Ms Shirrel

photo: Dofka

Szépen nyugodtam fekszem, leginkább, mint a faszent. Azt mondták, ezt kell tenni, én meg világéletemben szót fogadtam. De hogy őszinte legyek erőm se lenne máshoz. Szép apránként mondok le minden programot. Persze sakkozgatom, hátha az legalább sikerül…

            A baj kedden kezdődött aktuálisan, persze sokkal előbb. Akkor csak még gyanútlanul felálltam a forgó, irodai székből és azonnal realizáltam a dolgot. Nem kis rutinom van már ez ügyben, kaptam a hónom alá a retikült és iramodtam ahová kellett, meghatározó sebességgel. Jó részidőt vittem, idejében érkeztem. Azt, hogy festés van, az érkezés pillanatában vettem észre. Legyek őszinte a bajnak mindig van segítsége, szegény festő fiúk létrástól futottak szerte, és én próbáltam a fekete nylonok között elboldogulni.

Futólag emlegették ők, hogy az emeletre is felmehetnék, de látták, hogy ez csak egy opció lehetne, ha nem lenne baj. Szerencsére víz volt, működött az alapstruktúra, csak hogy a motívum készlethez hűek legyünk, azon a tízenfelüli diszperzites garnitúrán kellett még átvergődni, áthatolva egy-két fekete kukazsákból szabott függönyön.

            Első ránézésre sikert könyveltem el. Minden szükséges eszköznek bőséggel tulajdonosa voltam, jól időzítettem. Úgy éreztem, a gyakorlat, a sok-sok éves rutin azért segíti a kihívásokat, itt a döntő tájékán is. Nemhiába gyakorol az emberlánya, gondoltam én.

            Amikor kissé sápadtan újra visszaültem a forgószékbe és folytatni tudtuk a konzultációt, amiért tényleg nagyon hálás voltam, és a délutáni órákhoz sokat segített, jöttem rá, hogy gyakorlatilag mindenem tiszta meszes, vagy diszperzites, vagy festékes. A táskám, a szoknyám, a pulóverem, a harisnyám, a cipőim természetesen. Ez sem nagy probléma, az első, agyi toluláson túl, csak ezt is tudomásul kell venni, ugye.

Megvolt a nap, megvoltak az órák, majdnem sikerrel. Rohanok a Körúton, mondom le a továbbiakat, érzem, hogy most a minimálisra kell hagyatkozni, az se kevés. Jól haladok a dolgokkal újra, bizakodó vagyok, sőt elbizakodott, jól mértem fel a dolgokat.

Este újabb nehéz forduló jön, de aztán reggelre úgy tűnt, mégis minden rendben, vállalható a nap. Vállalom is, este aztán, minden észérv felmérte állapotbeli várakozás cserben hagy.

Ó, jaj, fekvés. Mondják, mindig fekvés. A klinika száma, én már az egyesen és a kettesen is voltam páciens, most hová is való vagyok…meg kéne nézni, de persze tudni kéne ezt, ha nem lennék ilyenfajta nem tudatos beteg.

Egyszerűen, hirtelen, sőt kicsit megállva sem tudom, nagy baj esetén hol kéne jelentkeznem. Csak az orvos nevét tudom, legalább.

Legyek türelmes, légy nyugodt. Biztatom magam. Semmilyen egzakt paraméterünk nincs, mikor szabad nekem a doktornő bizalmasan megadott mobilját hívnom. Este még várjunk, éjjel várjunk. Mégis csak hajnalodik.

Nem csillapszik a baj, sőt. De már reggel van.

Hívom a céget, ezekről, meg semmiféle bajokról az ember nem szívesen referál. Viszont muszáj. Mondom hát, próbálom körülírni. Nem konkrétan, konkrétan nagyon fáj kimondani, és konkrétan nem is szeretném.

            Elérem a doktornőt, próbálom elmondani, miért vagyok különösen izgatott, ünnepek előtt. Hallom a hangom, hülyeségeket mondok. Mert félek, nem akarom, hogy beparancsoljon az intézménybe. Nem parancsol, hétfőre azonban kötelez, addig pihenés, fekvés, ágynyugalom. Félek, addig nem bírom ki, félek, sajnos nagyon félek.

            Fekszem szépen, ahogy mondták, fekszem itt a kanapén. A szemem jár, mert az még tud, veszem fel a leltárt. Ha éppen ez a pihenéses megoldás nem jönne be. Ha mégis be kell menni. Egyszerűen készületlen vagyok. Na most a bajon túl szégyellem magam.

            Nekem minden női felmenőm konkrét és nagyon megalapozott kórházi szettel volt előkészülve. Hálóingek, bugyik, törölközők, ingek, papucsok, köntösök, zsebkendők, és mindenek. Tudom jól, mert volt dolgom velük, felszámolva mint hagyaték. Bosszankodtam vele eleget.

            Most meg fekszem itt szépen, teljesen készületlen. Nézegetem a papucsomat. Hát ez nem parti, kórházképes. Ez egy kerti papucs, nem fűnyírós, de nem benti. De nekem ez a benti, mert bent inkább mezítláb vagyok, padlófűtés van. Szóval benti nincs is voltaképpen. Egyszerűen nincs kórházi papucsom. Az én klumpámat, joggal kiszerkesztenék egy kórteremből.

            Fekszem. Hálóingem még csak van olyan, ami egy betegnek kell. Nyilván fekete, csipkés, selyem nem mehet. Vannak betegnek megfelelő illedelmes hálóingeim. De a köntösök…

A köntösök hihetetlenül drágák voltak mindig. Fogalmam sincs miért, de a köntösökre irtó árat mérnek. Volt szép idő, amikor több köntöst is vettem, Budapest legelegánsabb szalonjában, sőt, vessen kő, monogramos is volt, de akkor még, hogy őszinte legyek nem a kórházra készültem. Ezek olyan fiatalos köntösök. Rénszarvassal, amit én varrtam utólag a hálókabátra is. Szép és boldog idők voltak ezek. Nem értem, hol vannak. A köntösök hiánytalanul itt, a boldog időket kérdezem.

            Fekszem, mert leginkább ez a legjobb tanács, lemondok már mindent, azt is, amire húszegyéve vártam, nem merek kockáztatni. Még pont az kéne, vele, ott legyek rosszul, volt baja már elég.

            Muszáj mondanom neki is, táncolgatom körbe a bajt, rákérdez, ez a baj, nahát, nyakon csípett, hát ez. Egyszerűen megkérdezi. Egyszerűen mondom.

Kicsit persze szeretnék szerencsésebb lenni, de ez most így sikerül. Szóval sehogy.

            Fekszem, kicsit már gondoltam erre a kórházas dologra, és pár köntöst vettem, kilóra, mert így árulták, a Margit körúton, mert már akkor kicsit feszített, hogy nincs nekem „halálba-kórházbavonuló szettem”,és megvettem ezeket a köntösöket.

Mint írtam, a köntös egy drága dolog. A köntös luxus, betegeskedni luxus. Amikor megvettem ezeket a köntösöket, ilyen áron, kicsit boldog voltam, én jól jártam. Rendes magyar isme ez. Szinte potom áron jutottam hozzá a darabokhoz. Nagyon figyeltem, meg legyen a kötőjük, választottam párat. Szerettem őket. Csodáltam, hogy ilyen jó darabokat kibobnak odaát, de persze, még ekkor se volt gyanúm.

            De most fekszem, most van időm megírni, hogy minden köntös szomorú. Így mondom, most finoman. Mert, egyszer csak felfedeztem, hogy a könnyen szerzett köntösök mindegyikében ott van egy kis névragasz, sőt a köntöskötőkben is.

Shirrel, például az enyém.

            Tehát, Shirrel asszony, én az ön köntösében járok, tisztelettel.

Tisztelt Shiller asszony, ön vagy meghalt, vagy a kórház, és a család döntött úgy hogy az ön köntöse már cserére szorul, így került hozzám.

Én meg, most látja, fontolkodom, bekerülök-e az ellátásba, esetleg az ön köntösében.

            Talán, most jól vagyok és nem is kell ez a szett, talán megengedi a Teremtő, hogy ne kelljen. De kérem, Shirrel asszony, engedje meg, hogy legmélyebb tiszteletem tegyem.

            Mert ha nagyon nagy baj van, most együtt megyünk…