Potyog a körte

A tegnap esti vihar, meg a mai szél megtette a hatását, alaposan megrázta a fákat. Potyog a körte és potyog a fosóka. Megyek le újságért, óvatlan vagyok, ahogy kiállok a kocsival szétnyomom a fosókaszüret felét. Nem is vettem észre, hogy ennyi leesett a kocsi alá. Kenődik szét a kerekek alatt az egész. Próbálom gereblyével a sarokba rendezni, de nem egyszerűen hagyják magukat. Tiszta ragacs az egész bejárat.

            A körtékkel meg az a veszélyes, hogy azonnal, ahogy lepottyannak, többnyire hasadnak, és lepik el azokat rögvest a méhek, darazsak. A körtefa alatt vezet az út hátra a kertbe, a kis lejtőn figyelni kell, nehogy darázsba lépjünk, vagy csússzunk jó nagyot a kilapított körtén.

Próbálom szétválogatni, ami nagyon löttyedt megy vissza a fa alá, ami jó még gyűjtöm a vájdlingokba. Aztán persze kéne vele valamit kezdeni.

Eszembe jut Ilonka, a régi házban sokat segített nekünk, évekig járt hozzánk. Sokadik gyerek volt a családban, sőt az utolsó.  Ő született körtepotyogáskor, így emlékezett az anyukája. Ennél pontosabban nem tudta meghatározni. Egyszerűen nem emlékezett, háborús évek voltak,  negyvenhatban jöttek föl az Alföldről, a papírok elveszhettek. Egyszerű asszony lehetett, az is lehet írástudatlan volt, aki azért írt, akárhogy is, a Biblia utolsó lapjára vezette az érkezéseket és a távozásokat. Ha családfát nem is. Ilonkának a nevével is baj volt, utolsóként már minden név elkelt, ami a családban szokás volt, így lett Ilonka. Erre azonban nem állt rá a család szája, ezért Mancinak hívták. Ilyet én kizárólag József Attiláról hallottam, de azért őt mégis nevelőszülők Pistázták le. Öcsödön, nemrég láttam az iskoláját, ahol Pistázták szegényt.

            Aztán Ilonka lement a szülőfalujába, és megtudta, hogy november hetedikén született. A Tanács papírjai szerint legalább is. Novemberben már nem nagyon potyog a körte. Na mindegy, de legalább munkaszüneti nap. Ilonka nem vette mélyre az élet dolgait, jól is tette ezt. Sok mindenen megakadhatott volna, de nem az a típus volt.

            A fosóka gyűjtésénél látom, nem úszom meg Laci bácsit. Botoz fel az utcán, rosszul lát már, nem lenne sportszerű, ha lelépnék, látom hogy észrevett. Legalábbis egy női alakot a kertben, ahol többnyire én vagyok a női alak. Látom szaporázza kicsit, amennyire telik. Láthatóan felemelkedem, várom. Jön. Az öreg elég jó bőrben van. Túlélő zseni, az ő cukrával, szívével, amilyen kocsmajáratokat nyom, csoda hogy várhatom. Az orra rosszul forrt össze, a válla nincs a helyén, ezek mind-mind nehéz esték lenyomatai. De alapjában véve működik. Ruházata rendezett, mostanában hazafelé is elég ruganyosan halad. A házunk előtti kis kaptatóval pedig akadt baja elég. De mostanában, nagyon flottul veszi. Vagy kevesebbet iszik, vagy jobb ott a bor, ahol mostanában issza, ki tudja. Laci bácsi egyik nagy problémája, amit már meg nem oldunk, hogy véget ért a Kádár-rendszer. Szerinte az tökéletes volt, működő gyárak, és a téesz. Nem ennyi marha volt, ötször ennyi, már persze négylábon.

- Úgy hívtuk, szilaj, nem úgy, hogy szürke. De ugyanaz volt érted, ugyanaz. Nagy bűnbanda ezek. Ezekre, figyelni kell.

- Kire Laci bácsi?

- Na mondanám, de te is tudod. Nem véletlen, mondom figyelni kell, annak a hat halottnak is meglesz a gyilkosa…

- Mi az égről beszélsz, hol van hat halott?

- Te tudod jobban, te olvasol újságot, az én szemem ramaty már, nagyon. De nem árt figyelni.

- Mondjuk, én azoknál, - bök jelentőség teljesen a falu egyik kocsmája felé a botjával - , na azoknál, nem iszok többet. Mérget raknak a boromba, egész egyszerűen, meg akarnak mérgezni.

- Ne mondj ilyet, kizárt!

- Miazhogy, ne viccelj, -biccenti a sapkát-, majd én tudom.

-  Akkor csak vigyázz, ha kell, légy óvatos.

- Mi az, hogy nagyon kell. Oda többet nem megyek, semmiképpen nem, a múltkor meg a botom akarták ellopni.

Érzékelhetően baj van, még egy kicsit, úgy félórát hallgatok a téesz idők legendás működéséről, majd úgy dönt Laci bácsi, elindul az egyszervolt téesz mai világába, a Major felé. Visszatérek a fosókákhoz. Elképesztő, hogy az öregnek volt tíz kristálytiszta, olyan lényegre látó mondata, amitől meg kell állni. Aztán, van egy pár másfajta. Minden áldott délután végiggyalogolja a falut a bottal, hogy elmenjen inni kicsit. Mert meg van róla győződve, hogy a másik  helyen baj érheti. Vitézül halad a negyven fokban, hasít, vigyáz magára. Tizenöt öregnél nincs több a faluban, ebből kettő tart attól, hogy mérgezni akarják. A másik eset bonyolultabb.

            Nézek az öreg után, tűnik le a lejtőn, elkanyarodik. Nagy  a szél. Felnézek a tetőre, bírta-e a vihart. Nagy árnyak keringenek a tetőn, nézek föl az égre, mi ez. Gólyák, gólyák. Gyönyörű gólyák. Legalább hatan vannak. Új nekik a nagy szél. Bicsaklanak, nyeklenek, mint kiszolgáltatott, széles vitorlák. Ez lehet az első távolabbi repülés, mert ebben a faluban gólyafészek nincsen. Óriási szárnyszélességük van, árnyékokat vetnek a földre. Feketék és fehérek, gyakorolják az életet. Lassan útra kell kelniük. Nagy útjuk lesz. Szépek. Hasítják az eget.