Arborétum a strand fölött

Tíz éve tervezem, hogy egyszer felmegyek és megnézem az arborétumot. Különben is kedvelem az arborétumokat, kerengőket, belső kerteket. A díszparkokért nem rajongok, nagyon kimódoltnak gondolom, nem az én világom. De az arborétumok nagyon vonzzanak, nem csak a különleges növények egyedei miatt, hanem az összhatás nagyon érdekes. A tíz év alatt egyetlenegyszer sem akadt partner, akit rá tudtam volna venni, hogy menjünk föl. Pedig igen változatos körben próbálkoztam. A gyerekek eleve kizárták a programot, a jó idő szintén sokszor írta felül a terveket, inkább a víz vonzott mindenkit. Felmenni a hegytetőre, pláne hőségben, kinek van ehhez kedve. Azokat, akik rövid időre jöttek, kisebb kirándulásra tudtam csak kísérni, és inkább a Káli-medence falvait látogattuk végig. Ezért-vagy azért, de az Arborétum minden évben elmaradt.

            Ma azonban rászántam magam, megkeresem. Az idén sokkal jobb táblák jelzik, hol kell felkanyarodni, keskeny, egy autónyi,  aszfaltos út vezet föl a szőlőhegyre. Majdnem a legtetején van az arborétum. A szűk utcáról egy présházforma ház elé parkolhatunk. Ha az ember fizetni szeretne a belépőért, kolompolni kell. Jön is a kert végéből a fiú, nála lehet leróni a belépti díjat. Nem különösen olcsó, de átlagos. Lehetnek jócskán költségek, megy a locsoló, az egész kertet gondozzák, alkalmazottakat fizetnek télen-nyáron. Látom, télen is látogatható a hely, csak előzetes egyeztetést igényel.

-          Akkor két felnőtt lesz? – tekergeti a fejét, keresve a másik felnőttet.

-         Nem, egy felnőtt… – próbálom gyorsan tisztázni, nehogy a konvenció és a megszokás miatt duplán fizessek – hogy érdemes, haladni kérdezem, merre kell kezdeni a sétát?

-         Szépen az út mentén, fel a pergoláig, onnan meg a másik irányba le.

Gondolom, ez nem lesz túl bonyolult, követem az utat, ahhoz hogy a következő teraszra jussunk fel kicsi kőlépcsőkön kell felmenni. Mindenféle fenyők között lépdelek, morfondírozom, vajon hogy jutott eszébe az alapítónak, hogy a hegyoldalba, ahol körös körül szőlő van, ameddig szem ellát, fenyőket telepítsen. Bár az arborétum, lényegét tekintve, pont arról ismerszik meg, hogy olyan növények vannak benne, amelyek nem szakosak, nem odavalóak, mégis mi odavalók megismerhetjük, kicsit növény zoo. Ciprusok, pineák, cédrusok, borókák között jutok egyre feljebb, és feljebb. Kedvencem a nehézszagú boróka lesz, már inkább csak a szókimondó neve miatt. A fenyőillat káprázatos, puha lehullott tűleveleken lépkedhetünk, máshol tobozerdő terül a fák alatt. Okos helyeken pedig nézegető padok vannak elhelyezve. Egytől-egyik, mindegyikről páratlan kilátás nyílik. Mindegyikre le is ülök, könnyen megfejthető, miért oda került a pad. Egyikről a falu templomtornyának csúcsa ível be a panorámába, a másikról egy nagyon szép kiszögelésből látszik a egy másik szépen kivágott látkép. Teljes csend van fönn a hegyen, a Balaton is csendes nyugalmában látható, ide nem hallatszik föl, a parti zsivaj, a strandok sem látszanak. Nyugalmas, békés állókép az egész. A kabócák óriási életet élnek a pineák alatt, a teljes csöndben, csak ők lármáznak, rendületlenül. A vitorlások mozgásából érzékelhetjük, azért van némi élet, a hatalmas, csöndes tavon. Azért lefelé jövet is gondolkodom, elnézve Badacsony egyik oldalát, vajon miért fenyők, majd utána olvasok. A pénztár mellett egy kis szobában kiállítás. Egyszerű az egész, bár az arborétumról szól, nekem mégis egészen másról.

      Az első családtag, akit említenek Folly Bernát, negyvennyolcas honvédszázados, gazdatiszt, a Magyar Királyi Természettudományi Társaság tagja. Ha jól értem, neki még nincs köze az Arborétumhoz, de a növények ismerete, tisztelete, tudományos vizsgálata tőle eredhet. Fia Folly Gyula alapította a kertet, 1867-ben született, a Kiegyezés évében, és még megélte az első világháborút, 1915-ben halt meg. Ha azt gondolnánk, hogy a növények világát kutatta volna, tévedünk. Orvos volt. Méghozzá Pécsett, ő volt a Pécsi Porcelángyár háziorvosa. Ő álmodta meg a művet, kezdte el a növények telepítését. Az ő fia, aki szintén Gyula volt folytatta a munkálatokat, gazdagította a kertet, szintén tévedünk, ha azt gondoljuk mezőgazdász lett volna, közgazdász volt. Sorban a harmadik Gyula, akinek szerencséje volt, mint szüleimnek is a második világháború közepén világrajönni, 1943-ban, lett végre agrármérnök. Az ő fia, Péter pontosan velem egyidős, hatvanhétben született, ő is kertészmérnök, kertépítő. A legkisebb Folly a jövő reménysége 2002-ben született, a szépapja nevét kapta, ő is Bernát. A generációk így adták egymás után, kézről-kézre  a fenyőket, cédrusokat itt a Balaton partján. Sok kitartás kell ehhez, ilyen célirányosan elköteleződni valami mellett, immár ötödik generáció óta. Csak eljátszom a gondolattal, nekem szabad, nekik nem volt, mi lett volna, ha valamelyik Follynak nincs kedve a fenyőket, borókákat pátyolgatni itt a Balaton mellett. A fenyőkkel együtt az emberi  tartást is örökölhették, mert ilyen gondolat egynek eszébe sem jutott.

      Pedig a másik tárlót elnézve, voltak nehéz idők jócskán. A birtok egy részét, természetesen államosították, valamennyi megmaradhatott a család tulajdonában, az után viszont beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő. Veszem gyorsan elő a szemüvegem, mi a fenét kellett volna beszolgáltatni a birtok után, tobozt?, borókamagot?, tűzifát?, bútorgyári alapanyagot?, rönkfát? Betűzöm a géppel írt végzést, nem, egyiket sem, szarvasmarhát és sertést, nem is keveset. Nem keresem a logikát egy agyament világ működésében. Szegény Follyak lehet, hogy malacokat vettek, hogy teljesíteni tudják a beszolgáltatás kötelezettségét, hogy maradhasson a kert? Ki tudja.

      Mindenesetre a kilencvenes fordulat után a család mindent bevetett, hogy a két és fél hektárt végre kárpótlás után egybe láthassa. A dokumentumok alapján nem volt egyszerű. Mivel a terület, feltételezem pont azért, mert az eredeti tulajdonosok különleges növényekkel telepítették be, természetvédelmi terület lett. Így a kárpótlás a szokásosnál is bonyolultabb lett, de két év kitartó küzdelem győzelmet hozott.

      Csorgok le a kocsival a műútra, szerencsém van, nem jön senki. Eldöntöm magamban, tulajdonképpen mindegy, hogy fenyő, vagy szőlő, vagy bármi. Az elhatározás, a kitartás, az ügyszeretet, főként ennek generációkon való átadása, mindennél fontosabb. Példamutató. Ezt a családot a ötödik generáció óta nem lehet megtörni, akaratában, elképzelésében, hitében, kitartásában. Pedig két világháború, jó néhány forradalom, világégés vonult át eközben. Ezt kellene eltanulni és átadni.