Kocsonya

Penetráns szaga van a fővő kocsonyának, rettenetes. Még az a jó, hogy amikor már az ember ingadozik kifelé a terasz irányába a két forró, gőzölgő tállal a kezében, nyitva van az ajtó. Akkor kicsit szellőzik és enyhülnek a körülmények. Legalábbis a szagokat illetően, mert egyébként teljes a káosz. Sem a kutya, sem a macska fel nem fogja, hogy ez a tányérhordozás nem az ő kedvükért történik. Ugrálnak métereseket a szállított tányérok felé, és mi tagadás, csak szelíd rugdalással lehet őket jobb belátásra kényszeríteni, az ordibáláson túl.

Nem rúgás ez persze, csak ha az ember két kezében kocsonyatányér van, kénytelen a lábával kommandírozni. Ez innentől számítva kisebb zsonglőr mutatvány. Hátranézek, elhűlök, a szőnyegek szanaszét hevernek , levertek egy rövid asszót a háziállatok. Repülnek a szőnyegek szanaszét, csúsznak ők is, kemény a harc, látszólag. Szemre azért veszélyesnek tűnik. Fülre nem, csendesen bokszolnak, nem komoly. Hálát adok a sorsnak, hogy anyósom nem látja, mi folyik a megbecsült szőnyegein, szégyellem is magam, mindannyiunk nevében. Visszafelé a teraszról próbálok rendet tenni. Leginkább arra ügyelve, a macska ki ne jusson, mert akkor önkiszolgál, és oda a kocsonya. Nem komolyan küzdenek, barátságos a meccs, de persze örökrangadó ez is. Két alapvetően békés, de jogaiért erősen kiálló féllel van dolgunk. Nem kell őket szétválasztani, okosabbak. Rájöttek, hogy amíg küzdöttek egymással, kihordtuk az összes tányért. Néznek egymásra, hoppon maradtak kissé. Különféleképpen érik meg az abszolút vereséget. Nana hátat fordítva alszik, a felháborodás ott van a hátán. A macska próbál minden ajtónyitásnál szökni, de résen vagyok. Etnográfusok jöhetnének rögzíteni az ősi hangállományt, ami ilyenkor dédanyáim torkáról csenve, kijön belőlem. A sicc rettentő sokféle, és igen ijesztő fajtáit tudom produkálni. Van egy vészpéldány, a nagyon hosszú SSSSSS! Ijesztőbb, mint a sicc, közben kis topogás is fenyít, és vészes tapsok bátortalanítják el végleg a megriadt állatot. Legalábbis szeretném.

            Majd, ha megköt az anyag, reméljük meg, azért izgalmas, mert igen enyhe az idő, jön a behordás, az elhelyezés a hűtött, de nem fagyos helyen. Koncentrálni kell akkor is. Ha nyitva hagyja az ember a spájz ajtaját, kész, hibázott, végleteset. Keltem már arra, na jó Újévkor, hogy a kutya két lába két külön tálban volt és holtfáradtan zabálta fel az összes maradék pogácsát a kisasztalról. Na az a Szilveszter nem csak ezért volt lidérces.

            Kijárok, kicsit mozdítgatni a tálakat, dermed-e a kocsonya. Persze türelmetlen vagyok, az első próbálkozás, még nem jött össze, bőrösödik, de nem az igazi.

Na de, most. Hoppá! Remeg, áll, gyönyörű, szép deres, zsíros a teteje. Hogy áttetsző, tiszta-e, holnap, na jó, ma este kiderül.

Kicsit opálos, de nem zavaros, és nagyon fokhagymás, Szóval jó.Lesz rá holnap kis csődület. És az a legjobb.

Boxing-day

A  Nagynézés,  Boxing-day  díjátadás, ,na jó minden nap

Boxing-Day, ez a karácsony másnap az angoloknál. Juliával az utolsó órán végigvettük az összes karácsonyi-újévi szokást. Amikor Julia tökéletesen elégedett azzal, hogy leírjuk, hogy a fagyöngy, miszerint treepearl, és ezt magyar szónak véli, akkor nagyot röhögünk, és rá kell jönnöm, nem magyarul akar megtanulni, csak egy kicsit szeretne minket megérteni.

A Boxing- Day, tudom meg tőle az a nap, amikor a cselédséget, mondja persze ez régen volt, kis ajándékkal örvendeztetik, na és persze van nagy falkavadászat.

            Julia, te vadászol? Kilovagolsz?

            Nem, nem vadászom, de lovagolok, és az jó.

Döbbenten nézek Juliára, nem néz ki, egy kilovagolós típusnak, de ez van, mindenkinek vannak titkos, boldog útjai. Julia úgy beszél erről a lovaglásról, mintha nem lenne nagy ügy, úgy látszik, szereti. Lehet, én is szeretném, ha ott születek. Fene se tudja.

A Boxing-day-re először lelkesedem, amikor legelőször hallom a kifejezést. Azt hittem, az lehet közös a gondolkozásban, hogy a nagy előkészületek után, kétségtelen jó is, ha az ember él, az eltett cuccokból a boxok-ból. Hamar kiderül, ennél csipkézettebb a szisztéma.

            Megértem, össze kell hívni a személyzetet, illetve illendő.

Szépen fel is sorakoztak Nana kutya és Macsika. Nem gondolnám személyzetnek őket, de gyönyörűen sorakoztak e napon is. Ezért úgy gondoltam box-okat adok át. Át is adtam nekik a „Leghűségesebb kutyának” járó díjat, és a „Macskához mért, leghűségesebb” díj oklevelét. A díjátadás zavargások nélkül történt a kovácsi konyhában.

            Aztán nem lovagoltam ki. De nem tartom rossz ötletnek, talán jövőre.

Karácsonyi hippodrom

Szépen telik az ünnep. Ahogy kell. Tegnap este, Szenteste úgy ment, ahogy szokott, az irgalmatlan jég ellenére. Minden tanti, nagyi ideért és hazajutott, pedig volt aggodalom.

Reggel Nana kiporoszkált első útjára, meg is hökkent, ahogy a talpa alatt jégtáblák rogynak össze, és esik be hassal a fagyott hóba.

A macskát még csak elbírta a vékony réteg, nagyképűen rohangált, míg nem vett egy nagyobb lendületet, szökkent majd landolt és szépen szakadt is be a hó alá. Nem láttam a fejét, háttal volt, de megmosolyogtam.

            Lehetett nekiállni, feltörni a bejáratot, várni a sózó kocsit, jött is, ha nem is azonnal. De annál nincs is jobb dolog, hogy nem kell sehová időre menni, és onnan nem kell újabb időre menni, de azonnal. Lehetőleg kétszáz kilométerrel távolabb. Három napja a faluból, két napja a kertből a lábam ki nem tettem.

            25-e, a Csendes nap nálunk. Nem jön senki, és nem megyünk sehová. Régebben ez a nap legózással  építéssel telt. Játszottunk az ajándékokkal. Belenézhettünk az ajándékkönyvekbe, végignézte az ember a kapott videót. Minden egyszerűsödik, hogy bonyolultabb lehessen. Egyre kevesebben vagyunk. Játszani már nem kell. Vagyis azt kell mégis, mindig. Bajos, ha már nem nagyon van hozzá gyerek, meg hát nincs nagyon kivel.

            Amikor megláttam a kereskedés kirakatában ezt a felhúzhatós körhintát, arra gondoltam, ez a tárgy valahogyan mindent egyesít, ami a karácsonyi ajándék maga. Színes, kicsit giccses formavilág, klasszikus színek, klasszikus téma. Kis verkli nyekereg benne, és szépen körbe-körbe járnak a faragott falovacskák a maguk pályáján. Kicsit szomorú is és akár vidám is. Rablovacskák járnak körbe-körbe. De mégis összességében a bután faragott kislovak, a mozgatószerkezet jóvoltából csak körbejárhatnak sokak, talán maguk örömére. A Kosztolányi-vers, és a Szép Ernő-vers jutott eszembe, a két legszebb játszós vers. Ma aztán újra olvastam mindkettőt. Kosztolányit egyenesen megsirattam. Akarsz-e játszani. Milyen kár, hogy ezt akkor tanuljuk, és azoknak tanítjuk, amikor még nem értjük, és akik még nem értik. Aztán két felnőtt rohanás közben, ki olvas Kosztolányit. Legfeljebb, ha ünnepen.

            A gyerek nem csak a játszásból nőtt ki egyelőre, de egyenesen kerüli a nyugalmat, le is lépett egyhamar. Sorra kerítettem az új könyveket, mindbe belenéztem. Már tudom, melyiket rakom le időre, melyiket végleg. Ajándékként egy tanulmányt is kaptam, csak győzzem elolvasni. Muszáj lesz, várják a hozzágondolást, csak nem az ellágyulós hangulathoz méretezett.

            Már mérhetetlen sok árva gyereket hallgattam, láttam a tévében, rádióban, sok sérültet, nyomorultat, mindenek ellenére csodálatosat. Mennek a tévében a klasszikus filmek, mintha húsz éve új nem lenne. Legalább is olyan érzésem van, gyerekkorom óta ezeket nézzük. Nem baj, van valami állandóság legalább. Amúgy, úgy se lehet kiszámítani semmit.

            Ki se látszik a ház a ködből, párából két napja. A jég olvad, aztán csúszik újra. Felhúzom újra a kis körhintát. Járnak körbe a falovacskák, kicsit ugrik a verkli, de szép így is.

Szerbusz Karácsony!

Minden elkészült, a tervek szerint. Az egész ház isteni káposzta szagban úszik. Nem tudom, ettől nem riadnak-e az angyalok. Kedves barátok kopogtattak ma, na jó csengőztek, megálltak az ajtóban, nyitottam és beleszagoltak a levegőbe és csak ennyit mondtak, töltött káposzta. És igen, az főtt. Már kész. Sok idő kellett, hogy jó legyen, pláne hogy terheltem a csülökkel, meg a barna rizzsel  Mindegy megpuhult a barna rizs is, hat és fél óránál nem kellett több, legalább addig a csülökről is lefőtt a hús.

            Kész van minden. A karácsonyi édesség, a sósak, az apró sütik. Mindent megcsináltam, amit a körülöttem lévő karácsonyozók szerettek Vagy amit szerettem, a közös karácsonyok asztaláról. Teljes a katyvasz. Mondhatnám, multikulti. Egykorvolt nagymamák sütijei, réges-régi barátnőktől tanult finomságok. Hol vagytok már, jaj? Új emberek, új szempontjai, új receptek. Új ízek, új alapanyagok.

            Esik a hó. Lassú, darás, nem lenne jelentős. De szép. Eltakar sok mindent. Akkora hó ne tud esni, hogy mindent eltakarjon, de javít az összképen. Valamit. Ne becsüljük le!

            Tavaly Ady úrral karácsonyoztam, nem is én, inkább a debreceni író. Csak úgy általa meg a fél ország. Mélységesen szomorút írt akkor, és nagyon egyetértettünk. Ez lett akkor a karácsony közös képeslapja. Pár napja küldték át az idei írását, boldog, megtalálta magát, ott bolyongott tavaly Nagyerdőn és szembejöttek. És azóta boldog. Nagyon boldog. Minden oka megvan.

            Hasonló jókat kívánok Mindannyiunknak! Sok ilyen szembejövést! Még ha apróbbak lesznek is. A sok, különféle természetű, kellemes emberi szembejövést értékeljük rendjén!

Az idén valamiért John Lennon karácsonyi dala köröz, különféle átdolgozásban, hát idén ez lett a sláger. Miszerint: Szervusz karácsony!

Hát Szervusz Karácsony!!!

Csak megszületik végre a kicsiJézus

Bankban kezdek ma. Adóhátralék miatt inkasszót tettek az egyik bankban a számlámra. Nem a falumban, még csak nem is a Nyárifaluban, ott talán szó nélkül nem tennének ilyet. Az eljárás bizonyára jogszerű, de semmiképpen nem igazságos. Az önkormányzat kivethet adót a telkekre, ez rendjén is van. A mértéken már lehet morfondírozni, pláne egy olyan telek esetében, aminek semmilyen hasznát nem tudom venni. Szép kilátás lenne róla a Tóra, csak éppen egy apró hibája van, valamiért ipari övezetbe sorolták a belterületi, inkább elhanyagolt szőlőhegynek tűnő faluvégi telekrészletet. Amúgy is osztatlan közös tulajdon, bár helykijelöléssel vettük. Építhetnék is rá, gondolom, valamilyen ipari monstrumot, ha éppen enyém lenne az egész hegyoldal, mert az ipari övezet beépítési előírásai ilyenek. Így aztán nincs rajta semmi. Kaszáltatni kell, meg adózni. Ennek mértéke szintén olyan, mintha jól menő ipart vinnék a 200 négyszögölön. Ezért aztán jól felszaporodtak a számlák, szorgalmasan számolták a kamatot is. Új lehetőség az önkormányzatoknak, hogy kapcsolatba állhatnak a delikvens bankjával. Hogy erre milyen jogalapjuk van, az nyilván szintén kiolvasható valahol. Az, hogy ebben a bank miért partner, valószínűleg megint nem nagy kérdés, nyilván, muszáj neki.

Írtam is levelet erről a jegyzőnek, kifogásoltam, hogy ha fizetni kell, rendes polgárként kezelnek, ha valamit kezdeni szeretnénk a telekkel, azonnal távol tartandó betolakodó leszek. Ha valóban szeretne valamit a falu, ipari övezetet akar, tegye, vegye meg, sajátítsa ki a telkeket. Válasz nem jött, a hónapok teltek, majd egy év is, aztán jött a bankos levél.

Hogy miért pont azt a bankot találták meg, fogalmam sincs. Ebben a bankban sem hitelem, sem pénzem nincs, éppen csak egy számlám. Kérdezem is a bankost, vajon miért ezt a számlámat zárolták?

- Fogalmam nincs, de ellenőrizni kellene, nem vonták-e le a másik banknál lévő számlájáról a pénzt.

- Lehet, hogy onnan is vonták? Ez azért komolyabb ügy lenne, ha az összes készpénzemet berakom ide, hogy teljesíteni tudják az utalást, miközben a másik bank esetleg már szintén utalt, az tíz percen belül azt jelenti, hogy itt állok pénz nélkül a karácsonyi bevásárlás előtt.

Rohanás a másik bankba, húzok számot, várok. Nézegetik, nem látják a terhelést, levonni nem vonták, az biztos.

- De bármikor beeshet, a két ünnep között is - biztat a himlőhelyes, ibolyaszemű fiú.

Visszamegyek a másik bankba, húzok egy sorszámot. Várok, és várok. A biztonsági őr visszaérkezik, talán cigizni lehetett. Újra posztol. Kérdezi, mi ügyben, mondom neki röviden. Azt mondja ez nem lesz most egyszerű, mert számlát nyitnak, minden ablaknál, az meg nem könnyű, de legalább is nem rövid idő. Nézek rá, kicsit értetlenkedve, hát olyan hosszú sem lehet.

- Csak kivárnám. Ez az utolsó nap.

- Maga tudja, legalább üljön le, nem bírja addig állva.

Forgatom a fejem, három vagy négy szék lehet a bankban, azokon ülnek, de különben sem ülnék le. Olyan érzésem van, akkor lassabban mennének a dolgok. Várok. Álldogálunk a biztonsági őrrel. Ő pénzért. Én azért, hogy fizethessek. Holt fáradt embernek néz ki, ahogy arrébb sétál, hátulról nézem, hogy az egyik válla lóg, mélyen, csálén lötyög rajta az öltöny az amúgy is vézna alakján. Elképzelem, ha akció lenne,…ezt az embert inkább leszázalékolni kellene. Tiszta szerencse, hogy felvették, legalább van munkája. El is látja. Jön-megy, néha szóba elegyedik.

- Maga pasaréti? – kérdezi.

Annyira meglep a kérdés, hogy elsőre nem is értem. Megismétli. Akkor meg azt nem értem, ez most, hogy jut eszébe, miért fontos a számára. Segítségkérően nézek rá. Magamban végigveszem kaján vigyorral, miért is nem vagyok pasaréti. Nem, az nem vagyok, gondolom, de csak nézek rá.

- Mert nem ismerem. Biztos pasaréti. Az a fiók bezárt. Most mindenki idejön. Azért vannak ennyien.

- Ja, most kezdem érteni. Nem, nem vagyok pasaréti, még a banknál is csak külsős lennék.

- Üljön már le, még elájul itt nekem!

- Még sose ájultam el, de köszönöm a figyelmet.

Közben újabb delikvensek érkeznek, tétovázva húznak egy-egy számot, és várnak ők is. Tulajdonképpen jó csapat, néha összemosolygunk. Megérkezik a Nagyonhíresfotós, van akinek az idősödés is jól áll. Nézem a csizmáját, igen jó darab. Megadóan leül várni, ide a hírnév és a tehetség is kevés, itt sorszámok vannak. A sima pénztári ügyek pörögnek, de a komolyabb ügyek ablakainál áll a sorszám.

Szűk a bank, kénytelen vagyok hallani a számlanyitási tranzakciót. Két gyerek nyit számlát, az egyiknek a szülei, a másik magának. A család ráérős, nem rohanós fajták. A másik fickónak az első munkahelye akarhat számlát, hallom, ahogy többször emlegeti a munkáltatóját, ő magát, munkavállalónak titulálja.

Egy rendkívül idétlen sapka van rajta, nem veszi le az ügyintézés alatt sem. Gyermeteg arc, gyámoltalan. Lassú, de nem gátlásos. Hihetetlenül fontoskodó, szinte élvezi a bürokráciát. Olyan mondatokat mond, amiért mi kiröhögtük az öregeket, amikor fiatalok voltunk. Szertartásos, komolyan veszi magát, jól illeszkedik a banki formális rendszerhez. Mindent figyelmesen követ, hibázik, de nem jön zavarba.

            A két számlanyitás kis időeltolódásban van, így párhuzamosan, kis késéssel követhetem a protokollt. Ugyanazok a mondatok hangoznak el, ugyanolyan formanyomtatványok kerülnek elő, minden kiszámított és szabályos, és egy kicsit idióta.

- Szeretné elérni a mobilszolgáltatást?

- Természetesen.

- Igen, feltételeztem, akkor generáljuk az elérési kódot! Most személyre kellene szabni! Adjon meg egy kódot, hat karakterben! Nem kezdődhet egyessel, és nem lehet benne ismétlődés!

Neki veselkedik a sapkás munkavállaló, nem drága az idő számára, akkurátusan dolgozik, ahogy koncentrál, kicsit még ütődöttebbnek tűnik az ábrázatja. Szépen ütögeti be a számokat.

- Igen. Szóval nem kezdődhet egyessel, mint mondtam. Szóval nem jó a születési év, hónap - értékeli a bankos fiú az első megoldást.

A számlanyitó fiú nem jön zavarba, hogy az első megoldása nem jött be. Újra próbálkozik. A várakozók sora felszisszen. Harmadikra sikerül. A bankosok profizmusa imponáló, türelmesek, időnként aláírnak egymásnak, hatalmas összegek cserélnek gazdát. A távolabbi ablakban nagyon nehéz szülés folyik, azt nem hallom, mit nem tudnak elintézni, csak néha látom az ügyfél arcán az elképedést, szinte minden ablaknál ült már, néha hitetlenkedve temeti az arcát a kezébe, nevet. Az ügyintéző nem adja fel, folyamatosan konzultál emberekkel, hogyan tudna segíteni.

            A protokoll újabb állomásához értünk, sapkásunk kap egy ötoldalas szerződést, ez csak egy a végső mappában elhelyezkedő sok közül. Kérik, olvassa el. Ekkor a várakozók felnyögnek, kis zavar támad. A Nagyonhíresfotós kolléga felugrik, és nem bírja tovább.

- Én ennyit utoljára a Gumban várakoztam, Milyen ügymenet ez itt? Már mindenki elment, aki utánam jött. Olyan sorszámot, amilyen az enyém, nem is hívnak.

A biztonsági őr nyugtatja, csak a pénztár halad, legyen türelemmel. Szerencsére valamilyen ismerősre akad, beszélgetni kezdenek.

A fiú olvas, rezzenéstelen arccal.

A család, aki a gyereknek nyit számlát, úgy dönt, mindannyijuknak adnak hozzáférést. Ezért mindenki adatait felviszik a rendszerbe, kódok, jelszavak.

Az ügyintézők nem jönnek ki a béketűrésből. Fantasztikusan vannak trenírozva. Elképzelek egy céges felkészítést. De már ez se szórakoztat.

- Szeretne interneten is ügyet intézni?

- Igen, természetesen - válaszolja a sapkás.

- Rendben, akkor aktiváljuk a szolgáltatást. Akkor kellene ide jelszó, nem lehet azonos,…..

Próbálkozik. Aztán egy másik számítógépnél kipróbálja, működik-e.

A család, vagy a jó Isten se tudja milyen formáció, lassan végez. A gyerek néha felhúzza a nadrágját, az ülepe le-lecsúszik néha a combja közepére. De legalább lesz számlája.

- Mondtam, ez ilyen – súgja a biztonsági őr – ugye mondtam.

- Tényleg mondta – súgom neki, elnézve az elégedett mosolyt az arcán.

Váratlanul sorra kerülök, fizethetem az elmaradt adómat. Gyorsan adom össze én is a két tételt, tartozás plusz késedelmi kamat. Más jön ki, mint ami a hölgy kézzel írott blokkján van. Telefonál, így nem tudok rögtön kérdezni. Számolgatom, amennyit ő számolt, vajon van-e nálam. Éppen, forintra. Egy húszast engednek, húsz forintot. Azért lett több, mert sajnos elmaradásom volt a számlavezetési díjjal, amit azért kellett volna fizetnem, hogy nem történt semmilyen számlaforgalom. Végül is, ennyi nekik is belefér, pedig maradt még kosaras százasom is…

            Felrohanok a másik bankba egyenleget kérdezni, beállhatok-e a nagyközértbe, vagy nem érdemes összeválogatni a dolgokat, mert nincs a kártyán fedezet. Úgy tűnik, van. Nekilódulok. Bukdácsolunk át, keresztül egymáson. Toszigáljuk a megakadt trolikat, egymást. Többször kell visszamennem, mert elfejtetek valamit, nehezen tolerálják. De sikerül, minden lassan egyben, benne a kocsiban. A húsok, meg ami a sütéshez kell. Sok cédulám van, tervszerűen tévesztek és sokszor. Végtelenül lassan haladok. Beállok a pénztársorba, sok az ismerős. Van idő a sorban mélázni, bár ha újságot veszek, a sorban általában már olvasok, de most úgy látszik fáradt a szemem, nem látom szemüveg nélkül, amit olvasnék. Gondolok a világvégére, amit mára mondtak. Most már ne, ha eddig nem volt, kérem, ne legyen. Utaltam, kivártam a sapkást, három kört mentem a szezámmagért, kétszer löktek félre, két zöldséges nylonom szakadt ki, kiderült, hogy itt mégsem lehet a bankkártyás pontokért vásárolni, de csak elfogadta a rendszer a kártyát. Elgurultak a mandarinok, amiket klementinnek kell árazni, de végül is meglettek. Alakulnak a dolgok. Elmúlt négy óra, ma még nem ettem, ha ezt tudná a doktornő, Jesszus elfogyott a vérnyomásgyógyszerem, azt is íratni kell, anyám órák óta vasal nálam és egy szendvicset se vittem neki, és nem vagyok vele, pedig azért jött. És még nincs káposztám, a legkedvesebb hentes sem vágja fel a füstölt csülköt, azt csak odahaza lehet, jaj a zselatin a kocsonyához. Minden lassan meglett. Persze, lassan meglesz minden. Nem felejtem, hogy mások nélkülöznek, nincs gondjuk ennyi. Adj erőt Uram jónak lenni! Nem szabad a sapkáson nevetni, tudom. Még van három nap.

Csak megszületik végre a kicsiJézus.

            

A Balaton partjára vetett ma a dolgom. Nagyon szeretek télen Balatonozni. Mondjuk, ma inkább dolgozni kellett ott, de a lefelé vezető úton, legalább gyönyörködtem benne, szikrázó napsütésben. Jeges a víz, mintha összefüggő lenne a jég, ameddig a szem ellát. Nem sokáig látunk, a vakító nap szikrázik a jégen, könnyezik a szem a hidegben, arcunkra fagy könnyen. Nagyzolásnak tűnt reggel a napszemüveg, igaz sötétben indultam még. Ki tudta, szükség lehet rá.

            Megérkezünk a településre, meglep a szépsége. Ide, erre a részre még soha nem kanyarodtam fel a 71-esről, kerülgetem rendszeresen alulról, de csak a táblát szoktam nézni. Gyakorlatilag egy parkba érünk be, ebben a parkban van a központ. Leginkább egy tátrai kisvárosra emlékeztet. Fák, rendezett sétányok, sok diák. Épp iskolavégeztével vagyunk, középiskolások várják a buszt.

            A hivatali épület előtt mesterséges tóban vadkacsák úsznak, a tó nem fagyott be, pedig mennyivel kisebb felület. Vígan úsznak benne, szépek. Fűtik a vizét vagy vajon miért nem jeges.

            Elég hamar végzünk, egyetértés van. Néhányszor kell csak segíteni, visz a rutin. Ők se kezdők. Várjuk a jegyzőkönyvet, az is meglesz egyhamar. Hazafelé vonatút vár rám. Szerencsére sikerül megnyernem a társakat, valaki levisz az állomásra. Amíg a jegyzőkönyvet várjuk, csak kibújik belőlem a rendes, kíváncsi énem. Kérdezem, mikor épült ez a telep. Sejtettem, hogy nem az ötvenes években, de meg is tudom, a húszas évek remekei között vagyunk, akkor épült a kolónia. Ez a kastélyszerű hivatal volt a gyártelep irodaépülete. Impozáns épület, áll a tátrai közegben méltóságteljesen. A bejárat elé kanyarodik a megyei autó, megyünk az állomásra.

            Röviden beszélgetünk a társterület kollégájával. Meggyőzően szakmaszerető. Kérdezem, de nem is kell, mondja. Mindenki költözik, átad, átvesz, januártól ki tudja, de mintha, lehet jobb lesz. Ennél csak jobb. Mondja a státuszokat, büszke rá, hogy eddig mindenki maradhatott. Zsonglőr mutatvány volt. Hiteles.

            Bemegyek a váróba, és várok. Nagyon hideg az összes váró. Vennék jegyet, de kiírták, hogy azt csak a vonaton vehetek, de pótdíj nélkül. Ezért egy lélek nincs az állomáson, személyzet nem. Utas se nagyon. Ülök, várok. Van bőven olvasnivaló, de nincs hozzá türelmem, tűnődöm. Bejön egy busz, nézem, kik szállnak le róla. Zömmel helybeli iskolások, mennek tovább, nem jönnek az állomás felé. A váróba végül egy tizenegynehány éves pár érkezik, leülnek a dermesztő padra és nekiállnak csókolózni. Amíg megjött a vonat nem hagyták abba, pedig késett is kicsit. Ezért feléjük nem jártam. Járni muszáj volt, fel és le, mert nagyon fáztam már. Valahonnan előkerült két rémpofa is. Kicsit ijesztőek voltak. Az egyiknek irdatlan orra volt, valami betegség támadhatta meg. A másiknak, aki egy jókora nylonzacskóval volt felfegyverkezve, egyszerűen csak semmi nem volt helyén az arcán. Minden vonás kicsit arrébb, és máshol volt azon az arcon. Így ültünk hárman kicsit, nem nagyon akartuk zavarni a csókolózást. Aztán az orros kiült a téli napra. Igaza volt, kint kicsit melegebb volt.

            Egyszer csak úgy tűnt, megjött a vonat. Kiderült azért van egy asszony, aki itt posztol, a csákójával, vagy minek hívják ezt a mávos készséget, integet a vonatnak. Vagy tiszteleg. Van egy kis késés, tudom meg. Nem sok tíz perc. Felszállok. Fantasztikus meleg van. Kis Bzmot vonat, nem utaztam még ilyennel. Szép belülről. Jön a kalauz. Mondom a leckét, az állomáson nem tudtam jegyet váltani. Itt most pótdíj nélkül szeretnék. Számla is kellene.

-         Számlát csak a Déliben tud íratni, ha odamegy.

-         Oda.

-         Soron kívül írnak.

-         Nem hiszem, de nem fontos.

-         Milyen jegy legyen?

Na itt volt egy kis megtorpanásom. Gondolkodom, mire gondolhat.

            Én azokat a sárga, kartonszerű, kis dominójegyeket szeretem, ha olyat lehetne…de mostanában ezeket a papír blokkokat adják többnyire. Én ezt a sárgát szeretném, lyukasztva, úgy hagyományosan.

Feltolja a sapka szemellenzőjét, kérdez a szemével, normális vagyok-e, vagy szívatom.

            Na most akkor százszázalékos, vagy valami bajos lesz?

            Ja, teljesárú. Csak lefagytam.

            Nem fűtöttek a váróban? Kezicsókolom.

            Nagy, meg alig voltunk, minek is.

            Itt meleg van.

Baromi meleg van tényleg, csak csodálkozom, hogy lehet ilyen meleg. Veszem le a kabátot. Fordulok és dermedek. Megy le a nap a Balaton felett. Négy óra van. Piros fénynyaláb terül el a jégen. Páratlan. Nem bírom elvonni a tekintetem.

Ívfény. Vakságot okoz. Eszembe jut a felirat. De muszáj nézni, amíg nem hagyjuk el az öblöt, nem tudok leülni. Csak nézem a jégen tükröződő téli napot. Ha félrenézek, látom a piros foltot bárhol. A kicsi késés miatt, kicsit lekésem a csatlakozást. Negyedóra, nem nagy deficit. A vonat és az egész peronszerkezet vadonatúj. Szép, kényelmes. Végig tudom olvasni az utat.

Ez már a Déli. Ez is megvan.

            Várom a karácsonyt. Jó lesz pihenni. Leszállok a vonatról. Próbálgatom a szemem, már nem látom a foltot, azt a pirosat.

Kis fontos fények

Hetek óta nagyon korán van sötét. A múlt vasárnapot gyakorlatilag végigaludtam, bár annak a szombat estéhez, na jó éjjelhez, sőt a hajnalhoz is köze volt. Nem bántam meg, de tényleg csendes vasárnap lett, legalább is részemről.

Nehezen mozdulok ki, ha már itthon vagyok. Pedig kellene, többször is, be a városba is, le a faluba is.

Most is ott lenne a helyem. Kiállítást nyitnak. Látom a hegyről, gyönyörűen ki van világítva a templom. Körülötte a vásár, az adventi vásár.

            Emlékszem, hogy utáltam az adventi bazár elnevezést, így kezdtük pedig. Ezzel a névvel. Akkor még csak a templomkertben, a templom tövében pár kis bódényi áruval. Műsor már akkor is volt, benn a templomban. Koncert, zene, gyerekprogram. Azért háborogtam, miért kell adventből is bazárt csinálni, mi értelme ennek. Nem éppen az elcsendesedésről szólna ez az időszak, az elmélyülésről, a figyelemről.

            Aztán elsétáltam a derengő fények közé, nézegettem a portékákat. A második sátornál ismerősök állítottak meg, kérdeztek valamit, arrébb sodort minket a forgatag. Beszéltünk, kicsit fáztunk. Közelebb húzódtunk a tűz közelébe, nézegettem a tűz eszközét, felismertem nagyszombatról, tűzszentelésről. Elnyomtam magamban egy pikírt megjegyzést arról, milyen profán szerepet kapott. Gondolkodtam, lehet-e ennél jobb szerepe „szezon” előtt. Frászt, jó helyen van. Álltunk a tűz közelében, dermesztő hidegben, ahogy ránéztem az órámra, órákig. Aztán néha sárban bokáig, néha esőben, néha jégen órákat. Mert nagy örömet adott együtt lenni. Ott a jégen, néha sárban, néha esőben, néha szélben, de biztosan korom sötétben, már fél ötkor is. Rászoktunk. Kötelező programmá vált, együtt lenni a sötét adventi vasárnapokon, kicsit a tűz körül, forralt borral, gesztenyével. Kötelező, de szeretett program. Számba vettük egymást, hogy mindenki itt van-e, akinek kell. Aki nem volt jelen, kerestük.

            A vásár, a bazár, bocsánat de a program is csak hívó szó lett. A lényeg csak az lett, hogy van egy kis meleg, tűz ebben a kutya sötétben, rettentő hidegben.

            Mostanság pazar helyszín az új főtér, nagyon szép kis egyen bódék világítanak. Örülök, hogy így van.

            Csak nagyon hiányzik a régi. Majd megszeretem, mint annak idején a bazárt. Csak legyen egy kis fény.

Most hó van

photo: Veres

Tulajdonképpen szerethetném a havat. Gyerekként nagyon vártam, úgy emlékszem a hetvenes években keveset esett, legalábbis Pesten keveset. Az iskolapadokból fölállva, az ablakok felé rohanva, éljeneztük a havat, az első szemeket. Hazafelé tátott szájjal vártuk a pihéket a nyelvünkre, persze azonnal elolvadtak. Röhögtünk rajtuk, és magunkon, hogy nyaldossuk a telet, és gőzölög a szánk, mint a barmoké, akik lehelik a kisJézust.

Nagyanyám mesélt sokat a régi nagy havakról, amelyben utcákat ástak az emberek, és a hófalak között közlekedtek. Ezt nem nagyon hittem. Vagy egyszerűen csak olyan távolinak és valószínűtlennek tűnt.

Az első igaz hó már Budán ért. Főiskolás koromban, talán nyolcvanhétben. Ez volt az első operatív hóesés. Akkor még ritkán használtuk ezt a kifejezést, de akkor operatív bizottságok alakultak és gyakorlatilag megbénult az ország.

Akkor a falut, ahol most élek csak tankkal, harci járművel lehetett megközelíteni, két napig azok is csak a mentők helyet jöttek és kenyeret szállítani. Akkor boldog főiskolásként bandukoltam lefelé a hegyről vizsgázni. Vártuk a buszt, aztán rájöttünk, hogy nincs. Tízre, nyolc helyett szinte elsőként érkeztem. Aztán szállingóztak a tanárok, diákok. Már aki tudott. Lement a vizsga, hazafelé gyalogoltam, mentem vásárolni, hétfői nap volt.

Gondoltam vásárolni mindenképpen kell. Akkor láttam embereket először kenyérért bokszolni. Miközben valamiért, a másik sarokban zsemle is volt, csak nem vették észre, négykézláb elérhető volt, a kenyérért tülekedők alatt. Pár zsemlémet elvették, de maradt elég. Ez az egész akkor inkább viccesnek tűnt, a következő vizsgáig elolvadt a hó, a sarki boltig eljutottunk, nagy baj nem volt.

            A havat tisztelni akkor kezdtem, amikor falusi lettem. De még akkor sem rögtön. Falun belül az ember elcsúszkál, elsepreget, késik kicsit, tovább marad, ha nagyon ellepi a hó.

Sőt kicsit élvezi is a bezártságot, süt kenyeret, krumplit, forral bort. A gond akkor lesz égető, ha a falusi mégis városi, oda kell mennie dolgozni, sőt időre.

            Innentől a hó, sajnos nagy játékos társ. Ezt is megtanulja lassan az ember. Már csak az első pihéből látja, hogy ez eshet akár meddig, mert el is olvad rögtön. Vannak alattomos, lesben támadó havak. Mire kinézel az ablakon, már csak a tényt rögzítheted, ebből gáz lesz.

Van a nagypelyhes, jól megmaradó változat, és persze az első hó mindig hisztérikus. Ezért ez időtájt, már inkább csak-csak ellenőrzöl, esik-e, s hogy.

A városi joggal röhög, ez két centi. Ott. De ezt, ha szépen átszámítjuk az évek alatt kicsiszolt mértékváltó táblán, tudjuk mekkora a Völgyben, mekkora az emelkedő alján, mekkora a tetején, mekkora a laktanya után, aztán a keresztnél és a faluban, legújabban ehhez számítani kell a hegyet. Ahová még fel kell jutni.

            A havat réges-régen tisztelem, és lassan megtanultam félni tőle.

Nagy leckék történtek. Egy hatalmas hó után elvesztettem egy magzatot, egy másik förgetegben apámat. Persze nem biztos, hogy oksági az összefüggés, a hó és a veszedelmek között, vagy a fene se tudja. Jött a hó, és jött a baj. A hó és a baj között én megrekedtem, fennakadtam, és húztam, toltam és vontattak. Sírtam kicsit befelé. Megköszöntem a segítséget, ami jól jött. És én is toltam, húztam és vontattam.

Megoldottuk, hazaértünk, túléltem. Többnyire az autó is hazakerült.

Mi is, csak nem mindannyian. Nagyon nehéz ez.

Szeretem a havat, de lehet hogy már örökké félek…