Karácsonyi hippodrom

Szépen telik az ünnep. Ahogy kell. Tegnap este, Szenteste úgy ment, ahogy szokott, az irgalmatlan jég ellenére. Minden tanti, nagyi ideért és hazajutott, pedig volt aggodalom.

Reggel Nana kiporoszkált első útjára, meg is hökkent, ahogy a talpa alatt jégtáblák rogynak össze, és esik be hassal a fagyott hóba.

A macskát még csak elbírta a vékony réteg, nagyképűen rohangált, míg nem vett egy nagyobb lendületet, szökkent majd landolt és szépen szakadt is be a hó alá. Nem láttam a fejét, háttal volt, de megmosolyogtam.

            Lehetett nekiállni, feltörni a bejáratot, várni a sózó kocsit, jött is, ha nem is azonnal. De annál nincs is jobb dolog, hogy nem kell sehová időre menni, és onnan nem kell újabb időre menni, de azonnal. Lehetőleg kétszáz kilométerrel távolabb. Három napja a faluból, két napja a kertből a lábam ki nem tettem.

            25-e, a Csendes nap nálunk. Nem jön senki, és nem megyünk sehová. Régebben ez a nap legózással  építéssel telt. Játszottunk az ajándékokkal. Belenézhettünk az ajándékkönyvekbe, végignézte az ember a kapott videót. Minden egyszerűsödik, hogy bonyolultabb lehessen. Egyre kevesebben vagyunk. Játszani már nem kell. Vagyis azt kell mégis, mindig. Bajos, ha már nem nagyon van hozzá gyerek, meg hát nincs nagyon kivel.

            Amikor megláttam a kereskedés kirakatában ezt a felhúzhatós körhintát, arra gondoltam, ez a tárgy valahogyan mindent egyesít, ami a karácsonyi ajándék maga. Színes, kicsit giccses formavilág, klasszikus színek, klasszikus téma. Kis verkli nyekereg benne, és szépen körbe-körbe járnak a faragott falovacskák a maguk pályáján. Kicsit szomorú is és akár vidám is. Rablovacskák járnak körbe-körbe. De mégis összességében a bután faragott kislovak, a mozgatószerkezet jóvoltából csak körbejárhatnak sokak, talán maguk örömére. A Kosztolányi-vers, és a Szép Ernő-vers jutott eszembe, a két legszebb játszós vers. Ma aztán újra olvastam mindkettőt. Kosztolányit egyenesen megsirattam. Akarsz-e játszani. Milyen kár, hogy ezt akkor tanuljuk, és azoknak tanítjuk, amikor még nem értjük, és akik még nem értik. Aztán két felnőtt rohanás közben, ki olvas Kosztolányit. Legfeljebb, ha ünnepen.

            A gyerek nem csak a játszásból nőtt ki egyelőre, de egyenesen kerüli a nyugalmat, le is lépett egyhamar. Sorra kerítettem az új könyveket, mindbe belenéztem. Már tudom, melyiket rakom le időre, melyiket végleg. Ajándékként egy tanulmányt is kaptam, csak győzzem elolvasni. Muszáj lesz, várják a hozzágondolást, csak nem az ellágyulós hangulathoz méretezett.

            Már mérhetetlen sok árva gyereket hallgattam, láttam a tévében, rádióban, sok sérültet, nyomorultat, mindenek ellenére csodálatosat. Mennek a tévében a klasszikus filmek, mintha húsz éve új nem lenne. Legalább is olyan érzésem van, gyerekkorom óta ezeket nézzük. Nem baj, van valami állandóság legalább. Amúgy, úgy se lehet kiszámítani semmit.

            Ki se látszik a ház a ködből, párából két napja. A jég olvad, aztán csúszik újra. Felhúzom újra a kis körhintát. Járnak körbe a falovacskák, kicsit ugrik a verkli, de szép így is.