Madarak

Mindenévben van egy-két áldozat. Koppanak a teraszajtón, jó nagy lendülettel, aztán vagy tovább tudnak repülni vagy nem. Amióta, öt éve itt lakunk egy konkrét áldozatra emlékszem, egy elegáns seregély volt, decens feketében, tűpetyekkel. Szem és fültanúja voltam, amikor útirányt tévesztett. Akkora robajjal esett be a felületre, hogy rögtön sejthető volt ennek jó vége nem igen lesz. Meg se moccant többé. Pedig zsilipeltem a macskát, de ő kárt tenni benne már nem tudott.

            Idén valami más fényviszony lehet, vagy az enyhe télben nem fagyott el a gyengéje, de naponta pottyannak be. Nemcsak fiókák, tanulórepülők, egész éltes darabok is vannak köztük. Ahogy ülök a gépnél, a szemem sarkából érzékelem a fekete foltot, aztán bamm, vagy rögtön röppályát módosít, vagy zuhan a delikvens. Ha zuhan, van ideje kicsit, néha. De nem mindig. Ha nem vagyok itthon, nem tudom, mi történik, de a nyomokból következtetek azért.

Ha itthon vagyok, sajnos látnom kell, mi folyik. Macsika sajnos rájött, hogy neki ez a teraszablak egy Eldorádó, szájába röpül a sült galamb. Minden macska álma, ami itt folyik. Az övé különösen, eddig is szenvedélyesen madarazott, de leginkább fejben. Ült az ablak előtt néma nyávogással, ez inkább rebegés, de szigorúan csendben. Ezek a rebegések mind arról szóltak az ég madarait jó lenne összefogni, mindet, de legalább azt az egyet, ott, most azonnal, de rögvest.

            De most a szó szoros értelemben potyognak az égből. Néha még az egészen apró macskák imája is meghallgatásra talál. Így, pontosan így tervezte Macsika az életet. Ül és naponta egy-két madár a hálóba akad. Mit akad, pottyan.

            Kezdetben csak a túlélés reményében, szanatóriumi jelleggel tartózkodókra rontott kíméletlen egyenességgel, de apránként a röppálya módosítók is képbe kerültek. Amikor meghallja és meghallja bárhol van, mert nincs messze az ő Eldorádójától, a koppanást, a nagy bummot röppályát vesz maga is. Már gyakorlatilag nem téveszt. Kezdetben sikongattam, ma már csak ha lakáson belül folyik a meccs. Elkapja, ráharap, szájban tartja, viszi-hozza. Néha engedni kényszerül, a fene se tudja miért. Akkor a szerencsétlen pára röppen, tolla hullik, darabokra esik, röpülne tovább, ha van mivel, újabb vasállkapocs, szorítás, vége. Már nem kezdő, tudja hogy a madár nehéz táplálék, megemészteni iszonyat. De élni, nem tudja hagyni. Nem és nem. Szét kell cincálni valamelyest. Hogy miért pont addig, miért pont úgy, és hova kell szórni a darabokat az követhetetlen emberi logikával.

            Vannak minősített esetek is. Egyik este már csak a szomorú véget tudtam konstatálni, szegény pára ég felé meredő karmokkal feküdt a hátán, feladva mindent. Testes darab volt, nem tudtam azonosítani, mindenestre jó nagy elszánás kellett az elviteléhez. Aztán a tollazáshoz. Akárhányszor összesöpörtem, jött egy könnyű szellő, vissza az egész, többnyire z arcomba. Röpködnek a tollak, idomok, szárnyak, mifenék. Végül is a madár röpülésre van kitalálva. Szegények összes elemükben tudják ezt, úgy látszik amíg csak az elemek el nem porladnak. Három nap kevés volt a felszámoláshoz, és lehet hogy már az újabb áldozat is megesett és még mindig volt a régiből is.

            Természetszerető, állatkedvelő embernek gondolom magam. De mindennek van vége. Még az én türelmemnek is. Partvissal, felmosóval, nyeles lapáttal közlekedve kergetem a macskát, a madarat. Eddig nem szóltam bele a természet dolgába, mert a teremtett világ dolgai szentek. De az anyád úristenit te dög, módosítom a röppályájádat, de úgy hogy arról koldulsz, próbálom böködni a nyelekkel a röpülő macskát, igen kevés sikerrel. Az én és az ő reflexei nem összehasonlíthatóak.

            A madarakat kezdem utálni, mint hentes a húst. Pedig idén két fészekalját neveltem. Nem én költöttem ki, de igen sokat takarítottam utánuk. Gyanúsan hirtelen tűntek el. Mondjuk kirepültek. Ha még egy hétig idepiszkítanak, lehet hogy radikalizálódom. A felmosóval nem értem fel, sem a partvissal.

            Múlt vasárnap napirend szerinti közepes bumm. Egy csodálatos, fiatal harkály lóg ki a macska szájából. Szokatlan indulatba jövök. Söprűt ragadok, mint ősanyáim megannyi harcos népe. Ezt nem hagyom, határozom el. Ez a harkály nekem kopogni fog a fán, amikor te gyilkos dög bent melegedsz a cserépkályhán, vagy kéjesen forgolódsz a bársony díványpárnán. Siccelek, tapsolok, toppantok, seprűt lóbálok, mint egy tébolyodott. A macska lefagyott, szerintem telítődött kalandvágyból. Mellette piheg a kisharkály. Idei, látszik a fazonján. Vagy legfeljebb tavalyi. Ülnek egymástól öt centire. Mintha barátok lennének. Egy perce a madár a halál árnyékában volt. Vagy most is? Újabb rohamot indítok. Beszáll a kutya is, strébermód ugat, segít a küzdelemben. Végül a harkály tér magához a ricsajban, kómásan rajtot vesz, röppen. És résen vagyok. Most az egyszer gyorsabb, mint Macsika. A szép fonott seprűmmel úgy bólintom fejen, hogy nyekken a színes tollcsomóban. Majd kibékülünk, de a harkály marad. Megértetted? Nincs megbeszélős hangulatban, ráhagyom. Beláthatta az igazam, mert elvonult. Átgondolta vagy átgondoltatta vele a kérdést az Univerzum, mindesetre egy teljesen frissen széttépett madárra ébredtem ma, a nyitott hálóajtón érkeztette. Éjszakai préda, nem is teraszáldozat. A pökhendi forma, már nem is őrzi, dúskál a javakban. Behozta, otthagyta.

            A macskám egyre gyötrődöttebb, szétáll a szőre, ahogy nagyanyám mondta. Ütött, kopott, lefogyott a vadászat állandó küzdelmében. Fárad, de lemondani róla nem tud. Teszi szegényem a dolgát. Remélem, túléli a nyarat.

Kevés dolgot utáltam jobban gyerekkoromban, mint a főzelékeket. Azok közül is legesleginkább a krumplifőzeléket nem szerettem. Riasztónak találtam, a felnőttek viccesen plakátragasztónak is hívták, ettől egyenesen forgott a gyomrom. Az egész anyag tényleg inkább csirizre hasonlított, mint bármilyen olyan ennivalóhoz, amit szerettem volna.

            Förtelmes zaj van az irodában, kint a téren bontják a macskakövet. Száll a por, ablakot se lehet nyitni. Gondolkodom, emlékszem-e mikor rakták le? Emlékszem, jó tíz éve lehetett. Nyár volt, meleg, akkor jöttem ide újra vissza. Akkor is ebben az irodában szállt a por, a ventilátor akkor is bágyadtan kavargatta a száraz meleget.

            Fáradt a szemem, nehezen szokom a szemüveget, anélkül már nehéz. A klaviatúrát, képernyőt látom, inkább a papíron lévő betűkkel gyűlik meg a bajom. Becsukom a szemem, ülök a poros hőségben és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy veszek két kiló újkrumplit. Olyat, ami még rózsaszín és hámlik. Megpucolom, sós vízben elkezdem megfőzni, legalább 3 levél babérral. Tejszínnel pótolom az elfőtt levet, végül be is rántom. Nem finomliszttel, rétesliszttel, mert az jobban sűrít. Egészen kis fehérborsot teszek bele. Paprikát a rántásba egy szemet sem. A rántást csak nagyon halvány zsemleszínűre kapatom, épp hogy, nehogy elszínezze a rengeteg fehérséget. És akkor előveszem a felhőmintázatú zománc serpenyőmet, amilyet én már csak vidéken találok, de már a megyeszékhelyeken se mindig, csak a jó régi vasboltokban, gazdaboltokban. Ebben nyoma nincs teflonnak, nyele sincsen, de van két jó kis vasfüle. Azok a fülek szépen átmelegednek, nagyon kell figyelni, éget, mint a rosseb. Azontúl is marha könnyen leég abban minden. Viszont gyönyörű. Na ebbe a felhős zománcba beteszek vagy három vastag szelet angolszalonnát, amit a múlt héten vettem Éváéknál, aki úgy döntött gazdálkodni fog, vagy húsz éve, azóta csinálja is. Most találtam rá, azóta nem láttam. Tíz éve majdnem határos a kertünk Nyárifaluban, közösségi oldal kellett hozzá, hogy megtaláljuk egymást.

            Szóval ezt az angolszalonnát szépen megsütöm, teszek alá kis zsírt vagy olajat indításnak, és amikor megsült, és a szalonna része is kiengedte a zsírját, teszek bele piros paprikát.

            A krumplifőzelék tetejére, a szép fehéres-sárgás színére csorgatok ebből a paprikás szaftból, helyes karikákat, és szépen a tetejére ültetek egy sült angolszalonna szeletet.

            Jó ehhez a kovászos uborka? Az is megérett már, ki kellene szedni.

            Egy újabb markoló harapott bele kinn az utca feltört betonjába. Vissza kell térni a táblázatokhoz. Rengeteg van, sose végzek velük. De legalább a szombati menü fejben kész.

Gyereknap

Szép kis könyvkirakodás van az aulában. Jövünk vissza az ebédből, nézegetjük a könyveket. Gyerekkönyvek. Nem oldom most meg van e gyermekirodalom, vagy meneküljünk abba az elegánsnak tűnő, de frappáns megoldásba, hogy nincs ilyen, csak jó irodalom van, meg rossz. Azt gondolom, hogy ez tényleg frappáns megoldás, de egy tízéves gyerek mégsem kezdheti Varázsheggyel, vagy a Mester és Margaritával. Meg ezekből mesélni is bajos lenne. Bámulatos a felhozatal. Először is Szutyejev….A borítót meglátva, azokat a hülye sárga csíkokat boldog leszek, legalább is vidám. Máris keresem a kályhacsövet, amin átsétáltak a kicsi sárga kacsák és lettek kicsi fekete kacsák. Ez annyira vicces, ha az ember nyitott az ilyesmire, hogy csoda. Hiába: Vidám történetek, ez a könyv címe.

            Vakond nadrágja. A Vakond külön műfaj, hogy lehet egy ilyen rusnya, túró, földalatti állatból gyerekirodalmi sztár. Az. Vitathatatlan hős. Imádom, imádják. A hülye gatyáját is.

Forray Katalin tanárnő énekes-mondókás könyvek következnek, klasszikus. Ebben az országban nívós ének-zenei képzés volt, remélem még van. A Képzőben még énekelnünk és legalábbis furulyázni kellett mindenkinek. Sajnos a zongora már nem volt lehetséges. De boldog örömmel énekeltünk, több szólamban, boldogan. Lelkesen vezetett minket a Tanárnő, és mi hálásan követtük.

            Balról jobbra haladunk életkor szerint, ha komolyabban vizsgálom a könyvárusok ponyváját. Legelöl a kedves első, rágcsálós könyvek, szép nagy ábrákkal. Aztán a keménytáblájú szintén klasszikus, leporellók. Még léteznek ezek szerint. A háromnyulak.  Reich Károly. Mi lesz, ha felnő egy generáció, akik nem tudnak a háromnyulakról. A Cini-cini-muzsikáról, a Mindennapra egy meséről? Most úgy tűnik, nem lesz, ha csak a kereskedelmen múlik, legalább is nem. Itt van minden jó, elérhető. Lapozom végig a legjobbakat, a legszeretettebbeket. Modernizálva van valamelyest a választék, nyilván kell, nem válik javára.

            A tizenéveseknek szóló kínálaton külön ellágyulok. A legkedvesebb korosztály, a legkedvesebb könyvek. Szeleburdi család. Belelapozok, egy kis időutazás kezdődik. De a Hajónaplónál elvesztem. Ez az a könyv, ami a nyárra kell. Bálint Ágnes, Sajdik rajzaival. Móra könyvkiadó. Mintha nem lett volna vége, annak ami jó volt. Megveszem. Az ára nem hasonlít a régihez, de mindegy.

            Nem egyedül válogatok, firtatják a kereskedők a nézegetők gyerekeinek korát. Elhelyezkedik a boltos, valahol a középtájon, diplomatikusan. Aztán kivár, de miután látja össze-vissza ugrálok a korosztályok között, rákérdez. Mondom, fújtat kicsit, de mindannyian tudjuk, ezen a ponyván nincs olyan gyereknapi könyv, amit keresek. Azért megpróbálja, de összemosolygunk. Azért a Hajónaplót megveszem. Ülök az 56-os villamoson, juszt se 61-es, az új tavaszi, állítólag leginkább Mary Poppinshoz illő ruhámban, amit súlyosbít a bodzás szállító kosaram, kandikál belőle bazsarózsa is. Kicsit öreges operett-részlet vagyok. De talán hitelesen megkomponálva. Nagy örömmel olvasom a Hajónaplót, nem tudok nem nevetni. Vigyorogva ülök a Városmajor mellett elrobogó villamoson és repülök az időben valahová a hetvenes évekbe, amikor gyerek voltam.

            Aztán ma komolyra fordult, valamit mégis kellene. Csokit nem szeret, könyvei megvannak. Vidám mesétől a ponyva végéig. A legtöbbjét sokszor és sokat együtt vettük végig, pontosabban apai mesélettel. Sör, cigi idétlen gyereknapi ajándék. Hétvégi virágozási beszerzés közben látok meg egy műanyag virágot. A nap erejétől mozgást végez, kartempózik. Mozgatja a leveleit, bólogat a virágjával. Ez talán jó. A szobájában növény meg nem maradt, pláne nem amióta oda ritkábban juthatok be. Jó ötletnek tűnt. Sokáig válogatom, melyik a legkedvesebb színösszeállítás. Vicces. Átadom.

-          Anya, ezt nem gondolod komolyan…

-          De, komolyan gondoltam

-          Anya, ez inkább a te ajándékod, ezt magadnak választottad

-          Nem, de ezek szerint, nem voltam sikeres

-          Nem, de mindegy.

Nem hozom föl, hogy anyák napjára egy McDonaldos ajándékpoharat kaptam, egy kissé kihűlt hamburgerrel. Szerintem az érdekes, de jó ajándék volt. Pont ilyen jót röhögtünk, mint az én kartempózó virágomon.

      Jó, akkor ez talán, tényleg az én gyereknapom volt. Elszámítottam.

Bodzázunk

Lassan egy hete esik. A kert egy dzsungel. A kutya eltűnik a fűben, poroszkál. Néha megcsúszik a fellazult talajon. Kísér bodzát szedni. Két eső között, kevés napsütés után gyűjtögetek. Egy adagot már bekevertem. Szedünk Juliának is. Lediktálom a receptet, elég jól megy. A leszűrés szót nem tudom. Úgyis elöl van a szűrő, mutatom. Nem is ezzel lett gondunk. Nincs üvege, persze nem kovászol. Nekem is csak egy van itthon, a másik lenn van Nyárifaluban. Meg van egy gyönyörű, vékony falú, az is csak kölcsönben, gyógytea leveleket tartok benne. Azt nem is merem tovább kölcsönözni, meg tele is van. Találunk egy nagy fazekat, pont jó lesz. Tele van a hajunk apró bodzavirággal. Némelyik virág ránk potyog, tiszta virágpor az arcunk, tenyerünk.

            Csoda szép a bodza szerkezete. Mestermű. Fényeshátú bogarak röpködnek belőlük. Érdemes a bodzavirág nyelét megkocogtatni, mielőtt levágjuk, akkor elröppennek, nem kell velük bajlódni. A kutya nem túl érdeklődő, a bodza semmilyen formában nem hozza lázba. Egy virágot betűzök a baglyos nyakörvébe, bolondosan néz ki vele, de hamar leszedi. Megszaglássza, az ő fényes kutyaorra is sárga lesz. Lenyalja a virágport, hökkent pofát vág, nem lesz mániája. Azért kutyahűséggel kitart, kerülgeti a kosarat, minket.

            Virágzik a lonc, szedünk azt is. A fű között ott van a pünkösdi rózsa, még pici tő, egészen eltűnik. El is virágzott már, idén nem várja ki az ünnepét, későn volt húsvét. Visszük föl a kosarakat a házba. Üvegre is szükség lesz, beletölteni a kész szörpöt. A kedvenc idei rosémnak jó kis csavaros kupakja van. Az üveg formája is szép. Van csatos üvegem is, elég lesz. Azért nyitunk egy új rosét, válogatjuk a virágokat, rázogatva az apróbb fekete bogarakat. A roséba teszünk epret bőven. Kicsit fröccsösítjük. Megbeszélünk mindent, ami héten bosszantó és nehéz volt. Eltervezzük a jövő heti mozit. Feliratos angol nyelvűt választunk. Megegyezünk, hogy veszünk kukoricát, és egészségtelen kólát. Pedig akkorra kész a bodza. De majd itthon.

            Kapok egy macskaetetési útmutatót. Pünkösdkor Julia hazarepül Londonba. Mehetnénk együtt, de csak a repülőre lenne pénzem, a szállás betyár drága. Valamilyen koncert közelében foglaltak, neki is drága. De ez az utazás célja. Ezt kihagyom most. Pedig London….Majd máskor. Keverek egyet a bodzán.  Micsoda illata van. Újra esik.

Isten éltessen okáig!

Jön a kedves üzenet. Ha nem elírás, márpedig kötve hiszem, ismerve a feladóját, szellemes. Elgondolkodom, az okáig. Ismét a mennyiség és a minőség témaköre, mindig is nehezen birkóztam meg, ha egyáltalán valaha sikerült is a filozófia leckékkel. Egyszerűen elhagy az értelmem egy határon túl, nem tudom követni a kifejtéseket. Az mondjuk világos, hogy mennyiségi kérdésekkel nem okvetlenül hatunk minőségi kérdésekre, bár bizonyos esetekben igen.

            Tulajdonképpen picit ijesztő is ez a jókívánság. Fel kell tennem a kérdést, van oka a jó Istennek, a mindenségnek engem éltetni. Ha az isteni szeretet olyan, amilyennek olvassuk, akkor persze. Miért ne lenne oka. Ha mégis szőrösebb szívű mondjuk, akkor a fene se tudja.

            Nem találtam fel semmit, mégcsak meg se találtam semmit, nagy felfedezéseim, eredményeim nincsenek. Aligha tudok fájdalmat csillapítani, titokzatos belső világokban műtéteket végezni, életet menteni, agyat operálni, fájós fogat húzni. Nem találtam meg az emberiség nagy megoldóképletét, nem fogom felszámolni a mélyszegénységet, nem rajtam múlik a világbéke, nem tudom enyhíteni okos ötletekkel a gazdasági válságot. Szóval, ha szigorúan mérnek, sok oka nincsen a dolgomnak. Az alapvető kötelességeim időarányos részét letudtam, igyekeztem tisztességgel. Bár vannak, voltak szánni való megoldásaim alapkérdésekben.

            Sokszor azt hiszem, mindent tudok már a világról, aztán megdöbbenek hogy két utcával arrébb van egy másik világ, titkos kertek, új virágok, ismeretlen fák, templomrom. 25 éve megyek el mellette naponta, 500 méter. Ma fedeztem fel. Az emberekről még többet gondoltam tudni, aztán jönnek újabb emberek és újabb értelmet hoznak új kategóriáknak. Naponta nyílnak új kapuk, mint ahogy záródnak be.

            Vijjogva robog a mentő a falu felé, egy bevezető út van, messziről hallatszik az útja.

Megismerem, mentő. A tűzoltóautó hangja más és erősebb. A rendőrségé visítóbb. Látni nem látom, de a hangot követem a teraszról. Beért a faluba, jön föl a hegyre. Figyelek tovább, nem a másik hegyre ment, idejön. Nemhogy a hegyre, ide az utcába. Kapom a kabátom, igen ide. Összefut a szomszédság, legalábbis a kerítésekig, aztán mindenki visszavonul, segíteni nem tudunk, láb alatt lenni minek. Aggódva nézünk össze. Nagyszombat van,  a halálon győző élet ünnepe. Mégis szirénázva figyelmeztet a mentő, milyen törékeny az emberi élet. Milyen könnyen lehet baj.

            Ragaszkodnék ehhez a világhoz még is. Oka van, vagy nincs, hogy az ragaszkodjon hozzám. Én ragaszkodnék, mert szép. Mert jó benne lenni. Jó sonkát főzni, tormát reszelni. Jó muskátlit ültetni, jó kutyát dögönyözni. Jó lázas gyereket itatni, szeretgetni. Jó vezetni a virágporos tavaszi úton. Jó nézni a rusnya bogarakat mászni. Jó látni az esőcseppeket az ablakon. Jó nézni a szülinapi bolondos szélforgókat. Jó orgonát szedni. Jó összeszedni a heti szennyest, morogni kicsit érte. Jó nézni a napfényben cikázó rigót. Jó órákat telefonálni teljesen felesleges dolgokról. Jó értelmetlen terveket készíteni nagy utazásokról. Jó hangosan röhögni minden képtelenségen. Jó boldognak lenni néhány percig. Jó majdnem fájóan ölelni. Jó szomjasan inni, éhesen enni.

            Szóval okkal, ok nélkül még maradnék kicsit!

Virslieső

photo: Dofka

Bizonyos kajáknak semmi értelme nincsen. Legalábbis kutyaszemmel, vagy macskaszemmel. Ilyen például a medvehagyma krémleves. Ennek állok neki, isteni illata van, de egyik összetevője sem izgalmas, az alattam strázsáló állatkertnek. Nanától mozdulni sem lehet. Amint az első lábos előkerül, lábhoz simul, tolakodik, szuszog, prüszköl, teljes izgalomban van. A mozdulatoknál kalkulálni kell őt. Egészen jól összeszoktunk már. Egy-két nagyobb boruláson vagyunk csak túl, abból se lett nagyobb baj. Körme ütemesen kopog a kövön. Hemzseg és rajong.

            Sokkezű, táncoló Síva istennőnek lát, akinek bármelyik kezéből bármikor előkerülhet valamilyen finomság. Kolbászdarab, csirkebőr, virslikarika, tojástöredék. És minden nagyon-nagyon finom. Ha nyers húst veszek elő csatakiáltásokat vakkant, az izgalom fokozódik. Ha felemelem a húsdarabot révülés és dervisforgás kezdődik. Általában gondolom, a kutyák jó étvágyúak, Nana kifejezetten. Mondhatnám szenvedélyes evő. Minden becsület, jellem erkölcs oda, ha valaminek olyan illata van, ami arról árulkodik, hogy ehető lehet. Lopás, rablás is megengedett.

            A macska sokkal arisztokratikusabban posztol egy perzsa közepén. Azért az ő röppályája is ki van centizve, csak annyira távolságtartó, hogy ha valami mégis lepottyan és felé irányítom, ott lehessen idejében. Hátat tehát nem fordít, de nem tolakszik látványosan. Azért a nyers hús őt is megmozgatja. Olyankor kéjesen nyújtózva próbálja a körmeivel megközelíteni a pulton a húst. Csak játszik, ha látom, nem lop. Annál sokkal jellemesebb ő is. Ha kedve van, és belemegyek a játékba, felkapaszkodik a farmerom egyik szárába, eltölt kis időket csüngve, ringva, beszippantva a konyhai illatokat. Szoknyás napokon meg se próbálja.

            A medvehagyma leveshez olvasztott margarin illata meghozza az alaphangulatot. A krumpli héj nem hozza lázba egyiküket sem. Néha szeretik, most úgy látszik nem kell.  Paprikáskrumplit tervezek még. Előveszem a kolbászt, a virsliket. A kolbásszal most nem járnak jól, mert még tegnap a hidegtálra felkarikáztam, a csámpásak már tegnap elkeltek, meg egy két nem csámpás, extra falat is. De a bőrös virslinek szép végei vannak. Jó nagy darabokkal együtt vágom le. Gyűjtögetem, majd egyszerre. Épp nem is figyelnek. Egyszerre csak koppan az első karika a fényes orron. Egy pazar mozdulattal máris a eltűnt a szájában.

            Ütemesen potyogtatom a többit is, egymás után sorjában. Zsonglőrként kapkodja, egy se pottyan le a földre, még a levegőben elkel az összes. Virslieső, virslieső esik, karikára, Nana kutya kalapjára. Na ebből Macsika, neked egy falat se jutott. De nem is mérges, elfordul, szinte kérdően sandít vissza, megbolondultatok? Ha kutyával lehet röhögni, akkor most összeröhögünk Nanával Macsika mégis sértődött háta mögött.  

Állatmesék

photo: Dofka

Próbálok magamhoz térni. A szombat reggel mindig nehéz. Pedig nagy buli sem volt, nincsenek már nagy bulik, csak jó kis péntekek. TGF. Thank God It’s Friday, tudom Juliától. Kis bulik vannak, kis generáció, kis buli. A kis buli is lehet jó buli. Merengek a narancslével, nézem a gyönyörű tavaszt. Mondom magamban, karcsú gőzösökkel gondol, az persze a vén Duna. Gondolok József Attilára, a Költészet napjára. Az ő zsenijéhez kevés dolog férhet.

            Olyan jó nézni a kertet, a hirtelen zöldült mindenséget. A körtést alattam, virágzik.  Hófehér pompa. Nézem merengve, szemlélődve, ahogy szoktam a világ dolgait. Valaki a múltkor azt mondta, érdekes hogy én nem akarom megváltoztatni a dolgokat, csak tudom, vagy vélem tudni, de nem akarom reformálni a dolgokat.

-          Miért lehet? –vetettem fel a fejem.

-          Ja, nem hiszem.

-          Akkor, miért meglepő, hogy nem akarom?

-          Nem meglepő, csak furcsa, a te temperamentumoddal ez az egykedvűség nem egyeztethető.

-          Nem vagyok egykedvű.

Lehet, hogy egykedvű vagyok. Ülök itt most is. Pedig, máshol is lehetnék. Forgathatnám föl a világ dolgait. Nem forgatom. Nincs erre szükség, forog az magától. Nem kellek hozzá. Éppen, hogy ki kell maradjak. Másra kell az erő. Most okosnak kell lennem, megfontoltnak. Ez eddig nem ment. De nem voltam még ilyen öreg. Hátha most…

Mi a jó fene ez a közelítő fekete pont? Bumm. Egy kicsi madár nyekkent le a terasz üvegéről.

      Jaj, ne. Szegény ha kimúlt nekem kéne zsákolni, egyedül vagyok, ez cikázik a fejemben. Ösztönösen érzem, ez a csapódás nem volt olyan erős, élhet szegény, vergődhet a kövezeten. Nincs kedvem azonnal ellenőrizni. A macskát nem engedem ki most, az tuti. Adjunk esélyt szegény madárkának, csak rendbe jön. Pedig épp macska kiengedés idő van. Aki állatokkal szeret lenni, tudja azoknak a rend a mindenük. A macskák e tekintetben liberálisabbak, mint a kutyák, de ez azért nem minden. Azért mindent ők sem tűrnek. Apránként közelítek az üvegfalhoz. Némán gubbaszt szegényem, de ül. Tompa kicsit, nem is csoda. A csőre mintha csálé lenne, szétcsúszott a felső, alsó. Nem zár jól, mint kocsmai verekedés után a fogsor. Irtózatos pici. Kisebb az egész kis csomó, mint az öklöm. Tompán méláz ő is. Csak neki nincs narancsleve.

      Várunk. Ha kell, egész napra bezárom a macskát. Kibírjuk, neki van alma. Bár imád menni, ha annak van az ideje. Lassan jelzi, annak lenne az ideje a nagy menésnek. Kényeskedve feni a körmét a teraszajtón, ott a madár mellett tíz centire. Hátsó az égnek, farok kunkorba. Még ha tudná, a mancsától egy kapásra ott a madár. A legnemesebb zsákmány. Hallgatok, mint a sír. Mondhatnám egykedvűen. Igen, egykedvűen. Ebben most nem én teszek majd igazságot.

      Szegény madár kicsit mozdul, imbolyogva próbálgatja az erejét. Az üveg másik oldalán hatalmas felismerés lesz. Ezer évek óta gyűjtött, örökölt ösztön.

Ez egy madár, el kell kapnom!!!!!

Zsigeri parancs. Gondolkodás, mérlegelés nincs több. Azzal a lendülettel, és ez nem kicsi, nekifejel szegény állat az üvegfalnak. Koppan. Leül.

      Ülünk így most hárman a napfényben a gyógyuló kismadár, a kóválygó fejű macskám, és én a narancslével.

És, ha ez egy állatmese, kell legyen tanulság:

      Teljesen mindegy, kint vagy bent ülsz kótyagos fejjel. A lényeg, hogy ezt is túléltük.