Jégvilág 2.

photo: Bánkúti Margit

Éjjel gyakran felriadok a pengő hangra, ahogy hasad az ág, utána reccsen és aztán csak a súlyos zuhanás, majd tompa puffanás. Számolgatom, mi zuhan, melyik fa járt pórul. Próbálom a hangokból kikövetkeztetni, merre dől.

            Az ébresztős mobilom lemerült, még tegnap este. A másik jelzését nem is ismerem, felhúztam, de magamtól is ébredek. Nézem az ágyból a kertet, még sötét van, nem látok rémes kárt, de nem olvadt el, az bizonyos. Elkészülök, nézem a kocsit. Kicsit fagyos, nem botrány. Letakarítom, hallgatnám a híreket. De áram még nincs. Így rádió sincs. Net sincs, nyilván. A laptopban van még egy kis szufla, de net persze nincs. Akkor telefonálok, meg vannak a konzulenseim, akiket ilyenkor fel szoktam hívni, korán induló autósok. Megbízhatóak, nem vakmerőek, nem beszariak. Velük szoktam egyeztetni, érdemes-e nekiindulni autóval, vagy válasszuk a gyaloglást, buszt. Csörgetem a számot. Nem megy ki a hívás. Mi a franc van? Túlterhelt lehet a rendszer. Nyilván mindenki megnyugtat, jelentkezik, jelzi a késést, tájékozódik. Próbálom később, várok kicsit. Nézegetem a tájat a teraszról, elkeserítő. Csatatér. A megkergült riasztók egyre csak vijjognak, mentők jönnek, számolom hányadik. Visszalépek a szobába, ösztönösen a kapcsolóhoz nyúlok, fölösleges. Újra eszembe jut a reggeli krónika, a hírek, elhessegetem az ötletet. Újrapróbálom a telefont, már lassan illene jeleznem kések, vagy meg se leszek egész nap.

            Lassan ébred mindenki, vitázunk. Én mindenkit itthon tartanék, ők mennének. Nem kéne tetézni a bajt. Mi a fenének nekivágni a vakvilágnak. Felderítésre szánják el magukat, illetve arra jutnak, elindulnak, ha sikerül visszaszólnak. Hová, ugyan hová? Hiszen semelyik telefon nem működik, a mentő szirénázik, a fák pattanva dőlnek. Hová mentek, már megint hová? Bele a vakvilágba. Nem kellene ilyen vakmerőnek lenni. Mit gondoltok, miért halljuk a szirénákat folyamatosan? Szokás szerint hátaknak beszélek.

            Újra telefonálni próbálok, semmi. Ki sem csörög. Fél órája mentek el, persze semmi hír. Jövök-megyek. Gondolok egy kávéra. De hideg ásványvíz és narancslé van. Nem kell mindig kávézni. Eszembe jut a vérnyomásgyógyszer. Beveszem. Jövök-megyek. Leginkább ezt lehet tenni. Kiforgatom a fiókokat, gyertyákért, mécsesekért. Jó lesz kézhez tenni. Meg a gyufát is. Csinálok egy készenléti pakkot. Mobilok, mécsesek, gyufa, egy üveg ásványvíz, slusszkulcs a kis elemlámpával. Újra tárcsázok, semmi.

            Nem bírom tovább, kimegyek az utcára, mintha ott megtudnék valamit. Behajolt fák, egy magát alig tartó villanypózna, vijjogó riasztó két házzal arrébb. Meddig bírja még? Tétova emberek, gyerekeket próbálnak levinni az iskolába, jönnek vissza. Bóklászik mindenki. Többnyire értelmetlennek tűnik. Fölzúg egy motoros fűrész. Hetekig halljuk majd, most az első.

            Visszaér végre a felderítőcsapat. Lezárták az utat. A faluból se be, se ki. Félóránként konvojban lehet indulni minősített esetekben, mentőknek, kenyeres kocsiknak. Rendőrök állnak az út végén. Egy hatalmas ág eltalált egy fő áramvezetéket. Majdnem az egész falu áram nélkül van. A hegyen víz sincs. Mobilszolgáltatás nincs, talán a toronyhoz is kéne áram.  Az utak a faluban prímán járhatók. Semmi gond. Falun belül jöhetünk-mehetünk. Na de minek. Teszek-veszek a házon belül, de nincs nagyon mit. Víz nincs. A tartalék vízzel elmosogatok. Rendezem a konyhát. Mániásan pakolok, ha menni kell, ne maradjon hátra nagy rendetlenség. Törölgetek. Visszapakolok. Egyébként, nem szoktam ilyen gyorsan. Azon gondolkodom, ha maradunk is muszáj, hogy ne legyen nagy kavar, mert a sötétben nagy bajt okozhat a széjjel hagyott edény, a láb alatt lévő kosár, szatyor, mifene.

            Érdekes, nem nagyon hűl a ház. Lent, amelyik szint félig a földben van, szinte a tegnapi meleg van. Fázni nem fázunk, de mindenki apránként átöltözik. Vastagpulóver, mellény, sapka. Házon belül is. Eszünk pár szendvicset.

            Újabb hírhozók jönnek. Senki nem tud, semmit, de egyhamar áram nem lesz. Erre kell készülni. Talán három-négy nap is lehet. Leülök egy pálinkára. Most, akkor hogy tovább?

A ház két napig sem tartja magát fűtetlen, ezt tudjuk. Próbáltuk már olajos időkben a régi házat, márciusban kihűlt huszonnégy óra alatt. Tehát cselekedni kell. A cserépkályhát nekiállok lepakolni, jó ideje pakolom rá a könyveket, pedig nem ott a helyük. Csak mindig kevés a polc. A kályhát meg nem használtuk. Órákig szortírozom a könyveket kupacba, Közben a többiek fát hoznak fel, vágnak aprófát, gyújtóst, keresünk újságpapírt. Telik a vesszőkosár. Néhány öreges bolondéria értelmet nyer. Miért nem szabad minden papírt kidobni, miért kell száraz helyen tartani a fát, miért kellenek szerszámok. Miért kell mindig gyufa. Miért kell cserépkályha. Miért kellenek nagyobb edények.

            Kimegyek jeget gyűjtök vödrökbe, jó lehet leengedni a wc-t. Sőt, amit edénybe gyűjtök, még mosogatni is jó lehet. Még ki sem enged a jeges gyűjteményem, mire öt liter víz jön a másik hegyről, ott éppen jön a csapból, de piszkos. Nem ivóvíz. De jó kis víz. Megható gondoskodás.

            Mászkálok kicsit az utcán, hátha vannak hírek. Nincsenek. Mindenki fát vág, pakol, ágat húzkod, kárt ment. Óriási robajjal szakad le mellettem egy ág, na jó inkább egy lombnegyed. Ez a mi fánk. Kitöri a kerítést. Szétfutunk kicsit. Káromkodunk, mert nagy a kár. Feszült mindenki, mert tudjuk, ha ránk esik, nagy baj eshetett volna. Összeveszünk kicsit újra, ki a vakmerő, ki a túlizgulós. De nem olyan elementáris ez a vita már. Pedig nem tudjuk a lomb súlyát, ez csak napokkal később derül ki. Súlyos mázsák potyognak, ez közvetlen életveszély. Folytatjuk a tűzrakást. Eszembe jut, a kocsiban a rádión hallgathatunk híreket. Délben, a krónikát. Kiülünk, nagykabát, sapka. Kossuth Rádió Déli Krónika. A hírek vége felé térnek rá a jéghelyzetre, addigra fázunk, pedig jár a motor. Vigyázok az akkumulátorra. Bizonyos budai utak járhatatlanok, különösen a Normafa környéke van veszélyben. Gondok vannak az áramellátásban, a hatalmas jég okozta károk elhárítása hónapokat vehet igénybe. A háromszáz méter feletti magasságban a lakosok különösen veszélyeztetettek. A falut nem említik. Azt sem mondják, van egy megközelítetlen település. Vagy lehet, hogy mondják, de a falu neve el nem hangzik.

-          Mondtam, nem vagyunk érdekesek, Budapesten minden rendben, leszarnak minket!

-          Nyolcezer ember, mégse vicc. Nem értem.

-          Rendben vannak, ne várd, értsék!

-          Azt mondták háromszáz méter…..de mi négyszázon vagyunk…

-          Négyszázon….

-          De akkor, mi a fenét csináljunk?

Két sapkás fej mered egymásra. Most érzem először, nagyon fázom.

            Nem lehet, hogy nem csinálnak semmit!

            Biztos küzdenek, azt sem tudjuk, hányan. Biztos küzdenek.

Vijjog a mentő most is. Visszamegyünk a házba. Muszáj nekikezdeni fűteni, ha hetekig gond lehet, el kell kezdeni. Begyullad könnyen. Szépen pattog a tűz. Olyan füst van a nappaliban, hogy muszáj szellőztetni, kicsit aggódom a füst kifelé megy-e. Ahogy melegszik a kémény, lassan kevesebb füst jön vissza. Gyerekkor szag vesz körül. Gyerekkor hangok. Kályhaajtó csikordulás, kaparó pengés. Fasuhogás, ropogás. Kezd melegedni a szerkezet. Azon gondolkodom, mit lehet főzni cserépkályhán? Valami beférő vaslap kéne krumplit sütni. Sajnos sparhelt nincs a házban. A sparhelt nagyon fontos, univerzális és hihetetlen gazdaságos. Meleget ad és azonnal csinál meleg vizet, jó hosszú füstcső kell, akkor fűt is. Nincs sparhelt, lennie kéne. De milyen jó, hogy cserépkályha van.

            Ha hetekre kell berendezkedni, hogy lesz. Fűtünk, vágjuk a fát, akkor nem fagy le a ház. Mi bemegyünk a városba. A macska épp fenn páváskodik a tűzifa tetején, Nana kutya fetreng boldogan a forgácsban. Loncsosak. Városban…Anyámnál…Ez nem megy. De akkor hogy legyen? Meg dolgozni is kéne?

            Szétárad a meleg a lakásban. Lezárjuk a kályhát. Csodálatos meleget ad. Nézzük a vas kályhaajtót, vörös fény cikázik. Újabb hírek jönnek, semmi jó. Megint leszakadt, bedöglött, bekrepált valami, ami már valami helyett volt. Megy a riasztó, két házzal arrébb. Az agyat szétviszi.

            A legrosszabb, nem tudok telefonálni, nem tudom azt mondani, megvagyunk. Nem tudhatok híreket. Nem tudok nyugtatni. Semmit nem tudok. Ülünk szépen. Melegedünk. Nézzük a tüzet. Megcsörren a telefonom, amelyik még nem merült le. Nézek rá, mintha boszorkányjárás lenne, ebbe meg mi lelt erőt. Keresnek a cégtől, világos semmit nem érthetnek abból, ami itt volt-van. A városban esik az eső, nagy eső van. Sokat bajlódtak azzal, hogy elérjenek. Próbálok udvarias lenni. Szeretném Anyát hívni, ha van mobilszolgáltatás. Nehezen értik meg. Leteszem, próbálom hívni. Nem, kifelé még nem működünk. Ezt is békében kell viselni. Tudom, hogy óránként hallgatja a híreket, és azt is már mennyire aggódik. Az, az őrjítő, hogy hála a jó égnek, nincs bajunk. Csak ezt nem tudom mondani.

            Bár a Déli Krónikában nem is szerepeltünk. Talán nem is tudja a baj mértékét. Egész nap jár az agyam, mivel, mit tudok pótolni. Hogyan lehet megoldani a hiányzó dolgokat. Örülök, hogy alapvetően minden van.

            Anyám háborús gyerek, én nem éltem háborúban. Anyám nem tud végignézni egy háborús filmet sem, én igen. Anyám soha semmilyen tartalékkal nem él, én félévnyi ennivaló, hetekig szóló innivaló felhalmozás nélkül nem létezem. Borzongok attól, hogy elválaszt minket egy folyó, a Duna. Tűzre, vízre vigyázok. Mintha én lennék inkább háborús gyerek.  Örököltem idegeimben, zsigereimben a félelmet?

            Szépen felgyertyázva, melegben olvasok, egy jó meleg takaró alatt. Lassan teljesen besötétedik. Spórolni kellene a gyertyával. Egyszerre csak pislákol a csillár. Zümmög a hűtő. Pittyeg a mikró. Áram van!!!

            A legifjabb generáció emlékeztet: Anya, először a telefonokat tedd töltőre, és a laptopot. Lehet, hogy csak átmenetileg lesz áram. Oszd be az erőket! Lehet, hogy csak egy-két órát tudnak tartani. Megszeppenve fogadok szót. Lehet, hogy ő is háborús gyerek?

            Lesz tea, víz, meleg víz, net. Hírt is tudunk adni:

„Nagykovácsi felszabadult! Van áram, víz, térerő, meg mindenféle!!!!! Kedves aggódó ismerősök, köszönjük megvagyunk. Tíz évre elég hasáb, apró, rőzse, egyéb fánk lesz. Dolgozunk majd. Szakad a szívünk kedves fákért, bokrokért, miegyébért. De egyben vagyunk. Köszönjük, hogy hírrel lehetünk. Óriási, kitartó munka eredménye.”

…

„Kedves Nagykovácsi! Feladtad a leckét. Vettük. De hidd el, nagyon szeretünk. Mindenhogyan. Meg azért is.”

Jégvilág 1.

Photo: Veres

Izgek-mozgok a késői értekezleten. Mennék már nagyon. Reggel erősen le volt fagyva a kocsi, húsz percbe telt, mire lekapartam, pedig jégolvasztós spray-m is van, mintha ráfagyna azonnal az is. Az utca végén fékezés nélkül lassítok, kettes. Figyelem jönnek-e föntről, mert akkor mindegy kinek van elsőbbsége, neki lesz, mert lehet, hogy nem tud megállni. Csodálkozom is, nem csúszik, jól leérek. De a hegyi ember nemcsak a szemével figyel, hallom az esőt. Ha nagyon csendesen, de zizegve esik, puhán, nem csorgósan és nem pattan vissza a kőről, aszfaltról, akkor fagy. Azonnal fagy. Ónos eső. Szép lassan, de alaposan hízó ónos-jeges eső. Befon mindent, rátapad a felületre, újabb és újabb rétegeket von egymásra, vastag üvegburkolat alá vonja a világot. Képes a gyufaszálnyi kis gallyat termetes ággá formálni. Ha a szél is fúj zörög a táj, az egyenletes üvegbevonat szálkásan fagy, széliránynak megfelelően.

            Az első gyanú után a járdát nézem, de ez még gyakran becsapós, a ház melege eléri a járdát, az eresz is óvja. A második ellenőrzési pont a kapukilincs. Ha jeges, kaparás lesz. Harmadik észlelési terület a kuka fedele, fogója, ha fényesre fagyott, nehéz indulás lesz. Aztán megpillantja az ember az autót, ami tényleg védelem nélkül áll az elemek harcában, és lát egy ilyen reggelen az ember egy kisebb-nagyobb jégkockát. Sajnos nem lehet azt választani, hogy ilyenkor az ember szépen visszaőgyeleg a házba, várva mondjuk délig, amíg a nap meg nem oldja a dolgot, ahogy gondolkodás nélkül tenné. Nem, visszabattyog ilyenkor aki így járt és pakol. A szett a következő: vastag harisnya, vastag kesztyű, ócska zokni a jégen járáshoz, sapka, sálak, kendők, váltócipő. Ezzel újra kiér az ember, ha nagy a gáz, akkor már kell a zokni, ha még nagyobb a levitézlett ikeás rongyszőnyeg is, ezt az ember járszőnyegként használja, néha trepniként,  nem árt, ha kettő van. Ezek után jön a betámasztás. Kell egy olyan helyet találni, ahol a két talp lehetőség szerint nem csúszik, mert a jégvakaráshoz bizony erőt kell kifejteni, ahhoz meg stabilan kell állni, különben csúszik be a próbálkozó a kocsi alá, ki van próbálva. Több szemeszteres jégvakarási kurzust tudnék tartani, azokból a tapasztalatokból, amit azóta gyűjtöttem, amióta pesti létemre a budai oldalra kerültem. 

            Most csak annyit, van a kaparós jég és van a repesztős. Mindkettőnél első, hogy az ember beindítja az autót, ha indul az egy jó opció, akkor vannak remények. Járó motorral, ha nem akarsz megfagyni, kicsit még visszanézel a házba, látod az esetet a kékfényben, miszerint valamelyik furfangos autótolvaj, hajnalok-hajnalán bepattanós kocsi lopást hajtott végre a gyanútlan szerencsétlen jégvakaró kárára. Visszamenvén azért érzed a megnyugvást ilyen időben, ilyenkor egyetlen egy tolvaj nem pattan.

            Nézi az ember a jeget, az utat, csorog-e, vagy csak hízik, fénylik-e a teteje, matt az egész, mifene. Ezekből Matula bácsisan levonjuk a következtetést. Először is telefonálunk, számba véve a jeget, cirka mennyit késünk. A legnehezebb tudomásul venni, hogy a városban, ahol kicsit esik, nem nagyon hiszik a bajunkat. Mit sem tudnak arról, néhány méter, mit jelent itt már csak a faluban is. Jól van esik, de mi a baj ezzel? Néha esik. Sőt télen is esik.

            Ekkor beindul az ember és vakar, az a lényeg, hogy egy kis folton tudjon fogást találni, mert ezután már használhatja a vakarót, különben csak korcsolyázik a fém a felületen. Ha szerencsénk van, szép nagy foltokat tudunk hámlasztani. Vannak vastag, de nem túl makacs jegek és vannak irtózatosan nehezen leszedhető viszonylag vékony borzadályok.

            Mindezek keringenek a fejemben a városi irodában, képzelem a napközben esett eső, mi lehet odahaza? Az eső megállíthatatlan, folyik végig a kockakövön, a díszburkolaton. Végül elég gyorsan szabadulok, rohanok: metrózom, villamosozom az autóig, itt sincs még látható jele a télnek. Beülök, de magamban azért elsuttogom, franc se tudja mi van fönn. Ahogy szoktam, ameddig tudom felviszem az autót, aztán meglátjuk. Gyors, kapkodó vásárlás, azért berakok plusz kenyeret, plusz két pár kolbászt. Minden egyéb van otthon. Október végén az ember elkezdi a gyűjtést.

            Ott ahol vártam, lesz lassabb a kocsisor. Nézek előre, mi lehet a baj. Nem csúszik, nincs lefagyva, az bizonyos. Állunk.

Villognak, vészvillogóval, egyezményesen ez azt jelenti, figyelj valami gond van. Valami van ott elöl, de mi. Talán baleset? De aztán könnyedén indulunk, látom indexelnek, kerülnek valamit. Odaérve látom, egy jó nagy darab faág, súlyos jégteherrel, lezuhanva az országút aszfaltjára. A fáról, ahonnan letört ez a termetes ág, minden levél egyszerre eshetett le, bele a jégdarába, jó kis csúszós képlet, de könnyedén kerülgetjük. Aztán újabb villogás, lassú fékezés. Kerülünk újra, de közben a szemben is kerülnek. Szép békésen, de gyakran kerülgetünk. Csillognak az ágak fenn a fán is, jegesek. Állnak a fekete, de még nem lefagyott út két oldalán, mint megannyi báltermi kristálycsillár. Az út rendjén van, nem csúszik. Csak a fák valahogy szokatlanul jegesek. Aztán valahogyan mégis békésen beérek a faluba. A Kastély előtt a kanyar már nagyon nehezen kerülhető el, millió ág, gally, levélkupac az úton. Arra kell gondolnom, ha erre az éjszakai fagy rádolgoz, nem megyünk egyhamar sehová. Beérek a falu közepébe, áll a sor, villognak, tűzoltó autók. Jobbra kanyarodok, ahogy utam visz, most jön a neheze. Emelkedem, van az útnak egy része, ahol néha elfogy a lendület, onnan már inkább visszacsúszunk, ha komoly a hó, jég. Nincs baj, fenn vagyok, még az utca is jó. Ez egy nagy megnyugvás. Innen, ha gyalogolni kell is csak húsz perc, és az autó mégiscsak az utcában parkol. De most ezzel sincs gond, begurulok a ház elé.

            Valami szokatlan. Kászálódom ki a kocsiból. Teljesen sötét van, csak a jég világít. Egy szóróautó sárgás fénye küszködik az utca közepén, nézem mi a fenét kerül. Nincs is ott autó. Ahogy tovább halad, már látom… A villanypózna félig bedőlve, a kábel ijesztően gyanúsan közel a földhöz, egy fenyőfán, ami szintén dőlni látszik van fennakadva, ezt kerülgette a szóróautó. Próbálok rákanyarodni a parkolóra, a fényszóró fényei egy nagy halmot világítanak, döbbenten nézem, ez a fa, az a fa, ami miatt a ház máshogy áll, mint a papíron először tervezték, egyfajta juhar, mint azt kiderítette a tervező és az építtető. Az a bizonyos juhar most itt fekszik, legalább is java része. Ösztönösen lehajolok, próbálom felemelni, mint az ájult embert. Meg sem tudom moccantani, több száz kiló lehet, és még a jég. A döbbenet nem oszlik, bevergődöm az autót egy kis lyukba, ahol se ág, se más. A dermedt csöndbe belevijjog egy szomszédos ház riasztója. Persze, ha nincs áram, ez történik. Érzékeli a riasztó és beindul. És lentről a faluból még tíz. Szirénáz egy mentő, vagy tűzoltó is lehet.

            Pár hete, vannak az embernek megérzései, a slusszkulcsra ráfűztem egy kis elemlámpát. Ügyes kis szerkezet, a benzinkútnál vettem, gondoltam segítek azon, hogy egyre rosszabbul látok a sötétben. Most aztán jól jön a vaksötétben. Nyitom az ajtót, két szempár csillan, egy kutya, egy macska kérdez, mi a fene történik itt. Próbálok nem orra bukni, keresek gyertyát. Az adventi koszorút találom először, meggyújtom az elsőt, amit már égettünk. Felgyertyázom a lakást. Keresem a mécseseket, gyertyákat, kevesebb van, mint amire emlékszem. A kutya bepisilt, megtalálom a tócsát, nagyon félhetett valamitől. Csak a mennydörgéstől, tűzijátéktól fél. A robajoktól, amit nem ért. Mitől ijedhetett ennyire meg?

            Lehajolok, az alsó fiókban a konyhában remélek pár gyertyát. Egyszer csak egy pengő hang, egy eleven hasadás, majd egy tompa zuhanás. A kutya alám bújik és sír. Majd újra, mint a fegyverropogás, szakadnak-hasadnak a fák. Majd megint puffan a lehullott lomb. Ijedten összebújok a kutyával a kihúzott fiók alatt. Jézusom, milyen pusztulás ez. Újabb recsegés-ropogás. Érezhető az ingás, de ez a fa megmaradt. Majd újra egy sorozat, mint a géppuska, Nana nyűszít. Számolgatom, melyik kertben lehet. A következő reccsenés, hasadás egyértelműen a mi juharunk, egy újabb ág. Kibújok a fiók alól, felegyenesedem, a konyhaablakból nézem a két kedves óriás fenyőm. Ők gyengék, a fenyő gyenge, gondolom. A két hatalmas fa egymásnak dőlve, összefagyva. Mintha az összefagyott ágak egymást ölelnék, segítenék, tartanák egymást. Rettegve számítgatom, dőlnek-e, maradhatnak-e. Nem tudok nekik segíteni, csak találgathatom életben maradhatnak-e. Nana kutyát azért próbálom nyugtatni, te megmaradsz öreglány, atomvillanás után is, nyugi, csak légy szíves ne pisilj be többet. Hálásan követi gyertyás alakom. Próbálom kitessékelni, dolgát végezni, elég egyértelműen jelzi, szó sem lehet róla. Talán jobb is, még ráesik egy fa. Jól van, maradj. Kaffog, hogy szerinte is így van.

            Lassan mindenki hazaér, nagy köszönet. Lassan mindenki megérti, mi a baj, egyáltalán mi a helyzet. Vaksiskodunk, botlunk egymásban, de megnyugszunk. Van minden, enni-inni való, mindenki megvan, a macska is láb alatt, szóval talán rendeződünk. Csak ne hallaná az ember a hasadás, törés hangját állandóan. Felvetődik, nem nekem jut eszembe, kéne vizet gyűjteni. Igaz, engedek a kádba, edényekbe, vödrökbe. Nana, amit elér beleiszik. Próbálom elkülöníteni a Nana mentes, tiszta vizeket.  

            Lemerül a telefonom, a cégesben van kis erő, de az összes szám a másikban. Adok jelt Anyának, a felét sem mesélve amit látok, és semmit nem érintve, amitől félek.

            Lefekszem, vaksötét, süketítő csönd, amibe néha egy-egy riasztó beleszerencsétlenkedik. És a fák, a fák. Puskaropogással törnek, hasadnak. Sírnak. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy állva halnak meg.

            

            

Ma hat éve

Ma hat éve halt meg Apám. Vasárnap volt akkor is. Akkor nagy hó volt, szakadt, korán jött a tél. Budakeszin halt meg, a Tüdőszanatóriumban, vagy mondjuk Korányinak. Váratlanul jött, mint minden halál. Nincs várt halál, azóta ezt már megtanultam. Tudhattam volna, mondhatták volna talán, de nem kérdeztem, meg talán nem is akarták mondani. Így váratlan lett, szokás szerint. Álltam lent a Hársfa utcában az ablaknál, és esztelenül esett a hó. Néztem volna a hóesést, de le kellett ülnöm. A sírás nem azonnal szakad ki az emberből, most már azt is tudom, van hogy soha. Viszi az ember ezeket a fel nem szakadt sírásait, amit remélt a paplan leple alatt kisírni, de akkor nem jött, aztán meg nem lehetett, meg mást kellett csinálni. Sírni meg nem lehet rendelésre, mint ahogy szeretni sem. Nem, az nem úgy megy. Sajnos járkálunk ezekkel az el nem sírt bánatainkkal, mintha ott sem lennének, pedig cipeljük őket. Szállunk fel a hatos villamosra, rohanunk a zebrán, próbálunk a pezsgő gyöngyözésébe belefeledkezni, hamisan vagy igazán szeretni, pedig a vállunkon ott a baj, vagy valahol a gyomor tájékán, még ott az el nem pukkant fájdalom-buborék, a jól el nem sírt bánat.

            Vasárnap van, így Anyám megérkezik. Röviden közli, ahogy szokta, ma hat éve halt meg Apád. Igaza van, mint mindig. Minden dátumot tud, mindent fejben tart, ami fontos. Kitartóan, fegyelmezetten rendezi a gondolatait, a benyomásokat, még az érzéseket is. Csodálom érte. Csak közöl, majd eltűnik, teszi a saját maga gondolta dolgát, segít nekem, annyit, amennyit gondol, amennyit soha senki nem fog. Megdöbbenek, mert persze tudom, de nem így keltem ma. Nem készültem fel erre a mondatra, voltaképpen még semmilyenre. De ez egy igaz mondat. Igaz, erős mondat, Anyám nem vár segítséget, nem lelki alapon közelít, tényt közöl. Azon gondolkodom, megkérem, ne beszéljünk erről, nagyon nehéz. De eltűnik, mintha nem is mondott volna ilyen szomorút, és vasal, és szárít, hajtogat, szortíroz. Mos. Bosszankodik, hogy szemcsés a mosópor. És megint bent felejtettük a papír zsebkendőt valahol, valamilyen zsebben.

            Kései ebédre jövünk újra össze. Jól sikerült a húsleves, örülünk ennek. Forró még, a cérnametélt is korrekt, nem ázott el.

-          Nem mondta apád sosem, hogy félne a haláltól, vagy hogy érezné, hogy közel van…, tudod, nem mondta…, még azt is csak utoljára mondta egyszer, ne féljek tőle, ha meghal,  pedig mondtam, hogy félni fogok, hogyne félnék, azt mondta ne féljek, takarj le egy pléddel, ne félj, egyszerűen tedd rám a takarót, érted…, de nem otthon halt meg, nem otthon.

-          Nem otthon, Budakeszin. Azóta, ha lehet, kerülöm. Más úton megyek. Olyan, mintha ott tartanák fogva, vagy mintha ott vették volna el…

-          Még azt is csak az utolsó pillanatban mondta, hogy a barna öltönyzsebben tartja a spórolt, stika pénzét…, már majdnem a mentőben, akkor már lehet, hogy érezte…

-          Nem tudom….Abból vettem ezt, a fenti konyhabútort.

-          Abból? Mindegy is…

-          Én nem gyújtok érte gyertyát, mert aki egyedül van, ne gyújtson gyertyát! Akármi történhet, elalszik, elaszom…

-          Gyújtok, Anya gyújtok, ne gyújts te, ne. Tényleg ne.

Gyújtottam.

Ott termett a Pékdomb alján Panni

Nem mentegetőzöm, lemaradtam, mint a borravaló, ahogy nagyanyám mondaná. Sok bejegyzés el, volt ami meg józan megfontolásból kimaradt.
Elkezdtem egy új, nekem fontos dolgot. Emlékeket gyűjteni, gyűjtetni sokunk örömére. Olyan sikere lett, hogy csoda. Új, figyelő, jó harcos társaim lettek. Nem tudom még megírni.
Sor került az első személyes találkozásra. Elindultunk szép komótosan, apránként megismerve, felismerve egymást, és akkor egy váratlan nagy öröm ért. Ott voltak velünk Panniék.
Este írta:

"PÉKDOMBON A RÁKÓCZI FERENC UTCÁN NAGYKOVÁCSIBAN
A Pékdomb Rákóczi utcáján megtaláltuk az utca első fölfelé ívelő részének közepén az egykori péket a pékséggel. A helyet legjobban ismerők még a pék kemence helyét is meg tudták mutatni. Hogyne tudták volna, hiszen van, aki rendszeresen hozott ide kenyeret sütésre és a pék engedélyével még bent is járt, láthatta a kenyeret sülni, érezhette a friss kenyérnek az illatát. Nincs már pék, saját kovácsi pékség sincs itt Nagykovácsiban, mindenféle - ahogy mondják - jöttment kenyereket vásárolnak, fogyasztanak. A pék nevét a Pékdomb viseli, amely nem hivatalos hely, nincs ennek írott nyoma, vagy tán nagyon kevés és elvétve, a megnevezés szájról szájra terjed és pislákoló lángként marad fenn.
Az utcában ritka házak mondhattak maguknak egyszerre két különleges kincset, amelynek már egyike is emelte a porta értékét: saját kutat és hegyoldalba vájt pincét. Találtunk mindegyikre példát, egyiknél a kerítés lécein át pillanthattuk meg a kutat, míg a másik ház kertjének távoli végében mosolygott ránk a zöldre festett pinceajtó, maga mögött domboldalba vájt pincét sejtetve. Az utca kút nélküli népe az utcában található közkútról hordhatta magának a vizet. A kút széles pereme nem árválkodott pusztán, üresen tátongva a világra, felette fa építmény, fa kútház emelkedett, védve talán az időjárás viszontagságaitól, odatévedt madaraktól. A fa szerkezet mára az enyészeté lett, de a kút beton alakzata mindmáig jelzi a helyét.
Zsuzsa és sétában kísérő egykori utcabeli lakótársa felváltva mutatta és mesélte, kik is laktak egyik-másik házban. Nevekre emlékeztek, jellemvonásaikra, szokásaikra, egymáshoz való viszonyulásaikra. Itt a Józsi lakott, amott a "Szamaras" Erzsi, ehelyütt a Pistiék és így tovább. "Szamaras" Erzsiről még arra is emlékeztek, hogy szamaras kocsival járt vásárolni, mindent beszerezni, férfimód öltözködött, akként is viselkedett, ami az utcabeli kiskamaszoknak idegen, furcsa, egyben varázslatos volt, viszont a Pesten hagyott palotájában vérbeli nőként adott hatalmas fogadásokat, bálokat úgymond a másik életében.
Szemem előtt elevenedett meg a múlt sosem hallott nevekkel, népesült be egykori lakókkal, tevékenységeikkel. Érdekes volt hallgatni, amint egyikőjük emlékezni kezdett, a másik hozzátett valamit, Katinak is eszébe jutott valami egyéb, újabb valaki egészítette ki a képet, árnyalta, hozta közelebb a múltat. A közös emlékezés tette emlékezetessé azt a bő egy órát, amely a murvabányánál fejeződött be, ahol annak idején annyit robbantgattak, hogy a környék utcáihoz szükséges murvát kinyerhessék. Félelmetes volt a fülsiketítő zaj, a robbantás, mégis egyesek a jelenlevők közül nem átallottak bemerészkedni a bánya területére, és egy ott kialakított bunker kétes védelmében átélni a robbantások velőtrázó hangját és megküzdeni a saját félelmükkel.
Ez történt ma a Pékdombon a Rákóczi utcában a környezetükre kiváncsi, emléküket ápoló, ébren tartó maroknyi csapattal Nagykovácsiban, ahol a múló időben kivülállóból egyértelmű szimpatizánssá, drukkerré avanzsáltam a letűnt idő nyomában egyre araszolva, az élményeket magamba gyűjtve. Mondanám, hogy csak így tovább. Mondom is."
http://annaszego.blogspot.hu/2014/11/pekdombon-rakoczi-ferenc-utcan.html

Én meg csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm Panni. Napok óta esténként magas lázam van, de ugye igaz?

Furcsák ezek a péntekek

Photo: Dofka

Furcsák ezek a péntekek. Nem kell rohannom sehová. Jó tizenöt éve volt először, hogy nem rohantam haza, nem kellett hamburgert sütnöm, végtelenítve, mert pizzázni, ment akinek kellett volna, megkezdődött a haverozás. Azóta nem kell futnom haza, máshová sem. Kényelmesen tervezhetek, kigondolom, mit főzzek, mi nincs otthon.

            Most programom akadt, ötre kell átmenjek a Blahára. Szöszmötölök az irodában, végre szortírozom a papírokat, új mappákat nyitok, rendezek. Betervezem a jövő hetet, kalkulálom a hétvégén is kell dolgoznom, különben nem leszek meg, az bizonyos. Nem vagyok lelkes, de nincs erőm hozzákezdeni. A péntek mégis csak péntek. Legalább a délután szóljon a jóról, másról, lazulás. Egyedül vagyok a szinten, a portás rám hozza a szívbajt. Nem érti, miért nem adtam még le a kulcsot. Azt hitte, elfelejtettem. Megnyugtatom. Mondja, ki van még a házban. Jó tudni, nem egyedül vagyok.

            Aztán csak elindulok én is, az Erzsébet-hídon akarok átmenni, akkor könnyen legurulok a Blaháig. Rég voltam, autóval Pesten. Inkább metróval rohanok, ha muszáj. Időm sincs felnézni, csak futok a hátakat nézve, próbálom felvenni a tömeg ritmusát, nem kitűnni, nem zavarni, haladni. Időben odaérni a-ból, b-be, aztán tovább, ahová menni kell. Apró kis bejáratott ösvényeken, kipipálni, átesni, túl lenni. Lépve a következő kőre, ingatag lendületet véve. Felnézni, néha kedv sincs. Nyak behúzva állok a metró mozgólépcsőjén az utálatos huzatban. Most úgy döntöttem ráérősen átautózom. A Lánchíd utca még le van zárva, a fél Krisztinavárost végig kanyargom, de most nem bánom. Szép őszi fények pásztázzák a szeretett házaimat, a Vár alatt tudok megfordulni, hogy rákanyarodhassak a Krisztinára, hány évig ingáztam itt, amikor még nem voltak ráérősek a péntekjeim. Szedtem össze a gyereket iskolából jövet, menekítve haza a városból. Nagy kegyelem volt, mindig rá tudtam érni. Főként, amíg igényelte, aztán kicsit tovább is. Kiérek a Tabánba, felnézek a Várra, a Könyvtárra. Micsoda hely, csak ott maradhat. Sok emelet könyv, szellemi fellegvár. Beköszönök, gondolatban Noéminek, kevesen tudnak tőle többet erről a városról.

            Rákanyarodom a hídra, megáll a sor. Látom villog valami a másik végen. Sárga fény, nem kék. Nagy baj nem lehet. Azért elég jól haladunk, a híd közepén balra nézek, látom a teret, ahonnan indultam, szemben a Parlament, visszanézek a Várra. Atyaisten de gyönyörű ez a város. Bolond, októberi fények. Verőfény, hasít a víz felett. Nem tudok úgy átjönni a hídon, hogy ne ámulnék, de most különösen szépnek látom. A visszapillantóban megnézem Gellértet, ott áll a vízesés alatt, rendjén. Lódul tovább a sor, előre nézek, indítok. A jobboldali Klotild-palota toronydíszén áttetszik a kék, pesti ég. Elönt a boldogság, váratlanul, nagy erővel. Talán oka sincsen, vagy csak az, hogy süt a nap. A Blahán meg várnak.

Zöldkupakos szürkebarát

Kövirózsáim

Eltelt. Eltelt a nyár. Idén sok időt hagytam az összepakolásra, a bezárásra. Kevesebb vendég is volt, nem volt nagy buli, sok kis találkozás volt. Nagyon jó beszélgetések, alapos szájtátással. Igen, nem írtam sokat, sőt eleget sem. Kaptam érte azoktól, akik várják, és ez olyan jól esik persze. De meg kell érteni, most én azt hiszem gyűjtöttem. Lehetne mondani, annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm írni, de ez nem igaz.

            Szokás szerint az első napokban még nem megy a pihenés, zakatolás van. Agyban, testben, tenni vágyás, állandó akciózás. Aztán fokozatosan szelídül. Felveszem a tempót, nem kell rohanni. Elkezdem élvezni. Van idő, nem kell kapkodni. Van idő végiggondolni. Van lehetőség nem csinálni. Van idő figyelni, alaposan. Szemlélni az esőt, az idén volt mit. Várni a sovány macskát, hátha erőre kap. Lesni a gyíkokat, amikor éppen nem iszkolnak. Kergetni a lepkét a függönyről, mert molynak nézem. Csodálni a csigákat, ahogy mégis gyorsan haladnak. Nézni a szőlőt, miért ilyen kicsi, ha egyszer ennyi eső van, viszont nem peronoszpórás. Napközben már jól megy a nyugalom, éjjel nem. Akkor megy újra az unott mozi, félelmetes életszerű események, felismerhető karakterekkel.

            Időket szánok mindenre, emberekre, ügyekre. És döbbenten hallgatom a történeteket. Annyi elképednivaló akad, hogy kapkodom a fejem. Az egyik stramm beszélgetős nap közepén felsóhajtok, ez egy novellafüzér önmagában, ha nem egy regény.

-          Lehet, de nem írhatod meg!

-          Miért nem?

-          Mert az enyém, az én bajom.

-          Attól még regény.

-          Ne írd meg!

-          Ha nem akarod…, nem fogom.

-          Vagy tudod, mit, írd meg, mit bánom én, de akkor még ezt is tudd…

És kerekedik tovább a történet, sápadok és szomorodom. Aztán meg nevetünk nagyon. Mert a legnagyobb bajon azt érdemes.

Végigjárom a helyeimet, megírhatnám ezeket a kirándulásokat is, de elnyomják a beszerzett történetek. De ezekhez még kell egy kis idő. Nyomják a vállamat, de még érlelem.

            El tudok jönni sírás nélkül, aprólékosan és koncentráltam zárok. Így aprólékosan és koncentráltam zárom be a táskám utolsó mozdulattal. Nyithatok ki mindent újra. Még jó, hogy kerestem a pénztárcám. Utoljára még kanyarodom Icához, elköszönni és elhozni a hazaszánt bort. Nagy forgalom van nála, bánatos az idő, kedvez ez a borozóknak, kóstolásnak. Ez is segít, hogy ne tudjak jobban neki keseredni. Ami segít kivinni a kocsihoz a palackjaimat. Meglepődik, mi minden van odabenn, oda már semmi be nem fér, csak ez a néhány palack. Más nyelvre teremtett, de csodálatos választékossággal fejezi ki magát, ahogy már jó pár éve.

-          Nem fér ide be semmi!

-          Mit is vinnék még?

-          Hol vannak a te férjed, a fiú?

-          Hazamentek már Ami, megyek én is…

-          Nagyon sok cucc neked itt,…most mikor jössz, …nem nyáron legközelebb, ősszel még, ősszel szép

-          Szép Ami, nagyon szép! Dobd be a palackot, nézd ide, itt van egy kis hely!

Egykedvűen beejti a szennyes egy kis völgyébe az ásványosba töltött rizlinget. Ica összekeveredett. Most rózsaszín kupakot tett rá, pedig az a szürkebarátra jár. Kedves nyári játékaink. Kéket a rizlingre, rózsaszínűt a szürkebarátra. Most sokan voltak. Meg nem is azok, akik ismerik a játékainkat. Nem beszélik ezt a helyi nyelvet, azt amit Ami már kiválóan tud.

-          Ez most zöld, ez mi akkor?

-          Ami, ma ez a szürkebarát…

-          Ez? Ez nem logikus. Ez így keverés

-          Az. De megjegyzem.

-          Gyertek még..

-          Jövünk még, vigyázz magatokra, de leginkább magadra!

-          Jó, ma szar nap van. Azért is jöttem, azért itt

-          Ami, tudom, mit bírsz ki, vigyázz rá is, tudom, hogy nehéz napjai és neked is nehéz napjaid vannak!

Soha nem beszéltünk arról konkrét mondatokkal, szavakkal sem, egyikünk nyelvén sem, mit jelent egy beteg emberrel élni, de nem is kell. Csak egymásra néztünk. Újra megölelem, és muszáj indulni. Édes, kicsi Ami megy vissza és majd próbálja túlélni az életét, ahogy én is. Nekivágok az útnak. A kocsiban a ház illata. Öreg háznak öreg szaga van. Sajátos, kissé dohos illat terjeng, az utazó fűszernövények párájával keveredve. Napokig a hajamon is érzem. De csak, ha eljöttem, ott lenn nem. Lehúzom az ablakot, megyek még egy kört, aztán lekanyarodom a hetvenegyesre.

Könnyű ezeknek a vidékieknek

Balatonmackófelső. Ez van ma. Esik. Rondán, nem múlóan. Áztat mindent, szépen nő a gaz, a parlagfű, nyilván teljesedik a szőlő is. Valamelyik nap csodájára jártak, hogy nincs rajta lisztharmat. Vagy mi. Szép neve van ennek az átoknak. Pedig ez a szőlő tíz éve nincs permetezve, hacsak nem úgy, hogy nem tudok róla. De nem hiszem.

            Ha itt a Balatonnál esik, az katasztrófa. Akkor elszabadul a rettenet, az emberár. Először is mindenki autóba ül és jön-megy. Ilyenkor áll a 71-es, mozdulni nem lehet. Szétvetik a keszthelyi kastély oldalát, kígyózik a sor a tapolcai tavasbarlangnál, de még a teszkóparkolóban sem tudsz helyet találni, mert ott van, aki itt van. Feljött mindenki az időjárás parancsa szerint a strandról, és keresi, mit csinálhat. Nem nagyon van mit. Ezeket lehet: a tavasbarlangozást, a kastélyozást, esetleg fel lehet menni melegfürdőbe Zalába. Kehidába, meg Karosra. Már annyira nekibúsultam, valamelyiket komolyan elhatároztam. De aztán észhez tértem.

            Ha esik, az a faluban is komoly kihívás. Jönnek a turisták. Jönnek, nagy erőkkel. És néznek mindent. Néznek minket, a falut. De ilyen esős napokon különösen jönnek, és különösen néznek minket. Kedvesek, szeretetteljesen néznek minket. Mi vagyunk a turisták, ti vagytok a:? Hát ez kérdés. Mi lennénk a parasztok, vagy a halászok. Vagy mik. Vagy kisnemesek? Nagyon kicsik, akik már parasztok. Ahogy hallom, így foglalják össze: a helybeliek, a vidékiek, a falusiak.

            Szoktunk ezen viccelni, hogy akkor most adjunk elő élőlépeket, bajuszpödrés, favágás, asszonyverés, igény szerint. Esetleg recsegve, peckesen szellentés, hogy úgymondjam fingás. Virtuskodás, pálinkaivás, pusztaötös. Van erre jó kereskedelmi válasz, de a turisták szeretik az eredetit. Szeretik maguk fölfedezni a lényeget. Nem vezetve lenni. Nem a kereskedelem hálójában vergődni. Ezért aztán óvatosan szemlélem a tagot, ott fekszik a kertben. Meg is ijedhetnénk, de nem kell, látom minden izma feszes, koncentrál, fotózza a fűszálon a harmatcseppet. Végül is a kerítés, csak egy lélektani határ. Vagy eszmei. Őt meg elragadta a látvány. Fotóz. Fotózzon. Átlépem. Eszembe jut, ha rázárom a kaput, lehet nem tud kijönni, pedig könnyű, ahogy bejött, vagy a fene se tudja hol jött be. Minden nyáron van belső látogató is, akik szeretnék a házat belülről is látni. Mappákkal jönnek, vázolnak, méregetnek. Sajnos, be kell valljam, meghat az ilyesmi. A család többi tagja nehezebben tűri, hogy a reggeli pirítós mellé, akár kisgatyában fogadni kell egy ilyen különítményt. Megértem. De az én házanyai büszkeségem, engem ezeken a helyzeteken átsegít.

            És most rossz idő van. Dőlnek a turisták, néznek minket derekasan. Próbálják elmondani a gyerekeknek, mit látnak.

-          Nézzétek gyerekek, így élnek a vidékiek. És az elevenszemű gyerekek, nézik.

-          Látjátok, szépen kimeszelték a házat. És nézik, hogy kimeszeltük.

-          Ők így élnek itt. És nézik, hogy élünk mi itt.

Néha kicsit szégyellem, hogy itt becsapjuk a nézelődőket. Kedves Mehemed, nem biztos, hogy mi vagyunk a tehenek. De persze kedvesen és örömmel megyek be a játékba. Ezt soha nem hallottam, de normális lenne feltételezni, hogy parasztnak gondolnak. Ezért gyakorlom a parasztasszonynézést. Sajnos van elképzelésem, előítéltetem: gyakorlom. Elég hitelesnek tűnök.

      Bent a konyhában, a tényleg békés, hűs helyen rágondolok, hogyan nem tudjuk a mai társadalmunkat szépen tagoltan érzékelni. Én itt műparasztként feszítek, akit talán műmunkások, művárosiak gusztálnak. Micsoda észveszejtő katyvaszban élünk.

-          Na nézzétek, ez a josta!- csap le a turistanő a fosókabokorra, idén tényleg rekordtermés van.

-          Ez igen egészséges, tele van vitaminnal. –szépen eszik a barátnőkkel.

-          Na látjátok, ez a vidék ereje, ezeknél így terem a josta.

-          Azért élnek ilyen sokáig, egészségesek, mert eszik a jostát.

-    Hát, itt vidéken könnyű, ezeknek…

Fosóka

Háromnapja lent lehetek végre Nyárifaluban. Úgy vártam, hogy el sem lehet mondani. Hányszor és hányszor szorítottam össze a fogam, hogy meglesz ez, csak kicsit várni kell. És meglett, nagyon jól. Jobban indul, mint gondoltam volna. Még működik a Völgy, kicsit partszélről töltünk egy napot. Nem lehet elrontani. Semmiképpen. Jó a hely, jók a programok, bár a tömeg nehéz. Persze örömteli. Még ha a bazárért, a sokadalomért magáért gyűltünk is össze, akkor is. Lackfi jó, gyűjti a verseket, a verslábakat az Udvarban. Szórakoztató, jó dolgok derülnek ki. Elülünk ott vagy három-négy órát új barátokkal, régi ismerősökkel. Könnyű az egész, könnyed, még akkor is ha látom a művészek ólmos fáradtságát. Egy hete küzdenek, napi többször. Azért, hogy legyen közönsége a szépirodalomnak, a szépzenének. Így udvarolnak, udvaroskodnak a nagyérdeműnek, kedvesen és szellemesen. Nem érdekelnek a külsőségek, a második ember ájul ki mellőlünk a hőségben, jön a mentő, folyik aminek folynia kell, de ott a színpadon kis csoda van éppen. Az érdekel, semmi más.

            Bogarászom a kertet. Nem vagyok túl aktív, csak szemlélődöm, a rengeteg eső újranövesztette a füvet, ritkán kell újra nyírni, de most szükség lesz rá. Keresem a kövirózsáimat, azokat meg a vadszőlő rejtette el. Nézem a körtefát, hát azon egy darab körte, annyi sincs. Tavaly alá kellett támasztani az ágakat, majd leszakadtak a termés súlyától. Idén üres, vigyorog mint egy gyermekeit felnevelt özvegyasszony. Nincs dolga. Legalábbis úgy hiszi.

            Nézem a többi bokrot. Döbbenetes a látvány. Roskadoznak. Mint egy rajzfilmben növekedne egyre-egyre nagyobbra, mesebeli módon és gyorsasággal a fosóka termés. Minden bokrom, amit ültettem ezeddig, fosóka lett. Ültettem én mindent, mogyorót, aranyesőt, díszbarkát, babarózsát. Ezekből egytől egyig fosóka lett. De mintha azokból a bokrokból is, amit még nem ültettem volna, azokból is. Idén aztán valamiért rekord termés lesz. A fosóka olyasmi, mint a ringló, de kisebb. Kicsit hasonlít a szilvához is, de az sem. Némelyik nem nagyobb a cseresznyénél. Annyi van idén, hogy több ág leszakadt. Leszakadt az én díszbarkámról, mogyorómról, babarózsámról. A nagyon sok babarózsámról.

            Nagyon szerettem volna babarózsát. Rózsaszínt, nem mást. Vannak sárgák, meg mindenfélék, de nem érdekes, a babarózsa rózsaszín. A babarózsa ott nyílik a palotai református templom kerítésén, szépen tömegesen, csodálni valóan. Az jelenti a tavaszt. A húsvétot, új ünneplős ruhát, kezdeteket, szépséget, harmóniát. Vettem, tehát néhány tövet. Elültettem, bíztam benne, lesz ilyen kertem, ilyen bazsarózsás, tavaszi, húsvétias.

            Szép a kert, nagyon. Nyárifaluban és odahaza is. Vad kertek, időm nincs, erőm sem, ehhez kell a fizikai erő, ebből meg kevés van. De szépek ezek a kertek. Szépen vadak. Valamelyest civilizáltak.

            Valamelyest. Várjuk benne a babarózsát. De az nincs, valamiért nem lett. Ballag föl barátunk a falusi aszfalt úton, kicsit ingatag. Nem jelentősen. Amennyi így délutánra belefér, még világos van. Még abban a faluban lakik, ahol rövidesen már ő sem. A házát talán gyep veri fel, de ekkor még nem. Jön föl az aszfaltúton ez az egykor papnak tanult barátunk. Megáll a háznál. Méregeti a kertet, méreget engem.

-          Mit csinálsz?

-          Mit? Mit? Kicsit a kertet.

-          Mi a fenének? Fölösleges….

-          Az, de mégis

-          Na jó, ha neked fontos, törd magad.

-          Nézd, a fenébe, ez is fosóka lett…

-          Édesem, mi a baj? Hát, fosóka lett…

-          Az, hogy babarózsának ültettem, tudod babarózsának

Mély slukk a cigiből, kis vártatás, még mélyebb slukk, elnézés, jelentős kifújás.

Kisebb slukk, de jelentős.

-          Most mit csodálkozol? Mindannyian babarózsának indulunk,….., hát, hát ……aztán, mindannyian fosókák leszünk. Ba…d meg szívem, mindannyian. Tudod, ilyen fosókák. Szép kis fosókák….

Nagy esők jönnek és elindulunk

Photo:Dofka

Óriási cseppekben kezd esni, ahogy kiszállok a kocsiból. Hatalmas pöttyöket foltoz a blúzomra azonnal. Nem bánom. Kifejezetten jó érzés, ahogy az esőszag terjedni kezd a parkolóban.

            Rövid vásárlást terveztem, nem az lett. Az eső miatt sem sietek, mire eláll, ráérek végezni. A bolt tele van ismerőssel, azokkal akiknek már nem kell korán kelni, a gyerekek már nem reggeliznek, jó, ha előkerültek akkora, reggeli időre, a pénteki buliból. Mi is később kezdhetünk mindennek, végre lehet aludni. Nyugalmasan reggelizni, teát főzni, lesni a kertet. Későn indulni, botrányosan későn. Normálisan már az ebéden kéne túlleni, de nem, nem vagyok. 

            A hentesnél lecövekelek. Most dől el a holnapi ebéd. Öt variáció van fejben, ebből három összetevői kavarognak a kosárban. A káoszt kicsit erősíti a kínálat, nincs szép comb kimérve, csomagolva veszem. De addig pár alternatív megoldás végigfut. Szarakszom. Élvezem, hogy nem állnak a sarkamban, nem kényszerít senki és semmi a gyors döntésre. Egyébként is ennél a pontnál veszik el az ember, itt nem kerülhetőek el a találkozások. Három négyzetméter műmárvány burkolat, ahol kerülgetjük egymást jó pár éve, amióta nyitottak. Hány, de hány történetet hallgathattam itt végig. Jobb interjúkat sosem lehetne csinálni. Vázlat nélkül, elhatározott cél nélkül ömlik az emberre a hallgatni, feldolgozni való. Néha olyan megdöbbentő történetek, sorsfordulatok érnek itt, hogy minden elhatározott alap, vásárlási terv megfeneklik és fogalma sincs, mikkel távozom. Kell a kreativitás a konyhában, meg aztán a kisboltocskáknak is élni kell, amikor rádöbbenünk, hogy alapos nagybevásárlás után is alapélelmiszerek hiányoznak.

            Egykori ovis, elemis anyatársakkal futok össze. Ahogy egymásra nézünk, döbbenten nézi az ember az elmúlt időt. Jó tizenöt éve nem látjuk egymást naponta, van mit csodálkoznunk. Egykori fiatal arcokat ütköztetünk mostaniakkal, gyermekarcokat kellene szembesíteni fiatal felnőtt arcokkal, de ők többnyire nincsenek jelen. A mieink még nem, de a felettünk lévő évfolyamok már gyakran unokákkal együtt vergődnek, próbálnak boldogulni.

-          Mi van veletek? Végzett? Nősült? Itthon van még?

-          Nem, nem, igen.

-          Mikor végez?

-          Ez nem könnyű kérdés? Miért nálatok?

-          Bonyolult…., nagyon bonyolult.

-          De itthon vannak?

-          Otthon és itthon, nem mennek ki.

-          Az enyém sem akar. Sajnálom, de nem. Pedig nincs állás, hiába az utolsó OKJ-s csoda fordulat, nincs és nincs állás.

-          Miért nem megy ki?

-          Nem akar. A Tieid?

-          Ők sem, talán a középső?

-          Engem lökdösni sem kellett volna, de ő nem akar.

-          Ők se nagyon.

-          Azt mondja a Széll Kálmánon már honvágya van. Most erőltessem? Én?

-          Ne, de mi lesz velük?

-          És ott, most menjenek cselédnek, mindannyian?

-          Nem itthon is lehetnek.

-          Persze van, akinek jól megy.

-          Van, az jó. Te, te nem mész?

-          Gondolkodtam rajta, de új az ötlet.

-          Mosogatni?

-          Nem tudom. Mondjuk.

-          Hová?

-          Ha valahová, Anglia, London.

-          Biztos?

-          Dehogy…

-          Ja, jó…

-          Mondjuk, nekem nincs honvágyam a Moszkván…, vagyis de, …. de lassan,… igen

Inkább combot veszek, legyen pörkölt. De akkor mindenképpen tarhonyával. Elkanyarodok érte. Visszamegyek még tejfölért.

            Elállt az eső, csak az ereszből csorog, de nagyon. Tökéletes esőszag, esőillat. Párolog az aszfalt. Gőzölög. Hatalmas víz hömpölyög. Régen, odahaza ilyenkor a csatornaszemeken, a csatornarácsokon bugyogott vissza a lé. Futottunk megnézni a látványt, nyitottuk ki az ablakokat nézni az eső nyomát. Törölgettük a befolyt, beverődött vizet az ablakok két táblája közül. A sokéves olajfesték hólyagjai, repedései alá befolyt víz. A fa, a festék a szivárgó eső kesernyés illatot kevert ki. Olyan erős illat ez, hogy a nyelveden érzed, kicsit a porszag is benne van. Csak régi házakban van még ilyen illat eső után, de szinte csak odahaza érzem, odahaza Pesten, néha-néha talán Budán. Saját helyeimen már nincs ilyen. De ma a parkolóban a párolgó gőzben a nyelvemben éreztem, emlékként felidéződött. Vajon Londonban van ilyen illat? Ha olajfestékes az ablak,… eső az van, gőz is….

Madarak

Mindenévben van egy-két áldozat. Koppanak a teraszajtón, jó nagy lendülettel, aztán vagy tovább tudnak repülni vagy nem. Amióta, öt éve itt lakunk egy konkrét áldozatra emlékszem, egy elegáns seregély volt, decens feketében, tűpetyekkel. Szem és fültanúja voltam, amikor útirányt tévesztett. Akkora robajjal esett be a felületre, hogy rögtön sejthető volt ennek jó vége nem igen lesz. Meg se moccant többé. Pedig zsilipeltem a macskát, de ő kárt tenni benne már nem tudott.

            Idén valami más fényviszony lehet, vagy az enyhe télben nem fagyott el a gyengéje, de naponta pottyannak be. Nemcsak fiókák, tanulórepülők, egész éltes darabok is vannak köztük. Ahogy ülök a gépnél, a szemem sarkából érzékelem a fekete foltot, aztán bamm, vagy rögtön röppályát módosít, vagy zuhan a delikvens. Ha zuhan, van ideje kicsit, néha. De nem mindig. Ha nem vagyok itthon, nem tudom, mi történik, de a nyomokból következtetek azért.

Ha itthon vagyok, sajnos látnom kell, mi folyik. Macsika sajnos rájött, hogy neki ez a teraszablak egy Eldorádó, szájába röpül a sült galamb. Minden macska álma, ami itt folyik. Az övé különösen, eddig is szenvedélyesen madarazott, de leginkább fejben. Ült az ablak előtt néma nyávogással, ez inkább rebegés, de szigorúan csendben. Ezek a rebegések mind arról szóltak az ég madarait jó lenne összefogni, mindet, de legalább azt az egyet, ott, most azonnal, de rögvest.

            De most a szó szoros értelemben potyognak az égből. Néha még az egészen apró macskák imája is meghallgatásra talál. Így, pontosan így tervezte Macsika az életet. Ül és naponta egy-két madár a hálóba akad. Mit akad, pottyan.

            Kezdetben csak a túlélés reményében, szanatóriumi jelleggel tartózkodókra rontott kíméletlen egyenességgel, de apránként a röppálya módosítók is képbe kerültek. Amikor meghallja és meghallja bárhol van, mert nincs messze az ő Eldorádójától, a koppanást, a nagy bummot röppályát vesz maga is. Már gyakorlatilag nem téveszt. Kezdetben sikongattam, ma már csak ha lakáson belül folyik a meccs. Elkapja, ráharap, szájban tartja, viszi-hozza. Néha engedni kényszerül, a fene se tudja miért. Akkor a szerencsétlen pára röppen, tolla hullik, darabokra esik, röpülne tovább, ha van mivel, újabb vasállkapocs, szorítás, vége. Már nem kezdő, tudja hogy a madár nehéz táplálék, megemészteni iszonyat. De élni, nem tudja hagyni. Nem és nem. Szét kell cincálni valamelyest. Hogy miért pont addig, miért pont úgy, és hova kell szórni a darabokat az követhetetlen emberi logikával.

            Vannak minősített esetek is. Egyik este már csak a szomorú véget tudtam konstatálni, szegény pára ég felé meredő karmokkal feküdt a hátán, feladva mindent. Testes darab volt, nem tudtam azonosítani, mindenestre jó nagy elszánás kellett az elviteléhez. Aztán a tollazáshoz. Akárhányszor összesöpörtem, jött egy könnyű szellő, vissza az egész, többnyire z arcomba. Röpködnek a tollak, idomok, szárnyak, mifenék. Végül is a madár röpülésre van kitalálva. Szegények összes elemükben tudják ezt, úgy látszik amíg csak az elemek el nem porladnak. Három nap kevés volt a felszámoláshoz, és lehet hogy már az újabb áldozat is megesett és még mindig volt a régiből is.

            Természetszerető, állatkedvelő embernek gondolom magam. De mindennek van vége. Még az én türelmemnek is. Partvissal, felmosóval, nyeles lapáttal közlekedve kergetem a macskát, a madarat. Eddig nem szóltam bele a természet dolgába, mert a teremtett világ dolgai szentek. De az anyád úristenit te dög, módosítom a röppályájádat, de úgy hogy arról koldulsz, próbálom böködni a nyelekkel a röpülő macskát, igen kevés sikerrel. Az én és az ő reflexei nem összehasonlíthatóak.

            A madarakat kezdem utálni, mint hentes a húst. Pedig idén két fészekalját neveltem. Nem én költöttem ki, de igen sokat takarítottam utánuk. Gyanúsan hirtelen tűntek el. Mondjuk kirepültek. Ha még egy hétig idepiszkítanak, lehet hogy radikalizálódom. A felmosóval nem értem fel, sem a partvissal.

            Múlt vasárnap napirend szerinti közepes bumm. Egy csodálatos, fiatal harkály lóg ki a macska szájából. Szokatlan indulatba jövök. Söprűt ragadok, mint ősanyáim megannyi harcos népe. Ezt nem hagyom, határozom el. Ez a harkály nekem kopogni fog a fán, amikor te gyilkos dög bent melegedsz a cserépkályhán, vagy kéjesen forgolódsz a bársony díványpárnán. Siccelek, tapsolok, toppantok, seprűt lóbálok, mint egy tébolyodott. A macska lefagyott, szerintem telítődött kalandvágyból. Mellette piheg a kisharkály. Idei, látszik a fazonján. Vagy legfeljebb tavalyi. Ülnek egymástól öt centire. Mintha barátok lennének. Egy perce a madár a halál árnyékában volt. Vagy most is? Újabb rohamot indítok. Beszáll a kutya is, strébermód ugat, segít a küzdelemben. Végül a harkály tér magához a ricsajban, kómásan rajtot vesz, röppen. És résen vagyok. Most az egyszer gyorsabb, mint Macsika. A szép fonott seprűmmel úgy bólintom fejen, hogy nyekken a színes tollcsomóban. Majd kibékülünk, de a harkály marad. Megértetted? Nincs megbeszélős hangulatban, ráhagyom. Beláthatta az igazam, mert elvonult. Átgondolta vagy átgondoltatta vele a kérdést az Univerzum, mindesetre egy teljesen frissen széttépett madárra ébredtem ma, a nyitott hálóajtón érkeztette. Éjszakai préda, nem is teraszáldozat. A pökhendi forma, már nem is őrzi, dúskál a javakban. Behozta, otthagyta.

            A macskám egyre gyötrődöttebb, szétáll a szőre, ahogy nagyanyám mondta. Ütött, kopott, lefogyott a vadászat állandó küzdelmében. Fárad, de lemondani róla nem tud. Teszi szegényem a dolgát. Remélem, túléli a nyarat.

Kevés dolgot utáltam jobban gyerekkoromban, mint a főzelékeket. Azok közül is legesleginkább a krumplifőzeléket nem szerettem. Riasztónak találtam, a felnőttek viccesen plakátragasztónak is hívták, ettől egyenesen forgott a gyomrom. Az egész anyag tényleg inkább csirizre hasonlított, mint bármilyen olyan ennivalóhoz, amit szerettem volna.

            Förtelmes zaj van az irodában, kint a téren bontják a macskakövet. Száll a por, ablakot se lehet nyitni. Gondolkodom, emlékszem-e mikor rakták le? Emlékszem, jó tíz éve lehetett. Nyár volt, meleg, akkor jöttem ide újra vissza. Akkor is ebben az irodában szállt a por, a ventilátor akkor is bágyadtan kavargatta a száraz meleget.

            Fáradt a szemem, nehezen szokom a szemüveget, anélkül már nehéz. A klaviatúrát, képernyőt látom, inkább a papíron lévő betűkkel gyűlik meg a bajom. Becsukom a szemem, ülök a poros hőségben és nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy veszek két kiló újkrumplit. Olyat, ami még rózsaszín és hámlik. Megpucolom, sós vízben elkezdem megfőzni, legalább 3 levél babérral. Tejszínnel pótolom az elfőtt levet, végül be is rántom. Nem finomliszttel, rétesliszttel, mert az jobban sűrít. Egészen kis fehérborsot teszek bele. Paprikát a rántásba egy szemet sem. A rántást csak nagyon halvány zsemleszínűre kapatom, épp hogy, nehogy elszínezze a rengeteg fehérséget. És akkor előveszem a felhőmintázatú zománc serpenyőmet, amilyet én már csak vidéken találok, de már a megyeszékhelyeken se mindig, csak a jó régi vasboltokban, gazdaboltokban. Ebben nyoma nincs teflonnak, nyele sincsen, de van két jó kis vasfüle. Azok a fülek szépen átmelegednek, nagyon kell figyelni, éget, mint a rosseb. Azontúl is marha könnyen leég abban minden. Viszont gyönyörű. Na ebbe a felhős zománcba beteszek vagy három vastag szelet angolszalonnát, amit a múlt héten vettem Éváéknál, aki úgy döntött gazdálkodni fog, vagy húsz éve, azóta csinálja is. Most találtam rá, azóta nem láttam. Tíz éve majdnem határos a kertünk Nyárifaluban, közösségi oldal kellett hozzá, hogy megtaláljuk egymást.

            Szóval ezt az angolszalonnát szépen megsütöm, teszek alá kis zsírt vagy olajat indításnak, és amikor megsült, és a szalonna része is kiengedte a zsírját, teszek bele piros paprikát.

            A krumplifőzelék tetejére, a szép fehéres-sárgás színére csorgatok ebből a paprikás szaftból, helyes karikákat, és szépen a tetejére ültetek egy sült angolszalonna szeletet.

            Jó ehhez a kovászos uborka? Az is megérett már, ki kellene szedni.

            Egy újabb markoló harapott bele kinn az utca feltört betonjába. Vissza kell térni a táblázatokhoz. Rengeteg van, sose végzek velük. De legalább a szombati menü fejben kész.

Gyereknap

Szép kis könyvkirakodás van az aulában. Jövünk vissza az ebédből, nézegetjük a könyveket. Gyerekkönyvek. Nem oldom most meg van e gyermekirodalom, vagy meneküljünk abba az elegánsnak tűnő, de frappáns megoldásba, hogy nincs ilyen, csak jó irodalom van, meg rossz. Azt gondolom, hogy ez tényleg frappáns megoldás, de egy tízéves gyerek mégsem kezdheti Varázsheggyel, vagy a Mester és Margaritával. Meg ezekből mesélni is bajos lenne. Bámulatos a felhozatal. Először is Szutyejev….A borítót meglátva, azokat a hülye sárga csíkokat boldog leszek, legalább is vidám. Máris keresem a kályhacsövet, amin átsétáltak a kicsi sárga kacsák és lettek kicsi fekete kacsák. Ez annyira vicces, ha az ember nyitott az ilyesmire, hogy csoda. Hiába: Vidám történetek, ez a könyv címe.

            Vakond nadrágja. A Vakond külön műfaj, hogy lehet egy ilyen rusnya, túró, földalatti állatból gyerekirodalmi sztár. Az. Vitathatatlan hős. Imádom, imádják. A hülye gatyáját is.

Forray Katalin tanárnő énekes-mondókás könyvek következnek, klasszikus. Ebben az országban nívós ének-zenei képzés volt, remélem még van. A Képzőben még énekelnünk és legalábbis furulyázni kellett mindenkinek. Sajnos a zongora már nem volt lehetséges. De boldog örömmel énekeltünk, több szólamban, boldogan. Lelkesen vezetett minket a Tanárnő, és mi hálásan követtük.

            Balról jobbra haladunk életkor szerint, ha komolyabban vizsgálom a könyvárusok ponyváját. Legelöl a kedves első, rágcsálós könyvek, szép nagy ábrákkal. Aztán a keménytáblájú szintén klasszikus, leporellók. Még léteznek ezek szerint. A háromnyulak.  Reich Károly. Mi lesz, ha felnő egy generáció, akik nem tudnak a háromnyulakról. A Cini-cini-muzsikáról, a Mindennapra egy meséről? Most úgy tűnik, nem lesz, ha csak a kereskedelmen múlik, legalább is nem. Itt van minden jó, elérhető. Lapozom végig a legjobbakat, a legszeretettebbeket. Modernizálva van valamelyest a választék, nyilván kell, nem válik javára.

            A tizenéveseknek szóló kínálaton külön ellágyulok. A legkedvesebb korosztály, a legkedvesebb könyvek. Szeleburdi család. Belelapozok, egy kis időutazás kezdődik. De a Hajónaplónál elvesztem. Ez az a könyv, ami a nyárra kell. Bálint Ágnes, Sajdik rajzaival. Móra könyvkiadó. Mintha nem lett volna vége, annak ami jó volt. Megveszem. Az ára nem hasonlít a régihez, de mindegy.

            Nem egyedül válogatok, firtatják a kereskedők a nézegetők gyerekeinek korát. Elhelyezkedik a boltos, valahol a középtájon, diplomatikusan. Aztán kivár, de miután látja össze-vissza ugrálok a korosztályok között, rákérdez. Mondom, fújtat kicsit, de mindannyian tudjuk, ezen a ponyván nincs olyan gyereknapi könyv, amit keresek. Azért megpróbálja, de összemosolygunk. Azért a Hajónaplót megveszem. Ülök az 56-os villamoson, juszt se 61-es, az új tavaszi, állítólag leginkább Mary Poppinshoz illő ruhámban, amit súlyosbít a bodzás szállító kosaram, kandikál belőle bazsarózsa is. Kicsit öreges operett-részlet vagyok. De talán hitelesen megkomponálva. Nagy örömmel olvasom a Hajónaplót, nem tudok nem nevetni. Vigyorogva ülök a Városmajor mellett elrobogó villamoson és repülök az időben valahová a hetvenes évekbe, amikor gyerek voltam.

            Aztán ma komolyra fordult, valamit mégis kellene. Csokit nem szeret, könyvei megvannak. Vidám mesétől a ponyva végéig. A legtöbbjét sokszor és sokat együtt vettük végig, pontosabban apai mesélettel. Sör, cigi idétlen gyereknapi ajándék. Hétvégi virágozási beszerzés közben látok meg egy műanyag virágot. A nap erejétől mozgást végez, kartempózik. Mozgatja a leveleit, bólogat a virágjával. Ez talán jó. A szobájában növény meg nem maradt, pláne nem amióta oda ritkábban juthatok be. Jó ötletnek tűnt. Sokáig válogatom, melyik a legkedvesebb színösszeállítás. Vicces. Átadom.

-          Anya, ezt nem gondolod komolyan…

-          De, komolyan gondoltam

-          Anya, ez inkább a te ajándékod, ezt magadnak választottad

-          Nem, de ezek szerint, nem voltam sikeres

-          Nem, de mindegy.

Nem hozom föl, hogy anyák napjára egy McDonaldos ajándékpoharat kaptam, egy kissé kihűlt hamburgerrel. Szerintem az érdekes, de jó ajándék volt. Pont ilyen jót röhögtünk, mint az én kartempózó virágomon.

      Jó, akkor ez talán, tényleg az én gyereknapom volt. Elszámítottam.