Orkán-grill

Photo: Dofka

Orkán-grill

Az orkán kabát intézménye gyermekkoromból rémlik. Mi gyerekek dzsekinek hívtuk az ilyesmit, sőt széldzsekinek, amire nagyanyám dünnyögte is magában, persze tehát orkán. Grillezést terveztem mára, tegnap este végre kicsit ki lehetett ülni, bár elég hamar plédeket kellett keríteni, és ami a halálom, zoknit. Legalábbis ezt kért barátnőm, zoknit. A könnyű nyári lenruha mellé még rajta is rémesen hülyén állt a zokni, pláne a csepp szandáljával. Jó negyedóra volt, mire túrtam neki egyet. Többnyire csak nagyon téli, inkább sízoknijaim vannak, az meg mégis túlzás lett volna. Nagy nehezen lett egy Garfieldes, fekete. Ez belefért a szandálba. Azt nem mondom, hogy jól ment volna hozzá. Meg is jegyeztem, aztán összeröhögtünk, nem tök mindegy, a plédhez pont jól passzol.

            Délelőtt még teljesen reményteli a grillezés. Süt a nap, egy felhő nincs az égen. Rövid falusi körutam alatt érzem erős a nap, jó meleg lesz ma. Szedegetem elő a pultra a szükségeseket, a bepácolt csirkét, a zöldségeket, a meggyet a sütéshez. Térülök, fordulok, fél óra is eltelik, hogy nem nézek ki az ablakon. Ezalatt történhetett meg a változás. Ahogy a szemetesvödörrel fordulok, világos, hogy itt semmiféle grillezés nem lesz. Nincs rossz idő, csak pont olyan, amilyenben senkinek nincs kedve kiülni a kertbe. Szél kerekedik, nem is kicsi, hajlanak a fák, kétségbeejtően balatoni az idő. Emlékeztetve azokra a nyarakra, amikor nem tudott lejutni a nyaraló a partra. Rossz turnust fogott ki. Akkor még voltak ilyenek, ilyen turnusok. Reményvesztett emberek kullogtak a mólók felé, megnézve a vizet, amibe az évben nemigen jutottak be. Előkerültek a bőröndökből az akkurátusan bekészített holmik, a bölcs előrelátással mégis belapogatott melegítők, kendők, zoknik, no és az orkánok. Aztán mehetett az ember a mólóra, hajókirándulásra megfagyni, tömegeket kerülgetni Keszthelyre, felnőttek elváltozását felügyelni Badacsonyba, csempés ketrecektől idegenkedni a Veszprémi Állatkertbe. Ezek a programok remekek voltak, de fel nem érhettek az igazi tervvel, a stranddal, a napozással, a meleggel. Gyermeki lázongó énem, kikelt az igazságtalanság ellen, hogy a jó idő a strandolás ilyen turnusfüggő. Tudatlanságomban arra nem gondoltam, másnak még esélye sincs arra, hogy esetleg jó időt fogjon ki.

            Aztán, amikor nem turnusfüggő nyaraló lettem, rájöttem hogy az időjárás elég demokratikus dolog, sújthat az mindenkit, turnusost, egész nyarast, ott lakó helybelit egyaránt. A közösen végigbulizott nyárból, amit már nyaralósan és még a társasággal együtt töltöttünk tizenkét évből egyszer volt jó idő. Az első évben. Amikor a jó időn kívül még semmi sem stimmelt a házban. De jó idő az volt, hajnalig élveztük. Gyönyörű napok voltak. Volt, aki akkor ébredt, amikor az utolsók éppen befejezték a bulit. Nyugszékekben, plédeken, sátor kezdeményekben, padon, széken, fűben, kövön aludt a nép a csillagos éjben, a jótékony melegben. Volt barát, aki két napot töltött az egyszervolt ól lapos tetején újsággal, borral, zenével bekészülve. Ez egy nagyon boldog nyár volt. Aztán lassan kezdődtek a zivatarok, a nagy szelek. Válás itt, válás ott, halál, betegség, összeveszés, kibékülés, követhetetlen kuszaságok, elköltözések, el nem költözések, haragok, nagy fellángolások. Két éve már ilyen bulit emiatt nem tartok, majd talán kicsit később. Mindenesetre a tizenkét év alatt egyszer, az elsőn volt olyan az idő, amilyet az ember igazán szeretne.

            Főztünk mi ott esőben, ernyővel, orkánban. Csörgött a sörsátor tetejéről a víz a nyakunkba, öntötte el a sátrakat a víz, emiatt aludtak a férfiak kificamodva az autókban, a gyerekek nyakig sárosan, zöldfüves térdekkel dacoltak a megfagyással. Azért jó volt úgyis, végül is jó volt. Mindezeket gondolom végig, amíg visszaérek a konyhába, döntést hozva, ebben a szélben nem lehet grillezni, csak bent. A szobagrillel, nem az igazi, de nem is rossz. Sokkal jobb lesz, mint a sütőben, szebben lesül, puhább is marad. Tulajdonképpen nem lesz sokkal gyengébb, mint a parázsos grillen. De sajnos elmarad a parázsgyártás semmihez nem hasonlítható izgalma, ami majdnem a karácsonyfa befaragással egyenlő kihívás. Óriási füstöket legyezve a múlt heti lappal, újabb izzító löttyöket bevetve, nem gondolva az összetételre. Szálló, keringő pernyék alatt rágyújtva, jól összeveszve, fújva kormos arccal a zsákból ömlesztett operettparázsnak valót, újabb tévedhetetlen ötleteket kipróbálva. Nem törődve az eközben csöpörgő esővel, a feltámadt széllel, ami mégis belobbantja az istennyila lángot. Miközben már mindenki arca kormos, a három legformásabb hússzelet beesett a parázsba, amitől akkora láng lett, hogy a többi azonnal leégett. Nos, ez ma mind elmaradt. Kényelmes ez a szobagrill. Isteni lett, fantasztikusan omlós. Sokkal egyszerűbb is végül. Csak ez az egész így nem ér szinte semmit. Még jó, hogy a rácselmosás ugyanúgy rám marad.

            

Víziváros

Gyalogolok a Vízivárosban. Az árvíz miatt muszáj. A Fő utca kétirányú, az alsó rakpart vízben áll, a fölsőn meg a homokzsákok sorakoznak. A Téren több konténernyi homok. A homok mellett rikító zöldmellényes emberek. Egy hete posztolnak. Nem tudom a homokot, vagy a vizet vigyázzák, vagy minket, fegyelmezetlen embereket terelgetnek. Első napokban a parkolókat küldték el, akkor a homok helyét vigyázták. A környék elkezdett hasonlítani azokra a napokra, amikor valamilyen népünnepély miatt lezárják, és a tömeg sörös dobozokkal, perecekkel áramlik a más napokon oly forgalmas úttesten.

            Sokan nézegetik, méregetik a vizet, fotózzák. Megmutatják a nagyranőtt Dunát a vidéki rokonnak, a kisgyerekeknek, kutyáknak. A biciklisek, a gördeszkások is szórakoznak a vízzel, belehasítanak, fröccsen szét a zavaros víz. Vagy csak belegurulnak, felkavarva a vizet, van látványosság bőven. Én is lementem, két nap is a partra, néztem, ahogy emelkedik a víz. Addigra elérte az alsó rakpart tetejét, és akkor már nem néztem meg többet. Kezdett félelmetes lenni, semmiképpen sem kedélyes. A házak kapuin ragasztmányok jelentek meg, mit kell tenni a lakóknak, ha az ár ide is felhúzódik. A plakátok alatt a kapuk tövében egy-két homokzsák hevert. Elég esetlegesnek tűnt, melyikbe mennyit lapátoltak. Volt ház, amelynek a tövében ötven zsák is volt, némelyiknek a kapujába éppen csak egy pár lapult. Bele sem merek gondolni abba, ha tényleg nagy baj lenne, mire mennénk ezzel a pár zsákkal. Olyan gyerekesnek tűnik.

            Első nap váratlanul hamar állít meg a dugó. Gyakorlatilag egész Buda beállt. Nagyon hiányoznak a lezárt utak, a szűkített hídi felhajtás is sokakat akadályoz. Felszállok egy buszra. Az autót végre leparkolom, előtte majd egy órát nézelődöm Pasaréten, nézegetem az új házakat, idő van rá. A busz a vonala miatt kicsit hátrébb, újra beáll a dugóba, föladom. Nincs mit tenni. A Téren nem áll meg a metró, és amúgy se mernék rá felszállni. Aggaszt a víznyomás, amely a nyomvonalra ereszkedik, ott lenn a Duna alján. Nem beszélve a további háromszáz forintról, amit lyukasztani kellene. Tehát gyalogolok a Vízivárosban. Először is megállapítom, így gyalogosan még szebb. Páratlan épületek, keverednek a korok. A kinyíló fakapuk mögött egész kis kertek kandikálnak ki. Egy fantasztikus péket, cukrászdát fedezek fel. Egy férfi design boltot nyitott, akármi legyek, ha nem olasz a tulajdonos, aki reggel fél nyolckor már selyem mellényben és nyakkendőben áll a kirakat előtt. Nem állom meg a mosolyt, olyan klasszikus és karakteres a figura. Második nap már előre köszön, széles mosollyal, integetve. Serényen mossák fel a boltokat a nyitásra. Jó illatok áramlanak ki a nyitni készülő boltokból. Mosolygós arcok ők is, azon gondolkodom, mégis miért olyan baromi álmos, fáradt az egész.

Túl azon, hogy én is baromi álmos és fáradt vagyok a korai meleg nyárban.

            A harmadik gyalogos napon, a felfedezett, csodás illatú pékség ajtajába kipattan a tulaj, hangosan kurjantva a házból kilépő hölgy után. A nő karján nyolcféle táska, szatyor, valamiféle bevásárlás lehet. Érdekes, hogy reggel így indul.

- El ne kerüld a boltunkat, hé! Szépasszony, nem mehetsz el a boltom előtt csak így! – kurjant a nő után. A nő kissé idősebbnek tűnik, mint a pékfiú, de valóban szépasszony. Visszafordul az út közepéről, és valamit magyaráz a szatyraival kapcsolatban. Szép nagyot mosolyog. A pékfiú csak a nevetést veszi, a magyarázatot a szatyrokról nem, mert a szatyrokat sem látja, csak a nőt. A jeleneten morfondírozva jövök rá, mi a nagy baj a Vízivárossal. Kevés benne a fiatal. Egészen egyszerűen, talán nincs is benne. Nyugdíjasok lakják többnyire, vagy majdnem azok. A Víziváros drága. Mire az ember eléri a Vízivárosi árkategóriát, és fizetőképes már öreg. Vagy itt született, de már szintén öreg. De lehet, hogy nem így van, kezdő bandukoló vagyok még itt.

            A negyedik gyalogos napomon, reggel fantasztikus zöldbabfőzelék illat csapott meg, ott áradt a légben, árvíz azt nem gyengíthette. Erősen fokhagymázva indította a tulaj, jól tette. Lisztesen rántotta éppen. Huszonhét év főzés után az ember orra tudja ezt, petrezselyem nem volt benne. Lehet, hogy oldalassal adja majd. Annak a kajának értelme nincsen, de a zöldbabhoz nekem felsejlik. Az erős fokhagymás hatás valószínűsíti. El is döntöttem a hétvégi menüt. Zöldbab biztos lesz benne és nagyon sok fokhagyma.

            Érdekes, hogy a lépcsőházi fokhagymás rántás milyen konkrét tud lenni, és milyen átható. Soha nem laktam városban, igazán városban. Ezen gondolkodom, miközben a csodálatos gimnáziumi épületegyüttest nézem. Impozáns, szigorú. A negyedik gyalogos napon, kicsit könnyebb szívvel röhögöm ki a szottyadt műanyagzsákba lapátolt homokot, a zsákokat. A lakók arrébb dobálták őket, a könnyebb bejárás végett. Ők is érzik, nem lesz már baj. Megy le a nagy víz baj nélkül. Inkább már Baján van baj.

            Leérek a Térre, erős húsz perc séta után. Kinyitott a kávézó is, jó forgalma van a napokban. Örülök ennek is. Aztán megdermedek egy percre. Ott a padon, azon a padon, a megfagyott ember padján, amiről januárban írtam, ül összebújva egy pár. És legyen árvíz, téli szomorúság, sok nehézség, mindezekről tudomást nem véve csókolóznak. És a hülye galambok kerülgetik őket.

.

Ázik szegény magyar irodalom

Keményen magamra parancsolok. Évek óta nem vettem magam rá, hogy megnézzem a Könyvhetet, legalábbis a Vörösmarty téren biztos nem. Pénteken nehéz napot csináltam végig, kilencre érek haza a faluba, ahol nagyon fontos esemény vár, a Könyvklubos záróparti. Bár egész évben levelező tag voltam, nagyon készülök, akármi is lesz, elmegyek, ez ügyben is keménynek kell lennem magammal. Kedves körlevelek mennek egész nap, félünk az esőtől, hideg is lesz. Bár gyönyörűen süt a nap Budán, a Duna ugyan féktelenül emelkedik, jön és jön. Ijesztő, ahogy a kikötött, Dunán ringó nagyhajók majdnem az ablakot érik el. Úgy tűnik el kell hagynunk az épületet, aztán más döntés születik. Maradhatunk.

            Szép estét töltünk a csajokkal, zeng a kert tőlünk, szerencsére nincs nagyon szomszéd, nehezen bírná a zsivajunkat. Bár erősen elhatározom, hogy korán elköszönök, persze hogy éjfél lesz belőle, és még bele se kezdtünk az igazán lényeges dolgokba.

            Reggel, na jó délelőtt azért egész jól sikerül felkelni, intézem a minimumot, most tényleg csak a minimumot, nézem az órát, négyre szeretnék a Térre érni. Háromtól négyig dedikál kedves falubeli jó barátom, ebben a műfajban kezdő, szeretném személyesen látni őt, és személyesen üdvözölni a Könyvek ünnepén, amikor ott ül a sátrak között, a napernyők árnyékában. Írónak, talán elsőkönyves, könyv azért szól róla már, a világ összes zenei színpadán ott állhatott, énekelhetett. Még kéziratban láthattam a könyvet, jó lett, nagyon jó. Egyszerű, igaz, szóval jó. A télen sokat leveleztünk a könyv címéről. Jó nehéz címet adni egy könyvnek. Meglett az is.  Jó lett.

            A városban minden van, csak szombati nyugalom nem. Hétköznapi, sőt nagyobb kocsitenger, háromnegyedkor jövök rá, nem érek oda. Morfondírozom, mi a fenét tegyek, ezért keltem útra, hogy a helyszínen gratulálhassak. Lassan látható, ez nem jön össze. Telefonálok, ha nagyon gáz, találgatom, nem veszi fel. Kicsöng, bekerülök az Alagútba.

- Szia, kések, nem érek oda négyig, várjatok meg!

- Hol vagy? Persze, gyere, még megyek fölolvasni…és közben hallom három másik ember beszél vele, kérdeznek tőle, ő is kérdez.

Átérek Pestre, az Akadémia előtt már áll a víz, és a parton, a parton annyi ember, mint régen népünnepély esetén. Könnyen leteszem az autót, futok át a Deák téren, ha még így hívják. Hemzseg az emberár, őrületes fiesztázó tömeg. Bulihelyek, Akvárium, a Gödör vagy mi, mellette a régi Buszállomás. A körúton kis szekerek, vagy riksák szállítják a pálinkázó tömegeket. Elég oldott a társaság, potyognak le a Tanács körútra, de aztán visszakapaszkodnak, a Pálinkafesztivál vagy Pálinkaház szekerére. Óriáskerék forog az Erzsébet téren, láttam egy fotót az attrakcióról, de azt gondoltam egy terv vizuális része, hát nem, ez itt forog a bődületes párás, zsúfolt Budapesten. Ilyenfajta nyüzsgést, zsúfoltságot, párát, elevenséget eddig csak Barcelonában láttam, ott úgy tűnt, az a város alaphangon olyan. De Budapest, az én szeretett városom, hogy lett ilyen eleven? Ilyen nyüzsgő? Mint nagy középkori járványok idején az akkori városok, amikor az emberek félelmetes haláltáncot jártak közös tüzek fényénél félve a haláltól, utálva, rettegve az egyedüllétet.

            Rohanok a szállodák között, elnyílt szemmel látom, hogy Európa összes jelentős divatháza üzletet nyitott a környéken, amióta nem jártam itt. Ifjúságom idején itt a Váci utca és környékén korzóztunk kicsit, és néha, és néztük, mit nem tudunk megvenni. Aztán néha elrobogtam itt, de leginkább a lerobbanó üzletek, üres kirakatok sokaságára emlékszem. Most csillogó portálok, design küszöbök, egyen kirakatok, ahogy szokásban van Európa összes városában. Na ideértünk. Elértük. Lehet, hogy büszke is vagyok magunkra. Olyan jó olyannak lenni, mint mások. Legalább olyannak. Nem is egyszerű legalább olyannak lenni. Hosszú egy út volt.

            A térre érve látom a kis házakat, inkább bódék, vagy illendőbben pavilonok. Az tetszetős, hogy egyformák, nincs különbség kiadók között, ugyanakkora nagyon kicsi kis lapos tetős fölvonulási bodega jut mindenkinek. Végül is ez, akár demokratikus is lehet. Összességében elég elkeserítő látvány. De lehet, hogy csak a későbbi tudás miatt. Mert a térre érve, a vidám napernyők, dedikáló asztalok és az egységes pavilonok vidám képet mutatnak.

Keresem a pavilont, rögtön az első. A könyvet látom, az író éppen már nincs jelen. Veszem a könyvet, kérdezem. A könyves hölgyek kedvesen mondják, Szerzőnk már a Színpadon. Elsétálok. A Nagyszínpadon Kőrösi beszél a Magyarkáról valakivel, sajnos nem ismerem, hallgatom kicsit, aztán továbblépek. Gyerekeket ugráltatnak gólyalábasok. Jópofa. De kezdek elveszni. Tömeg van, meleg és elborult pára. Nem találom, akikért jöttem. Le akarok rogyni, hogy felhívom, akiket ilyenkor szoktam, hol vannak, jöjjenek azonnal. Telepednék le, amikor hatalmas vízcsepp esik a nyakamba, aztán rögtön egy másik. Behúzódom a közeli ház eresze alá, de csap be a víz, hatalmas eső kerekedik. Bemenekülök a boltba, ez egy divatház lehet. Nem bánom, a nadrág, amit felvettem, úgy se volt jó választás, meleg, csúszik, idegesítően bő. A napvilágnál jövök rá, hogy két helyen is kimarattam valamely takarítási harcban. Foltos. Veszek egy harisnyát, az elég a bő, hosszú felsőhöz, amit választottam mára. A boltban az utcainál is nagyobb meleg és pára van. Hamar meglesz a portéka. Elviszem próbálni, a fülkék az emeleten vannak. Megyek a mozgólépcsőn, azon gondolkodva, ez a bolt lehetett a régi Luxus? A Luxus, ahol szinte semmit nem vettem, sőt lehet hogy tényleg semmit. A próbafülkében erjesztő meleg van, jó az alsó. Ahogy kifordulok a fitting-roomból, úgy hívják, így, látom hogy szakad az eső, de nem akárhogy. A kezdő kis zápor, amit futónak gondolhattunk, nem lett futó. Hirtelen, de nem futó. Jó kis fapárkány van a fülkék előtt, pont a térre néző ablakkal. Megfáradt férfiember rogyott le, várva a nőt, bátran ide a párkányba. Gondolom, ha neki megengedik. Leülök én is, kezemen az alibi, a vásárolni való. És nézem a Teret. Szegény Tér. Szegény Könyvhét. Szegény Magyar Irodalom. Itt ázik alattam. Áznak a bódék, a Színpad, a népek el is döntötték felköltöznek rá, egyedüli fedél a Téren. Ott ülnek az olvasók, érdeklődők, írók egymás hegyén-hátán, mint a hajótöröttek. Közben az eső ömlik. A legnagyobb üzem van, szombat fél öt, és szakad, és szakad nem akárhogy. Ülök az ablakmélyedésben a macskanacival. Nem nagyon gondoltam volna, hogy veszek egy ilyesmit ma, de így alakult. Szomorú, ami a Téren folyik, az óriási eső. Eltérő technikákkal dolgoznak az emberek, esernyő, futás, lassú vonulás, letojás, eresz alá bújás, fa alatt próbálkozás, bódéba menekülés, hazafutás, napernyő elsajátítás ernyőnek. Szomorú a látvány: a dedikáló műanyag asztalok napernyőit kifordítja az erősödő szél,  folyik a víz a könyveken, a standok állásai nehezen védhetőek.

            Áznak a vászon öltönyök, a fehér ingek, a legkülönfélébb női csalafinta együttesek. Egységesen ázik mindenki. Nézem a teret, eltűnődöm hány és hányféle szekértábor ázik itt rettentően egyformán. Mindenkinek térdéig felcsap az eső, legyen férfi, nő, jobbos, balos, a világ egyik legjobbja, az éppen itt lehető félig fűzfa. Áznak a nyomorult könyvek, egyelőre csak az esőben, nem az árban.

            Várom, hogy csillapodjon, valamelyest enyhül. Fizetek. Nézek ernyőt, nagyon csúnya van, nagyon sokért, feladom. Lopakodom az ereszek alatt, néha tényleg védenek, néha viszont csőből ömlik a nyakunkba. Váratlanul ismerősökbe botlom. Akiért még mentem, ott dedikál mutatják, az meg az ő sora. Örülünk, hogy egész hosszú. Akiért még mentem, bent ül egy kis bodega hátsó részében. A bodega ülő része, ahol ül, nem nagyobb, mint egy gyóntatófülke papi szekciója. A gyónni készülők, az olvasók állnak a szakadó esőben. Ő meg írja, amit mondanak neki. Fegyelmezetten. Én is beállok, kicsit fegyelmezetlenül, de mégis kitartóan. Néha kiugrom a sorból, mert a nyakamba ömlik a lapostető szertelenül adagolt csapadékfelfogása, de feladjuk. Minden sorban adódik jó társ, most is. Együtt adjuk fel, tök mindegy, így is, úgy is szarrá fogok ázni, így is lesz. Legalább tegyük kedéllyel. A zöldpólós, bajszos férfi meggyőz, hagyjuk a francba, hajlok rá. Azért beelőz, de nem nehéz eset. Sorra kerülök.

            Különös egy helyzet. Maga a Szerző ül a felvonulási bódé hátsó traktusában,  rendkívül enervált határőrnek tűnik. Mert efféle bódékat még ideiglenes határokon szoktunk látni, különösen dél-szláv vonalon, ahol különösen ideiglenesek a határok. Ott ül, és bódéz, és nagyon becsülöm érte. Meg lett hirdetve, hát eljött, pedig nincs jó bőrben, igaz közben ég szakad, föld hasad, de a bódé hátsósában azért folyik a dedikálás, megkapjuk a határátlépési engedélyt.

            Menetelek a kocsihoz. Remek lett ez a város, nagyon remek. A Gödör, ami Akvárium legalább száz, kissé kapatos fiatalja egyszerre bömböli, nem állítanám, hogy józanul:  Süss fel Nap, fényes Nap! Akárhogy is itthon vagyok...és ez jó, Süss fel Nap!!!

Pipacsmező

Photo: Dofka

Végre ma nem gyömöszölök számokat kreclikbe, igény lenne rá, de ma nem muszáj. Hazakeveredik minden tékozló, anyám is velünk van, élvezzük a vasárnapot. Mutatom anyának a neki érkezett fényképüzeneteket, újabb unokák, újabb képek.

            Örömmel nézegeti, de papíron jobb szeretné. Szeretné megfogni, kézbevenni és aztán újra, ha eszébe jut. Aztán még alaposabban megnézni, ahogy csak ő tudja megnézni a dolgokat, az ő mindenlátó szemével. Anya szeme rendkívül gyenge, az ő látását a figyelem, az összpontosítás segíti és a szeretetteljes ráfigyelés. Ez a képernyőn keresztül, szerinte nehéz.

            Mutatom neki a felületet, ahol sorjáznak az unokafényképek, teszünk fel közösen fotót az epres pitéről, bodzaszörpről. Magyarázom, hogy nézze Canadából írt valaki a képhez, aztán Győrből, a Római-partól, és Londonból.

- No ez igen érdekes, nemzetközi visszhangja van a pitének, pedig az előbb, csak úgy megettem – és nevet és én is, …közben kúszik tovább a szemem egy képre, egy pipacsmezőre, van benne búzavirág, ahogy az kell, és valamilyen szép sárga. Osztálytársam fotója, gyönyörű…Nézem, nézem …és elmerülök egy egyszervolt pipacsmezőben, tizenötéve láttam, legalább tizenöt biztos van….Akkora pipacsmezőket nem láttam még addig. Alig volt szünet a mezők között és újra lángba borult a mező.

 Osztálykiránduláson voltunk, egy utolsó osztálykiránduláson. Ezen a kiránduláson én már a tanári kart erősítettem, nem a diákok boldog oldalán vettem részt. Szentendrére vittük az osztályt, át a Pilisen, Szentendrére a skanzenbe. Kényelmesen busszal utaztunk, a gyerekek élvezték az ájult melegben a hűvös buszt. Na, nem légkondis volt, csak jól szellőztettünk, előkerültek a hazai pompás, anyukás szendvicsek. Húsz perce lehettünk úton, amikor elértük a végtelen pipacsmezőket. Üröm és Budakalász között jártunk. Kísérőtanárom és a szülői kísérő egy személyben kedves hasonkorú kollégám, Adél volt. A kislánya tanítványom volt. A költözésig minden reggel a rajzára ébredtem, az volt a hálószoba falára szögezve, pont szemmagasságban. Egy gyerektől teljesen szokatlan rajz volt, egy húsvéti rajz, egy csodálatos Koponyák hegye, Jézussal és a két latorral. Fantasztikus gyermeki aránylátásban és vidám színes ceruza kivitelben. Hátborzongató és persze felemelő, majd most nekiállok keresni, hová lett.

Utolsó osztálykirándulás lett ez nekünk tanárként és együtt is. Adél pár nappal később súgta meg, hogy befejezi. Németes volt, bárhol a dupláját kapta annak, amit ott, velem együtt. Én rá egy évvel mentem el, kezdtem el valami teljesen mást. De akkor még teljes volt minden. A május, az osztály, a jó idő, a hegyek, a mező, az a végtelen pipacsos mező…

Egyszerre pattantunk föl a tere-ferénkből, és próbáltuk a gyerekeket rávenni, nézzenek föl a téliszalámis zsemlékből, és nézzék, amit láthatunk: a tájat, az összefüggő virágmezőt. Nagyon fiatalok voltunk, nem voltunk harminc évesek, de ahhoz már kellően öregek, hogy értékeljük a csodát, a természet fantasztikus erejét, szépségét. Gyerekeink voltak, tanítványaink, azt hittük értünk a világ dolgaihoz, átestünk akkorra már egy-más csalódáson fontos és fölösleges dolgokban. Ezért aztán pontosan tudtuk, az ilyenfajta szépséget meg kell ragadni, nagyon kell nézni ezt a soha nem látott szép pipacsmezőt. A tanítványok, annak megfelelően nálunk is fiatalabbak voltak, ezért nagyon kedvesen csodálkoztak a lelkesedésünkön. Egy pipacsmező, egy gaztenger mire viszi a két tanárnőt.

Aztán bejártuk a skanzent, majdnem minden tájegységet, hagytunk elég szabadidőt, szerencsére ennyi eszünk már akkor is volt. Játszottak, rohangáltak, elestek, összeverekedtek, leverték, hangosak voltak, vidámak. Leültünk egy PléhKisztus alá, meséltem róla, miért érdekes ez az ábrázolás. Kedvesen hallgatták, mert bágyadtak voltak a melegtől. Aztán mentünk tovább a másik dombra, ez egy új része volt akkor a skanzennek. Kicsit lázadni látszottak, csekély koruk miatt igen pontosan fogalmazták meg érveiket, miszerint azért irtó nagy különbség itt tájegység szerint nem nagyon van, és nagyjából holt unalmas az egész. Még náluk is fáradtabban cammogtunk föl a dombra, jócskán utánuk. A gyakorló tanár ilyenkor gondolatban hálát ad az Úr Istennek, hogy ez az egész micsodaság körbe van kerítve, emiatt tényleg a legnehezebb se tud lelépni, végleg eltűnni. Azért egy kicsit szertefutottak, de nagyjából a ház körül láttam őket. Volt egy lélegzetnyi saját idő. Néztem a házat, módosabb porta. Az eresz alá állítva egy koporsó, kissé arrébb egy Szent Mihály lova féle alkalmasság. A nyári rekkentben muszáj volt szembenézni, hogy a halál itt jár közöttünk. Ezért a tapasztalatért nem hívtam össze az osztályt, ez nekem volt fontos, nem nekik. Valahogy Adél is máshol terelt, segített, vele sem súgtam össze ezen. Aztán egyszer még láttam ezt a koporsós házat, de akkor már szinte csak ismételni mentem vissza, hogy jól láttam-e ott a halált. Mert a nyári vakáció előtti percekben azért az ember torkán akadt az üzenet. De azonnal nem is kezdett vele semmit, csak megrökönyödött. Aztán nyilván sodort tovább a fegyelmeznivaló, a terelgetés, a segítés, a sok mindenféle.

És ez lett az utolsó osztálykirándulás tanárként, ami elevenen megmaradt. Én még csináltam egy évet, de az utolsóra, a legeslegutolsó kirándulásra nem emlékszem. Mindent elnyom ez az eleven, pipacsmezős emlék.

Szétszóródtunk, mi fiatal tanárnők. Ha lenne egy közös fotónk, mint ahogy nem készült, most már szeretnénk. Szépek voltunk, fiatalok, és annyira szerettünk volna mindent. És azonnal és egyszerre. Volt lehetőségünk. Mindenre volt. Most ezt a lehetőséget a legszívesebben azonnal a gyerekeinknek adnám, de nem tudom. Nekik ha van, másként. 

Leírni is szégyellem, de mintha valamiféle verseny lett volna közöttünk, hogyan lesz a siker. Nem csak Adél és köztem, mindenki és mindenki között is. A jóízlés addig tudott elvinni, hogy nem jelentkeztünk sűrűn. Nem firtattuk ezt a sikert.

Egy szál maradt közöttünk elevenen, Piroska, ő volt az angolos. Mindannyinkhoz jött, mindenki gyerekének kellett tanulnia ezt a legendás nyelvet. Piroska külön történetet érdemel, itt most csak annyit, hogy életünk egy kedves, meghatározóan jó szakaszában állandó szereplő volt. Akkor végeztem be az egyetemet, emiatt anya fogadta, lefőzte a kávét, az arany karimás csészében adta és kezdődött a játék, a csodás óra. Énekeltek, bolondoztak és az alapszavak apránként megragadtak.

Megint csak május lehetett, vizsgaidőszak, mert otthon lehettem, én engedtem ki Piroskát. Elhúztam a görgős, barna fakaput, még lenn a régi háznál. Mondtuk, amit ilyenkor kell. Hogy köszönöm az évet, amit a fiammal eltöltött angolozással. Bolondoztunk pasikról. Minden kör érvényesen megvolt. Valószínűleg Üröm és Budakalász között virítottak a pipacsok. Behúztam a görgős, barna fakaput.

-         Nem tudom, hogyan mondjam meg…

-         Mit Piroska?

-         Nagyon nagy baj van

-         Mi? Az Istenért, mondd!

-         Nem egyszerű

-         Tudom, figyelj, ha kell segítek, harmincezerig van keretem, max….

-         Nem, nem erről van szó

-         Figyelj, lent a ház, majdnem kész, menj le, ha az kell, pár nap, de egész nyárra is oké

-         Nem,, nem velem van baj

-         ?

-         Adél, Adél nagyon beteg, meg fog halni

-         Micsoda? Meg fog halni? Adél?

-         …

-         Piroska, ne hülyülj, állj meg – rántom ki a barna görgős kaput, futok utána, kiabálva – Piroska, nem hallhat meg, csak beteg nyilván, az Isten áldjon, csak beteg

-         Nem, meg fog halni. Beteg, nagyon beteg. Nagyon büszke, nem fogad senkit. Nem tudja, de meg fog halni…Tervez, új lakást keres, de nincs remény… Hazament az anyjához, ott van, … néha könyörög a gyerekeiért, hogy tölthessenek vele sok időt, vagyis időt, …de iskolába kell járniuk,….érted….a nagyszülők sem engedik, hogy otthon legyenek…nem engedhetik, hiszen érted

-         Piroska, ez nem igaz, soha nem láttam Adélt betegen, nem lehet…

-         Nem láttad, de most beteg, nagyon beteg. Nem vesz róla tudomást, de beteg, sőt hát….

Piroska elment, mint minden óra után szokott. Döbbenten ültem pár percig, aztán azt gondoltam, talán túloz, talán hisztizik, talán begolyózott, talán, talán… valami csak lesz. Aztán lett a nyár. Meleg, szép nyár. Nagy bulikkal. Lenn Nyárifaluban is. Palacsintát sütöttünk éppen, vagy mit, amikor valaki kérdezett Adélról. Mondtam, nem sok jót tudok, de remélem, tévedek. Sütöttünk még ötven palacsintát, kicsit megütődve.

      Ez volt az a temetés, ahonnan nem tudom, hogyan értem haza. Soha nem tudtam eddig, erről a Hóvirág utcai fertályról. Azóta ide, senkiért nem mentem el, mert nem tudok. Ismerősök, barátok voltunk ott, de kábán hazaszédelegtünk külön-külön, mint akik most látták egymást először. És így, most láttuk egymást először. Lecsapott ránk a halál, mint gyanútlan tyúkokra a héja.

      Próbáltam a kedves tanítványt megszólítani, de arcát a nagyapja ünneplős fehéringébe temette, és zokogott. A nagyapa udvariasan próbálta a gyermeket megfordítani, köszönj ..hiszen …a kedves …tanítónénid, ….hiszen Kati néni. A gyermeket rázta a sírás, nekem csak folyt az arcomon a könny, ahogy a mai napig folyik, ha erre gondolok. Megragadtam az öreg kezét, lefogtam, hagyja. Mit tudnék a felém forduló gyermekarcnak mondani, mit? Hagyjuk azt a gyermekarcot most ott, ahol tud lenni. Azóta, sajnos nem tudok róla.

      Azóta viszont minden pipacsmezőben nekem ott terem Adél. Kedves alakja, barna, tüzes szeme, szép, hosszú, barna haja. Aki maga volt az élet, a boldogság. Most egy figyelmeztetés. Minden kicsiny pipacsfejben. Hát még egy egész pipacsmezőben….Adél…Adél…Adél…

Bodzavirág

Leszedem a bodzát, hullik az orromra a virágpor. Még nem lepte el a millió bogárkezdemény. Zsong az egész bokor, olyan érzésem van elrepül menten, fel a felhők felé. Eszembe jut a dallam, a vers a bodzáról.

Amíg tanítottam, ezt a verset minden évben elővettem ilyentájt. Semmi különös, voltaképpen egyszerű, éppen ezért szeretem nagyon. Megzenésítve is szeretem. Pedig többnyire ódzkodom a megzenésített versektől. Tulajdonképpen csak a Kalákának és Sebőnek szabadna ilyesmivel foglalkozni.  Szerencsére ők tették. Viszem föl a piros, zománcos vájdlingot a kertből. Forralom a szirupot, közben kikeresem a verset. Tizenhat éve tanítottam utoljára.

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból..

Nemes Nagy Ágnes

Versatil

Photo: Dofka

Vonatozom. Mostanában sokat kell. Most újra Szegedre. Szeged az ország talán legszebb városa. Hacsak szülővárosom Budapest ott nem volna. Szeged más. Kedves. Elegáns, fiatalos. Az a város, ahol egyetemek és egyetemisták vannak máshogy él. Szeretem, ahogy él.

            Hajnali kettőig pakolok, és csak újra nekiülök az előadásnak, mert nem tetszik. Nincs benne, amit szeretném, ha értenének. Újraszerkesztem. Nem elég, hogy adatok legyenek, kellenek a szöveges részek, felvezetni, következtetni.

            Reggel aztán nagy a futás, lóhalálában érem el a vonatot. Jegyet is kell venni, nincs kártya. Már tudom, melyik vágány az enyém, húzom a bőröndöt, olyan nehéz alig tudom leemelni a villamosról. Mi a fenét cipelek, húzok? Próbálom fejben összeszedni, mit cimbálok a guris kofferben. A két fordulóban, éjjel és hajnalban négy évszakra pakoltam, sajnos most ilyen az idő. Ez a súly oka. Meg a laptop, a retikül (mázsás), az ásványvíz, a kötött, reggeli kabát.

            A pénztárnál óriási sor kanyarog, próbáljuk megérteni a pótjegyet, mától aktuális. Akinek nem kell, az is rákérdez, pórul ne járjon. Öt perc marad indulásig. Ez nekem nagyon kevés, rettegek, hogy lemaradok. Lerogyok a helyemre. Szerencsére kettes ülés, magam mellé lerakom a rengeteg, idióta cuccom. Hátradőlök, hálát adok, hogy ezt legalább elértem. Az előző jobb lett volna, de ez is jó. Indul is. Behunyom a szemem, Kőbányáig engedem magamnak a lecsillapodást, hogy ne folyjon a hátamról a víz. Jó, hogy hoztam ásványvizet, még akkor is, ha pokoli nehéz.

            Az előttem ülő, madárcsontú, idős hölgy végtelen rendezgetés után, hátrafordul.

-         - Ez a vonat visz Kecskemétre?

-         - Végtelenül remélem, mert akkor én is jó helyen vagyok.

-         - Köszönöm, nagyon kedves.

Pedig inkább cinikus voltam. Nem direkt, csak nagyon korán van. Mobilozni kezd, valamit arról tárgyal, hogy a pendrive-ról még ne nyomtassák ki, amit tegnap írt, mert még javítja. A hölgy legalább hetven éves, később be is bizonyosodik, mert nem kell neki jegy. Csak a pót.

Nyolc óra van, vajon kit fáraszt most ezzel? Az évszakokkal ő is bajban lehetett reggel, óriási fehér csizmát visel a balon kosztümhöz.

            A kalauz türelmesen magyarázza a pótjegyet, nem vett. Előkészítette a személyi igazolványát, elmúlt tehát hetven. Egy vonaton pillanatnyilag három ár van érvényben, ha jól értem. Ugyanoda megyünk, ugyanannyi idő alatt. De van gyors vonati felár, itt meg IC helyjegy is. A kalauz mondja, mondja, látszik felkészült a mai napra. A hölgy picit összezavarodik. Nem csodálom, én is elvesztettem a fonalat. Az egész kupé, legalább is a hátsó része, a mi vagonunknak összetanakodik. Hogy járna a legjobban. Mindenki tanácsol, oktat, a hangnem békés. A mávos fiatalember is hagyja, kalkuláljunk. Kezdetben három markáns irányzat van, ez két állásponttá kristályosodik. Vagy maradjon itt a néni, a fészkes fenéért ne költözzön, fizesse ki azt a pár száz forintot. Nehogy már nyolcszáz forintért ne menjen át, marhaság lenne. A kalauz bölcsen elvonul, hagy időt a döntésre. Tényleg nem akarja megvezetni. Lehet, hogy amúgy se akarná, de velünk most különben is törököt fogott. Spontán csoportunk kalkulál, mérlegel. Azt döntjük, nem érdemes ráfizetni, inkább költözzön. Ő is ere hajlik.

- Nagyon szépen köszönöm a kedves segítséget, igazán nagyon figyelmesek. Igen, felesleges lenne, persze értem én. Köszönöm szépen, kérem szépen.

Integet a kalauznak, aki az átjáróban lengedezik.

-         - Ne haragudjon, hogy csak így ideintettem. Szíves elnézését kérem, köszönöm, hogy idefáradt. Igen a kedves utastársak is segítettek, döntöttem. Legyen szíves, adni egy pótjegyet!

Senki nem szól, még csak köhintés sem esik. Végül is az ő dolga. Az átülés mellett kiálló tanár úr is visszasüpped a mappájába, feladja, így udvarias.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettek. Mindnyájuknak, igazán köszönöm. Visszaadják ezek a pillanatok az embernek, az emberekbe vetett hitét. Igazán köszönöm!

Fásultan zötyögünk. Több szó nem esik. Ki kell nyitni a laptopot, újra szeretném gondolni a chartokat. Újakat teszek be, kiveszek. A túl elméletieket irtom. Aztán visszateszem.             Átsandítok tanár úrra, nézem, mit csinál. Ha nem lennék biztos benne, hogy tanár a sötétkék orkán felirata eligazítana, de nem kell. Ősz haj, ősz szakáll, rendezettség. Kis tanári hátizsák. Irigykedve nézem, az én barokkos bőrönd-táska rendszerem feleslegesnek tűnik. Nyilván egy napra megy, az könnyebb. Pislogok a spirálozott dolgozatba, amit javít. Jól halad. Bár ki-kiájul ő is. Akkor öt-tíz percet szundít vagy csak szemet pihentet. Az én szemem is fáradt, meg a szemüveg se oké még. Nem látom, mit javít. Visszagubózom a magam bajába. Pihentetem a szemem én is. Ahogy kinyitom, máshogy esik a fény. Látom, nem magyar a dolgozat, kis zötykölődés, rájövök német a szöveg. Korrektúrát csinál. Szabályos korrektúra jelekkel. Sosem tudtam megtanulni igazán. Ez még a klasszikus jelrendszer, nem a wordös baromkodás, amit soha az életben nem lehet elveszteni igazán. Ez még grafikus jelekkel készül a papírra, a szöveg margójára. Versatillal. Ámulok. Szépen, puhán fut a grafit a papíron. Ott a jel, mellette a javítani való betű, az áthúzott, fölösleges betű. Amikor elfárad és kicsit szemet, agyat pihentet eltünteti a Versatil hegyét. Visszaengedi a ceruza hüvelyébe. Aztán, ahogy eszmél újra nyitja, engedi ki a hegyet, pont amennyire szükséges. Veti a papírra a szükségeseket. Végtelenül imponál. Irigykedem. Németül olvas, sőt javít. Ez nagyon nagy tudás lehet. Meg kellene tanulni németül. Kicsit ki kéne látni az angollal folytatott nemes küzdelemből. És meg kell tanulnom a korrektúra jeleket, imádom ezeket a tradicionális formákat. Lesem, mintha mágus lenne, és húzkodná elő a nyulakat a kalapból. És a Versatil…

            Lassan beérünk a pályaudvarra, egyetemi dzseki összepakolva, dolgozat kijavítva, kis hátizsák frappánsan bepakolva. Ruganyos léptekkel halad az állomás épülete felé. Azon gondolkodom, vajon volt-e jegye. Vagy neki se kellett, csak pót. Na jó, ha hazaérek, legalább egy Versatilt veszek.

Adolf bilikék kalapja

Fotó: Dofka

Beáll a sor a Kórháznál. Első saccra három lámpás, de végül is csak kettő lesz belőle. Majdnem teljes a csapat. Adolf kéreget. Ő Budapest, általam ismert legelegánsabb koldusa. A belső sáv az övé. Nem túl izmos, inkább izmos, szikár. Bottal jár, mégsem tűnik elesettnek. Kiszámít minden lépést, de nem játszik a sántaságra. Egyenes a tartása, egészen kicsit görnyedt csak, amennyit a szerep kínál. Barna hajú, barna bajszú, mélybarna szemű, cserzett arcú férfiember. Magas, 170 körül lehet, lehetett, most kicsit összehúzza magát. Erős lehet. Vagy valamit tud. Ezt a belső sávot, több éve nem tudják tőle elvenni. Ott kéreget minden reggel, vagy majd minden reggel.

            Ritkán adok neki, ért a szóból, inkább nézésből, megy tovább, de köszön, mindig köszön. Tánc, vagy inkább mozdulatművész és pszichológus, lassan pszichiáter. Állandó kuncsaftjai vannak. Nem sértődik meg, ha a leeresztett ablakból csak pár jó szó fér ki. Ismerik őt, ő is ismeri a sort. A végtelen dugót, neki nem folyik össze egy csíkká, neki autók lesznek, a sárga opeles kopasz, a zöld furgonos szemüveges, a porschés csaj, így egymás után.

            Nekem ő az elegáns és profi kéregető. Hajléktalan lapot tartogat, szépen átlátszó nylonba téve, de ez csak ürügy, nem emlékszem, valaki kérte volna. Az ő boltjában más a portéka. Ez az ember tiszta. Télen hóban-fagyban vidám, piros sígatyában botozott végig a soron, mintha a kávéházba korzózna. És a nadrág piros volt, a legnagyobb sárban is jó volt ránézni, színfolt. Nyáron lenge vászonnadrág, ingek, soha semmilyen botránkoztató részlet, semmilyen nyomor mutogatás.

            Reggel látom csak. Szép kora reggel, meg délelőtt. Néha akadnak társai, vagy konkurencia, de sohasem láttam veszekedni, verekedni, kiabálni, lökdösődni. A kihívók elléptek a színről, ő hitelesebb, sikeresebb volt.

            Öt éve legalább látom, egy ideje köszönünk. Csak a legnagyobb hidegekben adtam neki a kosaras százast. Mégis minden nap nézem a mozgását. Komótosan áll, amíg piros nem lesz a lámpa, akkor nekiindul. Az már a pszichológia része, hol áll meg, melyik ablaknak mutatja meg a lapot kicsit jobban. Figyelem, sikeres. Nem sértődik, ha aznap nem jön be, a pár kedves szó, akkor is dukál, neki is és nekünk is. Centikben mért meddig megy el, hányadik autódig érdemes próbálkozni.  Nem kell néznie a lámpát, már a vérében van a ritmus, mikor vált a lámpa. Akkor aztán vesz egy lendületet, nem kapkod, de nekiindul, fel a pirosig, és kezdi újra.

            Nem játssza túl, nincs negédes mosoly, nincs behajolás, nincs hajbókolás, nincs részeg színjáték, nincs nyomor-show, profizmus van. Minden centi, minden arc, minden kocsi kimért. Minden szabály, mindennap betartott. Következetes és fegyelmezett.

            Néha pár napig nem látom, mindig megijedek, eltűnik, nem lesz többé. De csak előkerül, soha senki el nem vette a posztját. A harmadik sávban ugrál egy kövér, alacsony nő, nagy rutinnal, de össze sem hasonlítható a két produkció. Izgága, kapkod, megunja, eltűnik, nincs tervszerűség, kicsit agresszív és semmi elegancia. Macskanadrág, előnytelen neki, boros üveg és jó néhány kísérőfigura a fa alatt az árnyékban, szintén. Kitartó ő is, évek óta övé a sáv, a kórházba vivő.

            A másik sáv, a fickóé sikeresebb. Először is jobb a sáv tempója. Lassú, de nem végtelen. A kórházas végtelen, nincs ember, aki jótékonykodna benne. A másik is hosszú, de pont egy jótékony szünet van benne, aztán huss, lehet haladni. Pont arra elég, felismerjék egymást a partnerek, egy-két szó, és indul a sor.

            Éppen azon gondolkodom, hogy a vidám piros sígatya már felesleges, pedig pár hete is fontos volt, szépen virított a tavaszi fehérségben. Lassan hőség van. Gurulok be a gesztenyék alá, nézem a helyet. Ahol állnia kell. Ott is van, szép tavaszi pompában, éktelen világoskék kalapban, műanyag szalmakalap. Égszínkék egyrészről, bilikék másrészről. Hökkentő az első tavaszi melegségben, a mégoly rikító színek között is. Nem állom meg, lenyomom az ablaknyitó gombot, jól érzékeli, pattan.

-         Ez egy gyönyörű kalap, párja nincsen. Jó reggelt! –kinyújtom a százast.

-         Kezitcsókolom. Kaptam, az egyik emberem foglalkozik vele. Ígérte, hogy hoz egyet, két éve lehetett, és tessék. Tegnap kaptam, mert születésnapom van.

-         Isten éltesse! Igazán csuda darab.

-         Örülök neki, ígérte hozta!

-         Hajléktalan?

-         Az, az, illetve albérlet, az asszonnyal és a gyerekkel.

-         Ki az asszony? Ő van a másik sávban?

-         Ja, beteg. Nagy a baj. Kórházban, rákja van, tüdő.

-         Hány éves maga?

-         52. Most van a születésnapom.

-         Isten éltesse, remek a kalap, indul a sor. Vigyázzon!

Újra megállunk, második piros, fut vissza, nem komótosan, keres a sorban, megtalál.

-         Az, az alkoholista, dehogy a feleségem. Dehogyis. Ezek megisznak itt egy nap tizenöt-húsz liter bort, akármi legyek, ha nem.

Gurul a sor, én is, lépést tart. Érzem, nagyot hibáztam.

-         Tudja a legnagyobb baj, hogy össze-vissza hazudnak az embereimnek. Azok. Megkavarják őket.

Mutatja a mobilján a képet.

-         Ez a család, itt az asszony, látja, rendes asszony, nagyon beteg. De nem az, dehogy…-bök mérgesen a szomszédos sáv felé- hazudnak az emberimnek, érti, hazudnak és oda a bizalom…

-         -Lépjen hátrébb, indulok, bocsánat, de megy a sor!

-         Csókolom, persze…

A Szállónál gondolom végig, milyen emberei lehetnek. Ez egy maffia, az alkalmazottai? A fenéket, jövök rá, a kliensi kört hívja így, minket.

Ma is tündökölt a reggeli fényben a bilikék, műanyag kalap. Viszi a rutin, tudja hogy embere vagyok, de nem ismer meg. Elmeséli újra a kalapot, a szülinapot. Szabadkozom, nincs ma százas.

-         Nem baj, semmi baj!

-         Hogy van az asszony?

-         Ma jön haza, reméljük minden rendben lesz…

-         Adná a jó ég,….jaj indulok, vigyázzon, hétfőn jövők….bomba a kalap! Hogy hívják Magát kérem? Szeretném ismerősként köszönteni majd hétfőn, ebben a kalapban…

-         Rézműves Adolf – kisebb hapták, újra kedves eleganciával.

-         …Indulunk, minden jót, újra,minden jót! – integetek az ablakból.

-         Vigyázzon magára is a Teremtő! – és mint egy filmsztár, széles gesztusokkal lengeti felém a bilikék kalapot Adolf.

Ahogy hátranézek, a reggeli verőfényben hullik, mint a hó, a gesztenyefák virágjainak rózsaszín szirma, a kanyarra, a sétányra, a kórházra, a kórház macskáira, és a vörös  kéményére, és Adolf bilikék kalapjára.