Pásztortáska 4. Titkaink

Photo: Dofka

Voltak titkaink. Nekem a kicsinek, neki a nagynak. A dolgok természetét javaslom figyelni, ő engedett csak a családi önkényen, én csak sertepertéltem az akciói körül. Velem kapcsolatban soha nem engedett volna semmit. Következetes volt és hajlíthatatlan, de szeretetteljes. Na jó, néha nem. Néha elfogyott a türelme, nem is voltam egyszerű portéka, ez is igaz.

            Volt ez rossz periódusunk, én még nem voltam hozzá okos, ő meg elfáradt. De soha az értelmétől el nem kellett köszönnie, teljes ésszel ment el közölünk. Az se egyszerű dolog. Nekem leginkább, csak azért volt egyszerű tudomásul venni, hogy készül, mert föl nem fogtam, mi történik. Az utolsó találkozásunkkor, amikor ki tudta, az lesz az utolsó, megragadta a karom, erővel szorította.

-          - Most akkor kérd a Jó Istent, mehessek békével! Mondom, kérd a jó Istent, érted, ez így elég volt, érted, elég.

Döbbentem szorongattam a kezét a Róbert Károly körúton, és álmomban nem gondoltam volna, hogy nagymamám itt eltűnhet. És bizony eltűnt, miközben mi valahol a fenében túráztunk. Soha, arra a területre, ha csak nem visznek, nem megyek többet. Azt én így befejeztem. Ott hagytam anyámra egy rohangáló, eleven, talán hároméves kisfiat. Ő meg, a gyermek persze rohangált, de nagyon, olyan ereje volt, hogy három ember kellett hozzá. És emiatt anyám nem bírt bemenni oda nagyanyámhoz, nem tudott ott lenni azon a napon, vagy azon a sejthető napon, bár semmilyen sejthetés nem volt. Nagyanyám épp értelemmel döntötte el, hogy meg fog halni. Arról már nehéz okosnak lenni, hogy ezt mi, miért nem tudtuk, éreztük.  Pedig azt mondhatnám, mondta. Ezt is megsúgta.

Nem figyeltem Nagyi, nem voltam készen  erre, én…hiszen anyám sem. Lehet, hogy vártad volna tőlem, elhibáztam akkor, nagyon elhibáztam.

De most inkább a titkainkról, mert így bonyolódtam ide. Tőled nem kellett félni a szüleimnek, hogy hülyéket fogadsz a házhoz, pláne, hogy még én is ott voltam  ebben a házban. Minden generálisan meg volt nekünk tiltva. Érthető módon. Te nagyon öreg voltál, én meg nagyon kicsi. Nem volt szabad idegeneket beengednünk. Na jó, neked nem volt megtiltva, de nekem nyomatékosítva lett. És mi beengedtünk, nagyon érdekes idegeneket.

Baj lett volna, ha nem vagyunk, legalább ennyire bátrak. Nem árultalak be,  nagyon jó csapatunk volt.

            Jött akkor a drótostót,  az edényreparáló, az esernyőjavító, a vak kefekötő, a köszörűs….és mi csináltunk, na legyek őszinte Nagyi, te inkább, a zöldre mázolt padon, ott a jázmin bokor alatt egy kaszinót…nagy élet volt ott,…és azt hiszem, ott tanultam meg, amit nem lehet katedráról tanítani, hogy hogyan kell megpróbálni az emberekkel beszélni….