Cukker nyár

Sajnos ma össze kellett rakni a házat, azt a kedves kis falusit. Régi, jó mókám, hogy hallgatom a turisták kommentjeit, ahogy elsétálnak, elbicajoznak a ház előtt. Idén a cuki, sőt a cukker volt a fő vonal. Semmiféle stílusbeli bajom nincs ezzel, úgy vagyok mint amikor az ember gyermekét dicsérik, igen, cukker.  Van, aki külön kiemeli a csipke függönyöket, azok is cukkerek. Azok.

            Hatalmas sikere van a körtefának. Nem csoda, hihetetlen, a szegény, öreg matróna mi termést hozott. Csodálatos. Volt kiránduló, aki stílusbravúrnak ítélte a körtefa ültetést, mert ide ez kell. Ez azért nem a mi érdemünk. Körtefa volt a házhoz, két-három évente rekordtermést hoz. Ez egy ilyen nyár volt.

            Milyen egy nyár, több mint három hetet lehettem lenn. Lakhattam, szeretgettem ezt a kis házat. Ahogy a luxus alvás pillanataiban a fejemre húztam a paplant, szinte a házat is magamra borítottam, olyan mint egy védő, kedves ölelés. Magamra tudom gondolatban húzni a házat, mint a paplant. Szent meggyőződésem, itt nem érhet baj. Egyszerűen a baj kizárva, a gond is. Na jó kell, hozzá képzelőerő, de nem azért olvastak nekem annyi mesét, hogy ez ne menjen. Nagyon jól megy. A mesebeli házban, mese jó dolgom van. Volt.

            Elkezdem a pakolást, mert muszáj. Ez évek óta tudottan legalább három óra. A szennyes lehúzása, összegyűjtése legalább fél óra. Aztán jön a hűtő. Ilyenkor támadja az ember, a gyanútlan szomszédokat, nem szeretnének-e fél dinnyét, háromnegyed narancslekvárt, két pár sütetlen sütnivaló kolbászt, fél doboz fagyit, másfél kiflit. Nem nagyon akarnak, de belemennek, néha a játékba. Idén, nem támadok senkit. Megjött egy brutálisan archaikus vándorcirkusz, egész nap kolompolnak, jönnek-mennek, ez elég terhelés szegény szomszédjaimnak.

            Legutoljára elmosom a kinti sütőlemezt. Kidobom a szivacsot, bő domesztoszos vízzel próbálom a kezem tisztázni, legalább ne ragadjon. Ez az utolsó stáció. Aztán már csak egy van, bezárni a spalettákat. Becsukni a ház szemét. Ami, ugye cukker. Becsukom. Nincs több tennivaló, keresve sem. Zárom a külső ajtót, kinyomom a villanyóra kapcsolóját. Ez, kicsit olyan, mint amikor lekapcsolják a gépeket a haldokló körül.

            Érdekes, idén nem sírok, minden évben szoktam, most jobban megy. Megyek föl Ica nénihez borért, amit már hazahozok. Ez már inkább csak rizling lesz. Bringások vannak nála, sort várok, de már utánam is jönnek, kóstolnának.

-          Most mész haza?

-          Most, indulok, bezártam a házat.

-          Hát el.

-          Akkor nem kóstolsz?

-          Nem, sokat vezetek ma.

-          Na idefigyelj, nagyon vigyázz magadra, azon a bolond hosszú úton. Mire vagytok ilyen bátrak? Egyedül vagy már, mi?

-          Persze. Minden rendben, a ház szépen lezárva, egész nap takarítottam.

-          Nagyon vigyázz magadra, nagy út az.

-          Csók Ica néni!

-          Na várj meg, kikászálódom a pultból, megpuszilni, nagyon vigyázz magadra!!!

Kijövök a két műanyag palackkal, és most nem megy tovább. Folyik a könnyem, végig megyek még egy falukört.

Ennek a nyárnak, ennek a gyönyörűnek, sajnos vége.

Arborétum a strand fölött

Tíz éve tervezem, hogy egyszer felmegyek és megnézem az arborétumot. Különben is kedvelem az arborétumokat, kerengőket, belső kerteket. A díszparkokért nem rajongok, nagyon kimódoltnak gondolom, nem az én világom. De az arborétumok nagyon vonzzanak, nem csak a különleges növények egyedei miatt, hanem az összhatás nagyon érdekes. A tíz év alatt egyetlenegyszer sem akadt partner, akit rá tudtam volna venni, hogy menjünk föl. Pedig igen változatos körben próbálkoztam. A gyerekek eleve kizárták a programot, a jó idő szintén sokszor írta felül a terveket, inkább a víz vonzott mindenkit. Felmenni a hegytetőre, pláne hőségben, kinek van ehhez kedve. Azokat, akik rövid időre jöttek, kisebb kirándulásra tudtam csak kísérni, és inkább a Káli-medence falvait látogattuk végig. Ezért-vagy azért, de az Arborétum minden évben elmaradt.

            Ma azonban rászántam magam, megkeresem. Az idén sokkal jobb táblák jelzik, hol kell felkanyarodni, keskeny, egy autónyi,  aszfaltos út vezet föl a szőlőhegyre. Majdnem a legtetején van az arborétum. A szűk utcáról egy présházforma ház elé parkolhatunk. Ha az ember fizetni szeretne a belépőért, kolompolni kell. Jön is a kert végéből a fiú, nála lehet leróni a belépti díjat. Nem különösen olcsó, de átlagos. Lehetnek jócskán költségek, megy a locsoló, az egész kertet gondozzák, alkalmazottakat fizetnek télen-nyáron. Látom, télen is látogatható a hely, csak előzetes egyeztetést igényel.

-          Akkor két felnőtt lesz? – tekergeti a fejét, keresve a másik felnőttet.

-         Nem, egy felnőtt… – próbálom gyorsan tisztázni, nehogy a konvenció és a megszokás miatt duplán fizessek – hogy érdemes, haladni kérdezem, merre kell kezdeni a sétát?

-         Szépen az út mentén, fel a pergoláig, onnan meg a másik irányba le.

Gondolom, ez nem lesz túl bonyolult, követem az utat, ahhoz hogy a következő teraszra jussunk fel kicsi kőlépcsőkön kell felmenni. Mindenféle fenyők között lépdelek, morfondírozom, vajon hogy jutott eszébe az alapítónak, hogy a hegyoldalba, ahol körös körül szőlő van, ameddig szem ellát, fenyőket telepítsen. Bár az arborétum, lényegét tekintve, pont arról ismerszik meg, hogy olyan növények vannak benne, amelyek nem szakosak, nem odavalóak, mégis mi odavalók megismerhetjük, kicsit növény zoo. Ciprusok, pineák, cédrusok, borókák között jutok egyre feljebb, és feljebb. Kedvencem a nehézszagú boróka lesz, már inkább csak a szókimondó neve miatt. A fenyőillat káprázatos, puha lehullott tűleveleken lépkedhetünk, máshol tobozerdő terül a fák alatt. Okos helyeken pedig nézegető padok vannak elhelyezve. Egytől-egyik, mindegyikről páratlan kilátás nyílik. Mindegyikre le is ülök, könnyen megfejthető, miért oda került a pad. Egyikről a falu templomtornyának csúcsa ível be a panorámába, a másikról egy nagyon szép kiszögelésből látszik a egy másik szépen kivágott látkép. Teljes csend van fönn a hegyen, a Balaton is csendes nyugalmában látható, ide nem hallatszik föl, a parti zsivaj, a strandok sem látszanak. Nyugalmas, békés állókép az egész. A kabócák óriási életet élnek a pineák alatt, a teljes csöndben, csak ők lármáznak, rendületlenül. A vitorlások mozgásából érzékelhetjük, azért van némi élet, a hatalmas, csöndes tavon. Azért lefelé jövet is gondolkodom, elnézve Badacsony egyik oldalát, vajon miért fenyők, majd utána olvasok. A pénztár mellett egy kis szobában kiállítás. Egyszerű az egész, bár az arborétumról szól, nekem mégis egészen másról.

      Az első családtag, akit említenek Folly Bernát, negyvennyolcas honvédszázados, gazdatiszt, a Magyar Királyi Természettudományi Társaság tagja. Ha jól értem, neki még nincs köze az Arborétumhoz, de a növények ismerete, tisztelete, tudományos vizsgálata tőle eredhet. Fia Folly Gyula alapította a kertet, 1867-ben született, a Kiegyezés évében, és még megélte az első világháborút, 1915-ben halt meg. Ha azt gondolnánk, hogy a növények világát kutatta volna, tévedünk. Orvos volt. Méghozzá Pécsett, ő volt a Pécsi Porcelángyár háziorvosa. Ő álmodta meg a művet, kezdte el a növények telepítését. Az ő fia, aki szintén Gyula volt folytatta a munkálatokat, gazdagította a kertet, szintén tévedünk, ha azt gondoljuk mezőgazdász lett volna, közgazdász volt. Sorban a harmadik Gyula, akinek szerencséje volt, mint szüleimnek is a második világháború közepén világrajönni, 1943-ban, lett végre agrármérnök. Az ő fia, Péter pontosan velem egyidős, hatvanhétben született, ő is kertészmérnök, kertépítő. A legkisebb Folly a jövő reménysége 2002-ben született, a szépapja nevét kapta, ő is Bernát. A generációk így adták egymás után, kézről-kézre  a fenyőket, cédrusokat itt a Balaton partján. Sok kitartás kell ehhez, ilyen célirányosan elköteleződni valami mellett, immár ötödik generáció óta. Csak eljátszom a gondolattal, nekem szabad, nekik nem volt, mi lett volna, ha valamelyik Follynak nincs kedve a fenyőket, borókákat pátyolgatni itt a Balaton mellett. A fenyőkkel együtt az emberi  tartást is örökölhették, mert ilyen gondolat egynek eszébe sem jutott.

      Pedig a másik tárlót elnézve, voltak nehéz idők jócskán. A birtok egy részét, természetesen államosították, valamennyi megmaradhatott a család tulajdonában, az után viszont beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő. Veszem gyorsan elő a szemüvegem, mi a fenét kellett volna beszolgáltatni a birtok után, tobozt?, borókamagot?, tűzifát?, bútorgyári alapanyagot?, rönkfát? Betűzöm a géppel írt végzést, nem, egyiket sem, szarvasmarhát és sertést, nem is keveset. Nem keresem a logikát egy agyament világ működésében. Szegény Follyak lehet, hogy malacokat vettek, hogy teljesíteni tudják a beszolgáltatás kötelezettségét, hogy maradhasson a kert? Ki tudja.

      Mindenesetre a kilencvenes fordulat után a család mindent bevetett, hogy a két és fél hektárt végre kárpótlás után egybe láthassa. A dokumentumok alapján nem volt egyszerű. Mivel a terület, feltételezem pont azért, mert az eredeti tulajdonosok különleges növényekkel telepítették be, természetvédelmi terület lett. Így a kárpótlás a szokásosnál is bonyolultabb lett, de két év kitartó küzdelem győzelmet hozott.

      Csorgok le a kocsival a műútra, szerencsém van, nem jön senki. Eldöntöm magamban, tulajdonképpen mindegy, hogy fenyő, vagy szőlő, vagy bármi. Az elhatározás, a kitartás, az ügyszeretet, főként ennek generációkon való átadása, mindennél fontosabb. Példamutató. Ezt a családot a ötödik generáció óta nem lehet megtörni, akaratában, elképzelésében, hitében, kitartásában. Pedig két világháború, jó néhány forradalom, világégés vonult át eközben. Ezt kellene eltanulni és átadni.

S. és T. a városok vonzása

Amikor falun van az ember, egyszer csak elkezd hiányozni a város, mindennél jobban. De nem a nagy, ormótlan Budapest, hanem csak a kicsi, ahol van kávéház, üzletek, könyvesbolt, net, vasbolt, bank, párakapu, na ez a legújabb szenzáció, és leginkább a városi szellem. Még ha vidéki városi is, az különösen kedves.

            Erre a helyzetre két  város ad választ, T. és S. Szerepeljenek így, mert a továbbiakban leírtak, mind szubjektív meggyőződésen alapulnak. T. van közelebb, annyira kedves, hogy becézzük is. Gyönyörű hely, belső kisvárosi maggal, tóval, múzeummal, üzletekkel, sétáló utcával, vagy nagyon bonyolult forgalmi helyzetű főutcával. Jómagam bolyongok a sávok között kétségbeesve, de azért csak kialakul. S. kicsit távolabb esik, és egész más a hangulata. A két kisváros hangulatát eszembe nem jutna versenyeztetni, de nem volt ez mindig ilyen kiegyenlített küzdelem. S. nyomva volt, püspöki székhely, püspöki palota, olyan barokk főtérrel, amilyet keveset láthatunk Kelet-Európában. Szóval finoman szólva, ki maradt a fejlesztések gócaiból, legalább hatvan éve. Az álmos kisváros, hülye fogalmat, valószínűleg itt alkották a révült fogalomalkotók, bár van erre néhány más kiváló terep is.

            T. szolgáltatóbb, S. szakrális. Megérkezünk, szembe néz a vár, és máris történelmi dimenziók vannak.  Az ember belepottyan a történelembe, amit annyira szeretne tudni, de a tudottnál, legalább is kicsit jobban. A ferencesek temploma lenyűgöző, ha három templomot kellene felsorolnom, ahol a leginkább éreztem a kegyelmet, akkor a S-i, benne van. Fasor vezet föl, barokk templom, de minden fényűzés nélküli barokk, na jó ott az a barokk, csavart oszlop, ők is időkben éltek. Azok az idők, ezt kívánták. De az oltár tetején lévő kis repülő angyalok, angyalfejek ugyanúgy a Mennyországot ígérik, mint a Szent Péter bazilika  arany méhecskéi. Lehet, hogy bárgyú, de nekem nagyon sokat jelent. Olyannyira, hogy kinyitva a templomkaput, öröm fog el, mintha jó, régen látott társaságot üdvözölnék.  Ezeket az angyalfejeket nem lehet, nem imádni. Üdvözölni kell őket, van amelyiknek helyes kis test is jutott, röpködnek szépen, szó szerint aranyosan, valahogyan kifeszítve a légbe. Ezt a barokk életérzést, mindenki élje át, lemenvén oda, ebbe a városba S-be. Mert ennek a környéknek a szakrális központja, bizonyára S. 

Potyog a körte

A tegnap esti vihar, meg a mai szél megtette a hatását, alaposan megrázta a fákat. Potyog a körte és potyog a fosóka. Megyek le újságért, óvatlan vagyok, ahogy kiállok a kocsival szétnyomom a fosókaszüret felét. Nem is vettem észre, hogy ennyi leesett a kocsi alá. Kenődik szét a kerekek alatt az egész. Próbálom gereblyével a sarokba rendezni, de nem egyszerűen hagyják magukat. Tiszta ragacs az egész bejárat.

            A körtékkel meg az a veszélyes, hogy azonnal, ahogy lepottyannak, többnyire hasadnak, és lepik el azokat rögvest a méhek, darazsak. A körtefa alatt vezet az út hátra a kertbe, a kis lejtőn figyelni kell, nehogy darázsba lépjünk, vagy csússzunk jó nagyot a kilapított körtén.

Próbálom szétválogatni, ami nagyon löttyedt megy vissza a fa alá, ami jó még gyűjtöm a vájdlingokba. Aztán persze kéne vele valamit kezdeni.

Eszembe jut Ilonka, a régi házban sokat segített nekünk, évekig járt hozzánk. Sokadik gyerek volt a családban, sőt az utolsó.  Ő született körtepotyogáskor, így emlékezett az anyukája. Ennél pontosabban nem tudta meghatározni. Egyszerűen nem emlékezett, háborús évek voltak,  negyvenhatban jöttek föl az Alföldről, a papírok elveszhettek. Egyszerű asszony lehetett, az is lehet írástudatlan volt, aki azért írt, akárhogy is, a Biblia utolsó lapjára vezette az érkezéseket és a távozásokat. Ha családfát nem is. Ilonkának a nevével is baj volt, utolsóként már minden név elkelt, ami a családban szokás volt, így lett Ilonka. Erre azonban nem állt rá a család szája, ezért Mancinak hívták. Ilyet én kizárólag József Attiláról hallottam, de azért őt mégis nevelőszülők Pistázták le. Öcsödön, nemrég láttam az iskoláját, ahol Pistázták szegényt.

            Aztán Ilonka lement a szülőfalujába, és megtudta, hogy november hetedikén született. A Tanács papírjai szerint legalább is. Novemberben már nem nagyon potyog a körte. Na mindegy, de legalább munkaszüneti nap. Ilonka nem vette mélyre az élet dolgait, jól is tette ezt. Sok mindenen megakadhatott volna, de nem az a típus volt.

            A fosóka gyűjtésénél látom, nem úszom meg Laci bácsit. Botoz fel az utcán, rosszul lát már, nem lenne sportszerű, ha lelépnék, látom hogy észrevett. Legalábbis egy női alakot a kertben, ahol többnyire én vagyok a női alak. Látom szaporázza kicsit, amennyire telik. Láthatóan felemelkedem, várom. Jön. Az öreg elég jó bőrben van. Túlélő zseni, az ő cukrával, szívével, amilyen kocsmajáratokat nyom, csoda hogy várhatom. Az orra rosszul forrt össze, a válla nincs a helyén, ezek mind-mind nehéz esték lenyomatai. De alapjában véve működik. Ruházata rendezett, mostanában hazafelé is elég ruganyosan halad. A házunk előtti kis kaptatóval pedig akadt baja elég. De mostanában, nagyon flottul veszi. Vagy kevesebbet iszik, vagy jobb ott a bor, ahol mostanában issza, ki tudja. Laci bácsi egyik nagy problémája, amit már meg nem oldunk, hogy véget ért a Kádár-rendszer. Szerinte az tökéletes volt, működő gyárak, és a téesz. Nem ennyi marha volt, ötször ennyi, már persze négylábon.

- Úgy hívtuk, szilaj, nem úgy, hogy szürke. De ugyanaz volt érted, ugyanaz. Nagy bűnbanda ezek. Ezekre, figyelni kell.

- Kire Laci bácsi?

- Na mondanám, de te is tudod. Nem véletlen, mondom figyelni kell, annak a hat halottnak is meglesz a gyilkosa…

- Mi az égről beszélsz, hol van hat halott?

- Te tudod jobban, te olvasol újságot, az én szemem ramaty már, nagyon. De nem árt figyelni.

- Mondjuk, én azoknál, - bök jelentőség teljesen a falu egyik kocsmája felé a botjával - , na azoknál, nem iszok többet. Mérget raknak a boromba, egész egyszerűen, meg akarnak mérgezni.

- Ne mondj ilyet, kizárt!

- Miazhogy, ne viccelj, -biccenti a sapkát-, majd én tudom.

-  Akkor csak vigyázz, ha kell, légy óvatos.

- Mi az, hogy nagyon kell. Oda többet nem megyek, semmiképpen nem, a múltkor meg a botom akarták ellopni.

Érzékelhetően baj van, még egy kicsit, úgy félórát hallgatok a téesz idők legendás működéséről, majd úgy dönt Laci bácsi, elindul az egyszervolt téesz mai világába, a Major felé. Visszatérek a fosókákhoz. Elképesztő, hogy az öregnek volt tíz kristálytiszta, olyan lényegre látó mondata, amitől meg kell állni. Aztán, van egy pár másfajta. Minden áldott délután végiggyalogolja a falut a bottal, hogy elmenjen inni kicsit. Mert meg van róla győződve, hogy a másik  helyen baj érheti. Vitézül halad a negyven fokban, hasít, vigyáz magára. Tizenöt öregnél nincs több a faluban, ebből kettő tart attól, hogy mérgezni akarják. A másik eset bonyolultabb.

            Nézek az öreg után, tűnik le a lejtőn, elkanyarodik. Nagy  a szél. Felnézek a tetőre, bírta-e a vihart. Nagy árnyak keringenek a tetőn, nézek föl az égre, mi ez. Gólyák, gólyák. Gyönyörű gólyák. Legalább hatan vannak. Új nekik a nagy szél. Bicsaklanak, nyeklenek, mint kiszolgáltatott, széles vitorlák. Ez lehet az első távolabbi repülés, mert ebben a faluban gólyafészek nincsen. Óriási szárnyszélességük van, árnyékokat vetnek a földre. Feketék és fehérek, gyakorolják az életet. Lassan útra kell kelniük. Nagy útjuk lesz. Szépek. Hasítják az eget.

Strand

Nagyon kiképzett strandolónak mondanám magam. Szakszervezeti vonalon szüleimmel minden évben két hetet töltöttünk Budatava, ahogyan jobban ismerik,  Almádi strandján. Beutalónk volt, a munkahelyi üdülőbe. Beutaló, ma már sokan ezt a szót sem ismerik. Becézve is volt, beutáló. Minden évben eljuthattunk ide, tizenöt nyárra mindenképpen emlékszem. Szép nyarak voltak ezek, nagyon szép nyarak. A szakszervezeti üdülő szerkezete a következőképpen nézet ki. Egy nagy folyosóról, amely nyitott volt nyíltak a szobák. Rendszerint három ágyasok, egy kétágyas volt, és egy ötágyas a folyosó közepén, a fürdő mellett. A wc-k a folyosó végén voltak, egy férfi, egy női. Fürdő is egy volt.  Negyven ember legalább osztozott ezen az eszközparkon. Soha nem emlékszem, semmilyen súrlódásra. Az emberek lesték, mikor csapódik ki a fürdő ajtaja, szállt ki a gőz, a különféle szappanok illata (igazából nagyjából egyféle, a kínálat és a cég jellege miatt is, a cégnek ugyanis szappanrészlege is volt). Ekkor lecsapott a következő család, és fürdött, vagyis zuhanyozott. Még a wc sem jelentett nagy problémát, lehet hogy jobb volt az emberek emésztése. A szobák ajtaja a Balatonra, a rengeteg nádasra nézett, az ablakok hátra a vonatra. Balaton vonatsín nélkül nincs, meg nem is érne semmit. Szép kis egypályás, állítólag ez Trianon miatt jár nekünk. Két óriási halottal, a Színészkirály, a Költő, talán a legnagyobb. Ez persze a déli part. De ez a kis reménytelen egypályás végigkerüli az egész Balatont.

            Hajtok át a sorompón, le a partra. Alig van hely, próbálom az árnyékot kifogni. Van is hely, de csak túl az állomáson, a fűzfák alatt. Be kell hajtani az ágaik sátra alá. Nagyon tetszik, jó hely. Szemben a töltés, az állomás. Sajnos senkit nincs várnom, viszont senki nem megy el. A dolgok apránként kiegyenlítődnek.

            A hétvégi tömeghez képest szinte elhanyagolható a népség. De csak ahhoz képest. A platánok alatt nincs hely. Gyönyörű platán sor vezet be a strandra. Érdekes mód mostanában jut pad. Na nem egy teljes, de még arra is akadt példa.

            Tényleg, strandszokott vagyok, gyerekkori indítás okán, de letelepedve, még padot fogva is elfog a kétség, mi a fenét lehet itt csinálni. Olvasni nem lehet, az ember vizes, olajos, a nap kikezdi a könyvet. Könyvvel így nem bánunk, bár tudom van strandkönyv, de olyat nem olvasok. Írni szerettem volna, emiatt vettem párat, elolvasni sem tudtam, szóval írás sem lett. De látom szépen fogy. A szomszédos törölközőkön az asszonyok Londonban, Balin, Istentudja hol nyaralnak, hagyjuk meg nekik.

            Az egész strandban az a furcsa, hogy olyan emberekkel kerülsz egészen intim közelbe, akikhez garantáltan semmi közöd. A tapolcai pénztárosnő lába vége ugyanúgy közeledbe kerekedik, mint a súlyosan tetovált, egykori NDK gyári dolgozóé. Végül is demokratikus. Vagy egyszerű.

            Egy dologra a strand mindenképpen jó, hogy nézegethetjük az embereket. Kivel, hogy bánt el az idő, vagy eredendően a természet. Nagyon esendő az ember. Sánták vagyunk, csámpásak, féloldalasak, dagadtak, felfújtak, bőrünket a ragya lepi, kicsit a guta ütöget mindenkit. Vannak persze ámulatos szépségek, de ritka.

            A strand kicsit olyan, mint a május elseje volt régen, mindenki előkerül, a legbetegebb, lefáradtabb tagok is. Tömegrendezvény, elő kell kerülni mindenkinek. A nehezebb sorsúaknak is. Csak itt a parton az eltöltött pár nap alatt látunk három mongoloidot, arányos törpéket, értelmi sérültet, súlyos lábsérültet, örökre tolókocsiba kényszerített kicsiny gyermekeket. Az ember néz, és csodál. Csodálja a szüleik türelmét, a család együttlétét. Egy német család egy hete teljes műszakban, szeretettel labdázik a vízben a beteg kislányukkal. A kislány mozgásban ügyesebb, bármely kortársánál. De az értelem, az elhagyta. 

Egy másik csapat nagy szeretettel segít fel egy idősebb, bár tudjuk ők kortalanak, downos fiút a matracra.  Nem kis teljesítmény, fölkerül, az ember legszívesebben tapsolna. Persze, nem lehet. Határtalanul boldog, szeli a vizet, a család boldogan ússza körül, valakinek a keze, mindig  a matrac szegélyén van.

Olyan meleg van, hogy  úsznak össze szemem előtt a képek, szemembe folyik a víz az arcomról, menekülnöm kell a partról. Pedig szép itt. 

Nyaralok

Pompásan. Szépen szisztematikusan kell az ilyesmit csinálni. Rögtön úgy indul, hogy nem sikerül. Rohanás vissza, föl a városba, Istennek legyen hála, annyian szülnek a nyáron, hogy az orvos is a helyén, én is fölkereshetem. Megnéz, kérdez. Tudtam, hogy ezt fogja kérdezni, egyben van-e a régebbi leletpakk.  Ellentmondást nem tűrően lekászálódom a vizsgálódolgáról, és nemet próbálok mondani. Nem, nem szeretném az újabb műtétet, nem érdekel semmi, nőjön szakállam, legyek százkilós, nem, nem, nem. Nyaralni szeretnék. El szeretnék menni a kis házba, ami egész évben reményvesztetten vár minket, és nem adja fel, mert a hűség még működik, bizonyos helyeken. Nála mindenképpen. Nehéz tél után van ő is, és szinte semmi károsodás. Ez minden évben a tavasz öröme volt, most inkább a nyáré, mire lejutunk nyár lesz. Tomboló nyár.

            És nekem is hosszú volt az év, tele kiszámíthatatlan új dologgal. Félelmekkel, új erőpróbákkal. Bizonyítani ott, ahol már nem gondoltam volna, hogy valaha szükséges, és bizonyítani az új, régi dologban, a  tanításban.

            A munkát leszámítva sem volt ez könnyű év, mint persze szinte soha egyik sem. Ma egészen egyszerűen, semmivel nem törődve magamra húztam a Balatont és nyakig lebegtem, amíg csak tudtam. Gondolkozom azon, hogy bírtam ki. Végül is az egyik baj javítja a másikat, ez egy nagy tapasztalat. Ha nem vagyok ilyen leterhelt ebben az évben, lehet hogy nem itt lebegek, hanem pszichiátrián. De terhelt voltam, ezért itt lebegek. Nagyon jó itt lebegni, nézni a béna déli partot, sajnáljuk őket. Szegények, hogy néznek ki. Még egy tisztes hegyük sincs, nekem meg mindjárt lesz módom, hogy fölmenjek a hegyeink egyikére. A legkedvesebbre, ilyen szépet elképzelni sem lehet. Ott kell lenni, mindig próbálkozom fényképezni, de vicces az eredmény. Ezt a szépséget csak az emberi szem tudja fölfogni ilyen széles tekintéssel.

            Szent György-hegy. A két szigligeti leágazás között, ellenkező irányban, Tapolcának, hegyre föl. Ha a Balaton nem mosta volna ki minden bajom sokaságát, hát ez a világ megteszi. Nem tudtam, hogy milyen a szőlőhegyek világa, de tanulom, régen. Elég talán a mai élményből annyi, hogy a mai bóklászásom alatt is megálltak mellettem, kérdezve, segítve, vigyázva. Szerintem a környék egyik legnagyobb borásza, csak szokás szerint, nem bízhattam az arcmemóriámban. De legalább természetesen viselkedtem. Szépen, természetesen, együtt izzadtunk az Oroszlános kútnál. Kergettük a méheket. Kérdezte, hogy viszek-e  vizet. Inkább bort, gondoltam bevallani.

-          Tudja, hol veszi?

-          Tudom.

-          Jó hely az?

-          Igen jó, évek óta bevált.

Visszaszáll az autóba, komoly ember, nem kérdezget össze-vissza. Én meg nem mondanám. Ezek bizalmi ügyek. Ki, hol veszi  a bort a hegyen.

            Az Olasz kápolna mandulafái alatt el kell tölteni egy órát, minden évben. Pláne amíg mandula van. De utána is érdemes. Ki kell ülni egy kicsit, és csodálni a látványt. Ilyen panoráma a Balatonra talán nincs is máshonnan, előttünk Badacsony, kicsit jobbra Szigliget.  És az egész tó. Fölösleges dolog fényképeket készíteni a magamfajta pancsernek, de szerintem ehhez nincs is készülék, ehhez az Isten az emberi szemet alkotta. És az is lehet, hogy nem lehet mindent hazavinni.

            Szóval itt ülök, a mandulafa alatt. A mandulafának nincs árnyéka, tehát csak alatta ülök. Gondolkodom megint az éven. A hétfőt azért bírja ki az ember, mert az egy fontos indító nap, minden eldől. Az este azért volt nagyon könnyű, mert készülni kellett az óráimra, és azt nagyon komolyan kell venni. Kedden az órák miatt majdnem csak kis erő maradt, hogy készüljek az angolra, szerdán angol óra, csütörtökön mindent le kellett adni, amit addig nem, és nagyon sürgős volt. Pénteken Julia, a kedves társalkodó partner, és az ő minden kultúrája, mindent átsegít. Így percre beosztva telt az év. Reggel hattól inkább kettőig beosztva. Nem egyszer ébredtem a klaviatúrán. Mert mindent meg akartam tartani, például a blogot is.

            A tanítás, ami persze sok tekintetben sejdíthető volt, hogy nekem való, az is nagyon sok örömet hozott. De sok-sok készülést igényel, mert nagyon sokat kell tanulnom, ahhoz kicsit is hitelesen álljak ott a katedrán.  Az év végén, végül is hallhattam olyan mondatokat, amelyeket az ember, nem győzne hallgatni. Amiért érdemes dolgozni, és tanítani.

            Az év késő tavaszától lett segítségem a háztartásban, mert akkor már a végét jártam, lássuk be. Piciny jövedelem javulás nekem, hatalmas segítség, talán mindenkinek.

Most nyaralásnál, nem kapcsoltam ki, a bonyolult ébresztő rendszerem egyik állomását. Azt, amikor el kell hagyni a falut, a télit. Ez minden reggel csenget nekem, itt a Nyárifaluban, és akkor én nagyon örülök, hogy nem kell indulnom, nyaralaoooookkk....

Pásztortáska 4. Titkaink

Photo: Dofka

Voltak titkaink. Nekem a kicsinek, neki a nagynak. A dolgok természetét javaslom figyelni, ő engedett csak a családi önkényen, én csak sertepertéltem az akciói körül. Velem kapcsolatban soha nem engedett volna semmit. Következetes volt és hajlíthatatlan, de szeretetteljes. Na jó, néha nem. Néha elfogyott a türelme, nem is voltam egyszerű portéka, ez is igaz.

            Volt ez rossz periódusunk, én még nem voltam hozzá okos, ő meg elfáradt. De soha az értelmétől el nem kellett köszönnie, teljes ésszel ment el közölünk. Az se egyszerű dolog. Nekem leginkább, csak azért volt egyszerű tudomásul venni, hogy készül, mert föl nem fogtam, mi történik. Az utolsó találkozásunkkor, amikor ki tudta, az lesz az utolsó, megragadta a karom, erővel szorította.

-          - Most akkor kérd a Jó Istent, mehessek békével! Mondom, kérd a jó Istent, érted, ez így elég volt, érted, elég.

Döbbentem szorongattam a kezét a Róbert Károly körúton, és álmomban nem gondoltam volna, hogy nagymamám itt eltűnhet. És bizony eltűnt, miközben mi valahol a fenében túráztunk. Soha, arra a területre, ha csak nem visznek, nem megyek többet. Azt én így befejeztem. Ott hagytam anyámra egy rohangáló, eleven, talán hároméves kisfiat. Ő meg, a gyermek persze rohangált, de nagyon, olyan ereje volt, hogy három ember kellett hozzá. És emiatt anyám nem bírt bemenni oda nagyanyámhoz, nem tudott ott lenni azon a napon, vagy azon a sejthető napon, bár semmilyen sejthetés nem volt. Nagyanyám épp értelemmel döntötte el, hogy meg fog halni. Arról már nehéz okosnak lenni, hogy ezt mi, miért nem tudtuk, éreztük.  Pedig azt mondhatnám, mondta. Ezt is megsúgta.

Nem figyeltem Nagyi, nem voltam készen  erre, én…hiszen anyám sem. Lehet, hogy vártad volna tőlem, elhibáztam akkor, nagyon elhibáztam.

De most inkább a titkainkról, mert így bonyolódtam ide. Tőled nem kellett félni a szüleimnek, hogy hülyéket fogadsz a házhoz, pláne, hogy még én is ott voltam  ebben a házban. Minden generálisan meg volt nekünk tiltva. Érthető módon. Te nagyon öreg voltál, én meg nagyon kicsi. Nem volt szabad idegeneket beengednünk. Na jó, neked nem volt megtiltva, de nekem nyomatékosítva lett. És mi beengedtünk, nagyon érdekes idegeneket.

Baj lett volna, ha nem vagyunk, legalább ennyire bátrak. Nem árultalak be,  nagyon jó csapatunk volt.

            Jött akkor a drótostót,  az edényreparáló, az esernyőjavító, a vak kefekötő, a köszörűs….és mi csináltunk, na legyek őszinte Nagyi, te inkább, a zöldre mázolt padon, ott a jázmin bokor alatt egy kaszinót…nagy élet volt ott,…és azt hiszem, ott tanultam meg, amit nem lehet katedráról tanítani, hogy hogyan kell megpróbálni az emberekkel beszélni….

Pásztortáska 3. Tollazás

Photo: Dofka

A tollazás még sokkal jobb időt követelt, mint a függönymosás. A függönynél még a kis szél elment, nem így a tollazásnál. Teljes szélmentes napot követelt, forróságot, az dukált a tollazáshoz.

            Ez kevésbé volt mozgalmas nap, bár hasonlóan heroikus, mint a függönymosás. A dolgot lényegesen egyszerűsítette, hogy nem kellettek hozzá férfiak. Nagyanyám elhatározta, és kész. Én láb alatt voltam, mellékesen vigyázott rám is, ha már odakerültem a keze alá. Ha már ott voltam, megpróbált, tanítani. Azzal kezdte, hogy a kiszemelt párnákat, vánkusokat ahogy mondta, lehámozta, levette a huzatot. Ott voltunk, mint a sebészek az angin közelében. Ez az a sűrűszövésű vászonanyag, ami a tollat tartja. És akkor szépen felvágta ezeknek az anginoknak a hasát. Szépen, nem agresszíven, de a régi anginnal nem kellett törődni, az ment a szemétre, mert el volt zsírosodva. Vettünk újat, már hetekkel ezelőtt a rőfösnél, akit szegényt a saját boltjában aszalt a sorsa, alkalmazottként. Ő még értette ezt a szót, ezt az angint.

            A toll, ez csak liba pehely lehetett, ez nekem el lett magyarázva. A tyúk toll büdös, és szúr, mint a rossebb. Azt te nem tudod lefejteni, ha lefejted is büdös marad. Jegyezd meg, az erre nem jó, tulajdonképpen semmire sem. De a liba, annak is a pelyhe. Közben öntötte be Nagyanyám a tollat az anginból a pala teknőbe. Néha a teknőt feltöltötték nekem és lehetett fürdeni, de most nem ez nézett ki.

- Nézd, így beöntjük, és aztán szépen forgatjuk, így, így …látod?

- Nagyi ez nagyon büdös…

- Az, persze hogy az, azért szellőztetjük, most majd a nap csodát tesz, gyere forgasd!!!!

- Ehhez én hozzá nem érek…

- Nem?

- Nem…semmiképpen.

            Tudni kell, hogy Nagyanyám idegeit már kikezdte akkor sok minden, én mint utolsó unoka nagyon jól szaladtam a haragja elől. Éppen bemértem, kuksolhatok-e a nap hátralévő részében a kert végében. De nem kellett futni, rám hagyta.

- Na, akkor legalább figyelj! Csomós ujjai közé vett egy marék tollat. Szétmorzsolta, váljanak szét. A nagyon összeállt részeket bölcsen kidobta. A nagyobb, keményebb tollszárakat kitörte, szintén kidobta, átforgatta az egész teknőt. És hagytuk a napon. Én különösen. Aztán szépen, óránként átforgatta. A toll fehéredett, és a tömege nőtt. Elváltak az összetapadt szálak, repülős lett újra az egész.

            Eközben a verandán életre kelt a Singer, Nagyanyám varrta az új anginokat, szépen, kicsi kis rést hagyva, majd a töltéshez. Majd három óra tájt, kiadta az utasítást. Mostantól a toll már inkább nedvet szed, be kell tölteni. És szépen megtöltötte a párnákat. Ha picit kisebb párnákat szabott, kimaradt toll, lett nekem baba párnám. Sőt igazi vörös selyem babapaplanom. Ott előttem készült a steppelése, ezt már csudáltam. A verandai hintáról volt nekem csodálkozó helyem az itt történtekre. Két hajtás között megtudtam szinte mindent.

            Nap végére elkészültek a párnák. A nagypárnák is, azokkal aztán volt gond elég, azt még nekem is segíteni kellett fogni, hogy a zárásuknál a varrógép alá férjenek. Ebben még ügyes is voltam, éreztem a tempót, az irányt. Próbáltam javítani a toll irtózatomon. Boldog örömmel vettem át a saját párnáimat. Cipeltem be az ágyamra.

-          Na így már tetszik? Ugye?

-          Tetszik, nagyon tetszik, napszaga van, érzed, napszaga?

-          Nekem mondod, kisanyám? Nekem mondod??? Persze, hogy napszaga van, milyen lenne kisanyám…- és ezer ránc nevetett az arcán. Háromszáz már ott van az enyémen is  és pontosan ott, ahol neki volt.

De a tollat meg nem fognám semmiképp, még ma sem. Számolgattam a múltkor, nevetséges áron van új párna. Vettem is, igaz ezek inkább, díszpárnaszerűségek voltak. Elhelyeztem őket gondosságom tudatában. Este, tévénézés, motyorgás közben rátettem az egyikre a fejem.

- Atyaég, ez tyúktoll, olyan büdös, hogy nincs párja. Nagyi, ez tyúktoll….tyúktoll…jajj