Kiállítást nyitok

Gerlóczy Bea „Párban” című kiállításának megnyitójára gyűltünk össze. Már jó fél éve, hogy Bea örömmel hívott föl, újra lendületet kapott, fest, alkot, lassan meglesz egy új, teljes sorozat. Kiállítást tervez belőle, ide a faluba, az Öregiskolába.

-         Légy szíves nyisd meg!- kérte kedves módján a telefonban.

-         Én, pont én, van neked híresember ismerősöd elég, hogy jutottam eszedbe pont én.

-         Te szoktál ilyesmit csinálni, mondja és sorolja, kiket nyitottam meg, csak akikről ő tud, pont engem nem nyitnál, meg, téged szeretnélek.

Nem vagyok erős jellem, ekkor már a kedves szavak hatására, lágyultam

-         Mikor lesz?

-         Jövő tavasszal, majd valamikor márciusban, a tél végén.

Ez akkor még annyira távolinak tűnt, hogy gondoltam addig még annyi minden történhet, még jó szövegek is eszembe juthatnak, valahogy csak megoldódik a helyzet. Nem okozhatok csalódást, mégiscsak kedves barátról, sőt családtagról van szó.

És most itt állunk.

Torokszorító egy helyzet itt állni egy Művész mellett, aki örömmel, nagy szeretettel, nagy bizakodással, és főként nagy izgalommal tárja a munkáit, az újakat a publikum elé.

A megnyitóbeszédek sokfajtáját volt szerencsém megismerni életem során. Emlékszem egy pár egészen kedvesre, egy-két egészen jóra és még több olyanra, amelyből egyetlen-egy szót sem tudnék felidézni. Arra emlékszem ki tartotta, arra is hol állt a művész, még talán arra is, milyen hangszeres zene volt, a képeket is fel tudom idézni, de a szövegre….kérdéses.

Valahogy az ember inkább azt várja, végre elvegyülhessen a képek között, gratulálhasson, osztozzon az sikeres alkotások okozta közös örömben.

A megnyitóbeszédek feletti aggályom, sőt inkább görcsöm akkor oldódott valamelyest, amikor, szintén ebben a családban esett meg a történet, a felkért, neves, többkötetes íróember más helyszínen ugyan, más képek előtt, de szóról szóra ugyanazt a beszédet vezette elő. A legkülönösebb a két alkalom majdnem teljesen egyező közönsége reakciója volt.

Kedvesen és illedelmesen mosolyogtak, úgy ahogy egy kiállítás-megnyitón illik.

De ez most egy másik kiállítás….

Párban, a címe. A Férfi és a Nő, egy pár. Párban vannak. Milyen kézenfekvően hangzik mindez.  Mégis milyen bonyolult konstelláció. A legegyszerűbb és a legbonyolultabb.

Azonnal felötlik bennünk a kérdés, önképek-e ezek?

Maga a Művész van-e a képeken? És az ő párja?

Nem ilyen egyszerű a kapcsolat.

-         Hol van nekem ilyen hosszú hajam? Nevet rám, és megrázza a vörös fürtöket.

Egyszervolt Bea, egyszerlesz Bea, a Bea, nem a Bea, a Nő.

Aki korábbi kiállításain, a régi munkái alapján is ismeri Gerlóczy Bea munkáit, tudhatja, hogy a korpulens, karakteres férfialak is állandó szereplő. Kalapban, szemüveggel, sállal, nadrágtartóval. Hosszú hajjal, szakállal.

Sok férfiből összegyúrt a Férfi.

Mint egy napló lapja peregnek előttünk a képek, életképek, apró történések. Olyan dolgok, amelyek majdnem mindenkivel megtörténnek vagy megtörténhetnek. Egy nyári eperszedés, egy őszi séta, vagy egy séta a hóesésben ernyő alatt. Pihenés az ágyon kötögetve. Bensőséges együttlétek zokniban, mezítláb, heverve szőnyegen, kiránduláson.

A képeket az egymásra és a világra figyelés jellemzi. Nyugalom, kiegyensúlyozottság, puhaság, kerekség, harmónia. Önfeledt, mesebeli, álombeli képek mégis.

Az alakok röpülni is tudnak, nemcsak varázsszőnyegen, néha papírsárkányként fenn az égben.

Szépen kimunkált apró részletek tűnnek fel ismétlődően a képeken, szőnyegminták, falevél motívumok, ismerős színek, pirosak, feketék, fehérek. Szép avarszínek és ünnepi kékek.

Rend van ebben a világban, mégsem felhőtlen tündérmese minden epizód. Az idilli együttlét képeiben is ott van az irónia, az összekacsintás, egy profán részlet, egy cinkos kitekintő mosoly. Egy elcsúszott ruhadarab, egy kissé vaskosabb idom, egy mackós mozdulat, esendőség, még a legpatetikusabb jeleneteknél is, az emelkedett, lírai táncképeknél is.

A húzogatható famacskák rejtélyesen gomolygó drótjai gonoszul indáznak a pár lábai között, béklyózzák a mindennapok szelíd báját. Roskadozva tűr a Pasi, a Férfi a próbafülke előtt, a kiadott ruhák halma alatt, és a Nőből, a Nőből riasztóan sok van, a próbafülke tükrében ott látunk egy másik nőt, egy tükörkép Nőt.

Minden idillnek megvannak a rémképei, mégoly bájos rémségek ezek.

Elnézve a képek, a papírmasé szobrok egységes világát, az az érzetünk támadhat ez a képi, formai világ mindig is létezett, az Alkotóval, Beával egyidejű, voltaképpen egylényegű.

Készülvén a mai napra, telefonoztam többször is, kérdezgetve, jól látom-e, amit látok, hogy is van ez valójában. Rakosgattam a jegyzeteket, amiket beszélgetés közben készítettem, vagy a már felrakott munkákat egyben átszemlézve irogattam, egy dologban biztos voltam, majdnem el is felejtettem rákérdezni, azt tényként kezeltem, hogy ez a világ, ez a képi-formai, szinte mindig létezett.

Gondoltam, csak a forma kedvéért rákérdezek a dologra.

Araszolt a sor a Városmajor mellett, végre felvette.

         - Bea, te mióta rajzolsz, festesz tulajdonképpen?

Gondoltam, mindjárt mondja, amióta csak eszét tudja, amióta csak tud, vagy ilyesmi.

         - Miért, ezt még nem meséltem?

         - Azt hiszem, nem.

         - Harminchat éves voltam, akkor kezdtem el.

- Harminchat, miért pont akkor?

- Kapaszkodó kellett. Szükség volt a művészetre, a művekre. Persze, addig is rajzoltam, mint belsőépítész, de ezek a képek és persze az elődök akkor indultak. Ez több, mint húsz éve, volt idő azóta tanulni.

Tanulni és tanítani is volt idő. Gerlóczy Bea jelenleg is két műhelyben tanít, művészetterápiával foglalkozik, komplex- képzőművészeti projekteket visz nehezen nevelhető gyerekkel, foglalkozik a Baltazár színház művészeivel.

Így, mint minden szerencsés esetben összeér a hivatás és a szenvedély. Sőt segítik egymást, inspirálja egymást a két tevékenység, a tanítás és az alkotás.

A tanítás hitelességét a korrekt, megalapozott tudás adja, a művészetét hasonlóan.

Legyen nekünk is kapaszkodó ez a képi világ, ha tetszik mesevilág. Ahol kedvesen ismerősek az arcok, kényelmesen puhák a vonalak, melegek a színek.

Mert van úgy, hogy kellenek a kapaszkodók párban, pár nélkül, páron kívül, páron belül,…

Mert, bonyolult ez. Ahogy Bea mondta: „Tudod, nem akarom megváltani a világot, csak ezt a férfi-nő dolgot szeretném megérteni, de azt hiszem, nem lehet…”

Töltsenek kellemes perceket a képek között!

Gerlóczy Bea Párban című