Kominyár, azaz kéményseprő

A kominyár függ a fán.

A szokás szerint alakul minden. Csak hazakerül minden, aminek kell. Idén a hétvége sokat segít. Elhatározom, hogy az idei beszerzéseket teljes mértékben leegyszerűsítem. Gyökeres redukálás. Hiszen egyáltalán nem ez a lényeg, micsoda marhaság ez az egész, rohangálás, cipekedés, a lényeg meg elsikkad. Hetek óta óriási dobozokat nyomnak a gyomromba, vesémbe a villamoson, metrón. Megértően próbálok kitérni előlük. Legalábbis csökkenteni az elszenvedett károsodást. Szombaton a temetés után átkerülök Budára, nem állítom, hogy tervezett útvonalon, de ha tervezem se lehetett volna szebb.  A Margit hídon jövök végül, biccentek a Vígnél a Pannóniába, hát ez már így marad, ilyen elhagyatottan.

            A Mammuthoz idegek kellenek, s nem nagyon van annyi. Sóvárogva nézem a Körút boltjait, pontosan tudom, mit szeretnék. Hátha megúszom. Nézem a parkolóhelyeket, reménytelen, az üzletek is ismeretlenek. Jó húsz éve itt szereztünk be mindent, ezekben az árkádokban, az akkor megnyílt butikokban. Régen volt, most ez már egy idegen világ. Húzok át Budára, de leginkább mennék már haza a faluba. De még muszáj, egy két alapvető dolog hibádzik.

            Az egyik parkolóban 12 hely van, a másikban 17. Még egyszer átgondolom, muszáj. Elmerülök az alvilágban. Elég jól haladok. Meglepő módon találok eladót, kitart a nap nyugalma, bár nagy ára van. Kicsit átalakulnak a tervek, két óriási dobozt kéne egyensúlyozni a pénztárhoz, nincs ennek sok köze ahhoz, hogy hol lenne az ember igazán. Segítséget kérek, adnak. Mögöttem egy ezüstfejes bottal közlekedő urat kísérnek a pénztárhoz, költhetett rendesen. Kiemelt figyelemmel kísérgetik. Legalább nyolcvan, örülök, hogy kísérik, örülök hogy boldogult. Rugdosom a nehezebb dobozt a padlószőnyegen, a másikat szorítom. Sorra kerülök, előveszem a különféle utalványokat, a különféle címletekben, a táskám rettenetes bonyolult. Szegény éltes úr mögöttem türelmesen tűr. Nem tehet mást.   Leszámolom, leszámolják, időbe kerül. Elnézést kérek tőle, udvariasan elhárítja, pedig látom rajta az idegeire megyek a bonjaimmal, meg a dobozaimmal.

            Elküzdöm magam a garanciás pulthoz, nekem is segítenek. Gyorsak. Kérem, akasszák rám a két dobozt egyenlő elosztásban. Még próbálom megtervezni velük a legrövidebb utat a másik épület mélygarázsáig, de erre már nincs vétel. Ahogy a kis mozgólépcsőre fölevickélek, látom szegény idős úr elejtett mindent, pedig már nincs kísérője. Kaszál a bottal, de hiába. Teljes nyugalommal szemlélik a vele szemben üldögélő családok, unokák, senkit nem pattantanak. Próbálom tartani a nyugalmam, belátva, nem tudok visszamenni.

            Még ezután jön a többi apróság, aztán a szupermarket. Legszívesebben sírva húznám magam a legutolsó kör után, már egy másik parkolóban. Meglett minden. Akkor úgy tűnt.

            Huszonharmadikát végigfőzöm, sütöm, szépen kitartóan. Hajnalig tart, beleveszek, elfásulok, egyedül is maradok vele. Kényszeresen panírozok, ez a rendelvény. Nehéz elhinni, holnap, azaz ma folytatni lehet.

            Aztán sikerül, a fene se tudja, honnan kapunk erőt. Próbálom az angyalhajat, ez már inkább egy gyöngysor kiegyenesíteni, újra és újra összegabalyodik, pedig szépen tettem el. Egyszer csak kiveszik a kezemből, boldogan adom át. Ez is egy kis csoda. Nem is kicsi.  És feltesszük, újabb kegyelem.

            Sorra akadnak a kezembe a díszek, van olyan, amelyik a dédanyámé volt. Apró pici, opálosra kopott darabok, megsimogatom őket, de nem teszem föl, előkerül a csodálatos arany-smaragd porcelánkanna, teáskanna, csepp az egész. Visszateszem a dobozba, kérdő tekintet kíséri a mozdulatomat. Több, mint százéves. Nálunk kutya, macska mozog. Nem ritka, hogy dől a fa, vagy hogy kisebb hajtóvadászat esik rajta, röpülnek a díszek. Nem kockáztathatok, az édes gombákat sem teszem föl, pedig az hatvanas évek. Vannak nálam már tényleg antik darabok is, de ezek a hatvanas-hetvenes évekbeli darabok a kedvenceim. Ezeket inkább őrzöm, valóban díszíteni a pótolható, nekem már megint csak kedves,  újabb darabokkal szoktunk. Plüss almák, édes mackós gömbök, arany, ezüst, hó fújta szépségek, zúzmarás formák, csipke cseppek, óarany gránátalmamások. Ezt már magam szedtem össze, egytől egyig. Kicsit még aggódom, kinek tudom továbbadni. Mert ezeknek a hülye gömböknek akkor van értelmük, ha sok karácsony, sok közös emlék fűződik hozzá. Különben teljesen vicces, buta kis képletek. Giccsesek, persze, mitől ne lennének.

            Tapogatok a doboz alján. Kezembe kerül a Kéményseprő. A Kéményseprő, jaj Istenem a Kéményseprő. Ezt feltehetjük, nem törékeny. Plüss, műanyag, vagy milyen. Klasszikus gyerekkori darab, nem dédanyai. Szerintem Felvidékről való, a Csehszlovák ipar darabja. Emiatt Kominyár. Minden családomnak volt felvidéki dolga, odavalósága, odakerültsége, onnan való elkerülése,  gyökerezése. Sőt nyelve is, dédnagyanyám, akinek most óvom a dolgait mondhatta így, de vele ezen a nyelven és máson sem tudtam beszélni, mert nem tudtam elég gyorsan születni. Ezt a szót egy másik család tanította meg nekem, Kassán volt a Kéményseprős ház, amire utalva apósomat ijesztgették kicsinykorában.

            Sok fát díszítettünk együtt, akkor a Kominyár még nem volt nálam. Reszketős keze volt szegénynek, nehéz volt a díszítés, néha az volt a tétje leginkább, hogy ne legyen veszekedés, szépen lehessünk együtt. Talán sikerült. Most meg itt a Kéményseprő, a Kominyár, és rá is emlékezem.

            Emiatt is jó készülni, így együtt. Jó tudni, itt a fa alatt, Lukács szerinti Evangélium szerint mindjárt olvas a családfő, és újra szépen hisszük, hogy megszületett a kicsi Jézus.

Olvadt kristályok

photo:Dofka

Ólmos idő van napok óta. Szürke, vigasztalan, sötét. Decemberes. Végül is itt az ideje. Mennek az órák, csak leadásra kerül minden, csak csendesedik a téboly. A mai szombat az első szabadságos. Éjjel végighallgattam az egész Diótörőt, idén bizonyosan nem jutok el, élőben nem látom. Döbbenten nézem a fákat, ekkora deret rég láttam. Ahogy a macskát ki-bezsilipezem látom, hogy öt centis burkolat fonja körül a folyondár indáit.  Ennél tovább nem látni, hetek óta eltűnt a falu, csak  néhol úsznak  tompa fények a ködben.

            Morfondírozom elmenjek-e. Hideg lesz, sokan lesznek, a temetéseket jó megúszni, ha csak lehet, van hogy nem. Sokat kellett már végigcsinálnom. Egyre több hárult rám belőle. Utóbbiakon már minden. Alig maradtunk. Nehéz várni öreg, szélütött papra, ministrálni, ha muszáj, kevés a szolga. Állni a kocogós jégen, vagy ájult hőségben. Elparancsolni tántorgó sírásót, a hadra foghatók ingét legalább begomboltatni, fordíttatni lábhoz tett fejfát, a legnehezebb pillanatokban jattot csúsztatni…Aki csinálta, tudja, nehéz. Milyen nagyon nehéz megőrizni a maradék kis méltóságot.

            Azért csak beállítom az órát, bár nem kell koránra. Verőfényre ébredek. Ahogy eszmélek, válok sóbálvánnyá. A  napsütésben ott vakít a hetek óta nem látott, zúzmarás erdő. A kertben lévő fák ágai, gallyai, mint a kristálycsillárok üveglapjai szikráznak, gyöngyöznek. Megannyi apró, szivárványos vízcsepp, olvadás.

            Idejében érkezem. Bemehetek a fasoron autóval. Komótosan szállingóznak a fekete kabátok a ravatalozó felé. Nincs rohanás, békésen sétál mindenki, legfeljebb, ha egy szál virággal.  Békés az egész, békés és napsütötte. Ahogy nyitom a kocsiajtót hallom a zenét, zongoraszó. Mi lenne más. Csendesen, nyugalmasan gyülekezünk.

            Félek azoktól a temetésektől, ahol nincs pap. Esik szét minden, lesz formátlan. Ember legyen, aki ilyen helyzetben meg tud szólalni, és még olyat is mond, ami érdemes, értelmes, sőt felemelő. Beszélnek aztán, szépen teszik, beszél az Író, persze jól. Nagyon jól. Aztán olvas a Színész, saját művet, Tőle.  Talán ez a legjobb, kicsit mintha nem lennénk teljesen itt hagyva. Az értő olvasónép első mondat után beazonosítja, hallom ahogy a könyv címét mormolják mellettem, mögöttem. A sok nagyon jó közül az egyik legjobb. Az ember kisszerű nagyszerűsége, banálisan sorsfordító eseteink, torokszorító pitiánerségünk, nagylelkű önzésünk, hűtlen hűségünk, nyomorult botladozásunk, embertelen mégis szerethető  emberségünk.

            Még egy gyönyörű vers, üzenet azoknak, akik később járnak erre, aztán  magasba szökik a vízsugár,  a decemberi napfény játszik a vízcseppekkel. Megannyi olvadt kristály hull a földre. Elnyeli a csillogó fű.

            

Az első szombat

Bächer dedikál.

Nehezen kelek. Hosszú hét volt. Tegnap óta nincs a házban net, valamiért a mobilnet sem működik. Mennyire hozzászoktunk ahhoz, hogy minden a hálón jön, a film, a zene, a hír, a levél. Most nem jön semmit. Amit hazaküldtem a g-mailre, az se, az sem létezik. Furcsán lézengek egész este.  Régen az áramszünet volt ilyen frusztráló. Bármihez fog az ember, rájön, hogy nem megy. Érdekes módon erről beszéltem a héten egy konferencián, hogy alakította át az elmúlt húsz évben az életünket a net.

            Későn kelek. Ma szabadságon vagyok, dolgozós szombat lenne. Épp összeszedem magam, amikor csöng a telefon, át kell küldenem valamit, de menten. Akkor viszont be kell mennem. Éledezés alatt hívom az internet szolgáltatót, keringtetnek a menüben. Rég volt ilyen erős fejfájásom. Az aszpirin se segít, pedig az ritkán fordul elő.

            Nem én keltem először, ez is ritka manapság, a kutya, macska már evett. Megy a szombati rutin, üvegösszeszedés, szelektív műanyag, papír kidobás, macska-kutya kajavétel, ásványvíz, szódacsere.

-          Hozzam a lapot, vagy lemész?

-          Megyek, de hozzad, vagyis ne, mi a francnak?

-          Jaj, de talán nekrológ csak van benne…

-          Hozz, hátha, ...amúgy is érdekel ki lesz a helyén.

A lap elmarad, elfelejtődik. Megyek le a kisboltba indulva a városba, veszek egy újságot. Gondolom kinyitom, nincs erőm. Sajog a fejem, veszek egy kis ásványt, hátha javul. Beérek az irodába, nagy adventi bazár van a téren, az előcsarnokban. Szép kis forgatag. Kinyomtatom, átküldöm, javítjuk, szerkesztjük. Fáradtan ülünk kicsit. A december olyan nehéz. Sötét, fáradt, szomorú. Rohanós, tömeges, magányos.

            Ülök még kicsit a Dunát nézve, lepotyogtak a levelek, nézem a Parlamentet, gyönyörű. Átfut az agyamon, hogy voltam ott egyszer kisdobosként, azóta sem. Rodolfóra emlékszem, meg az éktelen nagy fára, nagyon tetszett. Mintha a lépcsőn énekeltünk volna.

            Lassan sárgás fények gyúlnak. Előveszem a lapot. Kinyitom. Félve persze. Talán Cserna-Szabót hozzák. Jó lenne, őt még szerette is. Na lássuk, milyen az első szombat , kimondani nehéz, nélküle… Ott a fotó, az egyik legjobb, ami készült róla. Az írás az övé. Szép, nyugodt, csendes, elégedett. Nem pöröl, nem politizál. Szeret minket. Minket, akik ilyenek, meg olyanok is vagyunk. Elköszön, megköszön. Búcsúzik. Föltették a hajtás alá. Végre egy  kései, de értő gesztus.

            Közben leesett az első hó. 

"Halálig írt"

Photo: Dofka
Sárból ágyon
http://www.youtube.com/watch?v=11LIPHevhTI

Húsz éve kezdődhetett. Sokat buliztunk, szombatonként szinte rendszeresen, vittük a gyerekeket is, jó, mozgalmas, fiatalos, boldog idők voltak. A délutáni gyerekalvás alatt készülődtünk az estére, a nagyon rövid, délutáni csendben készültem. Kihasználva a felügyeletet, hogy nem egyedül vagyok a felvigyázó, belemerültem egy kád meleg vízbe, magammal vittem, egy akkor még biztos, hogy pohár sört, a bort  még nem szerettem és persze a szombati lapokat, akkor még szinte mindegyiket megvettem, múlt hétig már csak egyet, azt is csak egy okból.

            Éveztem a lazulást, a pillanatnyi nyugalmat, azt hogy fél órára békén hagynak. Figyelhetek felnőtt dolgokra, tíz percen túl is, összefüggően. Így olvashatok például újságot is. Egyszer csak fölfigyeltem egy nem túl hosszú írásra, vitte a szemet a világos szerkezet, a rövid, emészthető mondatok, és persze a téma. A Moszkva tér. Novella sem volt, nyilván ez a tárca, amely fogalmat azt hiszem, nála sikerült megérteni. Pattantam ki a kádból, papucsozom (lopás tőle) átcuppogva a lakáson, mutatva a lapot:

-          Te, valaki megírta a Moszkva teret!

-          Mit? A Kalefot? Minek?

-          Azt nem tudom, de a szagok is a helyén vannak, meg minden…

-          Ki ez?

-         Valami fiatal krapek lehet, valami Bächer… (lopás tőle) próbálom az elázott lapot kiegyenesítgetni, no nézd, Bächer, Bächer Iván.

Ebben a pillanatban eldőlt, hogy módszeresen keresni fogom, mit írt. És írt eleinte ritkábban, majd hétről-hétre. Én meg olvastam hétről-hétre, később gyűjtöttem. Szisztematikusan itt van minden könyve, füzetkéje a polcon. Amikor legelőször itt járt, első dolga volt megvizitálni a könyvespolcom, nyugalommal, jóleső érzéssel állapította meg, hogy szép kis polca van, közvetlenül a legkiválóbbak  mellett, között: Babits Mihály, Thomas Mann, Szerb Antal, Molnár Ferenc társaságában

-          Meg van az összes – próbálkoztam.

-          Ez nem az összes, sokkal több van! – javított ki.

-          Akkor szerteszét van a lakásban, mert némelyiket állandóan olvasom – gyenge magyarázatnak tűnt, nem is ment át.

-          Rendnek kell lenni, a könyvek között különösen!

Az állandóan olvasott könyvek között van tőle a Klétka, azt én a kezemből ki nem adom. Jön nyaralni, sétál a fürdőszobából a hálóba, onnan a konyhába. Sok évet vártam rá. Az első részlete a lapban jelent meg. A Balaton parton ért a szombat, rengeteg vizsgatétel, számítás vett körül, akkor még a napon számolni, olvasni, tanulni is tudtam. Kora nyár lehetett, ha vizsgáim voltak. Olvastam a heti penzumot, neki penzum volt, nekem az ajándék. Egyszer csak lecsaptam az újságot, berohantam a vízbe úszni, hogy a könnyeimet mossa össze a Balaton. Sietnem kellett, egy zokogó, olvasó nő, furcsa látvány lenne a felszabadultan vakációzó családok között. Majdnem pontosan emlékszem a mondatra. „Azt hittük gyerek lesz. Nem az lett.” Ezt a részt ismertem meg először a Klétkából, a halál egyik könyvéből, amely a fiatalon meghalt feleség drámai könyve, egyébként meg fiatalságom kortörténeti dokumentuma, mégiscsak történelem tanár úr ír. Jött aztán sorban a sok családkönyv-halálkönyv, életkönyv. Megmutatva az élet minden nyomorát, kicsinyességét, undorát úgy, hogy a szépségét mindvégig érezhettük. A legnagyobb pechvogel sem lett kinevetve egyik lapon se, a tolnai vagy a kovácsi falusi szeretve volt, mint a tárcák összes, híres szereplője.

Azt, hogy tanárral van dolgunk, soha nem feledhettük, a legtöbb szombati után egy hétre nekünk is megvolt a lecke. Olvasni való, hallgatni való zene, megnézni való festmény, szobor. A szombat tizenöt éve azért volt szombat, mert ő írt. Ezért indultam nemegyszer boltba, szomszédfaluba, hipermarketbe. Hogy felcsaphassam hátulról a lapot, és nézzem, mit írt Bächer. Csapkodhatott a mennykő, a kukafedő, borulhatott a cekker, amit épp letettem, civakodhatott gyerek, macska-kutya én végigolvastam állva, többnyire a konyhában, előszobában.

-          Zavar, ha nem pontosan idézem, csak most úgy fejből, tudod kívülről a mondataidat?

-          Én, a saját mondataimat, tudod te, mennyit írtam, dehogy tudom…

-          Akkor megpróbálom, …..de várjál, izgulni fogok, összekeverem! - persze mindre emlékezik, látom a szemén.

-          Ne izgulj, én a nép egyszerű gyermeke vagyok…Röhögünk.

-          Na, ne tréfálj, apád zongoraművész, édesanyád építész-tanár

-          Igen, de én csak újságbaíró, ha legföljebb.

Volt egyszer egy közös falunk (lopás tőle), oda invitálom, szeretik, olvassák, szeretnénk meghívni. Tavaszban maradunk, tudom márciusi, próbáljuk ahhoz időzíteni. Egy héttel korábban hív, lehet hogy baj lesz, nincs túl jól. Én se vagyok túl jól, szabadkozom. A tavaszi napon akkora hó esett, hogy félő haza sem jutok az orvostól, félek attól is, kórházat rendel el. Ő onnan jön. Hívom a rendelőből, itt a szanitéc szakasz, zötykölődik a villamoson. Ígéri, jön, ott lesz, ahol az olvasók várják.

      Szakadó hóban érkeznek, tíz perc késés sincs. Végtelen öröm, hogy ideért, veti le a kabátot, segítenek neki a sapkával. Kikerül a kabátból, lekerül a sapka, előkerül az igazi zsebkendő, orrfúvás, fölnéz, keres a szemével, ott állok  a laminált padlón, a csizmánkról, cipőnkről olvad a hó. Végre megtalál, egymásra nézünk. Egyetlen szemvillanás elég, értem hogy nagy a baj. Kérdezem súgva, mi van, dörmögve bök két mondatot, ahogy szokott. Jól sejtettem. Manapság nem kertelnek.

-          Veled mi van?

-          Megoldjuk, most nem fontos. Most te vagy a főszereplő, a vendég.

-          Ezt most te csinálod, ahogy megbeszéltük!

Kiülünk egy kis pódiumra, a könyvtáros hölgy állva köszönt minket, érzem muszáj lesz felállni, legalább nekem. Emelkedik, mert állunk a bemutatás végett, aztán fáradtan lehuppan. Nem tudom, mi lenne a jó, térjek el attól, amit megbeszéltünk, vagy vegyem sokkal helyzetszerűbbre. Nem is merem, nem is tudom. Bízom benne, így akarja.  Fáradtan, csöndesen beszél. Aki tudja, milyen nehéz vele beszélgetni, milyen nehezen beszél magáról, tudhatja, jót hozunk. Szeretik. Végeláthatatlan mennyiségű könyvet dedikál. Én vagyok az utolsó. Kettőt könyörgök ki. A Klétkát, és az Elhagyott falut. A két legnagyobb kedvencet.

Rémülten futkosom most  a lakásban, keresem őket, megmondta hogy legalább a könyvek között rendnek kell lenni, igaza volt. Megvan minden, csak szokás szerint, nem pont egy helyen, de mostantól igen.

      A Szépírók Társaságába írott fölvételi passzusba írta talán a legszebb bemutatkozását: „ Apám zongoraművész volt, anyám építész. Mindketten halálig tanítottak is.” A múlt szombat volt az első, hogy nem volt írás (egy nehéz szakaszt most nem idézve), egy szombat maradt el erő híján.

Bächer Iván (1957-2013), élt 56 évet. Tanított, írt halálig. Tanított: élni, szeretni, írni, olvasni, tanulni, tanítani, halni…más fontos meg talán nincs. Nyugodj békében. 

A régit visszasírjuk

Az ember annyit morfondíroz dolgokon, és egyszer csak leveszik a terhet a lelkéről. Például így, nagyon egyszerűen. Molyolok a megosztások között, egy késein megakadok.  Különösen kedves, soha nem látott  face-ismerős osztott meg lefekvés előtt, elnyomnivaló utolsó cigarettái mellé néhány zenét.

            Olyanokat, amiket én nem nagyon ismerek. Egyrészt korosztályosan, aztán meg hülye elutasításból. Nem kéne. Mármint elutasítani. Szépen nyitogatom az ajánlott file-okat. Hát, jaj. Az emberi nyomorúság, vívódás tengelye igen konstans. Mi végre, ki végre, miért is, és miért is nem.  Kivel kinek, miért és miért nem?

            Úgy megnyugodok, hogy csuda. Már a népdalok okán is éreztem ilyesfélét, hogy nekem nyugodtan hátra lehet dőlnöm, mert mindent megírtak., de most különösen ezt érzem.

            Andalító muzsika, a nekem  fel nem dolgozható Kádár-rendszer különösen andalító muzsikája. Megjelenik a művésznő, nem megjelenik, hanem úgy felragyog inkább.

Egyszer csak ott áll és minden nagyon szép. Nagyon szépen megcsinálták a kulisszákat akkor. És ezt énekli. Vagy majdnem pontosan ezt:

„Mindenkit elfelednek egyszer, örökké semmi sem fáj

A régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk, ha egyszer úgy muszáj

Mindenki helyére már várnak, az élet soha meg nem áll

Úgy megfakult a múltunk,

Csalódni megtanultunk

Sokszor becsapott minket a nyár.

Sírig tartó szerelem az nincsen, még akkor sem ha százszor elhazudjuk

Az életünkben azon múlik minden, hogy azt az igazit feledni tudjuk.”

És ezt énekli a díva, kedvesen, a késő kádári jelmezben, mifene részletekben, „…a régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk…” lenyűgöz.

Mással is kibírjuk….ha muszáj

Fantasztikus, drámai tömörségben van együtt minden……de mással is kibírjuk, na ez akadt be leginkább….a régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk. 

Honnan a fenéből volt ennek a nemzedéknek ennyi ereje, hogy csak úgy „.mással is kibírja…” és az életet vitte tovább. Ezen most nagyon el fogok gondolkodni.

Van úgy, hogy egyszerűen jó

Photo: Dofka

Van úgy, hogy sikerülnek a dolgok. Találok parkolóhelyet, elérem kényelmesen a villamost.  Nézem a lipótvárosi házakat, nekem most elhagyatott. Felülök a vonatra és három átülés után már a végleges helyemen vagyok. Persze az átszállás feszélyez. A hajléktalanok tanyái újabb részeket vettek birtokba, eszement mennyiségű lomot halmoztak össze, vajon miért, és hogy.  Legalább a kifejezés szép magyarul, hajléktalan. Legalább szépen hívjuk őket. Vajon hol kell átszállni. Szolnok logikusnak tűnik. De nem vagyok benne biztos. Várom a kalauzt. Még soha nem vártam a kalauzt. Inkább félek tőlük, aranykártyával is. Kész,  a másik oldalon vannak, ez nem lesz máshogy.  De most nagyon jól járok, elővesz valami ketyerét, és azonnal kiderül minden, vágányszám, percek, kész az itinerem, nyugalmam van.

            Olvasom, amiért hívtak, jegyzetelek. Rövid az idő, alvásra nincs lehetőség, pedig erős, hajnali indulás volt. Nézem a vadakat, még nincs hó, amiben nem tudnak eltűnni, három őzet látok összesen, meg nagyon sok ragadozó madarat. Nyulat egyet sem. Pedig ők nagy kedvenceim, baromi nagyok is vannak. Ülnek a mezőn, és szépek. Valamennyi Peter Rabbit, Fazekas Beatrixtől, aki mégis inkább Beatrix Potter.  

            Megérkezem. Keresem a helyi járatot. Az egész kisváros ködben úszik. Mehetek gyalog, nem kell buszra várnom, elérem gyalog a célállomást. Mutatja a kérdezett, ott a két templom között van a városháza, hiszek neki, de templomot bizonyosan nem látok. Nem hogy kettőt. Azért csak kaptatok a mutatott irányba, szépen karban tartott gyalogösvényen, itt is támadnak a biciklisek, de normális tempóban és elférünk, rendjén van minden. Ahogy közelítek látom a templomokat, újak, nem túl magasak, a városháza még talán magasabb is. Van egy református, meg egy katolikus. Parkban állnak, gondozott kertben. Szobrok veszik körül. Még nyílnak a rózsák. Idén még nagy fagy nem volt. Ködben, szitálásban megyek, de nincs hideg, nincs hó. Attól nem kell tartani. Kiderül, minden egy kupacban van ebben a városban, minden amiért megyek. Leszállok a vonatról, két lépés a Városháza, három a művelődési ház, ugyanennyi a Gyár. A Cipőgyár. Az egész város alapját ez adja, ez a manufaktúra, egy cseh ember alapította itt az Alföld közepén, innen a város alapja. Lélekszáma alapján nagyközség is alig lehetne ma is. Engem egy másik Gyár köt ide, a Növényolaj. Apám, anyám járt ide sokat. Furcsák ezek a szálak, mintha lenne valami kapcsolatom ide. Pedig most vagyok először.

            Egy órával előbb vagyok jelen. Megnézem mind a két templomot. Alaposan. Mindenki udvariasan köszön. Hatalmas nyugalom vesz körül. Kényelmes, tágas parkolóhelyek, figyelmes emberek.  Negyed óra nem kell, lebukom, rájönnek mi járatban vagyok. Kávét kapok, figyelmet, előkészülünk.  Jót beszélgetek a városról.  Örülnek, hogy külső szemmel is szépnek, rendezettnek látszik. Percenként jelentkeznek közmunkások. Eligazítást kapnak. Meg emberi szót, tovább kell menniük az orvosi vizsgálatra.  Megértik. Valami beutalóért vissza kell jönniük, még nem készült el, visszajönnek. Délre kérik őket. Csendesen. Ők is nyugodtak, köszönik. Mennek, hogy jöhessenek újra.

            A jelölt tehetséges, tisztelik, bizalommal veszik a pályázatát, nincs sok dolgom. A jegyzőkönyv korrekten, szöveghelyesen elkészül rekordidő alatt, a készítője jókat röhög az informális beszélgetésünkön, miközben mondatokba rendezi, ami az elmúlt órában történt.

            Eltűnünk a cipős boltban, gyári áron juthatunk gyönyörű darabokhoz. Hozzá is jutunk. Még jut egy is kis idő a városra. Egységes, kitalált. Klasszikus művházzal, akár Dunaújvárosban is lehetnénk. De nem ott vagyunk. Itt vagyunk az alföldi szép ködben.

            Kedvesen kikísérnek a vonathoz, ami szintén két perc, csuda kényelmesen odaérünk. Kapok süteményt az útra, még egy gépi kávét, egy jó kis cigi szünetet, egy kis Szegedi Kati kiállítást. Rég volt ilyen jó dolgom.  Van ilyen egyáltalán?

Megy a gőzös

Nem szeretek a vonathoz nagyon kiszámítva érni, mindig jó rátartással indulok. Akkor is, ha nagyon korán indul. Negyed órával előbb biztos, hogy a peronon ülök. A hajnali város csendes, nem látok hajléktalant, pedig a pályaudvarokon mindig akad, a környező aluljárók hemzsegni szoktak. Most nem látok egyet sem. A kis sütis boltok már kinyitottak, a szép zöldséges is éjjel-nappal üzemel. 

            Megveszem a csokis csigákat, iszom egy pályaudvari kávét, ami egyként nagyon rossz mindenhol. Legalább meleg. Húzza a vállamat a laptop, az iratok, a most vásárolt folyóiratok, újság. Bekészülök, hosszú út lesz. Viszem a szokásos vizemet, anélkül egy tapodtat sem. Nézem a kijelző táblát. Még nem írták ki az enyémet. Jó lenne, ha kiírnák, be lehetne szállni, lepakolni, melegben lenni. Nézem a késéseket, van negyedórás, látok ötven percet. Ezek az érkező vonatok. Elég nagy a fejetlenség. Tülekedő, kapkodó, rohanó emberek. Ők a késve érkezőek. Nézem, hogy van egy nagy tábor az indulást jelző tábla előtt, akik farkasszemet néznek a kivetítővel. Furcsa, senki nem mozdul, mindenki egyfelé néz. Nem is értem, mi ez a furcsa elrendeződés, ez a szokatlan jelenet. A jelzett induláshoz képest már csak öt perc van vissza, még nem írták ki. Döbbentem nézem a kijelzőt, pont mint az összes többi, pár perce még furcsállt kompánia.  Mozdulni többet én se merek, ha kiderül honnan indul a vonat, igyekezni kell, pár perc van az indulásig. Gondoltam én. Egyszer csak mozdulnak a feliratok, átpördülnek a kijelző sorai és az induló vonatoknál is megjelennek a késések. Az enyémre 20 percet írnak, majd kicsit később harmincat. Az utazóközönség fegyelmezett, inkább csak felszisszenünk a kihirdetés után. Kezdek fázni, bemegyek a pénztárakhoz, három-négy pad van a váróban, ha leül az ember rájuk, nem látja a kijelzőt. Dönteni kell. Vagy figyelem hová áll be a vonat, vagy ülök. Ezzel vagyunk még páran. Az indulók megfejtik, addig nem tudunk besorolódni, amíg a sok késő érkező partot nem fog. Az érkezők idegesebbek, káromkodva, szentségelve állnak be az információs pulthoz, nem értem miért. Összevesznek, szabad-e kiabálni szegény információs lánnyal. Megadóan oszt kicsiny szelvényeket. Időm van, amikor elfogy a sor, a pillanatnyi szünetben beállok én is, kapok is egy hetven perces késést igazoló bélyeget. Ez nekem semmire nem jó, forgatom, ezzel igazolja a falka gyerek az iskolában, a felnőttek meg a munkahelyükön vagy hol, a késés oka a vonat.

            Több mint egy órája kóricálok a hajnali állomáson, nézegetem a kisboltok életét, kemény világ. Állnak a légben ők is, szerencsére még hideg sincs nagyon, de csak kezdek fázni. Kiírják a peront, lendületet vesz a nép, rossz rajtot veszek, de minden rendben, ahogy felérek, el is indul. Úgy tűnt lesz két órám, az érkezésem és a kezdés között. Szépen elkopik a két óra. Éppen odaérek. Végül egy óra késéssel érek le, és húsz percet várok a buszra. Az út szép, végig a déli parton, a tó szürke, inkább acélos. Csapatokban ringnak a kacsák, vajon fáznak-e. Nézem szemben az északi part hegyeit, jó volt ott nyáron. A déli part fenyői alatt szép, klasszikus nyaralók, némelyiknek neve is van: Hív-lak, Vár-lak, Évának, Pihenő. Szépek. Többségüknek közvetlen partja van, stéggel. Aztán elhagyjuk a tavat, jön a szép dombos Zala.

            Teszem a dolgom, megy minden rendjén. Az a forma jön elő, amire számítottam. Erre fel vagyok készülve. Igazából másra is. Azért van új fordulat, minden szigorodik, formalizálódik. Visszafelé kivisznek az állomásra. Ez egyfajta siker.  Van harminc percem egy igazi vidéki restiben várakozni. Egy bőrkanapén ülhetek, nyertem két ingyen biliárd kört az ötszáz forint feletti fogyasztásom okán. Nézem, kivel játszhatnám le. Két idősebb férfi van rajtam kívül, az egyik ül, a másik áll. Aki ül, iszik egy vörösbornagyfröccsöt, az álló nem iszik semmit. Áll az asztal mellett, néha felötlik, nem is együtt vannak. Egy árva szót nem szólnak egymáshoz majd húsz percig. Néha teljesen más felé néz az álló. Moccanatlan. Ahogy az ülő is. Néznek a semmibe, némák mint a kacsák az ólomszínű tavon. Aztán együtt indulnak mégis, akkor se szólnak.

            A vonat a net szerinti idő előtt indul. Egyedül vagyok az egész vagonban, még elérem a partot világosban, néma.  A víz csak magában gyűrűzik, nem látom a kacsákat sem.  Két órája ülök egyedül a vagonban, amikor lemerül a telefonom, a laptop. A negyedik kalauz is  kéri el a jegyem. Egyik sem tud konnektorról. De nyugtatnak, ezt a szerelvényt nem kapcsolják le, felmegy Pestig, azaz Budára. Negyed hatkor nagyon fázom, magamra húzom a kabátom, húz az ablak. Nincs senki a kupéban, de a vagonban sem. A végállomás előtt ébredek, nézem a Dunát. Mindjárt megérkezem. Próbálom magam összeszedni. Percre pontosan érkezünk. Egy lélek sincs a kijelző előtt. A könyves lányok zárnak. A pogácsások, büfések nem.  El kell jutnom a villamoshoz. Fázom, pedig nincs hideg. A váróterem üres.

 

Apa

Photo: Dofka

Tudtam, hogy apám beteg, és már annyiszor álltunk a családban a halál mellett értetlen, de aztán tovább mentünk. Tudtam, hogy az apám beteg és mégis döbbenten álltam az intenzív osztály folyosója végén, hogy meghallgathassam, mit mond az orvos. Apát aznap tették át az intenzívre, intubálták, lélegeztették.

Amikor az orvos le tudta tenni a telefont, amin a vadászkalandjait egyeztette, kicsit kitérve a sípályák különbözőségére, azt kérdezte tőlem, hogy juthatott ilyen állapotba apám. Én is szerettem volna valakitől megkérdezni ezt. Mielőtt nekiindult a hosszú folyosónak, aminek az elején álltunk, én és anya, ő meg a végén vadászott, megkérdezte az asszisztensét, volt-e first contact. Mondták, volt. Most azt gondolom, a first contact szerintük az, hogy láthattam-e apámat céklavörösen, csövekre kötve kínlódni. Vagy más. Láthattam, ez volt a first contact.

A last contactból  nem kértem. Amúgy sem tudtam volna két órán belül átjutni Budakeszire, irtózatos hó esett előző nap. Főzés közben csörgött a telefon, három napja a koszos tetejű, kórházi hűtőn töltöttem ki egy űrlapot, kit értesítsenek. Ránéztem a riadt tekintetű anyámra, döntöttem, beírtam a saját telefonomat. Próbáltam kikerülni a zsírfoltokat, gondoltam csak nem lesz szükség a számra, de azért igyekeztem olvashatóan átadni.

Csörgött a telefon, gondoltam anyám egyeztetne az indulásról a kórház felé egy utolsót. Megbeszéljük, hol várjam.

Tudom, hogy válaszoltam a kérdésekre, és azt is, hogy megértettem, amit hallok. Aztán rogytam csak le, zokogva. Nem volt időm gondolkodni, hogyan mondjam anyának el, tudtam hogy pár perc múlva elindul, gyalog a havas utakon apám járókeretével, ami nem akadt a kórházban. Tudtam, hogy nem szabad elindulnia, nem kell elindulnia. Úgy vette tudomásul a hírt, mint minden csapás hírét az életében, csendes nyugodtsággal. Öt percen múlt, hogy nem indult neki a két órás útnak, hogy a rémülettel még szembesülhessen is egészen közelről. 

A leves kifutott, értelmetlenül folyt a lábasból a lé a kerámiatűzhelyre, kikapcsolt magától.  Bámultam az ablakon ki a hóesésbe. Elértem a barátnőmet.

                        - Apám meghalt, segíts elérni atyát, harangozzon!

Húsz perc múlva megszólaltak rekedten a harangok, majd egyre diadalmasabban adták tudtul, egy lélek elindult ezen a havas napon, egy olyan havas napon, amikor az ég és a föld olyan közel van egymáshoz.

Hic at Nunc

Hic at Nunc

Photo: Dofka

Régen írtam, oka van persze. Most figyelek, annyira leköt, hogy nincs időm írni. Ebben a hónapban a villamos sín felújítás miatt az egész környék forgalma fel van dúlva, így az első dúlt napom veszek egy bérletet.

            Tulajdonképpen bosszantó, hogy a nagy költséggel fenntartott autó szépen elporosodik valahol, ahol aznap épp feladtam a dugóban állást, és még ingyenes a hely, de most ez itt így van. Szépen gyalogolok, buszozom, villamosozom, mikor hogy hozza a helyzet. Új távlatok is nyílnak persze, ki akarom használni a bérletet, nem volt olcsó, át-át megyek Pestre, amivel normál üzemmenetben igyekszem óvatosan bánni. Eljutok moziba, könyvbemutatóra, ilyesféle fejfájdító helyekre.

            A bérletvásárlásnál kiderül, már nem kell fénykép bele. Jót röhög a pénztáros, és a mögöttem álló pár tucat pórul járt sorstárs is. Amíg kaptam bérletet a gyerek járt vele, mit tudom én ő hová tette, amikor utoljára én használtam ilyet, még volt az embernek benne fényképe, ha jól összeszámolom negyedszázada volt ilyenem.  Feltámolygunk a pótlóra, apránként araszol is a járat, előkerülnek a mobilok, mondja le akinek lett volna tárgyalása, megbeszélése, értekezlete sorjában a délelőtti sávot. Nekem ma nem lett volna amúgy sem. Csak úgy ülök, időben biztos nem érek be. Emiatt most nem telefonálok, nem érdekes, ülök és nézek és hallgatom a többieket. Zavarba ejtő telefonbeszélgetések egyik oldalát hallgatom, zavarba is jöhetnék, de minek. Zötykölődünk, jó egy óra után kikötünk a Moszkván, a Széll Kálmán téren. Annak is inkább a peremén, bemenni nem tud a busz, hagyja hogy meneküljünk. Menekülünk. Vágok a téren át. Vág a nép is, áramlunk át az átláthatatlan sínrendszeren, ki tudja, most mi merről jön, ezt is mindig változtatják. Cikáznak az emberek a villamosok között, rossz nézni. Bátrak, vakmerőek. Bénázom, sután keresem a metróbejáratot.

            Ennyi bőrkesztyűt az életemben nem láttam. Hogy ömlött Budapestre egyszerre ennyi bőrkesztyű? Méterenként vehetnék. Régebben távcsövet és késeket árultak, azt sem értettem. Ez a kesztyű, legalább az évszaknak megfelel. Ősz van, vegyünk bőrkesztyűt. Vagy hímzett abroszt, mondjuk ez a gyengém. Megyek egyenesen tovább. Bankhitelesek sátraznak odébb, több nap alatt ki nem derítem, mit szeretnének elérni, talán csak a figyelmet. Megafonból panaszkodnak, nézem a sátorlakókat, jelentős napra felkészült, felöltözött férfiak, nők, talán legalább egymásnak meglesznek, valami enyhül a fásultságban.

            A mozgólépcső nem szédít már, megszoktam újra. Csak a marcona motozókat nem tudom megszokni, félek tőlük. Félek, mégis szólnak, hogy nincs fényképem a bérlethez, meg nem is írtam bele semmilyen számot, ezt már meg se mertem kérdezni, kell-e beleírni valamit, majd ordít valamelyik ha kell. Két hete nem ordított egyik se. Vagy csak nem figyelnek, vagy már ez is mindegy. Így azonban átruházható a bérletem. Valószínűleg nem én mérem a gazdaságra a legnagyobb csapást, de mégis bánt.

            Elmegy a metró, nem merek a peronra kimenni, megállok az oszlopok között, ahol szoktam. Hallgatom a kántáló koldus nénit: Engedjetek segíteni drágám, engedj segíteni engem! Engedjetek segíteni drágám! Engedj segíteni engem. Mély altja van, tulajdonképpen korrekt a mű. Nyomul a nyakamba, gondolja balekot fogott. Nem bírom felejteni a zsolozsmáját, benn ragad a fülemben, kedves. Tapogatom a zsebem, nem, a kocsis százas a kesztyűtartóban van, micsoda hülye kifejezés ez, többnyire nincs is kesztyűm, bár most vehetek, ha akarok. Engedj segíteni engem. Nincs nálam a százasom, kedves. Engedj engem be az Intézetbe kedves, engedj segíteni engem, kérlek hagyj magamra drágám. Múljon el a fülemből ez a nóta kedves, perszeveráció kedves, hiszen tanultad kedves. Akaratlan felismétlés, kedves. Engedj segíteni engem.  Csak ez az ősz is elmúlik baj nélkül kedves, engedj segíteni engem. Csak ki megy az agyamból ez a kántálás végre, inkább adtam volna egy százast, kedves. Vagy mostantól mindent így eléneklek magamban, kedves. Így tanítok például, engedj segíteni engem. Vagy így írok szakértést valamiről kedves, engedj segíteni drágám…..De akkor sem veszek bőrkesztyűt drágám, legfeljebb ha csipkebogyót kedves. Nem veszek gyöngyből fűzött címeres nyakláncot drágám, hiába vagy szerinted népviseletben kedves. Nem kérek Metró újságot, hiába mondjátok, hogy Jó napot, kedves. Majd csak lejövök erről a dallamról kedves, engedj segíteni drágám…

Szeptember végén

Végre egy nyugodt hétvége. Jövés-menés azért van, de végre szombaton és vasárnap is otthon lehetek. Hetek óta nem volt ilyen. Szépek voltak ezek a hétvégék is, de most igazán élvezem a nyugalmat, a csöndet, a semmihez nem hasonlítható szeptemberi napsütést. Három hete bőröndben vannak dolgaim. Hol itt, hol itt pakolom ki őket. Mindig mozgalmas életre vágytam. Csodáltam a stewardessek kis húzható csomagjait, amilyen otthonosan mozognak velük bárhol. Fárasztó egy műfaj az bizonyos.

            Nézem a teraszt, ahogy ömlik a fény, az a szeptemberi, amit annyira szeretek. Elhatározom, almás pitét sütök délután. Az almás pite kifejezetten szeptemberi dolog. Lereszelek két kiló almát, szórom bele az őrölt fahéjat. Ahogy keverem, szép, nagy felhőket fúj a fahéj az almamasszából. Előkeresem a receptes könyvet. Lapozgatom a megsárgult lapokat, fecniket, naptár hátsókat. Sok-sok kézírás, olyan kezeké, akik egykor simogatták a fejem búbját. Rakosgatom őket, nézem az ügyetlen zsinórírást, az éltanulós gyöngybetűket, a kapkodó nyomtatottakat. Végül is egy papír stanicli hátára följegyzettet választok, ez a kedvencem. A legegyszerűbb, és ebben a legkevesebb a tészta aránya, jóformán alig van benne, húsz evőkanál liszt kell csak bele, a két kiló almához. Végigsimogatom a szürkésbarna zacskó farkasfogait. Megjáratom rajta a szeptember végi napsütés  konyhába szűrődő fényeit.  

            Szép fényes szeptember vége. Elkalandozom. A szeptember ünnepi hónap, sok születésnapunk van. Régen pedig végeláthatatlan Mária napozás folyt a családban. Nagymamám, keresztanyám, nagyapám testvére, és még sorolhatnám hány Mariskánk, Marikánk, Máriánk volt. Mindenkit köszöntöttünk rendjén. Nagyanyám ilyenkor elvárta a gyerekeit, mind az akkor még élő hármat, minket unokákat, meg az összes férjeket, egyebeket. Majdnem nagyobb ünnep volt, mint a karácsony. Rétest sütött. Káposztást, túróst mazsolával, mákost apám kedvéért, meggyest mindenkinek, almást nekem. Rendes civódó, versengő család voltunk. Mindenkinek, a gyerekek közül be kellett számolni a tanulmányi eredményeiről, mint minden családi eseménynél. Tudtam, hogy nem lesz nehéz dolgom, mindig nekem volt a legjobb a bizonyítványom. Meg azt is, hogy ez kevés lesz. Ez a nagyanyám nyíltan és  megkülönböztetően jobban szerette a másik lányunokáját. Csak és kész. Ezt hatéves koromban meg kellett tanulnom, hogy néha csak úgy egyszerűen hátrébb sorolódunk. Van kisebb, kedvesebb, újabb, szeretettebb. Akkor  furcsa volt, de azt hiszem, igen hasznos tanulság volt. Ideje volt elkezdeni gyakorolni. Ez a nagyanyám rengeteg dióval sütötte az almás pitét, csodálatosan fényesre sütötte a tetejét, szerintem a tészta is inkább keltféle lehetett. A másik nagyanyám könnyebben készítette, omlós tésztából, dió nélkül, tompa fedéllel. Ezt szeretem jobban. Az egyikük szép kockákat vágott, a másik átlósan vágta a formáját, sok porcukorral meghintve.

            Egy Máriánk sem él már. Senkit nem tudok köszönteni, hacsak nem a temetőbe kivitt virágokkal. Pedig milyen öröm volt, vasárnap délután ünneplősbe öltözni. Ballagni a macskaköves, villamosparti járdán, élvezni a szép szeptemberi délutánt. Azt, hogy anya is ünneplőben, apa is kiglancolva, az elmaradhatatlan ingpulóverében, szövetgatyában és fényesített cipőben vonszolja a három szál kardvirágot, a szép hosszú szálút. Köztük ugrálok én lakkcipőben, fehér zokniban, a hímzett galléros sötétkék ruhámban, a szép délutáni fényben és azt gondolom, hogy ez mindig így lesz. 

Szeptember 12.

Photo:Dofka

Napok óta számolok vissza. Várom a mai napot. Reggel még nincs ébren az ünnepelt. Hagyom aludni. Ő is nehezen kel. Kicsit én is elcsúsztam, még beülök otthon a gépbe, van amit beküldök a benti gépre, pakolgatok. Szeptember 12. Mária nap. Szép őszi nap. Napsütéses többnyire. Ma kicsit bágyadtan indul. Még a fenti benzinkútnál kezdem írni az smst. Azt szeretném, ha háromnegyed kilenckor landolna. Percre pontosan. Félre a János kórházhoz érek. A kórház kéményét megtekintem. Amikor született az ünnepelt is ezt néztem, nem sokáig, pár óra volt csupán. Könnyű, gyors, zavarmentes szülés. Azért voltak persze kilátástalan pillanatok. Akkor elnéztem a végtelen hosszú, keserves színű kéményt. Az is átfutott az agyamon, ebben a nagy kórházban előfordulhat, hogy valaki éppen megy közölünk. A gyermek meg jön. Evilágra. Nagyon boldog voltam. Kilencven volt. Tele minden reménnyel, optimizmussal. Demokrácia, ebbe születik, elhittem. Szerető családba, egymást szerető apa, anya közé, elhittem.

            Első perctől tudtam, hogy fiú. Azt is, hogy a neve Máté lesz, Isten ajándéka. Óriási gyerek volt, harsányan bőgött föl, céklaszínűen, tekeregve az első légvétel nehezétől. Egy csodálatos idős bába segített, tapintatosan, nem fontoskodva, nyugalmat árasztva. Az orvos is csöndes, nem a sztártípusból. Aznap lett osztályvezető főorvos. Ahogy a gyereket átvették a csecsemősök a bába és az orvos megcsókolták egymást. Aztán engem. Kérdezték, jól vagyok-e. Jól voltam, nagyon jól. Talán sose olyan jól még nem.

-          Mit csinál kedves?

-          Imádkozom. Hálát adok.

Keresztet vetettek és végigmondtuk az imát. Megköszönték egymásnak a segítséget, nekem a fegyelmet,  és a Teremtőnek, hogy egészséges fiú született. A szomszéd ágyon felnyögött a másik anya, nála akkor erősödött be a helyzet. Akkor még nem volt apás szülés ebben a kórházban. A babát a csecsemősök mérték, tisztázták, öltöztették. Én meg vártam, megfigyeltek, nem lesz-e gond. Tőlünk pár méterre, a fal túloldalán egy apa született. Épp csak odaért, nem számolta az orvos, hogy ilyen hamar meglesz a baba, vagy kímélni akarta a mindennél rosszabb, végtelen, bizonytalan várakozástól.

            Csöng a telefon. Eltűnik az elkezdett sms. Végre leteszem. Megtalálom mégis a megkezdett üzenetet. Befejezem. Háromnegyed kilenc. Küldöm.

            „Boldog születésnapot! Most 23 éve. Itt állok a János előtt. Annyi éves vagy, mint akkor én. Felnőttél. Szeretlek. Anya.”

Szervusz Budapest!

Ez volt az első nyár, hogy a strandra szemüveget vittem. Tisztán emlékszem, hogy tavaly még nem pakoltam be, bár nem voltam sokszor a parton, idén amennyit csak tudtam. Gyűjtöttem a napot, a fényt, a jó időt, az energiát. Gondoltam betárazom a jót, elteszem télire.

            Tud unalmas lenni a strand, pláne egyedül. A szikrázó napon, még szemüveggel sem könnyű olvasni. Viszi a szemet a sorokról a harsány zajhoz kapcsolódó képek sora. Rutinos strandolókkal ülök, bár technikánkban eltérünk. A strand melletti fürdőhely közeli lakói, naponta többször le-lejönnek. Vannak nagyon bölcs strandolók, akik bár tehetnék, hisz ős nyaralók, öt előtt elő nem kerülnek. Akkor is árnyékban fognak helyet, majd hosszú, szép úszás után visszamennek a teraszra, a közeli nyaralóba. Vannak aztán a strandra égett ősnyaralók, akik valamikor márciusban jöhettek le és októberben majd hazamennek. Idősek, ráérnek, meg a napot is jól bírják. Szattyán bőrük különlegesen barna, szépen egyöntetűen. Nem nagyon ülnek, fekszenek. Ez a típus sétál, diskurál, meg-megállva. Férfiak, nők egyaránt, harminc-negyven nyarat lehúzhattak már így, itt, együtt sétafikálva. Tíz éve minden nyáron én is látom őket.

            A nagyon profi strandolóktól, ez egy másik csapat, az Isten mentsen. Három óra amíg kipakolnak, ugyanannyi amíg vissza, közben el is telik az idő. Van sátruk, asztalok, székük, öltöző-törölközőszettjük, hűtőtáska, aprított gyümölcs, jeges limonádé. Idén a pálmát az a társaság vitte, amelyik egy komplett ebédlőt pattintott fel egy sörsátor alá, pezsgőspoharakkal, gyöngyöző itallal, akár egy szabadtéri esküvő is lehetett volna. De nem az volt, ők így strandoltak.

            Azért a legmulatságosabbak mégis a strandoló szerelmespárok. Közülük is, a szerényebb beszédűek. Fegyelmezetten fekszenek egymás mellett. Kicsit vicces, hogy az ember ilyenkor ül mellettük húsz centire a kiégett füvön, de leginkább a padon. Néha megfordulnak. Irányváltás. Egy szó, nem sok, annyit nem váltanak, néha órákig. Fekszenek, bizalmas közelségben, mégse bizalmasan.

-          Öt betű. Nyílászáró, ak a vége. Szerinted?

-          Fogalmam nincs, próbáld keresztbe, hátha kijön még betű.

-          Áááá, ott még nehezebbek vannak. Együnk lángost?

-          Együnk.

Szépen felszedelőzködnek, elballagnak a büfésor irányába. Hamar visszaérnek, megeszik a pléden a lángost a papírról. Elballagnak sörözni. Jó nekik. Nézem a távolodó tetovált alakokat. Próbálok még egy kicsit a napon lenni, töltődni.  Ki kell tartani a gyűjtögetett erőnek novemberig.

            Idén nem sikerült. Az első, esős, minden nyári mosolyt törlő napon ott hagyom a kocsit azon a helyen, ahol már ugyan kétszer rondán büntettek, de legalább két éve nem. Szakad az eső, gondolom, talán megúszom ma is. Hát nem. Ebédelni menet a Kínaihoz, látom van a szélvédőn valami kis papír. Talán reklám, alapvetően a pozitív forgatókönyvre hajlok. Hát nem. Fordítom, Rendőrség, nem a Közterület, Feljelentés, nem Figyelmeztetés. Ez drága lesz. Ráadásul rá van írva, mielőbb hagyjam abba a tilos helyen való parkolást.  Akkor Szervusz Budapest! A felszálló párában úszó Vízivárosban megpróbálom a lehetetlent, parkolóhelyet keresni délben. Ehhez nyugodtnak kellene lenni, különben az ember kapkod, nem látja meg az adódó lehetőséget. Feszít a rohadék cédula. Ez harminc volt, ugyanott, jó néhány éve. Saccolom, visszaesőnek is számítok. Első kör, ez a kicsi kör. Nincs szerencsém. A másodikban sincs. Feszít az idő, lassan az egész ebédre szánt időt elkarikázom. Nagyobb körbe kezdek, ez már elég reménytelen gyaloglással jár. Csak ingyenes legyen mégis. Negyedik körben van meg a hely. Passzent, épp beférek, de tudom meglesz, csak higgadtan. Körönként elmegyek szegény kitartó kollégám mellett, aki megadóan vár a kínai előtt a vasrácson ülve. Kiszállok, rohanok vissza. Fölhívom, ne várjon, menjen be, kérje ki a szokásost. Amióta a Kínaiban eszünk ugyanazt eszem. Egyrészt tök mindegy, másrészt mindig kicsit más az íze. Épp miből borul több, káposztából vagy répából vagy hagymából. A Kínainál valón evés amúgy is egyfajta próbatétel. Hihetetlen kedves emberek, árat jó három éve nem emeltek, állandóan friss olajszag van, füstöl a konyha, nap végére nincs nagyon maradék. De a műanyagtálcát letenni nem könnyű, de ugyanígy ráragad az ember a villanykapcsolóra is. Komoly baj még soha nem esett. Ha egy kicsit megborult az erős, az embernek szaporább délutánja akad. De ez benne van a dologban.

            Loholok. Hívom Pétert, ne várj tovább. Menj be, kérd a szokásost, jövök. Számítsd bele, hogy a Kacsa után túl parkolok. Nem ideges alkat, beleszámítja. Azért a rendnek megfelelően sietős léptekkel közelítek. Ahogy lenyomom a telefont, gyömöszölöm vissza a táskámba. Szemem nem a lábam előtt. Épp a Parlamenttel szemben kocogok, persze Budán. Megingok, próbálok egyensúlyozni. Sikeresnek tűnik, de aztán csatt. Először szárazra esek, de ahhoz hogy felkeljek egy pocsolyát is meg kell tisztelni. De ez nem megy rögvest. Egyelőre ülök a pocsolyában, a frekventált rakparton, éppen egy herendi üzlet előtt, meglehetősen méltatlan helyzetben. Fontolgatom, miért nem sikerült megtartanom a zökkenés után az egyensúlyt. Végül is mindegy. Kicsit üldögélek, itt az aszfalton, mintha ez lett volna a tervem, hogy időzök itt kicsit. Gondolok arra, hogy milyen jó, hogy senki nem jár erre. Gondolok arra, kár is, mert nem biztos, hogy sikerül felállni. Milyen hamar megvan a baj, erre is gondolok. Ha nem tudok felállni, csontom tört, akkor aztán jaj lesz. A legkevesebb az erős- savanyú leves, meg a ben gian, vagy mi. Gondolkodom, milyen érdekes, nemcsak strandon ül az ember végül is a földön. Azért kedélyesebb volt a Balatonon.

-          Ötbetű, nyílászáró, ak a vége. Ablak, bakker…Ablak, írd be!

Színpadra nem vinném, pláne nem mozgásszínházba, de elég frappánsan felkelek. A részmozdulatok esztétikumára nem térnék ki. Keresem a rogyás okát. Szép nagy lyuk a precíz aszfaltban. Beleakadt a sarkam, gyakorlatilag kilőttem magam, esélyem nem volt. El tudok indulni mégis. Igaz folyik a víz a gatyámból, a lebernyegből, úgy érzem magam, mint aki a mozsárból jött elő. A nadrágom elszakadt. Egy jelentős plezúr keletkezett a jobb térdemen. De megyek, két lábon a kínai felé. És még nincs szeptember…

Cukker nyár

Sajnos ma össze kellett rakni a házat, azt a kedves kis falusit. Régi, jó mókám, hogy hallgatom a turisták kommentjeit, ahogy elsétálnak, elbicajoznak a ház előtt. Idén a cuki, sőt a cukker volt a fő vonal. Semmiféle stílusbeli bajom nincs ezzel, úgy vagyok mint amikor az ember gyermekét dicsérik, igen, cukker.  Van, aki külön kiemeli a csipke függönyöket, azok is cukkerek. Azok.

            Hatalmas sikere van a körtefának. Nem csoda, hihetetlen, a szegény, öreg matróna mi termést hozott. Csodálatos. Volt kiránduló, aki stílusbravúrnak ítélte a körtefa ültetést, mert ide ez kell. Ez azért nem a mi érdemünk. Körtefa volt a házhoz, két-három évente rekordtermést hoz. Ez egy ilyen nyár volt.

            Milyen egy nyár, több mint három hetet lehettem lenn. Lakhattam, szeretgettem ezt a kis házat. Ahogy a luxus alvás pillanataiban a fejemre húztam a paplant, szinte a házat is magamra borítottam, olyan mint egy védő, kedves ölelés. Magamra tudom gondolatban húzni a házat, mint a paplant. Szent meggyőződésem, itt nem érhet baj. Egyszerűen a baj kizárva, a gond is. Na jó kell, hozzá képzelőerő, de nem azért olvastak nekem annyi mesét, hogy ez ne menjen. Nagyon jól megy. A mesebeli házban, mese jó dolgom van. Volt.

            Elkezdem a pakolást, mert muszáj. Ez évek óta tudottan legalább három óra. A szennyes lehúzása, összegyűjtése legalább fél óra. Aztán jön a hűtő. Ilyenkor támadja az ember, a gyanútlan szomszédokat, nem szeretnének-e fél dinnyét, háromnegyed narancslekvárt, két pár sütetlen sütnivaló kolbászt, fél doboz fagyit, másfél kiflit. Nem nagyon akarnak, de belemennek, néha a játékba. Idén, nem támadok senkit. Megjött egy brutálisan archaikus vándorcirkusz, egész nap kolompolnak, jönnek-mennek, ez elég terhelés szegény szomszédjaimnak.

            Legutoljára elmosom a kinti sütőlemezt. Kidobom a szivacsot, bő domesztoszos vízzel próbálom a kezem tisztázni, legalább ne ragadjon. Ez az utolsó stáció. Aztán már csak egy van, bezárni a spalettákat. Becsukni a ház szemét. Ami, ugye cukker. Becsukom. Nincs több tennivaló, keresve sem. Zárom a külső ajtót, kinyomom a villanyóra kapcsolóját. Ez, kicsit olyan, mint amikor lekapcsolják a gépeket a haldokló körül.

            Érdekes, idén nem sírok, minden évben szoktam, most jobban megy. Megyek föl Ica nénihez borért, amit már hazahozok. Ez már inkább csak rizling lesz. Bringások vannak nála, sort várok, de már utánam is jönnek, kóstolnának.

-          Most mész haza?

-          Most, indulok, bezártam a házat.

-          Hát el.

-          Akkor nem kóstolsz?

-          Nem, sokat vezetek ma.

-          Na idefigyelj, nagyon vigyázz magadra, azon a bolond hosszú úton. Mire vagytok ilyen bátrak? Egyedül vagy már, mi?

-          Persze. Minden rendben, a ház szépen lezárva, egész nap takarítottam.

-          Nagyon vigyázz magadra, nagy út az.

-          Csók Ica néni!

-          Na várj meg, kikászálódom a pultból, megpuszilni, nagyon vigyázz magadra!!!

Kijövök a két műanyag palackkal, és most nem megy tovább. Folyik a könnyem, végig megyek még egy falukört.

Ennek a nyárnak, ennek a gyönyörűnek, sajnos vége.

Arborétum a strand fölött

Tíz éve tervezem, hogy egyszer felmegyek és megnézem az arborétumot. Különben is kedvelem az arborétumokat, kerengőket, belső kerteket. A díszparkokért nem rajongok, nagyon kimódoltnak gondolom, nem az én világom. De az arborétumok nagyon vonzzanak, nem csak a különleges növények egyedei miatt, hanem az összhatás nagyon érdekes. A tíz év alatt egyetlenegyszer sem akadt partner, akit rá tudtam volna venni, hogy menjünk föl. Pedig igen változatos körben próbálkoztam. A gyerekek eleve kizárták a programot, a jó idő szintén sokszor írta felül a terveket, inkább a víz vonzott mindenkit. Felmenni a hegytetőre, pláne hőségben, kinek van ehhez kedve. Azokat, akik rövid időre jöttek, kisebb kirándulásra tudtam csak kísérni, és inkább a Káli-medence falvait látogattuk végig. Ezért-vagy azért, de az Arborétum minden évben elmaradt.

            Ma azonban rászántam magam, megkeresem. Az idén sokkal jobb táblák jelzik, hol kell felkanyarodni, keskeny, egy autónyi,  aszfaltos út vezet föl a szőlőhegyre. Majdnem a legtetején van az arborétum. A szűk utcáról egy présházforma ház elé parkolhatunk. Ha az ember fizetni szeretne a belépőért, kolompolni kell. Jön is a kert végéből a fiú, nála lehet leróni a belépti díjat. Nem különösen olcsó, de átlagos. Lehetnek jócskán költségek, megy a locsoló, az egész kertet gondozzák, alkalmazottakat fizetnek télen-nyáron. Látom, télen is látogatható a hely, csak előzetes egyeztetést igényel.

-          Akkor két felnőtt lesz? – tekergeti a fejét, keresve a másik felnőttet.

-         Nem, egy felnőtt… – próbálom gyorsan tisztázni, nehogy a konvenció és a megszokás miatt duplán fizessek – hogy érdemes, haladni kérdezem, merre kell kezdeni a sétát?

-         Szépen az út mentén, fel a pergoláig, onnan meg a másik irányba le.

Gondolom, ez nem lesz túl bonyolult, követem az utat, ahhoz hogy a következő teraszra jussunk fel kicsi kőlépcsőkön kell felmenni. Mindenféle fenyők között lépdelek, morfondírozom, vajon hogy jutott eszébe az alapítónak, hogy a hegyoldalba, ahol körös körül szőlő van, ameddig szem ellát, fenyőket telepítsen. Bár az arborétum, lényegét tekintve, pont arról ismerszik meg, hogy olyan növények vannak benne, amelyek nem szakosak, nem odavalóak, mégis mi odavalók megismerhetjük, kicsit növény zoo. Ciprusok, pineák, cédrusok, borókák között jutok egyre feljebb, és feljebb. Kedvencem a nehézszagú boróka lesz, már inkább csak a szókimondó neve miatt. A fenyőillat káprázatos, puha lehullott tűleveleken lépkedhetünk, máshol tobozerdő terül a fák alatt. Okos helyeken pedig nézegető padok vannak elhelyezve. Egytől-egyik, mindegyikről páratlan kilátás nyílik. Mindegyikre le is ülök, könnyen megfejthető, miért oda került a pad. Egyikről a falu templomtornyának csúcsa ível be a panorámába, a másikról egy nagyon szép kiszögelésből látszik a egy másik szépen kivágott látkép. Teljes csend van fönn a hegyen, a Balaton is csendes nyugalmában látható, ide nem hallatszik föl, a parti zsivaj, a strandok sem látszanak. Nyugalmas, békés állókép az egész. A kabócák óriási életet élnek a pineák alatt, a teljes csöndben, csak ők lármáznak, rendületlenül. A vitorlások mozgásából érzékelhetjük, azért van némi élet, a hatalmas, csöndes tavon. Azért lefelé jövet is gondolkodom, elnézve Badacsony egyik oldalát, vajon miért fenyők, majd utána olvasok. A pénztár mellett egy kis szobában kiállítás. Egyszerű az egész, bár az arborétumról szól, nekem mégis egészen másról.

      Az első családtag, akit említenek Folly Bernát, negyvennyolcas honvédszázados, gazdatiszt, a Magyar Királyi Természettudományi Társaság tagja. Ha jól értem, neki még nincs köze az Arborétumhoz, de a növények ismerete, tisztelete, tudományos vizsgálata tőle eredhet. Fia Folly Gyula alapította a kertet, 1867-ben született, a Kiegyezés évében, és még megélte az első világháborút, 1915-ben halt meg. Ha azt gondolnánk, hogy a növények világát kutatta volna, tévedünk. Orvos volt. Méghozzá Pécsett, ő volt a Pécsi Porcelángyár háziorvosa. Ő álmodta meg a művet, kezdte el a növények telepítését. Az ő fia, aki szintén Gyula volt folytatta a munkálatokat, gazdagította a kertet, szintén tévedünk, ha azt gondoljuk mezőgazdász lett volna, közgazdász volt. Sorban a harmadik Gyula, akinek szerencséje volt, mint szüleimnek is a második világháború közepén világrajönni, 1943-ban, lett végre agrármérnök. Az ő fia, Péter pontosan velem egyidős, hatvanhétben született, ő is kertészmérnök, kertépítő. A legkisebb Folly a jövő reménysége 2002-ben született, a szépapja nevét kapta, ő is Bernát. A generációk így adták egymás után, kézről-kézre  a fenyőket, cédrusokat itt a Balaton partján. Sok kitartás kell ehhez, ilyen célirányosan elköteleződni valami mellett, immár ötödik generáció óta. Csak eljátszom a gondolattal, nekem szabad, nekik nem volt, mi lett volna, ha valamelyik Follynak nincs kedve a fenyőket, borókákat pátyolgatni itt a Balaton mellett. A fenyőkkel együtt az emberi  tartást is örökölhették, mert ilyen gondolat egynek eszébe sem jutott.

      Pedig a másik tárlót elnézve, voltak nehéz idők jócskán. A birtok egy részét, természetesen államosították, valamennyi megmaradhatott a család tulajdonában, az után viszont beszolgáltatási kötelezettséget írtak elő. Veszem gyorsan elő a szemüvegem, mi a fenét kellett volna beszolgáltatni a birtok után, tobozt?, borókamagot?, tűzifát?, bútorgyári alapanyagot?, rönkfát? Betűzöm a géppel írt végzést, nem, egyiket sem, szarvasmarhát és sertést, nem is keveset. Nem keresem a logikát egy agyament világ működésében. Szegény Follyak lehet, hogy malacokat vettek, hogy teljesíteni tudják a beszolgáltatás kötelezettségét, hogy maradhasson a kert? Ki tudja.

      Mindenesetre a kilencvenes fordulat után a család mindent bevetett, hogy a két és fél hektárt végre kárpótlás után egybe láthassa. A dokumentumok alapján nem volt egyszerű. Mivel a terület, feltételezem pont azért, mert az eredeti tulajdonosok különleges növényekkel telepítették be, természetvédelmi terület lett. Így a kárpótlás a szokásosnál is bonyolultabb lett, de két év kitartó küzdelem győzelmet hozott.

      Csorgok le a kocsival a műútra, szerencsém van, nem jön senki. Eldöntöm magamban, tulajdonképpen mindegy, hogy fenyő, vagy szőlő, vagy bármi. Az elhatározás, a kitartás, az ügyszeretet, főként ennek generációkon való átadása, mindennél fontosabb. Példamutató. Ezt a családot a ötödik generáció óta nem lehet megtörni, akaratában, elképzelésében, hitében, kitartásában. Pedig két világháború, jó néhány forradalom, világégés vonult át eközben. Ezt kellene eltanulni és átadni.

S. és T. a városok vonzása

Amikor falun van az ember, egyszer csak elkezd hiányozni a város, mindennél jobban. De nem a nagy, ormótlan Budapest, hanem csak a kicsi, ahol van kávéház, üzletek, könyvesbolt, net, vasbolt, bank, párakapu, na ez a legújabb szenzáció, és leginkább a városi szellem. Még ha vidéki városi is, az különösen kedves.

            Erre a helyzetre két  város ad választ, T. és S. Szerepeljenek így, mert a továbbiakban leírtak, mind szubjektív meggyőződésen alapulnak. T. van közelebb, annyira kedves, hogy becézzük is. Gyönyörű hely, belső kisvárosi maggal, tóval, múzeummal, üzletekkel, sétáló utcával, vagy nagyon bonyolult forgalmi helyzetű főutcával. Jómagam bolyongok a sávok között kétségbeesve, de azért csak kialakul. S. kicsit távolabb esik, és egész más a hangulata. A két kisváros hangulatát eszembe nem jutna versenyeztetni, de nem volt ez mindig ilyen kiegyenlített küzdelem. S. nyomva volt, püspöki székhely, püspöki palota, olyan barokk főtérrel, amilyet keveset láthatunk Kelet-Európában. Szóval finoman szólva, ki maradt a fejlesztések gócaiból, legalább hatvan éve. Az álmos kisváros, hülye fogalmat, valószínűleg itt alkották a révült fogalomalkotók, bár van erre néhány más kiváló terep is.

            T. szolgáltatóbb, S. szakrális. Megérkezünk, szembe néz a vár, és máris történelmi dimenziók vannak.  Az ember belepottyan a történelembe, amit annyira szeretne tudni, de a tudottnál, legalább is kicsit jobban. A ferencesek temploma lenyűgöző, ha három templomot kellene felsorolnom, ahol a leginkább éreztem a kegyelmet, akkor a S-i, benne van. Fasor vezet föl, barokk templom, de minden fényűzés nélküli barokk, na jó ott az a barokk, csavart oszlop, ők is időkben éltek. Azok az idők, ezt kívánták. De az oltár tetején lévő kis repülő angyalok, angyalfejek ugyanúgy a Mennyországot ígérik, mint a Szent Péter bazilika  arany méhecskéi. Lehet, hogy bárgyú, de nekem nagyon sokat jelent. Olyannyira, hogy kinyitva a templomkaput, öröm fog el, mintha jó, régen látott társaságot üdvözölnék.  Ezeket az angyalfejeket nem lehet, nem imádni. Üdvözölni kell őket, van amelyiknek helyes kis test is jutott, röpködnek szépen, szó szerint aranyosan, valahogyan kifeszítve a légbe. Ezt a barokk életérzést, mindenki élje át, lemenvén oda, ebbe a városba S-be. Mert ennek a környéknek a szakrális központja, bizonyára S. 

Potyog a körte

A tegnap esti vihar, meg a mai szél megtette a hatását, alaposan megrázta a fákat. Potyog a körte és potyog a fosóka. Megyek le újságért, óvatlan vagyok, ahogy kiállok a kocsival szétnyomom a fosókaszüret felét. Nem is vettem észre, hogy ennyi leesett a kocsi alá. Kenődik szét a kerekek alatt az egész. Próbálom gereblyével a sarokba rendezni, de nem egyszerűen hagyják magukat. Tiszta ragacs az egész bejárat.

            A körtékkel meg az a veszélyes, hogy azonnal, ahogy lepottyannak, többnyire hasadnak, és lepik el azokat rögvest a méhek, darazsak. A körtefa alatt vezet az út hátra a kertbe, a kis lejtőn figyelni kell, nehogy darázsba lépjünk, vagy csússzunk jó nagyot a kilapított körtén.

Próbálom szétválogatni, ami nagyon löttyedt megy vissza a fa alá, ami jó még gyűjtöm a vájdlingokba. Aztán persze kéne vele valamit kezdeni.

Eszembe jut Ilonka, a régi házban sokat segített nekünk, évekig járt hozzánk. Sokadik gyerek volt a családban, sőt az utolsó.  Ő született körtepotyogáskor, így emlékezett az anyukája. Ennél pontosabban nem tudta meghatározni. Egyszerűen nem emlékezett, háborús évek voltak,  negyvenhatban jöttek föl az Alföldről, a papírok elveszhettek. Egyszerű asszony lehetett, az is lehet írástudatlan volt, aki azért írt, akárhogy is, a Biblia utolsó lapjára vezette az érkezéseket és a távozásokat. Ha családfát nem is. Ilonkának a nevével is baj volt, utolsóként már minden név elkelt, ami a családban szokás volt, így lett Ilonka. Erre azonban nem állt rá a család szája, ezért Mancinak hívták. Ilyet én kizárólag József Attiláról hallottam, de azért őt mégis nevelőszülők Pistázták le. Öcsödön, nemrég láttam az iskoláját, ahol Pistázták szegényt.

            Aztán Ilonka lement a szülőfalujába, és megtudta, hogy november hetedikén született. A Tanács papírjai szerint legalább is. Novemberben már nem nagyon potyog a körte. Na mindegy, de legalább munkaszüneti nap. Ilonka nem vette mélyre az élet dolgait, jól is tette ezt. Sok mindenen megakadhatott volna, de nem az a típus volt.

            A fosóka gyűjtésénél látom, nem úszom meg Laci bácsit. Botoz fel az utcán, rosszul lát már, nem lenne sportszerű, ha lelépnék, látom hogy észrevett. Legalábbis egy női alakot a kertben, ahol többnyire én vagyok a női alak. Látom szaporázza kicsit, amennyire telik. Láthatóan felemelkedem, várom. Jön. Az öreg elég jó bőrben van. Túlélő zseni, az ő cukrával, szívével, amilyen kocsmajáratokat nyom, csoda hogy várhatom. Az orra rosszul forrt össze, a válla nincs a helyén, ezek mind-mind nehéz esték lenyomatai. De alapjában véve működik. Ruházata rendezett, mostanában hazafelé is elég ruganyosan halad. A házunk előtti kis kaptatóval pedig akadt baja elég. De mostanában, nagyon flottul veszi. Vagy kevesebbet iszik, vagy jobb ott a bor, ahol mostanában issza, ki tudja. Laci bácsi egyik nagy problémája, amit már meg nem oldunk, hogy véget ért a Kádár-rendszer. Szerinte az tökéletes volt, működő gyárak, és a téesz. Nem ennyi marha volt, ötször ennyi, már persze négylábon.

- Úgy hívtuk, szilaj, nem úgy, hogy szürke. De ugyanaz volt érted, ugyanaz. Nagy bűnbanda ezek. Ezekre, figyelni kell.

- Kire Laci bácsi?

- Na mondanám, de te is tudod. Nem véletlen, mondom figyelni kell, annak a hat halottnak is meglesz a gyilkosa…

- Mi az égről beszélsz, hol van hat halott?

- Te tudod jobban, te olvasol újságot, az én szemem ramaty már, nagyon. De nem árt figyelni.

- Mondjuk, én azoknál, - bök jelentőség teljesen a falu egyik kocsmája felé a botjával - , na azoknál, nem iszok többet. Mérget raknak a boromba, egész egyszerűen, meg akarnak mérgezni.

- Ne mondj ilyet, kizárt!

- Miazhogy, ne viccelj, -biccenti a sapkát-, majd én tudom.

-  Akkor csak vigyázz, ha kell, légy óvatos.

- Mi az, hogy nagyon kell. Oda többet nem megyek, semmiképpen nem, a múltkor meg a botom akarták ellopni.

Érzékelhetően baj van, még egy kicsit, úgy félórát hallgatok a téesz idők legendás működéséről, majd úgy dönt Laci bácsi, elindul az egyszervolt téesz mai világába, a Major felé. Visszatérek a fosókákhoz. Elképesztő, hogy az öregnek volt tíz kristálytiszta, olyan lényegre látó mondata, amitől meg kell állni. Aztán, van egy pár másfajta. Minden áldott délután végiggyalogolja a falut a bottal, hogy elmenjen inni kicsit. Mert meg van róla győződve, hogy a másik  helyen baj érheti. Vitézül halad a negyven fokban, hasít, vigyáz magára. Tizenöt öregnél nincs több a faluban, ebből kettő tart attól, hogy mérgezni akarják. A másik eset bonyolultabb.

            Nézek az öreg után, tűnik le a lejtőn, elkanyarodik. Nagy  a szél. Felnézek a tetőre, bírta-e a vihart. Nagy árnyak keringenek a tetőn, nézek föl az égre, mi ez. Gólyák, gólyák. Gyönyörű gólyák. Legalább hatan vannak. Új nekik a nagy szél. Bicsaklanak, nyeklenek, mint kiszolgáltatott, széles vitorlák. Ez lehet az első távolabbi repülés, mert ebben a faluban gólyafészek nincsen. Óriási szárnyszélességük van, árnyékokat vetnek a földre. Feketék és fehérek, gyakorolják az életet. Lassan útra kell kelniük. Nagy útjuk lesz. Szépek. Hasítják az eget.