Átlépek egy műlábat

photo: Dofka

Már jobban megy a metrózás. Évekig nagyon nem jártam. Most muszáj. Nem sokat változott. Jó drága lett. Először kicsit bizonytalan vagyok a mozgólépcsőn, nem bánom, ha állnak előttem, és nem kell lenéznem, biztonságosnak tartom bámulni az előttem álló utas szürke kardigánját, hálásan követem végig a szememmel a kötés mintázatát.

Bejön a szerelvény, felszállok rá, ez se sokat változott. Rémületesen csattog, hangos. Ilyen volt tíz éve is, csak lehet, hogy már jobban kellene figyelni rá.

Elkapok egy fogantyút. Előjönnek a régi reflexek. Mániám nem lesz, de meg lehet szokni.

Nyüzsgő városban jövök újra felszínre. Kapkodom a fejem, nem, nem vétettem el a kijáratot, ez a helyes, de hogy kerülök egy söröző teraszára. Itt mindig csak a sötét aszfaltra lehetett feljutni, rohanó járókelők között totyogó galambok közé, szürkeségbe.

Vidám napernyők alatt kávéznak, söröznek a turisták, van, aki kései ebédet rendelt. Nézegetik a térképet, pihentetik a lábat, élvezik az őszi napot.

Az utolsó meleg őszi napok lehetnek, sokan kihasználják.

Átlépek egy műlábat, lecsatolta a koldus, aki ül a kövön. A csonk mellé helyezi a kalapot.

Elnyel a zsidó negyed, benézek a zsinagóga kertjébe, megnézem az ezüstfát, ott áll, ahol szokott.

Szinte minden utca sétáló lett, vagy valamiféle átmenet, mert időnként azért el-elhúz egy taxi, na és persze rengeteg bicikli.

Átfut a fejemen, nézve az izgalmas kapualji helyeket, romkocsmát, gyrosost, mindenféle népek mindenféle ételét kínáló éttermet, ez biztos, hogy Budapest? Bárhol is lehetne. De mégis jobb, mint máshol. Mert itt van. Magyar szót a célállomásig nem hallottam. Angolul beszél itt mindenki. Kevesebben franciául. Németet csak a körúton hallottam.

Mindenki külföldi vagy már a belvárosban angolul beszélnek? Vagy annyi a külföldi, egyszerűbb, ha az angolt használják.

Pont időben érkezem, kezdünk.

Helyes társaság, szeretem a témát, repülnek az órák. Hála az égnek, ezt sem lehet elfelejteni. Nyolckor végzek, elengedem őket. Letörlöm a táblát, lezárom a gépet, megtalálom a projektor kapcsolóját is. Becsukom az ablakokat.

Fél kilencre érek ki a körútra, a körút lármájába, mindenféle fényeibe. Hatalmas társaságok lebzselnek a szórakozóhelyek körül. Kinn kell cigizni, ezért aztán, tulajdonképpen mindenki az utcán van. Mindenféle feliratok, mindenféle méterekre hívják fel a figyelmet. Mitől hány méterre lehet cigizni. Van, ahol azt tiltják, hogy kint lehessen az italod. Pont annyit tartanak be ebből a sok feliratból, amennyit szoktak. Hogy is lehetne egy kapatos társaságnak előírni, hogy a cigijét és piáját máshol tartsa. Lépdelek át azokon, akik korán feladták a bulit.

Az egészen fiatalok palackból nyomják, nézek egy kölyök srácot, összegubózva alszik egy kapualj tövében. Mellette a társaság még komolyan nyomja, szerencsére, legalább nincs egyedül. Megismerem ezt a kapualjat, mindegy most miért, nem gondoltam volna harminc évvel ezelőtt, hogy ilyen színes forgatag közepe lesz, a kapualj se gondolta volna, pedig látott már egyet s mást.

A sarki újságos bódéját körülállják, mint egy jól menő kioszkot, a kis párkányát italtartónak, könyöklőnek hasznosítják. Szegény újságos, mit fog holnap találni kezdésnél, hajnalban. Akkor az utolsó vendégek még valószínűleg, itt lesznek.

Ennyi orosz mondatot is rég hallottam. Megdöbbent, hogy értem. Legalábbis azt a pár mondatfoszlányt, ami kihallatszik a zsivajból.

A metrólejárat előtt valami kis emelvényszerűn is ülnek ötvenen, mint a fecskék a dróton. Köztük egy csodaszép, mézszőke lány, nem dohányzik, pohár sincs nála, csak hevesen próbál szót érteni egy barnahajú pasival. Majdnem pont ott ülnek, ahol a koldus délután.

Az aluljáróban a kongás szünetet tart, eltűnik a sütis lányok standján.

Nem szédít a mozgólépcső. Egészen nyugalmas.

Budán süket csend van. A mellékutcában a borozó publikuma azért hozza a formáját, ők se cigizhetnek bent. Nézek a szembe házra, hogy lehet ezt elhallgatni. Eszembe jut, hogy ez hivatal. Az öltönyösök, kosztümösök hazamentek már.

Végre elérek az autóig. Itt már tényleg csend van. Bepakolok mindent. Bekapcsolom a rádiót. Nem jó most a csend.

Fél óra és otthon vagyok.

Eldöntött őszi cipő

A veszélyes, hatástalaníthatatlan éksarkú

Kellene egy jó őszi cipő. Nem olyan vacakok, amilyeneket nyáron jobban el lehet viselni. Mert nyitottak, és olcsóak, és van belőlük több is, lehet váltogatni. A vászonból készülteket, horgoltakat még ki is lehet mosni. Ahogyan a plüss és pávamintás, valamiért néptáncosnak titulált, egyébként szín kínai cipőket is. Ezekkel ki lehet húzni a nyarat. Persze váltásnak kell egy jól felépített papucs, meg egy jó szandál. Így legalább a nap felét, és a hét pár napját minőségben lehet tölteni.

Ez a minőség ősziben, téliben majdnem megfizethetetlen. A régiek elkoptak. Újat nemigen tudok venni. Már a bolt is bezárt, ahol a minőség kapható volt, helyette a sarkon nyílt egy olcsó, tömegcipős. Itt csábulok el nyáron, színes, olcsó vackokra. Jó kis műanyag mind, gyakorlatilag mezítláb jársz, nézem a többiek lábát, más is csámpás. Kinek-kinek merre dől a balerina típusú műanyagja. A színekre nincs panasz. A választékra se. Csak ezek a cipők nem ember, asszony lábra készültek.

Ezért elhatározok. Na ebben, nagyon gyenge vagyok. Mérlegelős típus vagyok, a munkám is olyan, érdemes több szempontot egyidejűleg nézni. Nézek is, és aztán vacillálok.

Egyszervolt kedves barátom, akivel olyan nagyon kedveltük egymást, hogy soha nem tegeződtünk, foglalta össze a vívódásaimat.

- Az a baj magával kedves, hogy ingadozik, ingadozik itt nekem, mint egy középparaszt.

Gazdaember volt, határozott és nagyon okos. Egyben mégiscsak tévedett, nem neki ingadoztam, én ezt saját magamban is nagyon jól tudom ezt csinálni.

Nagy változások vannak körülöttem, munkahelyen, új tanításban és odahaza is. Ezek a dolgok mindenkit megpróbálnak, a normálisabbját is, de a magamfajta vacillálós el van veszve ilyen időkben. Annyi a morfonkodni való, hogy nem jutok a végére. Amikor meg azt hiszem, eljutottam a döntéshez, merőben új körülmények alakulnak, és kezdhetek mindent elölről.

Ha már minden olyan változékony körülöttem, legyenek stabil, érvényes pontok. Egy kényelmes, jó minőségű őszi cipő. A büfében, a reggeli kávénál tartok egy kiselőadást a döntés lényegéről, kiemelve a rossz, silány cipők összes keservét.

Dédelgetem a szép kis elhatározást. Aztán indul a nap, történnek a dolgok. Még vacillálni sincs idő. Döbbenek, hökkenek, csináljuk a dolgokat, csinálják a dolgokat, megyek a dolgok után, töprengeni nincs idő. Tudomásomra hoznak. Tudomásul veszek. Nagy baj nincs. Majd másként lesz, de nem sokkal.

Estefelé beérek a parkolóba, napi rutin, bevásárlás, nézem a listát. Nem túl bonyolult. Hét közepe van, ilyenkor nem vészes. Leginkább a fertőtlenítő dolgok fogytak ki. A gyerek beteg, másként kell takarítani.

Pont a cipőbolt előtt akad hely, az olcsócipősnél. A tömegcipős előtt. Benézek, csak egy kicsit. Láttam az új katalógust, borzasztóak az új őszi modellek, retro, éktalpú borzalmak.

Néhány perc múlva egy retro, kék, hasított bőr, éktalpú cipőt próbálok. Nagyon kényelmes, érdekesen emeli a lábfejet, jó íve van. Járkálok egy tükröt keresve, a másik soron meglátom a lakk feketét, klasszikus, jövő héten indul a bérlet, a tavaly előtti irgalmatlan állapotban van. Pont jó az is, igazán nem drága. Az éktalpú drágább, de az se nagyon. A lakk, fekete mellett egy nagyon kedves bársony, szintén fekete incselkedik, de nagyon ismerős, nagyon ismerős. Beugrik honnan, nem ezt akkor nem. Nyúlnék a telefonért, hasonlítsuk össze, tényleg ezt láttam ma, de elhessegetem az ötletet, ezt láttam. Fontosabb dolgokat kell majd megbeszélni, nem lehet pazarolni az energiát holmi cipőkre. Még egy fekete-szürke tetszik nagyon, szintén nem drága. Balerina, van rajta masni, és pöttyök és csík. A gyengém.

Imbolygok a három dobozzal a pénztár felé.

Annyira nem vagyok következetlen, hogy nem gondolnék az elhatározásra, a komoly, minőségi, őszi cipőre. Összeadom a tételeket, a három árából nem jönne ki egy olyan, megnyugszom. Legalább nem költök sokat, vagyis igen, de jól járok, …vagy nem.

Sorra kerülök, nézi a hölgy az éktalpú új, kedvencemet.

- Evvel baj lesz!

- Miért? Tönkremegy könnyen?

- Áááá, azt még nem tudjuk, de a lopásgátló chipet nem sikerül hatástalanítani. Bele van építve a sarkába. Megpróbálom azért, várjon kicsit.

Elmegy a bolt raktár részébe, állunk, várunk. Mögöttem felszaporodik a sor, szent egek, mindenki férfi, egy-egy zoknival, egy- egy pár cipővel.

Visszaér az eladólány, megerősíti a gyanút.

- Nem tudom hatástalanítani, egy idő után betörik, talán elromlik, de egyelőre ez riasztani fog.

- Mindenhol vagy csak itt?

- Ez, mindenhol, ahol kapu van, az szólni fog.

- Jaj, ne a boltban is, a szomszédban?

- Attól tartok, persze, ott is van kapu.

Kalkulálok, sokat nem vásárolok máshol, csak a nagy bolt rizikós, vacillálok. Hátranézek, kilenc szempár néz rám.

- Maguk megvennék?- kérdezem.

Leszavazzák, időt kérek, kiállok a sorból. Ennek örülnek. Egyikük odajön, miután fizetett.

- A mostani időkben, ne keresse magának a bajt. Kell magának a stressz, minden kapu előtt? Még a végén elviszik…-imitálja a mozdulatot, látom magam előtt, ahogy két feketeruhás akciós megragad a hónom alatt, és a lábam sem éri a földet, visznek és hatástalanítanak. A földre nem érő lábamon a kék, éktalpú, kényelmes, de öntörvényű cipő.

Keresek egy másikat, hátha abban lehet beszélni a mágnessel. Nincs, a méretemben nincs. A férfisor felnyög, amikor újra feltűnök. Pedig csak kérdezek, nincs a raktárban sem, másik boltból lehet rendelni, de az akár két hét is lehet.

Újra végigvárom a sort, ezt kedvesen köszönik. Addig is tanakodom, megválaszolok egy sms-t. Aztán döntök, jó, problémás a cipő, de már megszerettem. Kérek róla papírt, hogy riaszt és megveszem.

Fizetek, a blokkra ráírják, hogy nem lehetett hatástalanítani a jelzőt. Megegyezünk, ha a környék idegeire megyek, visszaveszik a cipőt.

- Azért reptérre ki ne vigye – fogja könyörgőre a lány.

Felködlik az utolsó kaland a Ben-Gurion reptéren, ahol elkülönítettek és külön motozást kaptam és teljes személyes ellenőrzést, mert a gyűjtött, szép köveimet nagyon gyanúsnak találták, és sajnos a kérdést, hogy vannak-e nálam kövek, nem értettem. Ezért gondoltam, azt mondom, nincsenek. Nincsenek azok a dolgok, amit nem értek, hogy mik. Nem a stones-t használták. Diadalmasan kapta elő a katona a sok piszkos ruha közül a köves zacskóm.

- So, what is it?

- My stones, please.

Gondoltam, most nagy gáz lesz. A minimum, hogy kidobják. Nem is biztos, hogy elmehetek a géppel. A fene se tudja, kapok-e büntetést. Próbáltam összekapkodni az eljárás során kirepült harisnyákat.

- Stop! Stand behind the yellow line!

Atyavilág, kicsit elment a kedvem a helyzettől. De váratlanul és hirtelen meg tudtunk egyezni. Az, hogy a köveket, az egyebeket én és csak én gyűjtöttem, és én tettem be a csomagba megnyugtatta a rendszert, ki se dobták a zacskómat, visszatették, de a sárga vonal mögött kellett maradni. Aztán hajnali hatkor, négy óra macera után felszállt a gép, és én is rajta voltam, és a köveim is.

Rámosolygok a cipőboltos lányra, kedvelem, szeretek tőle cipőt és sapkát venni, megnyugtatom:

- Egy ilyen papír, mint ez a blokk, sokat ér!

Olvasom a kesze-kusza kézírást: „Nem hatástalanítható!”

Kinek van ilyen papírja?Sokat ér. Boldogan viszem a dobozaimat, hátraszólok az őrnek, hogy ne ijedjen meg, indulok. Zúg, csöng, riaszt a rendszer. Hátravigyorgok, mi baj lehet, van papírom…”nem hatástalanítható….”

Tivadar

A nagybátyám, akit emlegettem itt a kormos macska beavatása kapcsán, ezen a képen épp egy szakszervezeti nyaraláson vesz részt, Magdus nénémmel.

Ezt a fotót abban a fadobozban találtam, amit tőlük örököltem. A fadobozt nagyapám csinálta, intarziás, az övéké lepkés lett, a „mienké” rózsás. Már, sajnos mind a kettő itt van nálam.

Borzasztó az, amikor az ember saját maga lenyomatait megörökli. Érettségi kép, esküvői, a levelek, képeslapok, az ajándékok, amiket nekik szántam, mind örökség lettek. Szánalmas történet.

Ez a pipacsos ruha, teljesen nylon egyébként, amit nagynéném visel a szakszervezeti nyaralás ismerkedési estjén, kétszer ültetett le. Egyszer, amikor kivettem a szekrényből, a nyikorgó, mély akasztós belsejéből, és aztán, amikor a többivel együtt bedobtam a vöröskeresztes fehér fémdobozba. Ő varrta, emlékszem, láttam végben az anyagot. Sötétkék volt az alapja, és hatalmas pipacsok tarkították. Meg búzavirág, és kis fehér mindenfélék. Szerettük ezt az anyagot, ezt a ruhát.

Csak a nagyításon látom a horgolt, fehér kendőt. Az itt van velem, lenn a hálóban, a szekreter első fiókjában. Kiemelt helyen.

Szerintem ez volt az utolsó menésük, az utolsó nyaralás. Talán Siófok, talán Aranypart.

Kormos rafia



Macsika pénteken



Alapvetően inkább macskás volnék. Macska, amióta azt nekem először megengedték, mindig volt a háznál. Néha voltak titkos befogadottjaim a mosókonyhában, szerintem arról is tudott nagyanyám, csak nem hozta szóba. Nem kell mindig, mindent megbeszélni. Próbáltam tanulni ezt is, mint mindent.

Aztán ezek a befogadott jövevények vagy eltűntek, jobban lettek, tovább álltak. Vagy csak hazamentek.

Ha úgy alakult, és felvállalható állapotba került a befogadott, előálltam vele. Így egy kormos, kékszemű vakarccsal is előbátorkodtam, de csak három hét után. Egy fa ágán lógott egy szatyorba kötve, felhajíthatták, hangosan panaszkodott. Ibivel találtunk rá, az iskolából hazamenet.

Rögtön látszott, hogy sok baj van. Sovány, göthös. Az, hogy tetves-bolhás, csak otthon vettem észre. Megfürdettem a nyomorultat, és fésűvel próbáltam a füle tövéből és a nyaka aljából kiszedni a telepeseket. Jött ki mind, szőrrel együtt. A patikában vettem port, poroztam, kentem, poroztam, kentem. Etettem. Ki nem engedtem a mosókonyhából, homokot tettem egy régi fa szerszámos doboz aljába, ez volt az alma. Helyre jött, a szőre is fényesedett, csak a nyaka volt kicsit hiányos, amit gyakorlott macskások azonnal értelmezni tudtak volna, ha akartak volna. A családban én voltam akkor már a legtapasztaltabb macskász. Nagyi szeme romlott. Anya eleve nem közelített, ha nem volt muszáj, ilyen gyanús, higiéniailag kezelhetetlen egységhez. Apu örült, ha tudta, hanyadikba járok, nem hiszem, hogy a macskák számát követte volna.

Azt a pillanatot használtam ki, amikor Tivi bátyám, átjött a kenyérrel, a zsemlekenyérrel. Az ő tisztje volt, hogy a sarki Meinlben zsemlekenyeret fogjon. A zsemlekenyér isteni volt, hozta is háromnaponta egy horgolt fekete rafia szatyorban. Egyet eltettem emlékbe, egy ilyen rafia szatyrot, az egyik hagyatékolásnál, hála az istennek nem tudom, hol van. Ezeket nagyanyám horgolta, a fülére, belülre varrt egy kis bélést szövetből, hogy ne vágja a cipelő tenyerét. Borzasztó ronda volt. Sokat gondolkoztam rajta, miért fekete. Talán, hogy fiúk is tudjanak vásárolni vele. Végül is, hogy nézne ki Tivi bácsi egy piros szatyorral, vagy egy vajszínűvel? Anyám és nagynéném ilyenekkel virítottak.

Megérkezett a fekete szatyorban a zsákmány, a jól vágható, jó méretű zsemlekenyér, nagyanyám, az anyós elégedettségére. Épp kirakták ruhába a rudakat.

Éreztem, hogy itt a pillanat, felkaptam a kis kormos kandúrt.

– Nézzétek, mit találtam! Kiscica. Kormos, kandúr…nagyon kicsi… olyan kedves.

–No, aztán, már csak ő hiányzott –  így nagyanyám.

– De kandúr.

– Jól megfigyelted, hogy most épp így találtad a kert végében – mormolta inkább maga elé nagyanyám.

– Nem, az akácfa alatt volt, elől, az utca felől, bedobták – hazudtam, magamat győzködve, végül is fán találtam, nem pont most, nem pont itt, de mit számít az a három utca, hiszen kék a szeme.

Letettem a veranda kövére. Csipás már nem volt, fénylett a szőre, már amennyi volt, kicsit kerekedett is. Kék szemével méregette a nagyokat.

– Helyes kis vakarcs ez – legyintett Tivi bá a fekete rafiaszatyorral a szeppent macska felé.

Több se kellett, a macska lódult, elkapta a szatyrot, legyőzte, csimpaszkodott bele, ahogy lengetve lett a szatyor, annál nagyobb erővel. Nem lehetett nem nevetni. Elkezdődött egy sajátos bikaviadal. Tivi bácsi volt a torreádor, a fekete rafiaszatyor a vörös posztó, a kis kandúr a bika, az aréna a palotai veranda volt, mi nagymamával voltunk a közönség.

A kis kormos élvezte a játékot, végre nem volt bezárva a mosókonyhába, szórakozhatott a napon. Mindent bevetett. Gurult, repült, csúszott, farolt, lengett, morgott kicsit, topogott. Mint egy igazi bika, az igazi viadalon. Potyogott a könnyünk a nevetéstől.

Nagyanyám felállt a Singer mögül, elővette a zsebkendőt a ruhája zsebéből, megtörölte az arcát. Guggoltam a kövön a kismacska mellett, kérdően néztem rá.

– Meglátjuk, mit szól hozzá Ludi – hangzott az ítélet.

Ludmilla a rangidős macska volt, akkor épp egyetlen a ház körül.

– Jól bírja, viseli – kottyintottam el.

– Igen? Jól? Már be lettek mutatva egymásnak? – tette csípőre nagyanyám a kezét, ami sok jót nem jelentett. Húztuk is magunkat apróra össze, Tivi bácsi a rafiaszatyorral, én, meg a kormos.

– Figyelj oda, mit mondasz, a jó ég áldjon meg, nem győzöm neked mondani, figyelj oda, mit beszélsz, sedre Kata, sedre vagy, mindig, sedre…– dohogott tovább.

– Azér’, mer’ Lencsés lány…– lendítette felém tréfásan a szatyrot nagybátyám – azé’ olyan, azé’– és úgy nevetett, hogy hátradőlt a székben. Anyám és nagynéném voltak Lencsések, én nem, de elértettem a tréfát. Azt hiszem, nagyanyám is.

– Tivadar, számoljunk el a kenyér árával, kérem! – fordult sarkon a konyha irányába, majd hátra vetette nekem – annyira sedre még te, legkisebb sem lehetsz, hogy ne tudd, hol a tej! A macskák ugyanis valamiért szeretik.

Szigorú léptekkel indult a pénztárcája felé a konyhába. Tivi bátyám meglóbálta a rafia szatyrot és mókából a fejembe húzta.

– Lófasz és esti fény, na meg a seggig érő homlok…– ezt jegyezd meg kisanyám – ezt jegyezd meg!

Riadtan lestem nagyanyám után, de nem nézett vissza, a fejemre potyogott a morzsa a szatyorból, a szatyor két fülét a fülemre igazítottuk, négykézlábra álltunk és néztük a kormos macska kék szemét.

Szakad az eső



photo: Dofka



Próbálom az árkádok alatt eltolni a bevásárlókocsit, de akkor a másik oldalon meg kell küzdeni azzal, hogy nincs lejárat, meg kell kicsit ugratni. Nincs vészesen tele, egész könnyen megy. Visszatolom a százasért, nézem a kirakatokat, szinte téli ruhák vannak a kirakatban. Műszőrmés, prémes dolgok. Tegnap még kirázott volna tőlük a hideg, ma már nézegetem.

Reggel döbbenten meredtem a hőmérőre, 12 fok volt, a teraszon kávézás elmaradt. A zárt cipőt már elhatároztam, de új kört kezdtem, belátva, ez harisnyás nap. Az idén ősszel az első. Ez minden évben egy kis trauma, és nagyon figyelni kell, az ember jól válassza meg, mikor jött el. Még a kocsiig tűnődtem, nem aggódtam-e túl a dolgot, hátha a városban már röhejesnek tűnik a nagy elővigyázatosság.

A Körszállónál mellém ér a villamos a dugóban, kinyílik az ajtaja, özönlenek a diákok a belsejéből, fél nyolc van. Még a fiúk csak kibírják a sportcipőkben, kihord szandált közülük, nyáron se. De a lányokat rossz nézni. Könnyű sarukon folyik át a víz, hiába próbálják kerülgetni a tócsákat. Mini szoknyák, apró sortok dideregnek a suli felé. A villamos ablakai párásak, belül is folyik a víz az üvegen.

A Jánosnál nincs meg a hajléktalanom. Remélem, csak fázik. Később jön. Pedig rossz időben próbálom jobban támogatni. Ilyenkor ugrik a kesztyűtartóból a kosaras százasom.

Elég jól parkolok, a második körben. Ernyő, papírok, nagytáska, ásványvíz, alma. Kifordul az ernyő, pedig nincs nagy szél. Az ernyő fáradt el, a vászna lekívánkozik a drótokról. Csorog az eső a kötött kabát alá, le a nyakamon. Kicsit a cipőm is beázik, gondolok a sarus lányra, én annyira nem fázom.

Az első reggel, hogy nem tárom ki az iroda ablakait, spórolok a tegnapi meleggel. A redőnyt nem tudom felhúzni, az óriási faszerkezet megakadt, nem merem erőltetni. Felkapcsolom az olvasólámpát, felbúg a gép, vibrál a képernyő, indul a nap.

Nem tudok a kertbe lelket verni

Nem tudok a kertbe lelket verni. Majdnem minden elszáradt. Nem sokat voltam távol, de úgy tűnik, ennyit se lehet.

Sandítok a teraszról a szomszéd kertjére, az se zöldebb. Tikkadt az egész, sárga, száradt széna.

A teraszt viszonylag könnyű helyrehozni, esdeklő szempárak néznek rám. Jó, megbeszéltük a locsolást, de nem gondolták, hogy ennyit kell. De ennyit kell.

Ahogy felértem a nyárból, első volt a ház rendbetétele, menetközben a mosás, a konyha javítása, a hűtő rendezése, amiben állítólag én vagyok a legnagyobb nehezítő pont. Mert főzök, meg vásárolok, mérték nélkül, vagy nem a normális mérték szerint.

Kutya, macska lázba jön, hűtő selejtezés van, ez nagy öröm.

Ülnek is nagy sort, nagy türelemmel. Osztom a járadékot, van is respektem. Élvezem a ritka pillanatot. Macsika két stika sonka maradékot is kap, mert ő kicsi, Nana meg szegény, hát …

Délután tájt kijutok a kertbe, döbbenet, mi történt. Minden növény lóg, kedve vesztett, az életet feladta. Óriási lelkiismeret furdalásom van, loholok bokortól-bokorig. Próbálok javítani, mentegetőzöm. Első volt a takarítás, főzni kellett, a hűtőt rendezni, mosni kellett, meg vendégek voltak. Nem győztem.

Aztán művészeti találkozó volt, sok kötelezettséggel. Sok hangos, fárasztó, de kedves találkozás.

Nem nagyon figyelnek a tikkadt növényeim. Haragszanak, joggal. Nem figyeltem rájuk két hete. És azt senki nem bírja, ha nem figyelnek rá. Senki nem bírja, ha nem gondozzák, nem szeretik, csak mi másféle halált halunk. Vagy, fene se tudja. Lehet, kiszáradunk mi is.

Itt ez a viburnum, zsugorlevelű. Hogy ezt, miért vettem meg, rejtély. Olyan, mintha mindig ki akarna rögvest száradni. Ilyen fonnyadt forma. Miért kellett ezt a problémást hazahozni a kertészetből? Érthetetlen. Közben meg nagy baj, hogy becsap. Mert mindig olyan, mintha meg akarna halni, közben nem. Sajnos a mögötte lévő csapat, lehet hogy ennek áldozata lett.

Mert azok nem szimulálnak, azok tényleg szomjan haltak.

A kert, meg semmi, de leginkább a kert, nem tűri a mulasztást. Egyfolytában kell csinálni. Letörni, kihúzni, öntözni, egyelni, de leginkább ránézni.

Egyedül vagyok most, nagy csendben. Végre van időm rájuk, csak rájuk.

Huzigálom a locsolót ide-oda. A levendulák nagy túlélők, meg van mind a tizenöt tő. A két legkisebb nagyon lemaradt a többitől, de azért jól vannak. Félórás locsolás után elönti a kertrészt a levendulaillat.

A sárga évelőim, mezőnyi van belőle, idén kicsit mértéket szabtam nekik, tavaly nem virágoztak. Idén tele van bimbóval, de a bokor fele a földön. Ott is hagyom a locsolót fél órára.

Feljövök a Pagonyba, az erdős részre, itt a legnagyobb a baj. Pedig ez árnyékos, mégis minden zsugorodik, kínlódik, fonnyad. A hortenzián nincs levél, azért csak locsolom, hátha. A növények nagyon sokszor csodákra képesek.

A hátsó, kicsi virágoskertben a tátika elszáradt, a mályva él, de nincs virágja. Az egész sarkot ellepte a lehullott falevél. Próbálom őket kiszabadítani az avar alól. Közben folyatom ide is a vizet. Nagy sokára érzem a kapor felszálló aromáját.

Az Árvácskában ma utcabál van, hallom a gyerekek versenyének lármáját. Meghívtak, sétáljak arra estefelé egy üveg borral, kedvesek, pedig új vagyok a hegyen, lassan ide is bevesznek. De most valahogy jobb lesz itthon, csendben.

A lenti teraszon találok egy teli hamutálat, egy marlboros és egy dunhilles dumálhatott tartalmasan, a sörös kupakokat besöpröm közéjük, nem számolom meg őket. Felballagok vele a szeméthez.

Folytatom a locsolást, a terasz vályúban is kikoptak az egynyáriak, a trombitafolyondár nem győz terjeszkedni. A chili példás. Kettőn hatalmas termés van, a harmadikon semmi. Vajon miért, a levelei is másmilyenek, és mintha valami rágná.  

A mosogatásnak is lassan a végére érek, pakolom el a nagyobb edényeket. Egyik menthetetlenül leégett. Anyám forgatja, te ez nagyon kozmás.

- Az, hát, két hete ázik.

- Mit főztél ebben?

- Lekvárt. Remélem, csak az alja lett ilyen.

- Kötve hiszem.

- De nem kevertem fel.

- Akkor se lesz jó. Dobd ki azt a lábast! Menthetetlen, látod.

- De ez egy olyan jó lábos, jó a mérete, szeretem.

- Akkor is menthetetlen, dobd ki. Huszonhat évenként előfordulhat ilyen…, veled is.

Egymásra nézünk, megállok, elkapom a tekintetetem, tétovázom, lenézek a lábosra.

Még adtam neki egy napot, egy új dörzsit is vettem, egy új szert, aztán végül ma kidobtam.

Julia-órák



Photo: Zs. Dofka



Ma elkezdődtek a Julia-órák. Kis magyar neki, angol nekem. Ismételünk. Félelmetes látni, mit küzd más is egy idegen nyelvvel. Még egy született angol is görcsös lesz attól, hogy valamely más nyelven összerakjon egy mondatot, de legalábbis sikerüljön kiejteni a következő szót. Számolunk tízig, átvesszük a hét napjait, a színeket, zöldségeket. A hat, hét megy nehezen. Na és a csütörtök nagy ellenség. A péntek, szombat, vásárnáp teljesen jól megy.

A színeknél megbeszéljük, hogy a bor, a haj vörös, nem piros. Úgy nem mondjuk. Cserébe megtanulhatok legalább tizenöt hajszínt. Kedvencem a mouse, egérszürke, nyilván erre mondjuk mi, hogy semmilyen. Olyan semmilyen. Vagy máshogy közép-európai unalmas.

Aztán az auburn pedig aranybarna, vörösesbarna, gesztenye.

Óra végén nyitunk egy bort, red bort, ma van az első olyan őszi óra, a végén fázom a teraszon, beköltözünk, csak én fázom, de én nagyon. A bor sem segít, a red wine.

Julia, ha nincs meg az idegesítő kényszer, hogy neki is kell magyarul beszélni, elfelejti hogy másnak is nehéz. Beindul és győzzem követni a tempóját. El-elvesztem a fonalat, rutinosan mondja újra, sokkal egyszerűbben. Végre megvan. Végigvesszük az új osztályát, a szülőket. Jó kis nemzetközi csapat, de vannak benne magyar gyerekek is. Pedig keményen fizetős.

Az óra vége felé elkezdenek átszivárogni a macskák, Julia macskái a szomszédból. Félősek. De azért csak felsorakoznak a kővályún. Ott ül, mind a négy. Szerencsére az enyém, a feleakkora nincs idehaza. Sajnos összekeverem őket, nem tudom megjegyezni a nevüket, pedig Julia nagyon jól tudja mondani, hogy Mácsika, Nono kutya. Összepakolunk, visszaadom a nyári magazinokat. Talán kapom az újakat. Elindul a menet haza, elől Julia, viszi a füzeteket, könyvet, szótárat, magazinokat, mögötte sompolyog a négy macska. Elindult a tanév.

Piros karika

photo: Zs. Dofka

Jó szöszölős munkám van most. Végtelenül monoton, de figyelni kell rá, nagyon. Ez kifejezetten jó, ha az ember nem akarja az agyát semmilyen gondolatnak átengedni. És én most nem akarom. Ha lassan is, de haladok, a kásahegy fogy.

Kétóránként muszáj felállni, néha gyakrabban, amikor végképp belekavarom magam a mondatokba.

Nézem a teret az ablakból. Szép. Évekig be volt deszkázva a tér, valamiféle mélygarázst akartak építeni ott, de minden méter alatt újabb és újabb régészeti leletet találtak. Arra nem volt pénz, hogy feltárják, így feladták, vagy nem tudom, miért is, de újra építtték. Szép szökőkút van a téren, pár éve díszkert, padok, kavicsos út. Reggel locsolják, szép zöld a fű, nem száradt ki, mint nálunk.

Tíz körül kinyit a kávézó, kirakja a pocakos tulaj a székeket. Lassan szállingóznak a turisták. A kávézó tetején zöld tető van, kert van a tető helyén, fekvő tuja, épp nézem, virágzik a varjúháj.

A téren sokan üldögélnek, főként szintén külföldiek, gyűjtik az erőt a Várhoz, keresik az utcát, ami felvisz. Néha egy-két hajléktalan zacskózik a fűben, fürdeni nem ezt a kutat használják. Valamiért a másik oldalon lévőt szeretik, talán az ivóvíz.

Nézem, megjött-e az idős hölgy. Madárcsontú, ezt így mondják. Lassan megy, bottal, de biztonsággal. Évek óta figyelem. Hű társa van, miatta jön. Kutyát sétáltat. Egy gyönyörű németjuhászt. Erős, izmos, fiatal. Izomerejével tíz ilyen nénit elhúzna, ellökne, ha akarna. De miért akarná.

Megjönnek. A néni leül egy padra. A kutya mellé ül, a földre. A jobb kézről a második az övék. A kutya izmai pattanásig feszülnek, futna, rohanna. De vár. Várakozás teli, robbanna, de türelmesen vár. Ekkor előkerül a szatyorból egy piros karika. A kutya még mindig vár. Pedig a piros karika a futás, a robogás, az izgalom maga. Méltósággal vár.

És ekkor a néni elhajítja. Gyenge karja túl messzire nem viszi. A kutya pattan, mire kinyújtózna, már fordulhat vissza. Leteszi a karikát a földre, a bot mellé. Ekkor az idős hölgy harminc évet fiatalodik, felpattintja a karikát a bottal, és aztán indulhat a rohangálás, le és fel végtelen. Néha akad sétáltató társ, aki állva is tud nagyot dobni, de nem nagyobb öröm az se. Sőt.

Van, hogy a néni napokra eltűnik, mással látom a kutyát, de aztán újra feltűnik a furcsa pár. Az energiabomba kutya és elfogyó nő. Jó, hogy ma is itt vannak.

Menjek vissza a géphez, muszáj folytatni.

Szeptember

Az ember tudja, hogy eljön. Igazából, augusztus huszadika után már érzem is, hogy persze, jön az ősz. Az idei nyár, nekem rövidebb lett, mint szokott. Minden átalakulóban van körülöttem, sok embertől el kellett búcsúznom, új keretek lesznek, új emberek, minden új és más. Próbálom szeretni az újat, a régi jó volt, de néha elmúlnak a dolgok mellőlünk. A régit, még, ha az sem volt mindig hibátlan, lehet hogy már csak fel sem tűntek az ellentmondásai, mert velünk éltek, szerettem. Most új lesz, új ellentmondásokkal. Máshol púpos a matrac, máshol nyom, más fotel lesz kényelmes. Meg kell szokni. Neki kell állni legalábbis.

Nézem a hajnali párát az erdős oldalon. Nyugalmas. Új fények vannak, ősziek. Szép, világos, reggeli fények. Hideg van, visszamegyek a kendőért. Lerogyok indulás előtt a teraszra, nézem a hegyet. Moccanatlan a táj.

El kell indulnom, be kell állni a dugó végére, ami innen egyelőre elképzelhetetlen. De az eszemmel tudom, ott lesz, ahol múlt héten még rekordidő alatt beértem a városba. A körforgalom felett, az emelkedőn már állunk. Elkezdődik az araszolás, a végtelen cammogás.

Az egész város kiöltözött, ünneplőben sietnek az évnyitóra. Eminens copfosok, kopogós lakkcipőben. Formátlan kamaszok, kitűrt ingekben, álmosan, kialvatlanul. Elnyeli őket az iskola, nekik is kezdődik az év.

Próbálom kihasználni a dugót. Bekapcsolom a magnót, bennmaradt egy cédé, még nyárról. Kiveszem, sóhajtva átkapcsolok a Bartókra. Próbálok rendet tenni a táskámban, közben csöng a telefon, ahogy túrok utána, kiborul a nagy táska fele. Indulás előtt csak átborítottam a nyári kisebből. Szétgurul a rúzs, a napszemüveg, kiesnek a tapolcai parkolójegyek, a nyári blokkok, a strandjegyek, utoljára a kupac tetejére esik egy rózsafej, ez a pénteki csokorból eshetett be a táskába, csak rácsaptam a tetejére. Berakom az üres fakkba, a sebességváltó elé. Tovább görög a padlón, nem érem el.

Próbálom visszaszuszakolni a nyarat az őszi nagyobb táskába, fékezni kell, kiborul újra. Lenne időm és kedvem is sírva fakadni, de nem lehet vasárnap óta ég a benzinlámpa. Lekanyarodok tankolni. Amíg mossa a fiú az ablakot, sikerrel berámolok, rendezem a táskát. Felteszem a napszemüveget, még van negyven percem, hogy beérjek…