2013. augusztus 8., csütörtök

Strand





Nagyon kiképzett strandolónak mondanám magam. Szakszervezeti vonalon szüleimmel minden évben két hetet töltöttünk Budatava, ahogyan jobban ismerik,  Almádi strandján. Beutalónk volt, a munkahelyi üdülőbe. Beutaló, ma már sokan ezt a szót sem ismerik. Becézve is volt, beutáló. Minden évben eljuthattunk ide, tizenöt nyárra mindenképpen emlékszem. Szép nyarak voltak ezek, nagyon szép nyarak. A szakszervezeti üdülő szerkezete a következőképpen nézet ki. Egy nagy folyosóról, amely nyitott volt nyíltak a szobák. Rendszerint három ágyasok, egy kétágyas volt, és egy ötágyas a folyosó közepén, a fürdő mellett. A wc-k a folyosó végén voltak, egy férfi, egy női. Fürdő is egy volt.  Negyven ember legalább osztozott ezen az eszközparkon. Soha nem emlékszem, semmilyen súrlódásra. Az emberek lesték, mikor csapódik ki a fürdő ajtaja, szállt ki a gőz, a különféle szappanok illata (igazából nagyjából egyféle, a kínálat és a cég jellege miatt is, a cégnek ugyanis szappanrészlege is volt). Ekkor lecsapott a következő család, és fürdött, vagyis zuhanyozott. Még a wc sem jelentett nagy problémát, lehet hogy jobb volt az emberek emésztése. A szobák ajtaja a Balatonra, a rengeteg nádasra nézett, az ablakok hátra a vonatra. Balaton vonatsín nélkül nincs, meg nem is érne semmit. Szép kis egypályás, állítólag ez Trianon miatt jár nekünk. Két óriási halottal, a Színészkirály, a Költő, talán a legnagyobb. Ez persze a déli part. De ez a kis reménytelen egypályás végigkerüli az egész Balatont.
            Hajtok át a sorompón, le a partra. Alig van hely, próbálom az árnyékot kifogni. Van is hely, de csak túl az állomáson, a fűzfák alatt. Be kell hajtani az ágaik sátra alá. Nagyon tetszik, jó hely. Szemben a töltés, az állomás. Sajnos senkit nincs várnom, viszont senki nem megy el. A dolgok apránként kiegyenlítődnek.
            A hétvégi tömeghez képest szinte elhanyagolható a népség. De csak ahhoz képest. A platánok alatt nincs hely. Gyönyörű platán sor vezet be a strandra. Érdekes mód mostanában jut pad. Na nem egy teljes, de még arra is akadt példa.
            Tényleg, strandszokott vagyok, gyerekkori indítás okán, de letelepedve, még padot fogva is elfog a kétség, mi a fenét lehet itt csinálni. Olvasni nem lehet, az ember vizes, olajos, a nap kikezdi a könyvet. Könyvvel így nem bánunk, bár tudom van strandkönyv, de olyat nem olvasok. Írni szerettem volna, emiatt vettem párat, elolvasni sem tudtam, szóval írás sem lett. De látom szépen fogy. A szomszédos törölközőkön az asszonyok Londonban, Balin, Istentudja hol nyaralnak, hagyjuk meg nekik.
            Az egész strandban az a furcsa, hogy olyan emberekkel kerülsz egészen intim közelbe, akikhez garantáltan semmi közöd. A tapolcai pénztárosnő lába vége ugyanúgy közeledbe kerekedik, mint a súlyosan tetovált, egykori NDK gyári dolgozóé. Végül is demokratikus. Vagy egyszerű.
            Egy dologra a strand mindenképpen jó, hogy nézegethetjük az embereket. Kivel, hogy bánt el az idő, vagy eredendően a természet. Nagyon esendő az ember. Sánták vagyunk, csámpásak, féloldalasak, dagadtak, felfújtak, bőrünket a ragya lepi, kicsit a guta ütöget mindenkit. Vannak persze ámulatos szépségek, de ritka.
            A strand kicsit olyan, mint a május elseje volt régen, mindenki előkerül, a legbetegebb, lefáradtabb tagok is. Tömegrendezvény, elő kell kerülni mindenkinek. A nehezebb sorsúaknak is. Csak itt a parton az eltöltött pár nap alatt látunk három mongoloidot, arányos törpéket, értelmi sérültet, súlyos lábsérültet, örökre tolókocsiba kényszerített kicsiny gyermekeket. Az ember néz, és csodál. Csodálja a szüleik türelmét, a család együttlétét. Egy német család egy hete teljes műszakban, szeretettel labdázik a vízben a beteg kislányukkal. A kislány mozgásban ügyesebb, bármely kortársánál. De az értelem, az elhagyta. 
Egy másik csapat nagy szeretettel segít fel egy idősebb, bár tudjuk ők kortalanak, downos fiút a matracra.  Nem kis teljesítmény, fölkerül, az ember legszívesebben tapsolna. Persze, nem lehet. Határtalanul boldog, szeli a vizet, a család boldogan ússza körül, valakinek a keze, mindig  a matrac szegélyén van.
Olyan meleg van, hogy  úsznak össze szemem előtt a képek, szemembe folyik a víz az arcomról, menekülnöm kell a partról. Pedig szép itt. 

2013. augusztus 7., szerda

Nyaralok





Pompásan. Szépen szisztematikusan kell az ilyesmit csinálni. Rögtön úgy indul, hogy nem sikerül. Rohanás vissza, föl a városba, Istennek legyen hála, annyian szülnek a nyáron, hogy az orvos is a helyén, én is fölkereshetem. Megnéz, kérdez. Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni, egyben van-e a régebbi leletpakk.  Ellentmondást nem tűrően lekászálódom a vizsgálódolgáról, és nemet próbálok mondani. Nem, nem szeretném az újabb műtétet, nem érdekel semmi, nőjön szakállam, legyek százkilós, nem, nem, nem. Nyaralni szeretnék. El szeretnék menni a kis házba, ami egész évben reményvesztetten vár minket, és nem adja fel, mert a hűség még működik, bizonyos helyeken. Nála mindenképpen. Nehéz tél után van ő is, és szinte semmi károsodás. Ez minden évben a tavasz öröme volt, most inkább a nyáré, mire lejutunk nyár lesz. Tomboló nyár.
            És nekem is hosszú volt az év, tele kiszámíthatatlan új dologgal. Félelmekkel, új erőpróbákkal. Bizonyítani ott, ahol már nem gondoltam volna, hogy valaha szükséges, és bizonyítani az új, régi dologban, a  tanításban.
            A munkát leszámítva sem volt ez könnyű év, mint persze szinte soha egyik sem. Ma egészen egyszerűen, semmivel nem törődve magamra húztam a Balatont és nyakig lebegtem, amíg csak tudtam. Gondolkozom azon, hogy bírtam ki. Végül is az egyik baj javítja a másikat, ez egy nagy tapasztalat. Ha nem vagyok ilyen leterhelt ebben az évben, lehet hogy nem itt lebegek, hanem pszichiátrián. De terhelt voltam, ezért itt lebegek. Nagyon jó itt lebegni, nézni a béna déli partot, sajnáljuk őket. Szegények, hogy néznek ki. Még egy tisztes hegyük sincs, nekem meg mindjárt lesz módom, hogy fölmenjek a hegyeink egyikére. A legkedvesebbre, ilyen szépet elképzelni sem lehet. Ott kell lenni, mindig próbálkozom fényképezni, de vicces az eredmény. Ezt a szépséget csak az emberi szem tudja fölfogni ilyen széles tekintéssel.
            Szent György-hegy. A két szigligeti leágazás között, ellenkező irányban, Tapolcának, hegyre föl. Ha a Balaton nem mosta volna ki minden bajom sokaságát, hát ez a világ megteszi. Nem tudtam, hogy milyen a szőlőhegyek világa, de tanulom, régen. Elég talán a mai élményből annyi, hogy a mai bóklászásom alatt is megálltak mellettem, kérdezve, segítve, vigyázva. Szerintem a környék egyik legnagyobb borásza, csak szokás szerint, nem bízhattam az arcmemóriámban. De legalább természetesen viselkedtem. Szépen, természetesen, együtt izzadtunk az Oroszlános kútnál. Kergettük a méheket. Kérdezte, hogy viszek-e  vizet. Inkább bort, gondoltam bevallani.
-          Tudja, hol veszi?
-          Tudom.
-          Jó hely az?
-          Igen jó, évek óta bevált.
Visszaszáll az autóba, komoly ember, nem kérdezget össze-vissza. Én meg nem mondanám. Ezek bizalmi ügyek. Ki, hol veszi  a bort a hegyen.
            Az Olasz kápolna mandulafái alatt el kell tölteni egy órát, minden évben. Pláne amíg mandula van. De utána is érdemes. Ki kell ülni egy kicsit, és csodálni a látványt. Ilyen panoráma a Balatonra talán nincs is máshonnan, előttünk Badacsony, kicsit jobbra Szigliget.  És az egész tó. Fölösleges dolog fényképeket készíteni a magamfajta pancsernek, de szerintem ehhez nincs is készülék, ehhez az Isten az emberi szemet alkotta. És az is lehet, hogy nem lehet mindent hazavinni.
            Szóval itt ülök, a mandulafa alatt. A mandulafának nincs árnyéka, tehát csak alatta ülök. Gondolkodom megint az éven. A hétfőt azért bírja ki az ember, mert az egy fontos indító nap, minden eldől. Az este azért volt nagyon könnyű, mert készülni kellett az óráimra, és azt nagyon komolyan kell venni. Kedden az órák miatt majdnem csak kis erő maradt, hogy készüljek az angolra, szerdán angol óra, csütörtökön mindent le kellett adni, amit addig nem, és nagyon sürgős volt. Pénteken Julia, a kedves társalkodó partner, és az ő minden kultúrája, mindent átsegít. Így percre beosztva telt az év. Reggel hattól inkább kettőig beosztva. Nem egyszer ébredtem a klaviatúrán. Mert mindent meg akartam tartani, például a blogot is.
            A tanítás, ami persze sok tekintetben sejdíthető volt, hogy nekem való, az is nagyon sok örömet hozott. De sok-sok készülést igényel, mert nagyon sokat kell tanulnom, ahhoz kicsit is hitelesen álljak ott a katedrán.  Az év végén, végül is hallhattam olyan mondatokat, amelyeket az ember, nem győzne hallgatni. Amiért érdemes dolgozni, és tanítani.
            Az év késő tavaszától lett segítségem a háztartásban, mert akkor már a végét jártam, lássuk be. Piciny jövedelem javulás nekem, hatalmas segítség, talán mindenkinek.
Most nyaralásnál, nem kapcsoltam ki, a bonyolult ébresztő rendszerem egyik állomását. Azt, amikor el kell hagyni a falut, a télit. Ez minden reggel csenget nekem, itt a Nyárifaluban, és akkor én nagyon örülök, hogy nem kell indulnom, nyaralaoooookkk....

2013. augusztus 3., szombat

Pásztortáska 4. Titkaink




Photo: Dofka
Voltak titkaink. Nekem a kicsinek, neki a nagynak. A dolgok természetét javaslom figyelni, ő engedett csak a családi önkényen, én csak sertepertéltem az akciói körül. Velem kapcsolatban soha nem engedett volna semmit. Következetes volt és hajlíthatatlan, de szeretetteljes. Na jó, néha nem. Néha elfogyott a türelme, nem is voltam egyszerű portéka, ez is igaz.
            Volt ez rossz periódusunk, én még nem voltam hozzá okos, ő meg elfáradt. De soha az értelmétől el nem kellett köszönnie, teljes ésszel ment el közölünk. Az se egyszerű dolog. Nekem leginkább, csak azért volt egyszerű tudomásul venni, hogy készül, mert föl nem fogtam, mi történik. Az utolsó találkozásunkkor, amikor ki tudta, az lesz az utolsó, megragadta a karom, erővel szorította.
-          - Most akkor kérd a Jó Istent, mehessek békével! Mondom, kérd a jó Istent, érted, ez így elég volt, érted, elég.
Döbbentem szorongattam a kezét a Róbert Károly körúton, és álmomban nem gondoltam volna, hogy nagymamám itt eltűnhet. És bizony eltűnt, miközben mi valahol a fenében túráztunk. Soha, arra a területre, ha csak nem visznek, nem megyek többet. Azt én így befejeztem. Ott hagytam anyámra egy rohangáló, eleven, talán hároméves kisfiat. Ő meg, a gyermek persze rohangált, de nagyon, olyan ereje volt, hogy három ember kellett hozzá. És emiatt anyám nem bírt bemenni oda nagyanyámhoz, nem tudott ott lenni azon a napon, vagy azon a sejthető napon, bár semmilyen sejthetés nem volt. Nagyanyám épp értelemmel döntötte el, hogy meg fog halni. Arról már nehéz okosnak lenni, hogy ezt mi, miért nem tudtuk, éreztük.  Pedig azt mondhatnám, mondta. Ezt is megsúgta.
Nem figyeltem Nagyi, nem voltam készen  erre, én…hiszen anyám sem. Lehet, hogy vártad volna tőlem, elhibáztam akkor, nagyon elhibáztam.
De most inkább a titkainkról, mert így bonyolódtam ide. Tőled nem kellett félni a szüleimnek, hogy hülyéket fogadsz a házhoz, pláne, hogy még én is ott voltam  ebben a házban. Minden generálisan meg volt nekünk tiltva. Érthető módon. Te nagyon öreg voltál, én meg nagyon kicsi. Nem volt szabad idegeneket beengednünk. Na jó, neked nem volt megtiltva, de nekem nyomatékosítva lett. És mi beengedtünk, nagyon érdekes idegeneket.
Baj lett volna, ha nem vagyunk, legalább ennyire bátrak. Nem árultalak be,  nagyon jó csapatunk volt.
            Jött akkor a drótostót,  az edényreparáló, az esernyőjavító, a vak kefekötő, a köszörűs….és mi csináltunk, na legyek őszinte Nagyi, te inkább, a zöldre mázolt padon, ott a jázmin bokor alatt egy kaszinót…nagy élet volt ott,…és azt hiszem, ott tanultam meg, amit nem lehet katedráról tanítani, hogy hogyan kell megpróbálni az emberekkel beszélni….


2013. augusztus 1., csütörtök

Pásztortáska 3. Tollazás




Photo: Dofka


A tollazás még sokkal jobb időt követelt, mint a függönymosás. A függönynél még a kis szél elment, nem így a tollazásnál. Teljes szélmentes napot követelt, forróságot, az dukált a tollazáshoz.
            Ez kevésbé volt mozgalmas nap, bár hasonlóan heroikus, mint a függönymosás. A dolgot lényegesen egyszerűsítette, hogy nem kellettek hozzá férfiak. Nagyanyám elhatározta, és kész. Én láb alatt voltam, mellékesen vigyázott rám is, ha már odakerültem a keze alá. Ha már ott voltam, megpróbált, tanítani. Azzal kezdte, hogy a kiszemelt párnákat, vánkusokat ahogy mondta, lehámozta, levette a huzatot. Ott voltunk, mint a sebészek az angin közelében. Ez az a sűrűszövésű vászonanyag, ami a tollat tartja. És akkor szépen felvágta ezeknek az anginoknak a hasát. Szépen, nem agresszíven, de a régi anginnal nem kellett törődni, az ment a szemétre, mert el volt zsírosodva. Vettünk újat, már hetekkel ezelőtt a rőfösnél, akit szegényt a saját boltjában aszalt a sorsa, alkalmazottként. Ő még értette ezt a szót, ezt az angint.
            A toll, ez csak liba pehely lehetett, ez nekem el lett magyarázva. A tyúk toll büdös, és szúr, mint a rossebb. Azt te nem tudod lefejteni, ha lefejted is büdös marad. Jegyezd meg, az erre nem jó, tulajdonképpen semmire sem. De a liba, annak is a pelyhe. Közben öntötte be Nagyanyám a tollat az anginból a pala teknőbe. Néha a teknőt feltöltötték nekem és lehetett fürdeni, de most nem ez nézett ki.
- Nézd, így beöntjük, és aztán szépen forgatjuk, így, így …látod?
- Nagyi ez nagyon büdös…
- Az, persze hogy az, azért szellőztetjük, most majd a nap csodát tesz, gyere forgasd!!!!
- Ehhez én hozzá nem érek…
- Nem?
- Nem…semmiképpen.
            Tudni kell, hogy Nagyanyám idegeit már kikezdte akkor sok minden, én mint utolsó unoka nagyon jól szaladtam a haragja elől. Éppen bemértem, kuksolhatok-e a nap hátralévő részében a kert végében. De nem kellett futni, rám hagyta.
- Na, akkor legalább figyelj! Csomós ujjai közé vett egy marék tollat. Szétmorzsolta, váljanak szét. A nagyon összeállt részeket bölcsen kidobta. A nagyobb, keményebb tollszárakat kitörte, szintén kidobta, átforgatta az egész teknőt. És hagytuk a napon. Én különösen. Aztán szépen, óránként átforgatta. A toll fehéredett, és a tömege nőtt. Elváltak az összetapadt szálak, repülős lett újra az egész.
            Eközben a verandán életre kelt a Singer, Nagyanyám varrta az új anginokat, szépen, kicsi kis rést hagyva, majd a töltéshez. Majd három óra tájt, kiadta az utasítást. Mostantól a toll már inkább nedvet szed, be kell tölteni. És szépen megtöltötte a párnákat. Ha picit kisebb párnákat szabott, kimaradt toll, lett nekem baba párnám. Sőt igazi vörös selyem babapaplanom. Ott előttem készült a steppelése, ezt már csudáltam. A verandai hintáról volt nekem csodálkozó helyem az itt történtekre. Két hajtás között megtudtam szinte mindent.
            Nap végére elkészültek a párnák. A nagypárnák is, azokkal aztán volt gond elég, azt még nekem is segíteni kellett fogni, hogy a zárásuknál a varrógép alá férjenek. Ebben még ügyes is voltam, éreztem a tempót, az irányt. Próbáltam javítani a toll irtózatomon. Boldog örömmel vettem át a saját párnáimat. Cipeltem be az ágyamra.
-          Na így már tetszik? Ugye?
-          Tetszik, nagyon tetszik, napszaga van, érzed, napszaga?
-          Nekem mondod, kisanyám? Nekem mondod??? Persze, hogy napszaga van, milyen lenne kisanyám…- és ezer ránc nevetett az arcán. Háromszáz már ott van az enyémen is  és pontosan ott, ahol neki volt.
De a tollat meg nem fognám semmiképp, még ma sem. Számolgattam a múltkor, nevetséges áron van új párna. Vettem is, igaz ezek inkább, díszpárnaszerűségek voltak. Elhelyeztem őket gondosságom tudatában. Este, tévénézés, motyorgás közben rátettem az egyikre a fejem.

- Atyaég, ez tyúktoll, olyan büdös, hogy nincs párja. Nagyi, ez tyúktoll….tyúktoll…jajj

2013. július 30., kedd

Pásztortáska 2. Függönymosás






Függönymosás

Ez is a nyárhoz tartozik, tartozott. A saját függönyeink kérdését anyám rövidre zárta, nem lett túlbonyolítva. Szokásos mindennapi tevékenység volt. Nem így nagynénémék függönyei. Az ügy volt. Nem is kicsi. Hetekkel korábban kémlelte az egész család az eget. Találgattuk az időt, biztos jó lesz-e a függönymosásra. Hallgattuk a rádiót, újra vizsgáltuk az eget, itt lesz e az ideje a dolognak, lesz-e két összefüggő hőséges, de legalábbis derült nap. Inkább hőséges, akkor szárad, húz igazán.
            Gyakorlatilag transzban voltunk mindannyian, mire a sok várakozás után nagyanyám végre kiadta a parancsot. Most! Futott mindenki dolgára. Nekem csak egy dolgom volt láb alatt lenni, kiváló voltam benne. Viszont a mindent elsöprő rajongásom miatt, és azért is, mert akkor még a felnőttek elviselték a gyerekeket, megmaradtam, nem csaptak agyon. Akkor sem voltam korán kelő, de ezeken a napokon vetett ki az ágy magától. Nyár dereka volt, addigra már kialudtam magam, volt rá idő a vakációs napokon.
            Óriási létra vándorolt le a padlásról, és ment, vonult nagynénémék irányába. Pár házzal arrébb laktak, három sarok, ha volt, kezdetben nekem a világ vége, a még értelmezhető világ vége, másra gondom sem volt. Az óriási létrával levették a két hatalmas, utcai ablak függönyeit. Ez férfimunka volt. Nagybátyám ezeket a hatalmas csipkefüggönyöket sportszatyorba tette, egy csehszlovák orkántípusú, kockás kivitelbe és átcipelték hozzánk a kertbe. Nem tudom, mennyit torzít a gyermeki emlékezet, de heroikus volt a súly. A tömeg, amit a két, polgári belmagasságú ablakról leszedtek a létra segedelmével a függönymosásban résztvevő alakulat férfi erői.
            Mire a rakomány megérkezett, a kertben a karácsonyfa talpbefaragásánál erősebb, jelentős izgalom volt jelen. Nagyanyám mindenféle gyermekveszejtő nagyságú fazekakban vizeket forralt, kisebb edényekben fehérítőket, keményítőt, ki tudja mi mindent nem főzött. Kis zománcos kékben volt a kocsonyás keményítő, meg-meg nyomtam a fedele nyitónyelét, borzongva láttam, hogy remeg a félig megkötött, síkos, mágikus anyag.
            Halmaz-állapotváltozás. Ezt a fogalmat még nem ismertem, mert Balon tanár úr még nem vett kezei alá. De az alkimista csodát, hogy a dolog a kis, kék, zománcos edényben imént még folyt, most meg remeg, szinte szilárd, kellő félelemmel tekintettem.
            A kertben eddigre szapora, nagyon erős káromkodásokkal megtámogatva, félig-meddig állt az ÉPÍTMÉNY. Az építmény szintén a padlásról érkezett. Az építmény egy laza, párnafába szögezett, hegyes éleivel felfelé mutató, szegecselt keret volt. Illetve, épp ez volt a rettentő aggodalmas, hogy nem keret. Csak lécek. Ezeket a léceket kellett keretté illeszteni, úgy hogy a nagyanyám és az asszonyok által fontosnak tartott, kiérlelt beavatkozáson túlesett függönyök fogadására alkalmas legyen.
            Mert egyszer csak a függönyök kikerültek a bádogteknőből, átestek minden fehérítésen, keményítésen és azonnal fel kellett volna erősíteni azokat a kicsiny, éles szegecsekre. De nem is nagyon lassan, mert láttuk a kis, kék, zománcos edény esetét, elég gyorsan köt az anyag.
            De a keret léceinek vetemedései, a kert talajának egyenetlenségei, és a függönyök idők alatt történő nyúlásai, összekapásai miatt ez szinte lehetetlen vállalkozás volt. Apám küzdött sógorával, az elemekkel,  a vetemedéssel, a lejtéssel, anyósa tekintetével, anyám nézésével. Ha készen volt a dolog, se lehettünk nyugodtak. Bár ahányan voltunk, rohantunk felszúrni az irdatlan méretű függönyállatot, úgy hogy ne érjen a fűhöz, emeld, atyaég ott ér le, fuss, ne csíptess nagyot, szépen csináld kisanyám, na látod így jó lesz. Egyenletesen oszd el, nincs szemed, a csodába.
-          Dől, Tivi, fusson a csodába, ott kapja meg, a fenébe szétvitte a súly! Jani, üss rá, hát beborul! Na megállt, de a hasa belóg. Szűk a keret. Ilyenkor aztán téglák, emelvények, passzítmányok, miegyebek mentették meg a düledező alkotmányt. Végül is mindig megoldódott, rendben lett minden.
Ekkora már mindenki idegei cafatokban lógtak, apám el is tűnt, kicsit gyógyulni, jó ha két nap múlva láttuk újra.
      Nagyanyám ekkor kezdett éledni, visszafércelte a függöny aljára a rojtkompozíciót. Mindenki meggyötörten pihegett, de nem volt kegyelem. Vezényelt.
-          Igen, mert ez klüpl. Meg kell adni a módját, van egy kis macera, na de megéri, nézzétek!
Felemelte az akkor már fehér, kemény, nagyon szép csipke függönyt, mint az áldozati állatot. Rogyadozva álltunk mellette, a teljesítménye tényleg csoda volt.
-          Na kisanyám, szép lett, mi?
-          Nagyi rozsdás lett…
-          Mit gagyogsz?
-          Rozsdás lett…
-          Hol?
-          Ott, ahol a szögekre felhúztuk
-          Talán láttad, hogy arra a részre varrtam rá a rojtot.
-          De néhol látszik, és különben is, alatta rozsdás lett…
-          Rozsdás lett, igen, atyavilág, rozsdás, kisanyám,…. hát te kisanyám,….téged, hogy adunk el…..Kisanyám, ez klüpl… jössz nekem itt a rozsdával, a jó ég áldjon meg kisanyám…Nincs neked dolgod, hogy így ráérsz, kisanyám.

2013. július 29., hétfő

Pásztortáska 1.

Emike és Pityu, a nagyon nagy Unokatesó a palotai kertben, ott a tűzfal alatt
Unokatestvérem úrként nyakkendőt vett a napozóhoz
És ott vannak a szép kis sámlik




-          Nincs jobb ötletem, haza kell mennem. Mindent kipróbáltam. Az összes nálam lévő csodaszer hatástalan.
-          Próbáld ki a palástfűteát. Palástfű.
-          Fogalmam sincs, hogy néz ki. Most este nem hiszem, hogy találok. Tudni kell azt is, melyik részéből kell főzni a teát. Mikor kell leszedni. Zölden, nyilván nem is lehet leforrázni.
-          Meg a cickafark.
-          Azt tudom, az van is, de az is csak otthon. Itt a nyaralóban nincs.
-          A palástfű, az amelyiknek gyerekkorunkban lehúztuk a pozsgás leveleit és csörgettük.
-          Az a pásztortáska.
-          Igazad van a pásztortáska. Az is jó, nézd meg a neten.
Ma délutánra itt az összes, szép barna zacskókban a pulton. Meg a gyógyszer is. Nagy a hitem a gyógyfüvekben, meg a gyógyszerekben, meg az orvosokban.
A pásztortáskán azonban megakadtam. Pásztortáska, honnan tudom a nevét egyáltalán. Gyomnövény, illetve ezek szerint gyógynövény.
Ez esetben madeleine-sütemény, elmerült a teában, repít vissza a gyerekkorba.
Pásztortáska, tényleg húzogattuk le a leveleket, úgy hogy egy kis zöld még a száron tartsa, és rázogattuk, mint a csengettyűt. Valamilyen hangot adott, de hogy nem csengett az egészen bizonyos. Miért játszottuk mégis ilyen nagy türelemmel vajon, odaadással, ezek szerint korosztályosan országszerte bárhol.
Két magyar regényt fejeztem be a hétvégén. Két női regény, nem az írója miatt. Női történet. Nőkről szól. Mindkettő a korosztályom, jól elkúrt sorsa lett mindkettőnek. Jó könyvek. Mind a kettőt jó volt olvasni. Magyarka, Akvárium. Azt álmodtam összehasonlító elemzést kell írnom a két női főszereplő sorsáról, társadalomtörténeti keresztmetszetben. Szerencsére nem kell. Nyugtatom magam, csak álom volt.
Sóder, sóder - ez a két szó, illetve egy, a generációmnak feltételezem ugyanazt hívja elő. Tábor, körtánc, idétlen, első smárok. Vannak fiúk, vannak lányok, nagy felismerések, úttörők valamennyien. Ezzel operál az egyik szerző, ügyesen. Korfestő.  Melyikünknek ne jutna eszébe….az úttörőkora.
      A pásztortáska korábbi élmény. Akkor még csak vágytunk a sóder-sóder világára. Guggolva a porban rázogattuk a pásztortáskákat. Napozókban, fapapucsban. Csodálva a világot, a nagyokat. Testvérem nem lévén, egy nagyon kedves szomszédlánnyal nőttem föl.  Úgy volt szomszéd, hogy egy kertben laktunk. Házrész, így nevezné az ingatlanos. Valójában, én anyai nagyszüleim házában nőttem föl, a dédszülők részét, amit a három örökös fiú, köztük nagyapám örökölt, el kellett adják, így lett nekem Julikám. Két évvel volt idősebb, mint én. Talán tőle is tanultam az alkalmazkodást, bár egyke voltam, mindig tudnom kellett, kisebb vagyok. Behozhatatlanul. Bőghetek a fa alatt, nem érem el az ágat. Sírhatok az árok parton, nem tudom átugrani. Csak ha segítenek. Többnyire segítettek, de azért hagytak bőgni. Ez így volt rendjén.
      Az unokabátyám, aki tizenegy évvel volt idősebb, szóba sem állt velem, játék ügyben semmiképpen. Ők már egy más csapat voltak, komoly nagyfiúk, mire én végre a sóderes úttörőbe serdültem, ők egyetemisták voltak, csodálva ámultuk őket. Néha miatta is bevettek a játékba, elfelejtve a két év mínuszomat. Csökött, csökött, de van egy nagy bátyja. Volt. Volt, akkor még volt.
      Egészen meghatóan együgyű játékaink voltak. Ez a pásztortáska, például. Aztán virágmag-gyűjtés szép kis dobozokba. Meg is tanulta az ember a virágok nevét apránként, meg, hogy érdemes magot szedni vagy nem, mert évelő, tőről szaporodik. Hagymás, nem lehet magot szedni a tulipánról. Ugyanígy gyűjtöttünk még kávézaccot szép bonbonos dobozba, virágos, elég magas bonbonos doboz volt, abban gyűjtöttük a zaccot. Szépen kiszárítottuk és játszottunk vele. Aztán visszaadtuk a virágok alá, volt amelyik alá kellett. Ha jól emlékszem, nagyanyám a hortenziákat szerencséltette vele. Gyűjtöttünk még ezer féle kacatot, de igazán nyári játékok ezek voltak, a pásztortáska, a zacc, a virágmag.
      És a kincskeresés. Egészen komolyan gondoltuk, hogy bárhol lehet valamely elásott kincs, és azt meg is találjuk. Napokat ástunk, kapartuk a földet, ahol engedték, ahol nem zavartuk a kertek nyugalmát. Találtunk is millió régi pénzérmét, bilifület, korsó peremet, porcelán cserepet, volt nagy öröm. Ugyanott, ahol ásni engedtek minket, nőttek a hatalmas mályvák. A mályvák virágjából babákat öltöztettünk, a mályvák szárának belsejéből kikapartuk a szivacsos állományt, és napokig néztük, amíg össze nem zsugorodott, el nem barnálott. Ide a mályvák alá szabad volt kivinni a kicsiny sámlijainkat, ilyen mindenkinek volt, szomszédolásnál mindenki hozta is magával, csak nem fog a földre ülni.
Egyszer, ide a mályvák alá sikerült kivinnünk a rádiót, a Sokolt, zsebtelep befőttesgumival rágyógyítva, ahogy kellett. Mesedarabot hallgattunk, mese-rádiójátékot, Csili-csala bácsi csodáit. Úgy éreztem, ennél szebb nem történhet velem. Onnan a rádióból igazi színház, ide a lustán porfürdőző macskák közé, a mályvák alá. Az hogy, három tűzfal között ülünk egy maroknyi kert közepén, meg nem fordult a fejünkben.
Ültünk a sámlikon és törtük a követ. A feltört kő metszete ezernyi szikrát vetett a napban. Órákig gyönyörködtünk benne. Kis kalapácsaink voltak, apró, ügyes fejjel. Ezzel törtünk aztán diót, és sárgabarackmagot. Őszit is, de azt kidobtuk. Inkább csak a szép, rücskös formáját bámultuk.
Ezek a kincsek úgy kerültek hozzánk, hogy benne éltünk, a működő háztartásokban, ahol épp a befőzés ideje volt, a nyár ideje, a nagy függönymosásé, a tollazásé, a drótostóté, a köszörűsé, az esernyőreparáló, a vak kefekötő jövetele ideje. Ezek titkos ügyeink voltak. Enyém és Nagyanyámé. Ezekről majd írok  szép sorjában.

2013. július 20., szombat

Uram Isten, mennyire egyedül maradtam újra!





Két napig nem voltam net közelben. Már ez se igaz, mert ez is mobilizálva lett, mint minden. Szóval kicsit később jutottam a hírekhez, talán így pontosabb. Le kell adjak valamit, szeretnék pontos lenni, ezért használom az úti mobil szettet. Ha már használom, ránézek a hírekre. Sok örömöm nem telik benne. Két nagyon kedves, életemben fontos ember halálhírét látom. Még üzenet is jön, próbáljak egyikőjükhöz egy nekrológot írni. Mintha az olyan könnyű lenne, mintha bárhol ezt tanítanák. Az a baj, még azt se mondta senki, hogy könnyű, csak ha esetleg sikerülne. Pillanatnyilag két szikár időpont és egy rossz fénykép adott, meg a rengeteg emlék, ami össze-vissza kavarog a fejemben.
            A másik szomorú hírrel tevőleges dolgom nem lesz, csak a döbbenet, megint egy ember, aki jó, hogy volt, de nagyon jó, most nem lesz már. Büszke vagyok rá, hogy bár egy épületben dolgoztam vele, közös munkánk sosem volt, mégis meg nem érdemelt, de ettől a generációtól még nem szokatlan, de korántsem természetes kollégális üdvözletet kaphattam mindig, amikor együtt fogyott el a levegőnk feljutva a második emeletre, a térben, véletlenül közel lévő szomszédos irodánkba. Ez nála dukált, egy csibészes mosoly, két nagyon találó, rövidke mondat, egy tréfa. Az ő méltatása szép lesz, életműve, díjai önmagukért beszélnek, miért kellett ilyen korán elmenni, arra csak azt gondolom, nagyon hiányzott már az égi zenész bandából a hegedűjével.
            Valamikor talán valaki bemutatott neki, vagy egyszerűen bemutatkoztunk a Ház büféjében, a lépcsőfordulóban, fogadáson, konferencián, jó ég tudja hol. De leginkább azt hiszem, nem mutattak minket be sehol egymásnak, egyrészt mert őt mindenki ismerte, ő meg volt annyira udvarias, hogy akivel idestova húsz évig egy lépcsőt taposott köszönt. Neves személyiségként is, és még akkor is, amikor már szinte minden létező díj, nagyon helyesen, az ővé volt. A személyén, szakmai, pótolhatatlan tehetségén, amelyet hozzá nem értésem miatt, még csak helyén értékelni sem tudok, leginkább most az fáj, hogy annak a generációnak az egyik kiváló képviselője megy el, aki még köszönt a magam félének a lépcsőházban. Ez most önző szempontnak tűnik, de higgyük el, ez legalább olyan nagy veszteség, mint az, hogy szegény Béla eltűnt a népzene legavatottabb köreiből. Természetesen a család személyes gyászával pedig semmi nem mérhető.
            Egy alkalommal, a második emeltre felérve, a folyosó, amikor a körgang korlátján próbáltuk, nem túl sportos vérkeringésünk okozta oxigénhiányát átmenetileg orvosolni, jegyezte meg Béla úgy, ahogy tőle szokott volt, kedvesen, nagyvonalúan, fuldokolva:
- Jól, van, még jól nézel ki kisanyám!
- Béla,…..kapkodtam a levegőt, ez a te dolgod,…..zihálás, hogy ilyen kedveset mondj,…..levegőért való küzdelem….nekem, meg ebben a korban, az a dolgom, hogy ezt a nyilvánvaló hülyeséget elhiggyem.
- Na, most nagy igazságot mondtál, kisanyám…- küzdelem levegőért, röhögésbe torkolva,- nagy igazságot, hát ez jó! – kapaszkodtunk együtt a galambszaros, baluszteres korlátba.
Ő az elmaradhatatlan szőttes táskájával az oldalán. Én meg mit tudom én hogy, ez nem túl lényeges. Aztán elmaradt a második emeletről, sokáig nem láttam. Egyszer mégiscsak összeértünk a lépcsőházban, lehet, már én se a másodikon dolgoztam.
- Béla, te hol vagy mostanság?
- Már hogy érted ezt?
- Úgy, hogy hol a te irodád?
- Irodám, nincs nekem most irodám, nyugdíjba mentem.
- De hol lesz az új irodád?
- A temetőben édes anyám, a temetőben,……… ha érted…
Akkor is elsomfordáltam, most is .
Béla, az Isten nyugosztaljon!

Irén, kedves Jó!
Ehhez még kell egy kis idő, most még nem megy, tudom, ez is muszáj lesz. Megpróbálom megírni, de nem biztos, hogy sikerül.
Nagyon rossz ilyesmit írni, nagyon rossz felnőttnek lenni, rosszabb, mint gyereknek volt, pedig az is nehéz volt, és hittem hogy felnőttnek jobb lesz. Néha, hosszasan úgy tűnt, jobb is volt. Volt jó is.
Egyre inkább hiszem, odaát egyre jobb a társaság. Ez lehet, hogy az öregedés egy jó alapja
De kérlek kedves, adj egy kis időt… Olyan hamar kellene bölcsnek lennem. Te tudod pontosan, mennyire való ez nekem. Tudod, nehezen megy majd…

Uram Isten, mennyire egyedül maradtam újra! Uram Isten, mennyire egyedül maradunk!