Csak megszületik végre a kicsiJézus

Bankban kezdek ma. Adóhátralék miatt inkasszót tettek az egyik bankban a számlámra. Nem a falumban, még csak nem is a Nyárifaluban, ott talán szó nélkül nem tennének ilyet. Az eljárás bizonyára jogszerű, de semmiképpen nem igazságos. Az önkormányzat kivethet adót a telkekre, ez rendjén is van. A mértéken már lehet morfondírozni, pláne egy olyan telek esetében, aminek semmilyen hasznát nem tudom venni. Szép kilátás lenne róla a Tóra, csak éppen egy apró hibája van, valamiért ipari övezetbe sorolták a belterületi, inkább elhanyagolt szőlőhegynek tűnő faluvégi telekrészletet. Amúgy is osztatlan közös tulajdon, bár helykijelöléssel vettük. Építhetnék is rá, gondolom, valamilyen ipari monstrumot, ha éppen enyém lenne az egész hegyoldal, mert az ipari övezet beépítési előírásai ilyenek. Így aztán nincs rajta semmi. Kaszáltatni kell, meg adózni. Ennek mértéke szintén olyan, mintha jól menő ipart vinnék a 200 négyszögölön. Ezért aztán jól felszaporodtak a számlák, szorgalmasan számolták a kamatot is. Új lehetőség az önkormányzatoknak, hogy kapcsolatba állhatnak a delikvens bankjával. Hogy erre milyen jogalapjuk van, az nyilván szintén kiolvasható valahol. Az, hogy ebben a bank miért partner, valószínűleg megint nem nagy kérdés, nyilván, muszáj neki.

Írtam is levelet erről a jegyzőnek, kifogásoltam, hogy ha fizetni kell, rendes polgárként kezelnek, ha valamit kezdeni szeretnénk a telekkel, azonnal távol tartandó betolakodó leszek. Ha valóban szeretne valamit a falu, ipari övezetet akar, tegye, vegye meg, sajátítsa ki a telkeket. Válasz nem jött, a hónapok teltek, majd egy év is, aztán jött a bankos levél.

Hogy miért pont azt a bankot találták meg, fogalmam sincs. Ebben a bankban sem hitelem, sem pénzem nincs, éppen csak egy számlám. Kérdezem is a bankost, vajon miért ezt a számlámat zárolták?

- Fogalmam nincs, de ellenőrizni kellene, nem vonták-e le a másik banknál lévő számlájáról a pénzt.

- Lehet, hogy onnan is vonták? Ez azért komolyabb ügy lenne, ha az összes készpénzemet berakom ide, hogy teljesíteni tudják az utalást, miközben a másik bank esetleg már szintén utalt, az tíz percen belül azt jelenti, hogy itt állok pénz nélkül a karácsonyi bevásárlás előtt.

Rohanás a másik bankba, húzok számot, várok. Nézegetik, nem látják a terhelést, levonni nem vonták, az biztos.

- De bármikor beeshet, a két ünnep között is - biztat a himlőhelyes, ibolyaszemű fiú.

Visszamegyek a másik bankba, húzok egy sorszámot. Várok, és várok. A biztonsági őr visszaérkezik, talán cigizni lehetett. Újra posztol. Kérdezi, mi ügyben, mondom neki röviden. Azt mondja ez nem lesz most egyszerű, mert számlát nyitnak, minden ablaknál, az meg nem könnyű, de legalább is nem rövid idő. Nézek rá, kicsit értetlenkedve, hát olyan hosszú sem lehet.

- Csak kivárnám. Ez az utolsó nap.

- Maga tudja, legalább üljön le, nem bírja addig állva.

Forgatom a fejem, három vagy négy szék lehet a bankban, azokon ülnek, de különben sem ülnék le. Olyan érzésem van, akkor lassabban mennének a dolgok. Várok. Álldogálunk a biztonsági őrrel. Ő pénzért. Én azért, hogy fizethessek. Holt fáradt embernek néz ki, ahogy arrébb sétál, hátulról nézem, hogy az egyik válla lóg, mélyen, csálén lötyög rajta az öltöny az amúgy is vézna alakján. Elképzelem, ha akció lenne,…ezt az embert inkább leszázalékolni kellene. Tiszta szerencse, hogy felvették, legalább van munkája. El is látja. Jön-megy, néha szóba elegyedik.

- Maga pasaréti? – kérdezi.

Annyira meglep a kérdés, hogy elsőre nem is értem. Megismétli. Akkor meg azt nem értem, ez most, hogy jut eszébe, miért fontos a számára. Segítségkérően nézek rá. Magamban végigveszem kaján vigyorral, miért is nem vagyok pasaréti. Nem, az nem vagyok, gondolom, de csak nézek rá.

- Mert nem ismerem. Biztos pasaréti. Az a fiók bezárt. Most mindenki idejön. Azért vannak ennyien.

- Ja, most kezdem érteni. Nem, nem vagyok pasaréti, még a banknál is csak külsős lennék.

- Üljön már le, még elájul itt nekem!

- Még sose ájultam el, de köszönöm a figyelmet.

Közben újabb delikvensek érkeznek, tétovázva húznak egy-egy számot, és várnak ők is. Tulajdonképpen jó csapat, néha összemosolygunk. Megérkezik a Nagyonhíresfotós, van akinek az idősödés is jól áll. Nézem a csizmáját, igen jó darab. Megadóan leül várni, ide a hírnév és a tehetség is kevés, itt sorszámok vannak. A sima pénztári ügyek pörögnek, de a komolyabb ügyek ablakainál áll a sorszám.

Szűk a bank, kénytelen vagyok hallani a számlanyitási tranzakciót. Két gyerek nyit számlát, az egyiknek a szülei, a másik magának. A család ráérős, nem rohanós fajták. A másik fickónak az első munkahelye akarhat számlát, hallom, ahogy többször emlegeti a munkáltatóját, ő magát, munkavállalónak titulálja.

Egy rendkívül idétlen sapka van rajta, nem veszi le az ügyintézés alatt sem. Gyermeteg arc, gyámoltalan. Lassú, de nem gátlásos. Hihetetlenül fontoskodó, szinte élvezi a bürokráciát. Olyan mondatokat mond, amiért mi kiröhögtük az öregeket, amikor fiatalok voltunk. Szertartásos, komolyan veszi magát, jól illeszkedik a banki formális rendszerhez. Mindent figyelmesen követ, hibázik, de nem jön zavarba.

            A két számlanyitás kis időeltolódásban van, így párhuzamosan, kis késéssel követhetem a protokollt. Ugyanazok a mondatok hangoznak el, ugyanolyan formanyomtatványok kerülnek elő, minden kiszámított és szabályos, és egy kicsit idióta.

- Szeretné elérni a mobilszolgáltatást?

- Természetesen.

- Igen, feltételeztem, akkor generáljuk az elérési kódot! Most személyre kellene szabni! Adjon meg egy kódot, hat karakterben! Nem kezdődhet egyessel, és nem lehet benne ismétlődés!

Neki veselkedik a sapkás munkavállaló, nem drága az idő számára, akkurátusan dolgozik, ahogy koncentrál, kicsit még ütődöttebbnek tűnik az ábrázatja. Szépen ütögeti be a számokat.

- Igen. Szóval nem kezdődhet egyessel, mint mondtam. Szóval nem jó a születési év, hónap - értékeli a bankos fiú az első megoldást.

A számlanyitó fiú nem jön zavarba, hogy az első megoldása nem jött be. Újra próbálkozik. A várakozók sora felszisszen. Harmadikra sikerül. A bankosok profizmusa imponáló, türelmesek, időnként aláírnak egymásnak, hatalmas összegek cserélnek gazdát. A távolabbi ablakban nagyon nehéz szülés folyik, azt nem hallom, mit nem tudnak elintézni, csak néha látom az ügyfél arcán az elképedést, szinte minden ablaknál ült már, néha hitetlenkedve temeti az arcát a kezébe, nevet. Az ügyintéző nem adja fel, folyamatosan konzultál emberekkel, hogyan tudna segíteni.

            A protokoll újabb állomásához értünk, sapkásunk kap egy ötoldalas szerződést, ez csak egy a végső mappában elhelyezkedő sok közül. Kérik, olvassa el. Ekkor a várakozók felnyögnek, kis zavar támad. A Nagyonhíresfotós kolléga felugrik, és nem bírja tovább.

- Én ennyit utoljára a Gumban várakoztam, Milyen ügymenet ez itt? Már mindenki elment, aki utánam jött. Olyan sorszámot, amilyen az enyém, nem is hívnak.

A biztonsági őr nyugtatja, csak a pénztár halad, legyen türelemmel. Szerencsére valamilyen ismerősre akad, beszélgetni kezdenek.

A fiú olvas, rezzenéstelen arccal.

A család, aki a gyereknek nyit számlát, úgy dönt, mindannyijuknak adnak hozzáférést. Ezért mindenki adatait felviszik a rendszerbe, kódok, jelszavak.

Az ügyintézők nem jönnek ki a béketűrésből. Fantasztikusan vannak trenírozva. Elképzelek egy céges felkészítést. De már ez se szórakoztat.

- Szeretne interneten is ügyet intézni?

- Igen, természetesen - válaszolja a sapkás.

- Rendben, akkor aktiváljuk a szolgáltatást. Akkor kellene ide jelszó, nem lehet azonos,…..

Próbálkozik. Aztán egy másik számítógépnél kipróbálja, működik-e.

A család, vagy a jó Isten se tudja milyen formáció, lassan végez. A gyerek néha felhúzza a nadrágját, az ülepe le-lecsúszik néha a combja közepére. De legalább lesz számlája.

- Mondtam, ez ilyen – súgja a biztonsági őr – ugye mondtam.

- Tényleg mondta – súgom neki, elnézve az elégedett mosolyt az arcán.

Váratlanul sorra kerülök, fizethetem az elmaradt adómat. Gyorsan adom össze én is a két tételt, tartozás plusz késedelmi kamat. Más jön ki, mint ami a hölgy kézzel írott blokkján van. Telefonál, így nem tudok rögtön kérdezni. Számolgatom, amennyit ő számolt, vajon van-e nálam. Éppen, forintra. Egy húszast engednek, húsz forintot. Azért lett több, mert sajnos elmaradásom volt a számlavezetési díjjal, amit azért kellett volna fizetnem, hogy nem történt semmilyen számlaforgalom. Végül is, ennyi nekik is belefér, pedig maradt még kosaras százasom is…

            Felrohanok a másik bankba egyenleget kérdezni, beállhatok-e a nagyközértbe, vagy nem érdemes összeválogatni a dolgokat, mert nincs a kártyán fedezet. Úgy tűnik, van. Nekilódulok. Bukdácsolunk át, keresztül egymáson. Toszigáljuk a megakadt trolikat, egymást. Többször kell visszamennem, mert elfejtetek valamit, nehezen tolerálják. De sikerül, minden lassan egyben, benne a kocsiban. A húsok, meg ami a sütéshez kell. Sok cédulám van, tervszerűen tévesztek és sokszor. Végtelenül lassan haladok. Beállok a pénztársorba, sok az ismerős. Van idő a sorban mélázni, bár ha újságot veszek, a sorban általában már olvasok, de most úgy látszik fáradt a szemem, nem látom szemüveg nélkül, amit olvasnék. Gondolok a világvégére, amit mára mondtak. Most már ne, ha eddig nem volt, kérem, ne legyen. Utaltam, kivártam a sapkást, három kört mentem a szezámmagért, kétszer löktek félre, két zöldséges nylonom szakadt ki, kiderült, hogy itt mégsem lehet a bankkártyás pontokért vásárolni, de csak elfogadta a rendszer a kártyát. Elgurultak a mandarinok, amiket klementinnek kell árazni, de végül is meglettek. Alakulnak a dolgok. Elmúlt négy óra, ma még nem ettem, ha ezt tudná a doktornő, Jesszus elfogyott a vérnyomásgyógyszerem, azt is íratni kell, anyám órák óta vasal nálam és egy szendvicset se vittem neki, és nem vagyok vele, pedig azért jött. És még nincs káposztám, a legkedvesebb hentes sem vágja fel a füstölt csülköt, azt csak odahaza lehet, jaj a zselatin a kocsonyához. Minden lassan meglett. Persze, lassan meglesz minden. Nem felejtem, hogy mások nélkülöznek, nincs gondjuk ennyi. Adj erőt Uram jónak lenni! Nem szabad a sapkáson nevetni, tudom. Még van három nap.

Csak megszületik végre a kicsiJézus.