Szemgomb

Nyugton kell lennem. Ez egy orvosi utasítás. Amíg be nem sikerül keríteni engem a rendszerbe, addig kéretik, hogy nyugton legyek. Az a furcsa, hogy azt gondoltam volna, hogy többnyire nyugton vagyok. Sőt, azt gondoltam, nagyon is nyugton vagyok. Olyan elülős, nézegetős fajta. Ez a feltevés az elmúlt hét alatt megdőlt. Rengeteget jövök-megyek, felpattanok, letörlök, felteszek, elmosom, arrébb teszem, onnan meg amarra, főzök valamit és kirakom, majd berakom, aztán lefagyasztom.

            Elültetem, kelesztem, felvarrom; dolgozni is kell, tehát megírom, leadom, újraírom, nem írom újra. Megcsinálom az egyetemre az óratervet, újra csinálom, teljesen elvetem, megint más állítok össze. Utánaolvasok, de ahhoz kell ez a könyv, meg az, hol is lehetnek. És szeretném magamnak is újramagyarázatni, és hallgatom.

            Szerencsére a kert még fagyos, pedig ott tudok még nagyon izélgatni, hogy ezt a kedves baráttól kölcsönvett szót használjam. 

            Ha nagyon nyugton kell lenni, és már nem tudok annyit olvasni, amennyit nyugton kell legyek, veszem elő a kötést. Régebben sok bonyolult darabnak nekiálltam, manapság tényleg csak a semmittevés helyet alkalmazom.

            Négy éve vett elő egy makacs nyavalya utoljára, küzdöttem vele rendesen. Akkor is nagyon nyugton kellett lenni, nagyon mondani se kellett, mást se nagyon tudtam tenni. A második héten kezdtem kötni. Mellette ment a tévé, de a kettő együtt se volt elég. Boldog percekben telefonáltam is eközben. Egy szép, színes sálnak álltam neki. Egy jópofa, vidám sálnak. Nem akartam túl vékonyra, mert inkább a szélesebbek mennek, gondoltam. Gondosan összeválogattam a színeket, azonos fonalminőség, jól passzoltak, röpült az idő. Kitaláltam a színek hogyan következzenek egymás után, aztán újra és persze szépen szimmetrikusan. Anyám akasztott meg, más nem is igazán látta révült tevékenységemet.

-         Kislányom, nem lesz ez túl hosszú?

Döbbenten tettem le a kötést, ilyen szemmel bizony nem vizslattam a készülő holmit. Próbálgattam, a nyakam köré tekertem, aztán többször. Kétszeres tekeréssel is térdig ért, mindkét szára. Mégse a hosszával volt a legalapvetőbb baj, inkább a súlyával. Tetemes fonalat feldolgoztam addigra, anélkül, hogy észrevettem volna. Nem adtam fel persze, rojtoztam, virágokkal díszítettem és szépen eltettem a gardróbba, amikor már teljesen jól voltam és újra pakolhattam.

            Néha előveszem, néha fel is veszem, na jó, volt már rajtam. Most például tervezem, hogy holnap is. Sajnos ágytakarónak kicsi.

            A rettenetes hosszú sál példáján okulva, elhatároztam apró, kicsi dolgokat fogok kötni, most hogy megint nyugton kell legyek. Dolgom volt a könyvesboltban, ajándékot kerestem, találtam is, talán örülnek is neki. Eközben botlottam a Harminc perc alatt című színes szakirodalomra. Babacipőtől a mobilruháig mindenféle kötésminta van benne, még ujjbábok is. Teljes lázba jöttem. Ez az, amit szeretnék. Sőt, húsvéti fejezet is van, illetve egy csibés-tojásos rész.

            Másnap a fejezetet már kiolvasva lementem fonalért és miegymásért, ami kell a csibéhez. Mert a csibét választottam elsőnek.

            El se képzelhettem hogy a fonalasboltban ilyen érdeklődés lesz. Még ismerős is akad, nem hisz a fülének, amikor megsúgom, hogy csibekötés miatt vagyok itt.

-         - Te kötsz? Nemá! Nem hiszem!- szeretettel megölel, mint a kedves ártalmatlan bolondokat szoktuk. Nem nagyon javíthatom a helyzetet, gyengémre tapintottak.

-         Állok a sorban az egy darab narancssárga, szerintem leginkább csibesárga motringgal.

-         Ez lesz? Csak ez az egy darab? – kérdezi a boltos.

-         Ez, csak ez.

-         Miért csak egy?

-         Elég lesz ez a csirkéhez, azt kötök! - lehetetlen helyzetben erősen kell viselkedni, gondolom

-         De ez az üzlet legdrágább fonalja, 3500 Ft, az az egy csomag. Biztos ezt akarja?

Dehogy akarok ilyen drága csibefonalat. Végigtúrjuk a boltot, olcsóbb, de kiscsirkeszínű fonalért. Rám akar sózni egy neonszínűt, de rájön, hogy a klasszikus csibeszín jöhet csak szóba. Találunk is jó tízperc válogatás után.

-         Inggomb is kéne.

-         A szemének?

Leleplezve állok, persze hogy a szenének. Ki a fene vesz ilyen inggombot, csak úgy.

-         Van szemgomb is, ha érdekli….

-         Szemgomb?

-         Szemgomb.

-         Úgy érti, hogy gyártanak szemgombot? Azoknak, akik szemet akarnak varrni gombból?

-         Persze.

-         Ez egy konkrét igény, ez a szemgomb? Jönnek és kérnek szemgombot?

-         Mit gondol, hogy lesz a mackóknak, rongybabáknak, …mit ne mondjak…húsvéti csirkéknek szeme?

-         A szemgombból?

-         Hát igen, nézze csak!

Perdül és borítja elém a különféle szemgombok tartályainak tartalmát. Fantasztikus kínálat. Leginkább mackószemek, esetleg macska. De nem csirke, semmiképp. Megegyezünk. Maradok az inggombnál.

            Vasárnap délelőtt nekiállok, késő este kész lesz, nem félóra. Biztos én vagyok ügyetlen. Szép kis csirke lesz. Pont, mint a képen az albumban. Csak kicsit vudus lesz. Kis húsvéti, vudus csirke. Próbálom szelídíteni az arcát. Nincs filc a csőrnek, azt is kötöm. Háááát. Megpróbálom lefotózni, a képek még mulatságosabbak. Megegyezünk, hogy karakteres lett szegény. Ez az udvarias csúnya. Újra kinevetjük. Folyik a könnyem, de már nagyon szeretem. Az én első csirkém. Az idei és mindenkori első csirkém. Mindenki lebeszél, de biztos csinálok még, ne legyen egyedül ez a szegény én kötött első csirkém.