Szeptember végén

Végre egy nyugodt hétvége. Jövés-menés azért van, de végre szombaton és vasárnap is otthon lehetek. Hetek óta nem volt ilyen. Szépek voltak ezek a hétvégék is, de most igazán élvezem a nyugalmat, a csöndet, a semmihez nem hasonlítható szeptemberi napsütést. Három hete bőröndben vannak dolgaim. Hol itt, hol itt pakolom ki őket. Mindig mozgalmas életre vágytam. Csodáltam a stewardessek kis húzható csomagjait, amilyen otthonosan mozognak velük bárhol. Fárasztó egy műfaj az bizonyos.

            Nézem a teraszt, ahogy ömlik a fény, az a szeptemberi, amit annyira szeretek. Elhatározom, almás pitét sütök délután. Az almás pite kifejezetten szeptemberi dolog. Lereszelek két kiló almát, szórom bele az őrölt fahéjat. Ahogy keverem, szép, nagy felhőket fúj a fahéj az almamasszából. Előkeresem a receptes könyvet. Lapozgatom a megsárgult lapokat, fecniket, naptár hátsókat. Sok-sok kézírás, olyan kezeké, akik egykor simogatták a fejem búbját. Rakosgatom őket, nézem az ügyetlen zsinórírást, az éltanulós gyöngybetűket, a kapkodó nyomtatottakat. Végül is egy papír stanicli hátára följegyzettet választok, ez a kedvencem. A legegyszerűbb, és ebben a legkevesebb a tészta aránya, jóformán alig van benne, húsz evőkanál liszt kell csak bele, a két kiló almához. Végigsimogatom a szürkésbarna zacskó farkasfogait. Megjáratom rajta a szeptember végi napsütés  konyhába szűrődő fényeit.  

            Szép fényes szeptember vége. Elkalandozom. A szeptember ünnepi hónap, sok születésnapunk van. Régen pedig végeláthatatlan Mária napozás folyt a családban. Nagymamám, keresztanyám, nagyapám testvére, és még sorolhatnám hány Mariskánk, Marikánk, Máriánk volt. Mindenkit köszöntöttünk rendjén. Nagyanyám ilyenkor elvárta a gyerekeit, mind az akkor még élő hármat, minket unokákat, meg az összes férjeket, egyebeket. Majdnem nagyobb ünnep volt, mint a karácsony. Rétest sütött. Káposztást, túróst mazsolával, mákost apám kedvéért, meggyest mindenkinek, almást nekem. Rendes civódó, versengő család voltunk. Mindenkinek, a gyerekek közül be kellett számolni a tanulmányi eredményeiről, mint minden családi eseménynél. Tudtam, hogy nem lesz nehéz dolgom, mindig nekem volt a legjobb a bizonyítványom. Meg azt is, hogy ez kevés lesz. Ez a nagyanyám nyíltan és  megkülönböztetően jobban szerette a másik lányunokáját. Csak és kész. Ezt hatéves koromban meg kellett tanulnom, hogy néha csak úgy egyszerűen hátrébb sorolódunk. Van kisebb, kedvesebb, újabb, szeretettebb. Akkor  furcsa volt, de azt hiszem, igen hasznos tanulság volt. Ideje volt elkezdeni gyakorolni. Ez a nagyanyám rengeteg dióval sütötte az almás pitét, csodálatosan fényesre sütötte a tetejét, szerintem a tészta is inkább keltféle lehetett. A másik nagyanyám könnyebben készítette, omlós tésztából, dió nélkül, tompa fedéllel. Ezt szeretem jobban. Az egyikük szép kockákat vágott, a másik átlósan vágta a formáját, sok porcukorral meghintve.

            Egy Máriánk sem él már. Senkit nem tudok köszönteni, hacsak nem a temetőbe kivitt virágokkal. Pedig milyen öröm volt, vasárnap délután ünneplősbe öltözni. Ballagni a macskaköves, villamosparti járdán, élvezni a szép szeptemberi délutánt. Azt, hogy anya is ünneplőben, apa is kiglancolva, az elmaradhatatlan ingpulóverében, szövetgatyában és fényesített cipőben vonszolja a három szál kardvirágot, a szép hosszú szálút. Köztük ugrálok én lakkcipőben, fehér zokniban, a hímzett galléros sötétkék ruhámban, a szép délutáni fényben és azt gondolom, hogy ez mindig így lesz. 

Szeptember 12.

Photo:Dofka

Napok óta számolok vissza. Várom a mai napot. Reggel még nincs ébren az ünnepelt. Hagyom aludni. Ő is nehezen kel. Kicsit én is elcsúsztam, még beülök otthon a gépbe, van amit beküldök a benti gépre, pakolgatok. Szeptember 12. Mária nap. Szép őszi nap. Napsütéses többnyire. Ma kicsit bágyadtan indul. Még a fenti benzinkútnál kezdem írni az smst. Azt szeretném, ha háromnegyed kilenckor landolna. Percre pontosan. Félre a János kórházhoz érek. A kórház kéményét megtekintem. Amikor született az ünnepelt is ezt néztem, nem sokáig, pár óra volt csupán. Könnyű, gyors, zavarmentes szülés. Azért voltak persze kilátástalan pillanatok. Akkor elnéztem a végtelen hosszú, keserves színű kéményt. Az is átfutott az agyamon, ebben a nagy kórházban előfordulhat, hogy valaki éppen megy közölünk. A gyermek meg jön. Evilágra. Nagyon boldog voltam. Kilencven volt. Tele minden reménnyel, optimizmussal. Demokrácia, ebbe születik, elhittem. Szerető családba, egymást szerető apa, anya közé, elhittem.

            Első perctől tudtam, hogy fiú. Azt is, hogy a neve Máté lesz, Isten ajándéka. Óriási gyerek volt, harsányan bőgött föl, céklaszínűen, tekeregve az első légvétel nehezétől. Egy csodálatos idős bába segített, tapintatosan, nem fontoskodva, nyugalmat árasztva. Az orvos is csöndes, nem a sztártípusból. Aznap lett osztályvezető főorvos. Ahogy a gyereket átvették a csecsemősök a bába és az orvos megcsókolták egymást. Aztán engem. Kérdezték, jól vagyok-e. Jól voltam, nagyon jól. Talán sose olyan jól még nem.

-          Mit csinál kedves?

-          Imádkozom. Hálát adok.

Keresztet vetettek és végigmondtuk az imát. Megköszönték egymásnak a segítséget, nekem a fegyelmet,  és a Teremtőnek, hogy egészséges fiú született. A szomszéd ágyon felnyögött a másik anya, nála akkor erősödött be a helyzet. Akkor még nem volt apás szülés ebben a kórházban. A babát a csecsemősök mérték, tisztázták, öltöztették. Én meg vártam, megfigyeltek, nem lesz-e gond. Tőlünk pár méterre, a fal túloldalán egy apa született. Épp csak odaért, nem számolta az orvos, hogy ilyen hamar meglesz a baba, vagy kímélni akarta a mindennél rosszabb, végtelen, bizonytalan várakozástól.

            Csöng a telefon. Eltűnik az elkezdett sms. Végre leteszem. Megtalálom mégis a megkezdett üzenetet. Befejezem. Háromnegyed kilenc. Küldöm.

            „Boldog születésnapot! Most 23 éve. Itt állok a János előtt. Annyi éves vagy, mint akkor én. Felnőttél. Szeretlek. Anya.”

Szervusz Budapest!

Ez volt az első nyár, hogy a strandra szemüveget vittem. Tisztán emlékszem, hogy tavaly még nem pakoltam be, bár nem voltam sokszor a parton, idén amennyit csak tudtam. Gyűjtöttem a napot, a fényt, a jó időt, az energiát. Gondoltam betárazom a jót, elteszem télire.

            Tud unalmas lenni a strand, pláne egyedül. A szikrázó napon, még szemüveggel sem könnyű olvasni. Viszi a szemet a sorokról a harsány zajhoz kapcsolódó képek sora. Rutinos strandolókkal ülök, bár technikánkban eltérünk. A strand melletti fürdőhely közeli lakói, naponta többször le-lejönnek. Vannak nagyon bölcs strandolók, akik bár tehetnék, hisz ős nyaralók, öt előtt elő nem kerülnek. Akkor is árnyékban fognak helyet, majd hosszú, szép úszás után visszamennek a teraszra, a közeli nyaralóba. Vannak aztán a strandra égett ősnyaralók, akik valamikor márciusban jöhettek le és októberben majd hazamennek. Idősek, ráérnek, meg a napot is jól bírják. Szattyán bőrük különlegesen barna, szépen egyöntetűen. Nem nagyon ülnek, fekszenek. Ez a típus sétál, diskurál, meg-megállva. Férfiak, nők egyaránt, harminc-negyven nyarat lehúzhattak már így, itt, együtt sétafikálva. Tíz éve minden nyáron én is látom őket.

            A nagyon profi strandolóktól, ez egy másik csapat, az Isten mentsen. Három óra amíg kipakolnak, ugyanannyi amíg vissza, közben el is telik az idő. Van sátruk, asztalok, székük, öltöző-törölközőszettjük, hűtőtáska, aprított gyümölcs, jeges limonádé. Idén a pálmát az a társaság vitte, amelyik egy komplett ebédlőt pattintott fel egy sörsátor alá, pezsgőspoharakkal, gyöngyöző itallal, akár egy szabadtéri esküvő is lehetett volna. De nem az volt, ők így strandoltak.

            Azért a legmulatságosabbak mégis a strandoló szerelmespárok. Közülük is, a szerényebb beszédűek. Fegyelmezetten fekszenek egymás mellett. Kicsit vicces, hogy az ember ilyenkor ül mellettük húsz centire a kiégett füvön, de leginkább a padon. Néha megfordulnak. Irányváltás. Egy szó, nem sok, annyit nem váltanak, néha órákig. Fekszenek, bizalmas közelségben, mégse bizalmasan.

-          Öt betű. Nyílászáró, ak a vége. Szerinted?

-          Fogalmam nincs, próbáld keresztbe, hátha kijön még betű.

-          Áááá, ott még nehezebbek vannak. Együnk lángost?

-          Együnk.

Szépen felszedelőzködnek, elballagnak a büfésor irányába. Hamar visszaérnek, megeszik a pléden a lángost a papírról. Elballagnak sörözni. Jó nekik. Nézem a távolodó tetovált alakokat. Próbálok még egy kicsit a napon lenni, töltődni.  Ki kell tartani a gyűjtögetett erőnek novemberig.

            Idén nem sikerült. Az első, esős, minden nyári mosolyt törlő napon ott hagyom a kocsit azon a helyen, ahol már ugyan kétszer rondán büntettek, de legalább két éve nem. Szakad az eső, gondolom, talán megúszom ma is. Hát nem. Ebédelni menet a Kínaihoz, látom van a szélvédőn valami kis papír. Talán reklám, alapvetően a pozitív forgatókönyvre hajlok. Hát nem. Fordítom, Rendőrség, nem a Közterület, Feljelentés, nem Figyelmeztetés. Ez drága lesz. Ráadásul rá van írva, mielőbb hagyjam abba a tilos helyen való parkolást.  Akkor Szervusz Budapest! A felszálló párában úszó Vízivárosban megpróbálom a lehetetlent, parkolóhelyet keresni délben. Ehhez nyugodtnak kellene lenni, különben az ember kapkod, nem látja meg az adódó lehetőséget. Feszít a rohadék cédula. Ez harminc volt, ugyanott, jó néhány éve. Saccolom, visszaesőnek is számítok. Első kör, ez a kicsi kör. Nincs szerencsém. A másodikban sincs. Feszít az idő, lassan az egész ebédre szánt időt elkarikázom. Nagyobb körbe kezdek, ez már elég reménytelen gyaloglással jár. Csak ingyenes legyen mégis. Negyedik körben van meg a hely. Passzent, épp beférek, de tudom meglesz, csak higgadtan. Körönként elmegyek szegény kitartó kollégám mellett, aki megadóan vár a kínai előtt a vasrácson ülve. Kiszállok, rohanok vissza. Fölhívom, ne várjon, menjen be, kérje ki a szokásost. Amióta a Kínaiban eszünk ugyanazt eszem. Egyrészt tök mindegy, másrészt mindig kicsit más az íze. Épp miből borul több, káposztából vagy répából vagy hagymából. A Kínainál valón evés amúgy is egyfajta próbatétel. Hihetetlen kedves emberek, árat jó három éve nem emeltek, állandóan friss olajszag van, füstöl a konyha, nap végére nincs nagyon maradék. De a műanyagtálcát letenni nem könnyű, de ugyanígy ráragad az ember a villanykapcsolóra is. Komoly baj még soha nem esett. Ha egy kicsit megborult az erős, az embernek szaporább délutánja akad. De ez benne van a dologban.

            Loholok. Hívom Pétert, ne várj tovább. Menj be, kérd a szokásost, jövök. Számítsd bele, hogy a Kacsa után túl parkolok. Nem ideges alkat, beleszámítja. Azért a rendnek megfelelően sietős léptekkel közelítek. Ahogy lenyomom a telefont, gyömöszölöm vissza a táskámba. Szemem nem a lábam előtt. Épp a Parlamenttel szemben kocogok, persze Budán. Megingok, próbálok egyensúlyozni. Sikeresnek tűnik, de aztán csatt. Először szárazra esek, de ahhoz hogy felkeljek egy pocsolyát is meg kell tisztelni. De ez nem megy rögvest. Egyelőre ülök a pocsolyában, a frekventált rakparton, éppen egy herendi üzlet előtt, meglehetősen méltatlan helyzetben. Fontolgatom, miért nem sikerült megtartanom a zökkenés után az egyensúlyt. Végül is mindegy. Kicsit üldögélek, itt az aszfalton, mintha ez lett volna a tervem, hogy időzök itt kicsit. Gondolok arra, hogy milyen jó, hogy senki nem jár erre. Gondolok arra, kár is, mert nem biztos, hogy sikerül felállni. Milyen hamar megvan a baj, erre is gondolok. Ha nem tudok felállni, csontom tört, akkor aztán jaj lesz. A legkevesebb az erős- savanyú leves, meg a ben gian, vagy mi. Gondolkodom, milyen érdekes, nemcsak strandon ül az ember végül is a földön. Azért kedélyesebb volt a Balatonon.

-          Ötbetű, nyílászáró, ak a vége. Ablak, bakker…Ablak, írd be!

Színpadra nem vinném, pláne nem mozgásszínházba, de elég frappánsan felkelek. A részmozdulatok esztétikumára nem térnék ki. Keresem a rogyás okát. Szép nagy lyuk a precíz aszfaltban. Beleakadt a sarkam, gyakorlatilag kilőttem magam, esélyem nem volt. El tudok indulni mégis. Igaz folyik a víz a gatyámból, a lebernyegből, úgy érzem magam, mint aki a mozsárból jött elő. A nadrágom elszakadt. Egy jelentős plezúr keletkezett a jobb térdemen. De megyek, két lábon a kínai felé. És még nincs szeptember…

Cukker nyár

Sajnos ma össze kellett rakni a házat, azt a kedves kis falusit. Régi, jó mókám, hogy hallgatom a turisták kommentjeit, ahogy elsétálnak, elbicajoznak a ház előtt. Idén a cuki, sőt a cukker volt a fő vonal. Semmiféle stílusbeli bajom nincs ezzel, úgy vagyok mint amikor az ember gyermekét dicsérik, igen, cukker.  Van, aki külön kiemeli a csipke függönyöket, azok is cukkerek. Azok.

            Hatalmas sikere van a körtefának. Nem csoda, hihetetlen, a szegény, öreg matróna mi termést hozott. Csodálatos. Volt kiránduló, aki stílusbravúrnak ítélte a körtefa ültetést, mert ide ez kell. Ez azért nem a mi érdemünk. Körtefa volt a házhoz, két-három évente rekordtermést hoz. Ez egy ilyen nyár volt.

            Milyen egy nyár, több mint három hetet lehettem lenn. Lakhattam, szeretgettem ezt a kis házat. Ahogy a luxus alvás pillanataiban a fejemre húztam a paplant, szinte a házat is magamra borítottam, olyan mint egy védő, kedves ölelés. Magamra tudom gondolatban húzni a házat, mint a paplant. Szent meggyőződésem, itt nem érhet baj. Egyszerűen a baj kizárva, a gond is. Na jó kell, hozzá képzelőerő, de nem azért olvastak nekem annyi mesét, hogy ez ne menjen. Nagyon jól megy. A mesebeli házban, mese jó dolgom van. Volt.

            Elkezdem a pakolást, mert muszáj. Ez évek óta tudottan legalább három óra. A szennyes lehúzása, összegyűjtése legalább fél óra. Aztán jön a hűtő. Ilyenkor támadja az ember, a gyanútlan szomszédokat, nem szeretnének-e fél dinnyét, háromnegyed narancslekvárt, két pár sütetlen sütnivaló kolbászt, fél doboz fagyit, másfél kiflit. Nem nagyon akarnak, de belemennek, néha a játékba. Idén, nem támadok senkit. Megjött egy brutálisan archaikus vándorcirkusz, egész nap kolompolnak, jönnek-mennek, ez elég terhelés szegény szomszédjaimnak.

            Legutoljára elmosom a kinti sütőlemezt. Kidobom a szivacsot, bő domesztoszos vízzel próbálom a kezem tisztázni, legalább ne ragadjon. Ez az utolsó stáció. Aztán már csak egy van, bezárni a spalettákat. Becsukni a ház szemét. Ami, ugye cukker. Becsukom. Nincs több tennivaló, keresve sem. Zárom a külső ajtót, kinyomom a villanyóra kapcsolóját. Ez, kicsit olyan, mint amikor lekapcsolják a gépeket a haldokló körül.

            Érdekes, idén nem sírok, minden évben szoktam, most jobban megy. Megyek föl Ica nénihez borért, amit már hazahozok. Ez már inkább csak rizling lesz. Bringások vannak nála, sort várok, de már utánam is jönnek, kóstolnának.

-          Most mész haza?

-          Most, indulok, bezártam a házat.

-          Hát el.

-          Akkor nem kóstolsz?

-          Nem, sokat vezetek ma.

-          Na idefigyelj, nagyon vigyázz magadra, azon a bolond hosszú úton. Mire vagytok ilyen bátrak? Egyedül vagy már, mi?

-          Persze. Minden rendben, a ház szépen lezárva, egész nap takarítottam.

-          Nagyon vigyázz magadra, nagy út az.

-          Csók Ica néni!

-          Na várj meg, kikászálódom a pultból, megpuszilni, nagyon vigyázz magadra!!!

Kijövök a két műanyag palackkal, és most nem megy tovább. Folyik a könnyem, végig megyek még egy falukört.

Ennek a nyárnak, ennek a gyönyörűnek, sajnos vége.

Arborétum a strand fölött

Tíz éve tervezem, hogy egyszer felmegyek és megnézem az arborétumot. Különben is kedvelem az arborétumokat, kerengőket, belső kerteket. A díszparkokért nem rajongok, nagyon kimódoltnak gondolom, nem az én világom. De az arborétumok nagyon vonzzanak, nem csak a különleges növények egyedei miatt, hanem az összhatás nagyon érdekes. A tíz év alatt egyetlenegyszer sem akadt partner, akit rá tudtam volna venni, hogy menjünk föl. Pedig igen változatos körben próbálkoztam. A gyerekek eleve kizárták a programot, a jó idő szintén sokszor írta felül a terveket, inkább a víz vonzott mindenkit. Felmenni a hegytetőre, pláne hőségben, kinek van ehhez kedve. Azokat, akik rövid időre jöttek, kisebb kirándulásra tudtam csak kísérni, és inkább a Káli-medence falvait látogattuk végig. Ezért-vagy azért, de az Arborétum minden évben elmaradt.

            Ma azonban rászántam magam, megkeresem. Az idén sokkal jobb táblák jelzik, hol kell felkanyarodni, keskeny, egy autónyi,  aszfaltos út vezet föl a szőlőhegyre. Majdnem a legtetején van az arborétum. A szűk utcáról egy présházforma ház elé parkolhatunk. Ha az ember fizetni szeretne a belépőért, kolompolni kell. Jön is a kert végéből a fiú, nála lehet leróni a belépti díjat. Nem különösen olcsó, de átlagos. Lehetnek jócskán költségek, megy a locsoló, az egész kertet gondozzák, alkalmazottakat fizetnek télen-nyáron. Látom, télen is látogatható a hely, csak előzetes egyeztetést igényel.

-          Akkor két felnőtt lesz? – tekergeti a fejét, keresve a másik felnőttet.

-         Nem, egy felnőtt… – próbálom gyorsan tisztázni, nehogy a konvenció és a megszokás miatt duplán fizessek – hogy érdemes, haladni kérdezem, merre kell kezdeni a sétát?

-         Szépen az út mentén, fel a pergoláig, onnan meg a másik irányba le.

Gondolom, ez nem lesz túl bonyolult, követem az utat, ahhoz hogy a következő teraszra jussunk fel kicsi kőlépcsőkön kell felmenni. Mindenféle fenyők között lépdelek, morfondírozom, vajon hogy jutott eszébe az alapítónak, hogy a hegyoldalba, ahol körös körül szőlő van, ameddig szem ellát, fenyőket telepítsen. Bár az arborétum, lényegét tekintve, pont arról ismerszik meg, hogy olyan növények vannak benne, amelyek nem szakosak, nem odavalóak, mégis mi odavalók megismerhetjük, kicsit növény zoo. Ciprusok, pineák, cédrusok, borókák között jutok egyre feljebb, és feljebb. Kedvencem a nehézszagú boróka lesz, már inkább csak a szókimondó neve miatt. A fenyőillat káprázatos, puha lehullott tűleveleken lépkedhetünk, máshol tobozerdő terül a fák alatt. Okos helyeken pedig nézegető padok vannak elhelyezve. Egytől-egyik, mindegyikről páratlan kilátás nyílik. Mindegyikre le is ülök, könnyen megfejthető, miért oda került a pad. Egyikről a falu templomtornyának csúcsa ível be a panorámába, a másikról egy nagyon szép kiszögelésből látszik a egy másik szépen kivágott látkép. Teljes csend van fönn a hegyen, a Balaton is csendes nyugalmában látható, ide nem hallatszik föl, a parti zsivaj, a strandok sem látszanak. Nyugalmas, békés állókép az egész. A kabócák óriási életet élnek a pineák alatt, a teljes csöndben, csak ők lármáznak, rendületlenül. A vitorlások mozgásából érzékelhetjük, azért van némi élet, a hatalmas, csöndes tavon. Azért lefelé jövet is gondolkodom, elnézve Badacsony egyik oldalát, vajon miért fenyők, majd utána olvasok. A pénztár mellett egy kis szobában kiállítás. Egyszerű az egész, bár az arborétumról szól, nekem mégis egészen másról.

      Az első családtag, akit említenek Folly Bernát, negyvennyolcas honvédszázados, gazdatiszt, a Magyar Királyi Természettudományi Társaság tagja. Ha jól értem, neki még nincs köze az Arborétumhoz, de a növények ismerete, tisztelete, tudományos vizsgálata tőle eredhet. Fia Folly Gyula alapította a kertet, 1867-ben született, a Kiegyezés évében, és még megélte az első világháborút, 1915-ben halt meg. Ha azt gondolnánk, hogy a növények világát kutatta volna, tévedünk. Orvos volt. Méghozzá Pécsett, ő volt a Pécsi Porcelángyár háziorvosa. Ő álmodta meg a művet, kezdte el a növények telepítését. Az ő fia, aki szintén Gyula volt folytatta a munkálatokat, gazdagította a kertet, szintén tévedünk, ha azt gondoljuk mezőgazdász lett volna, közgazdász volt. Sorban a harmadik Gyula, akinek szerencséje volt, mint szüleimnek is a második világháború közepén világrajönni, 1943-ban, lett végre agrármérnök. Az ő fia, Péter pontosan velem egyidős, hatvanhétben született, ő is kertészmérnök, kertépítő. A legkisebb Folly a jövő reménysége 2002-ben született, a szépapja nevét kapta, ő is Bernát. A generációk így adták egymás után, kézről-kézre  a fenyőket, cédrusokat itt a Balaton partján. Sok kitartás kell ehhez, ilyen célirányosan elköteleződni valami mellett, immár ötödik generáció óta. Csak eljátszom a gondolattal, nekem szabad, nekik nem volt, mi lett volna, ha valamelyik Follynak nincs kedve a fenyőket, borókákat pátyolgatni itt a Balaton mellett. A fenyőkkel együtt az emberi  tartást is örökölhették, mert ilyen gondolat egynek eszébe sem jutott.

      Pedig a másik tárlót elnézve, voltak nehéz idők jócskán. A birtok egy részét, természetesen államosították, valamennyi megmaradhatott a család tulajdonában, az után viszont beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő. Veszem gyorsan elő a szemüvegem, mi a fenét kellett volna beszolgáltatni a birtok után, tobozt?, borókamagot?, tűzifát?, bútorgyári alapanyagot?, rönkfát? Betűzöm a géppel írt végzést, nem, egyiket sem, szarvasmarhát és sertést, nem is keveset. Nem keresem a logikát egy agyament világ működésében. Szegény Follyak lehet, hogy malacokat vettek, hogy teljesíteni tudják a beszolgáltatás kötelezettségét, hogy maradhasson a kert? Ki tudja.

      Mindenesetre a kilencvenes fordulat után a család mindent bevetett, hogy a két és fél hektárt végre kárpótlás után egybe láthassa. A dokumentumok alapján nem volt egyszerű. Mivel a terület, feltételezem pont azért, mert az eredeti tulajdonosok különleges növényekkel telepítették be, természetvédelmi terület lett. Így a kárpótlás a szokásosnál is bonyolultabb lett, de két év kitartó küzdelem győzelmet hozott.

      Csorgok le a kocsival a műútra, szerencsém van, nem jön senki. Eldöntöm magamban, tulajdonképpen mindegy, hogy fenyő, vagy szőlő, vagy bármi. Az elhatározás, a kitartás, az ügyszeretet, főként ennek generációkon való átadása, mindennél fontosabb. Példamutató. Ezt a családot a ötödik generáció óta nem lehet megtörni, akaratában, elképzelésében, hitében, kitartásában. Pedig két világháború, jó néhány forradalom, világégés vonult át eközben. Ezt kellene eltanulni és átadni.

S. és T. a városok vonzása

Amikor falun van az ember, egyszer csak elkezd hiányozni a város, mindennél jobban. De nem a nagy, ormótlan Budapest, hanem csak a kicsi, ahol van kávéház, üzletek, könyvesbolt, net, vasbolt, bank, párakapu, na ez a legújabb szenzáció, és leginkább a városi szellem. Még ha vidéki városi is, az különösen kedves.

            Erre a helyzetre két  város ad választ, T. és S. Szerepeljenek így, mert a továbbiakban leírtak, mind szubjektív meggyőződésen alapulnak. T. van közelebb, annyira kedves, hogy becézzük is. Gyönyörű hely, belső kisvárosi maggal, tóval, múzeummal, üzletekkel, sétáló utcával, vagy nagyon bonyolult forgalmi helyzetű főutcával. Jómagam bolyongok a sávok között kétségbeesve, de azért csak kialakul. S. kicsit távolabb esik, és egész más a hangulata. A két kisváros hangulatát eszembe nem jutna versenyeztetni, de nem volt ez mindig ilyen kiegyenlített küzdelem. S. nyomva volt, püspöki székhely, püspöki palota, olyan barokk főtérrel, amilyet keveset láthatunk Kelet-Európában. Szóval finoman szólva, ki maradt a fejlesztések gócaiból, legalább hatvan éve. Az álmos kisváros, hülye fogalmat, valószínűleg itt alkották a révült fogalomalkotók, bár van erre néhány más kiváló terep is.

            T. szolgáltatóbb, S. szakrális. Megérkezünk, szembe néz a vár, és máris történelmi dimenziók vannak.  Az ember belepottyan a történelembe, amit annyira szeretne tudni, de a tudottnál, legalább is kicsit jobban. A ferencesek temploma lenyűgöző, ha három templomot kellene felsorolnom, ahol a leginkább éreztem a kegyelmet, akkor a S-i, benne van. Fasor vezet föl, barokk templom, de minden fényűzés nélküli barokk, na jó ott az a barokk, csavart oszlop, ők is időkben éltek. Azok az idők, ezt kívánták. De az oltár tetején lévő kis repülő angyalok, angyalfejek ugyanúgy a Mennyországot ígérik, mint a Szent Péter bazilika  arany méhecskéi. Lehet, hogy bárgyú, de nekem nagyon sokat jelent. Olyannyira, hogy kinyitva a templomkaput, öröm fog el, mintha jó, régen látott társaságot üdvözölnék.  Ezeket az angyalfejeket nem lehet, nem imádni. Üdvözölni kell őket, van amelyiknek helyes kis test is jutott, röpködnek szépen, szó szerint aranyosan, valahogyan kifeszítve a légbe. Ezt a barokk életérzést, mindenki élje át, lemenvén oda, ebbe a városba S-be. Mert ennek a környéknek a szakrális központja, bizonyára S. 

Potyog a körte

A tegnap esti vihar, meg a mai szél megtette a hatását, alaposan megrázta a fákat. Potyog a körte és potyog a fosóka. Megyek le újságért, óvatlan vagyok, ahogy kiállok a kocsival szétnyomom a fosókaszüret felét. Nem is vettem észre, hogy ennyi leesett a kocsi alá. Kenődik szét a kerekek alatt az egész. Próbálom gereblyével a sarokba rendezni, de nem egyszerűen hagyják magukat. Tiszta ragacs az egész bejárat.

            A körtékkel meg az a veszélyes, hogy azonnal, ahogy lepottyannak, többnyire hasadnak, és lepik el azokat rögvest a méhek, darazsak. A körtefa alatt vezet az út hátra a kertbe, a kis lejtőn figyelni kell, nehogy darázsba lépjünk, vagy csússzunk jó nagyot a kilapított körtén.

Próbálom szétválogatni, ami nagyon löttyedt megy vissza a fa alá, ami jó még gyűjtöm a vájdlingokba. Aztán persze kéne vele valamit kezdeni.

Eszembe jut Ilonka, a régi házban sokat segített nekünk, évekig járt hozzánk. Sokadik gyerek volt a családban, sőt az utolsó.  Ő született körtepotyogáskor, így emlékezett az anyukája. Ennél pontosabban nem tudta meghatározni. Egyszerűen nem emlékezett, háborús évek voltak,  negyvenhatban jöttek föl az Alföldről, a papírok elveszhettek. Egyszerű asszony lehetett, az is lehet írástudatlan volt, aki azért írt, akárhogy is, a Biblia utolsó lapjára vezette az érkezéseket és a távozásokat. Ha családfát nem is. Ilonkának a nevével is baj volt, utolsóként már minden név elkelt, ami a családban szokás volt, így lett Ilonka. Erre azonban nem állt rá a család szája, ezért Mancinak hívták. Ilyet én kizárólag József Attiláról hallottam, de azért őt mégis nevelőszülők Pistázták le. Öcsödön, nemrég láttam az iskoláját, ahol Pistázták szegényt.

            Aztán Ilonka lement a szülőfalujába, és megtudta, hogy november hetedikén született. A Tanács papírjai szerint legalább is. Novemberben már nem nagyon potyog a körte. Na mindegy, de legalább munkaszüneti nap. Ilonka nem vette mélyre az élet dolgait, jól is tette ezt. Sok mindenen megakadhatott volna, de nem az a típus volt.

            A fosóka gyűjtésénél látom, nem úszom meg Laci bácsit. Botoz fel az utcán, rosszul lát már, nem lenne sportszerű, ha lelépnék, látom hogy észrevett. Legalábbis egy női alakot a kertben, ahol többnyire én vagyok a női alak. Látom szaporázza kicsit, amennyire telik. Láthatóan felemelkedem, várom. Jön. Az öreg elég jó bőrben van. Túlélő zseni, az ő cukrával, szívével, amilyen kocsmajáratokat nyom, csoda hogy várhatom. Az orra rosszul forrt össze, a válla nincs a helyén, ezek mind-mind nehéz esték lenyomatai. De alapjában véve működik. Ruházata rendezett, mostanában hazafelé is elég ruganyosan halad. A házunk előtti kis kaptatóval pedig akadt baja elég. De mostanában, nagyon flottul veszi. Vagy kevesebbet iszik, vagy jobb ott a bor, ahol mostanában issza, ki tudja. Laci bácsi egyik nagy problémája, amit már meg nem oldunk, hogy véget ért a Kádár-rendszer. Szerinte az tökéletes volt, működő gyárak, és a téesz. Nem ennyi marha volt, ötször ennyi, már persze négylábon.

- Úgy hívtuk, szilaj, nem úgy, hogy szürke. De ugyanaz volt érted, ugyanaz. Nagy bűnbanda ezek. Ezekre, figyelni kell.

- Kire Laci bácsi?

- Na mondanám, de te is tudod. Nem véletlen, mondom figyelni kell, annak a hat halottnak is meglesz a gyilkosa…

- Mi az égről beszélsz, hol van hat halott?

- Te tudod jobban, te olvasol újságot, az én szemem ramaty már, nagyon. De nem árt figyelni.

- Mondjuk, én azoknál, - bök jelentőség teljesen a falu egyik kocsmája felé a botjával - , na azoknál, nem iszok többet. Mérget raknak a boromba, egész egyszerűen, meg akarnak mérgezni.

- Ne mondj ilyet, kizárt!

- Miazhogy, ne viccelj, -biccenti a sapkát-, majd én tudom.

-  Akkor csak vigyázz, ha kell, légy óvatos.

- Mi az, hogy nagyon kell. Oda többet nem megyek, semmiképpen nem, a múltkor meg a botom akarták ellopni.

Érzékelhetően baj van, még egy kicsit, úgy félórát hallgatok a téesz idők legendás működéséről, majd úgy dönt Laci bácsi, elindul az egyszervolt téesz mai világába, a Major felé. Visszatérek a fosókákhoz. Elképesztő, hogy az öregnek volt tíz kristálytiszta, olyan lényegre látó mondata, amitől meg kell állni. Aztán, van egy pár másfajta. Minden áldott délután végiggyalogolja a falut a bottal, hogy elmenjen inni kicsit. Mert meg van róla győződve, hogy a másik  helyen baj érheti. Vitézül halad a negyven fokban, hasít, vigyáz magára. Tizenöt öregnél nincs több a faluban, ebből kettő tart attól, hogy mérgezni akarják. A másik eset bonyolultabb.

            Nézek az öreg után, tűnik le a lejtőn, elkanyarodik. Nagy  a szél. Felnézek a tetőre, bírta-e a vihart. Nagy árnyak keringenek a tetőn, nézek föl az égre, mi ez. Gólyák, gólyák. Gyönyörű gólyák. Legalább hatan vannak. Új nekik a nagy szél. Bicsaklanak, nyeklenek, mint kiszolgáltatott, széles vitorlák. Ez lehet az első távolabbi repülés, mert ebben a faluban gólyafészek nincsen. Óriási szárnyszélességük van, árnyékokat vetnek a földre. Feketék és fehérek, gyakorolják az életet. Lassan útra kell kelniük. Nagy útjuk lesz. Szépek. Hasítják az eget.