előttünk a képek, életképek, apró történések. Olyan dolgok, amelyek majdnem mindenkivel megtörténnek vagy megtörténhetnek. Egy nyári eperszedés, egy őszi séta, vagy egy séta a hóesésben ernyő alatt. Pihenés az ágyon kötögetve. Bensőséges együttlétek zokniban, mezítláb, heverve szőnyegen, kiránduláson.

A képeket az egymásra és a világra figyelés jellemzi. Nyugalom, kiegyensúlyozottság, puhaság, kerekség, harmónia. Önfeledt, mesebeli, álombeli képek mégis.

Az alakok röpülni is tudnak, nemcsak varázsszőnyegen, néha papírsárkányként fenn az égben.

Szépen kimunkált apró részletek tűnnek fel ismétlődően a képeken, szőnyegminták, falevél motívumok, ismerős színek, pirosak, feketék, fehérek. Szép avarszínek és ünnepi kékek.

Rend van ebben a világban, mégsem felhőtlen tündérmese minden epizód. Az idilli együttlét képeiben is ott van az irónia, az összekacsintás, egy profán részlet, egy cinkos kitekintő mosoly. Egy elcsúszott ruhadarab, egy kissé vaskosabb idom, egy mackós mozdulat, esendőség, még a legpatetikusabb jeleneteknél is, az emelkedett, lírai táncképeknél is.

A húzogatható famacskák rejtélyesen gomolygó drótjai gonoszul indáznak a pár lábai között, béklyózzák a mindennapok szelíd báját. Roskadozva tűr a Pasi, a Férfi a próbafülke előtt, a kiadott ruhák halma alatt, és a Nőből, a Nőből riasztóan sok van, a próbafülke tükrében ott látunk egy másik nőt, egy tükörkép Nőt.

Minden idillnek megvannak a rémképei, mégoly bájos rémségek ezek.

Elnézve a képek, a papírmasé szobrok egységes világát, az az érzetünk támadhat ez a képi, formai világ mindig is létezett, az Alkotóval, Beával egyidejű, voltaképpen egylényegű.

Készülvén a mai napra, telefonoztam többször is, kérdezgetve, jól látom-e, amit látok, hogy is van ez valójában. Rakosgattam a jegyzeteket, amiket beszélgetés közben készítettem, vagy a már felrakott munkákat egyben átszemlézve irogattam, egy dologban biztos voltam, majdnem el is felejtettem rákérdezni, azt tényként kezeltem, hogy ez a világ, ez a képi-formai, szinte mindig létezett.

Gondoltam, csak a forma kedvéért rákérdezek a dologra.

Araszolt a sor a Városmajor mellett, végre felvette.

         - Bea, te mióta rajzolsz, festesz tulajdonképpen?

Gondoltam, mindjárt mondja, amióta csak eszét tudja, amióta csak tud, vagy ilyesmi.

         - Miért, ezt még nem meséltem?

         - Azt hiszem, nem.

         - Harminchat éves voltam, akkor kezdtem el.

- Harminchat, miért pont akkor?

- Kapaszkodó kellett. Szükség volt a művészetre, a művekre. Persze, addig is rajzoltam, mint belsőépítész, de ezek a képek és persze az elődök akkor indultak. Ez több, mint húsz éve, volt idő azóta tanulni.

Tanulni és tanítani is volt idő. Gerlóczy Bea jelenleg is két műhelyben tanít, művészetterápiával foglalkozik, komplex- képzőművészeti projekteket visz nehezen nevelhető gyerekkel, foglalkozik a Baltazár színház művészeivel.

Így, mint minden szerencsés esetben összeér a hivatás és a szenvedély. Sőt segítik egymást, inspirálja egymást a két tevékenység, a tanítás és az alkotás.

A tanítás hitelességét a korrekt, megalapozott tudás adja, a művészetét hasonlóan.

Legyen nekünk is kapaszkodó ez a képi világ, ha tetszik mesevilág. Ahol kedvesen ismerősek az arcok, kényelmesen puhák a vonalak, melegek a színek.

Mert van úgy, hogy kellenek a kapaszkodók párban, pár nélkül, páron kívül, páron belül,…

Mert, bonyolult ez. Ahogy Bea mondta: „Tudod, nem akarom megváltani a világot, csak ezt a férfi-nő dolgot szeretném megérteni, de azt hiszem, nem lehet…”

Töltsenek kellemes perceket a képek között!

Gerlóczy Bea Párban című 

Diszperzites vödör

Ahol két hete harminc centi hó volt, most bújnak elő a tulipánok, a krókuszok. Két-háromcentis, apró kis lándzsák, még bordók, mint az újszülöttek. Forgatom a fejem a kertben, észrevétlen két-hármcentis rügyek lettek minden bokron, az aranyesőből hozok is be, jövő hétre kihajt.

            Örömmel látom a szomszédban a diszperzites vödröket sárgállni. Minden tárgyi néprajzzal foglalkozó kollégának a figyelmébe ajánlanám a sárga, diszperzites vödör intézményét. Jó magam nem élek vele, de az, hogy a magyar vidéki háztartások meghatározó részében jelen van, az bizonyos. Mindenféléket lehet tartani benne. A szomszédasszony virágtöveket tart benne, meg mindenféle mást, ami a kerttel kapcsolatos. Az egész kerti szezon úgy telik, hogy ezeket a sárga ibrikeket tereli a kert szélében-hosszában. Ebbe kerül aztán a gaz, meg persze a zöldség, gyümölcs, ősszel, utoljára a dió. Terike rengeteg dolgozik a kertben, hajnaltól estig. Túlzás nélkül állíthatjuk, szinte minden látszat nélkül. Nem tudom, mi lehet a baj, nincs végiggondolva, inkább csak terápia a munka, eldönthetetlen. Egyik télen két káposzta itt maradt a hóban, nézegettem, az íróasztaltól pont oda láttam. Megfejthetetlen volt, az a két káposzta, hogy került pont a kert közepére, minden növénytől távolra, ha meg már igen, vajon miért nem szedték le.

Most mindenesetre örülök a vödröknek, jó látni őket újra. Majd pár hét múlva elkezdik az idei kertbeli cirkálásukat. Akkor már igazán tavasz lesz, nemcsak ilyen kezdő, ígérgető tavasz.